Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 5., szombat

MŰVÉSZET - KÖZMŰVELŐDÉS

7.

Beszélgetés

a 75 éves Forral Miklóssal

A hagyományőrző művész

Erkel Ferenc egykori lakásában — amely a régi Zeneakadémia Vörösmarty utcai épületének második emeletén található, s ma a Liszt Ferenc Társaság központja — életéről, munkásságáról és terveiről faggattuk Forrai Miklós karnagyot, a főtitkárt.

— A Baranya megyei Magyarszéken születtem — kezdte. — Édesapám tanító, és kitűnő muzsikus volt. Tőle tanultam, hogy ne ismerjem az elfáradás fogalmát. Amikor 1931-ben bekerültem a Zeneakadémiára, a következő évben Liszt Krisztus című oratóriumában a kórus közreműködője lehettem. Nem kisebb művész dirigált, mint Liszt Ferenc egyik tanítványa: Felix Weingartner. Számomra ez meghatározó élmény volt, miként az is, hogy tanáraim lehettek Harmat Artúr, Bárdos Lajos és Kodály Zoltán. Ők emberségre neveltek, követelményeikkel pedig eredményre szoktattak. Zene- akadémiai éveim befejeztével a zenei életbe kerültem könyv- és kottagyűjtemények kiadójaként, aktív karmesterként és zeneakadémiai tanárként. És született egy olyan témám, amellyel mások nemigen foglalkoztak: Liszt

Ferenc. Közben a Budapesti Kórus élére kerültem. Célom ott természetesen az volt, hogy bemutassam Liszt műveit, azokat, amelyeket korábban alig, vagy egyáltalán nem adtak elő.

1934-ben az akkori Andrássy út és Vörösmarty utca sarkán lévő régi Zeneakadémián elhelyezett táblánál már felötlött bennem, hogy ezt az épületet Liszt Ferencnek, Zeneakadémiának, Erkel Ferencnek építették a maga korában, s mégsem a zenekultúrát szolgálja. Akkor éreztem, valakinek meg kell teremtenie, hogy az a bérlakásokból álló ház ismét az eredeti célt szolgálja. Hiszen közben volt benne többek között ökölvívó-iskola, cirkuszvállalati iroda. Felmerült bennem egy új Liszt Társaság megalapításának a gondolata. Igaz ugyan, hogy ilyen társaság már volt, de rövid életű, és meg is szűnt. Keresni kezdtem a nyomokat, a gyökereket. Megtaláltam a társaságot, illetve alapszabályait, amelyet 1893-ban készítettek, s mi, nevét átvéve, újjáélesztettük. Akiktől tanácsot kértem, segítségemre voltak, és „mindössze” harminc évünkbe került, hogy a jubileumi évre, a

zeneköltő születésének 175. és halálának 100. évfordulójára ez az épület ismét Zeneakadémia lett. Régi hangversenytermét a közönség most nagy érdeklődéssel látogatja. Az is magától értetődő, hogy Liszt lakása az első emeleten — múzeum legyen. Addig ilyen nem létezett hazánkban, csak Weimarban. A mi Liszt Múzeumunk azóta nyitva van.

— Ezek után jutott eszembe egy újabb gondolat: Erkel Ferenc. Mindenekelőtt elhelyeztük a portréját. így aztán megkétszereződött a feladatunk. Liszt és Erkel. És nem is merem folytatni, hogy még mennyi adósságunk van! Törlesztésére sok emberöltő kell. Ebben a hitemben pedig egy különlegesen erős lelkű művészt, tudóst találtam, Szabolcsi Bencét, aki fáradhatatlanul életben tartotta bennem a lelkesedés tüzét. Igaz, sokat elértünk, de ez csak az első felvonás utáni pauza.

Az kell, hogy a mi zenei fejedelmeinknek méltó otthona legyen. Tulajdonképpen ehhez kapcsolódik az is, hogy most már 15, esztendeje minden évben megrendezzük a Nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemezdíj ünnepélyes átadását. Erre a nagydíjra az idén 35 lemez érkezett a világ minden tájáról. Valameny- nyiről Liszt-mű hallható. A zsűri rendkívül szigorú. És minden évben, október 22-én, Liszt születésnapján adjuk át a dijakat a Zeneművészeti Főiskolán, a Liszt Ferenc Társaság és az Országos Filharmónia által rendezett ünnepi hangversenyen.

— Hány Liszt Társaság működik a világon?

— Amikor társaságunk újraéledt, akkor négy Liszt Társaság volt, ma már tizenkilenc van. Csak néhányat említek: Tokió, Sydney, Buenos Aires, s akkor a kontinensünkön lévőkről nem is szóltam. Liszt Ferenc Európát soha nem hagyta el, s nem is kívánkozott máshová. De művei beragyogják az egész világot. Tehát eme zenei lángelménkkel és többi nagy világhírességünkkel elkezdett utunk beláthatatlan távlatokat nyit. Alapelvem itt is az, mint mindig: adni és újból adni, s ha lehet, semmit nem kérni, legfeljebb azt, amivel mindenki egyetért. Elvégre így születhetett meg újra a Liszt Társaság és a régi Zeneakadémia. Hiszem, e pillanatban ez egy olyan forrás, amely folyóvá erősödik, s egyszer majd tenger lesz.

