Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
n : í Imáimmal szerencsés vagyok, mert pillan- /jL g<5 szárnyakon röpülnek, és bennük az éb- 1 XjLrenlét zúzmarás, ködös tegnapjait oly tiszI tának és csillogónak látom, mint a kivilágított színpadot, ahol most kezdődik az előadás. A szereplők sűrűn változnak; hőscincérek és ; szarvasbogarak, öreg mestergerendák, amelyek ' alatt rég elhangzott kacagások bújkálnak, néha, holdas éjszakákon ezüstté váló szarvasok vonulá- ! sát látom, máskor homályos falusi ablakok hunyorognak ismerősen, tarka rétek pompáznak, ahol egyszer ibolyák nyílnak, máskor őszi kikericsek lila virágai búcsúztatják a hejehujáktól meg- | fáradt nyarat. Néha a télről álmodom, amikor a patak nem locsog már a malom körül, csak sziszeg ; a jégtáblák között. Álmaimban gyakran meleg- . szem tuskótűz mellett, elhagyott vadásztanyákon, ahol emberek hallgatnak hosszan, és szólnak rövi- § den olyasféléket, amelyeken az idők múlásával 5: esztendőkön át eltöprenghet az ember. A tavaszi I álmok többnyire a tél börtönéből szabadult föld ébredése idején jelennek meg, mint ahogyan a termékeny, a fáradó ősz is a valósághoz igazodva jelentkezik. Valamikor volt egy lőtt szárnyú vaíjúm, amely I anyányi korában került a házhoz, és amely hetekig az udvarunkon lakott. Rég elfelejtette már sebzett szárnyát, tollruhája, mint az ébenfa csillogott, és amint megerősödött, el is kanászosodott, mindig tele beggyel, hetykén károgott a tejesköcsögtar- tón, amikor egyszer meguntam és kiadtam az útját: le is út, fel is út. — Hess varjú! És ő maradt. Kettőt, hármat ugrott a feléje dobott seprűtől. Fel sem röppent, néha a fa tetejéről bámészkodott értetlenül: — Miért kergettek el? Valamelyik éjszaka ezzel a varjúval álmodtam, t és emlékezetembe villantak olyan forgácsdara- I bök, amelyekre annakelőtte ébren már nem emlé- P keztem. A ház a Voloszanka havas aljában épült, körü- | lőttünk apám birodalma, egy jókora darab a Kár- | pútokból, ahol a léptékeket óriások csizmáihoz | mérték. Amikor azt kérdeztem Prodántól, a cin- vj cér bajúszú ukrán vadőrtől, hogy milyen messzire p van tőlünk a legközelebbi falu