K.K.

A Liszt Múzeum a régi Zeneakadémián

(Fotó: MTI—Press)

Amerikából jöttem...

A „kolbászosok” gyerekei már nem tudnak magyarul

Sziki Károly

— egyéves New York-i

szerződés vár

(Fotó:

Koncz János)

Sziki Károly egri színész körül mindig történik valami. Most éppen Észak-Amerikában töltött másfél hónapot, s fellépett az Egyesült Államokban és Kanadában. Találkozott kinn élő magyarokkal, költőkkel, írókkal, s hogy utazgatásait fedezni tudja, fizikai munkát is vállalt. Előfordult például, hogy napi tíz órában követ hordott. Mikor a Gárdonyi Géza Színházban egy próba után találkoztunk, külsején is látszott, hogy a tengerentúlról jött. Ingén ugyanis egy olyan jelvényt viselt, amely George Bush elnökjelöltet népszerűsítette. Mivel nem mindennapos, hogy színészeink ilyen távolságba vándorolnak, elsőként azt kérdeztem tőle, hogyan jött létre ez az utazás.

— Két évvel ezelőtti ismeretség alapján hívtak meg New Yorkba — mondta. Akkor az Új Délibáb együttessel turnéztunk ott. Most lehetőségem nyílt arra is, hogy magamnak megszervezzem a műsort, minden feltételt biztosítottak. Legtöbbször templomokban, politikai vacsorákon léptem fel. A sorozat fő célja az volt, hogy felhívjuk a figyelmet az Érdélyben élők problémájára. Vállalkozásom szerencsésen egybeesett egy svájci milliárdos felhívásával, aki pár nappal azelőtt fordult a közvéleményhez: adakozzanak a Romániában élő nemzetiségiek megsegítésére, s ő az összegyűlt pénzt 500 ezer dollárig megduplázza.

— Az előadóestek alkalmával milyen volt a közönség összetétele?

— Szerencsére olyan magyarok jöttek össze, akik fogékonyak. Nem voltak túl sokan, akadt, hogy 25-en, máskor 200an ültek a nézőtéren. Csak azok foglalkoznak ilyesmivel, akik szívüket-lelküket beleadják. Sajnos, az ott élő magyarság többsége nem ilyen. Rossz élmény velük találkozni, alacsony kultu- ráltságúak, ahogy Tűz Tamás írja róluk: „kolbászos szagú magyar emigráció”.

—A kik mégis ellátogattak, azt csupán az érdekesség miatt tették, vagy ismerték Sziki Károly nevét?

— A legtöbben vagy személyesen vagy kazettáról ismertek. Égyszer ugyanis jártak néhányan onnan a debreceni nyári egyetemen, s kértek tőlem száz kazettát. Ezek azóta terjednek Nyu- gat-Európában és Amerikában.

— Nyilván sok költővel, íróval

sikerült találkozni. Milyen jelenleg az ottani magyar irodalmi élet?

— Találkoztam többek között Baránszky Jób Lászlóval, Sándor Andrással, Vitéz Györggyel, s a már nagyon legyengült Tűz Tamással. Rendkívül apatikus hangulatban találtam őket. A honi magyarsággal elenyésző a kapcsolatuk, az ottaniak pedig a költészet terén megrekedtek Petőfinél, József Attilánál.

— Nemrégiben Amerikában járt G rósz Károly, s találkozott az em igráció kép viselői vei is. Váltó - zott-e a helyzetük azóta, nagyobb lett-e a kapcsolatteremtés lehetősége?

— Többet vártak a látogatástól. Remélték, hogy az itteni fordulat rájuk is kedvező hatású lesz. Nagy részüknek azonban nem volt alkalmuk találkozni a miniszterelnök-főtitkárral. Pedig ők súlyos veszteségei Magyarországnak. Ne firtassuk, hogy saját vagy politikai tévedés miatt, de 1956-ban a csőcselék mellett a szellemi élet java közül is távoztak az országból. Ezzel pótolhatatlan veszteség érte a nemzetet.

— Fogalmazhatunk úgy, hogy az emigráns irodalom képviselői jelenleg elveszettek számunkra?

— Amerikában mindenképpen, se jelenük, se jövőjük. Senki nem olvassa őket ott, egymáson kívül. Ha mi sem karoljuk fel őket, akkor hatalmas művészetpolitikai tévedések áldozatai lesznek. Itthon ugyan megjelenik egy-egy írásuk, de ez az irodalom több annál. Nem tudni, hogy melyik hol él, mit csinál. Ha kiöregszenek, nincs utánpótlás. A neoavantgárdot, amit ők képviselnek, innen nem lehet úgy megírni. Másrészt magukkal viszik annak a lehetőségét, hogy valaki igazán lefordítsa angolra a klasszikus magyar irodalmat. A „kolbászosok” gyerekei pedig már nem beszélnek magyarul.

— Sikerült-ea további kapcsolatot fejleszteni?

— Meghívtam Faludi György költőt és Püski Sándor könyvkiadót. Előreláthatóan tavasszal lesznek az egri Garabonciás Könyvesbolt vendégei. Ismerőseim mondták, hogy maradjak, a New York-i magyar színház egyéves szerződést kínált. Hazajöttem, hiszen sok ígéret kötött az idei évadban Egerhez, ám várhatóan jövő szeptembertől odaszerződöm.

Kovács Attila

Hangverseny

száz

zongorára

A barcelonai zenekonzervatőriuin több mint száz diákja zongorázik 1988. június 21-én, a Zenei Világnap tiszteletére rendezett szokatlan hangversenyen, amellyel szervezői be szeretnének kerülni a Guinness-féle Rekordok Könyvébe.

(MTI — Külföldi Képszerkesztőség)

^ Mindennapi nyelvünk ^ Mondataink

a halmozott idegen szavak kelepcéjében

Nyelvhasználatunk működési zavarai között kell elszámolnunk azt a jelenséget és gyakorlatot, hogy az idegen szavak egy mondaton belül halmozottan jelentkeznek, s ezzel nemcsak a mondatok formája veszít erejéből, hanem a mondatokban formálódó mondanivaló is csapdába esik, s a megfelelő szövegösszefüggésben sem képes sajátos szerepét teljesítenie. De kelepcébe kerül az olvasó is, mert akadályoztatva van a mondat megértésében, illetőleg helyes értelmezésében, s így hosszabb-rövi- debb szövegrészietek is kiesnek befogadóképességének köréből.

De lássuk a példákat: „Miért az örökös represszálidk? Miféle kelet-európai egzisztenciális és kommunikációs apória ez a kibontakozásnélküliség?” (Élet és Irodalom, 1988. szept. 23.). A szűkebb értelemben vett tudományos és szakmai nyelvi formálás is alig bírja el az idegen szavaknak egy mondaton belüli halmozását. A mondatalkotás megszabott szóhasználati fegyelme nem állt őrt az idézett szöveg- részlet megfogalmazásában, hiszen a folyóirat és a cikk jellege arról tanúskodik, hogy a széles körű olvasótábornak szánták a szóban forgó cikket. S a halmozottan jelentkező idegen szavaknak magyar megfelelői: a megtorlás, létfontosságúés közlésbeli bizonytalanság, nehézség, alkalmasak lettek volna a mondanivaló egyértelmű közvetítésére.

Szinte mesterségesen eltorzított mondatforma riasztja az olvasókat a sorozatban jelentkező idegen szavak miatt: „Kifejlődik a többségi társadalom közérzete, az asszimiláció, a szegregáció, az integráció, az adaptáció lehetősége” (M. Nemzet, 1988. okt. 7.). A magyar megfelelők, a beolvadás, az elkülönülés, egységesülés, beilleszkedés, alkalmazkodás jobban szolgálták volna a szövegmegértést és az értelmes meggyőzés céljait.

Még a gyakrabban használt idegen szavak egy mondaton belüli halmozása is meg-megállítja az olvasót, s bár külön-külön ismeri jelentésüket, mégis úgy érzékeli, hogy a szöveget feleslegesen terheli meg az egy mondatba kényszerített három idegen szó: „Ne csak a vaskos realitásokhoz kötődjünk, hanem... impresz- szióinkkal is foglalkozzunk, hiszen ezek soha nem devalválódó kincsek” (Népújság, 1988. okt. 18.). A magyar valóság, benyomás, leértékelő, fontosságát veszítő nyelvi formák háttérbe szorítását az sem menti, hogy a szerző kritikájának szakszerűségét kívánta bizonyítani az idegen szavak felhasználásával.

Olykor a szerző meg is okolja az idegen szavak halmozását: „Egy koncepciózus vezető rövid távon elérhet sikereket, ha a magyar labdarúgók tudásának megfelelő, kicsit fellengzősebben: adekvát játékstílust talál” (M. Hírlap, 1988. máj. 19.).

Az ilyen fellengzőség anyanyelvi érzékenységünket is próbára teszi, ahogyan ezt ez a szövegrészlet is tanúsítja: „Szónokunk néhány epekedő, sőt talán appelkedőpillantást is kasszírozhat” (Élet és Irodalom, 1988. jún. 17.). Az angol appeal (fellebbez, kér, felhív) szó kiejtés szerinti összejátszását a magyar epekedő szóalakkal, vehetjük nyelvi leleménynek, de az átlagolvasó alig érzékeli ezt, s inkább úgy érzi, hogy nyelvhasználati kelepcébe esett, ami nem kívánatos állapot, sem az olvasó, sem a mondanivaló szempontjából.

Dr. Bakos József

Forrai Miklós vezényel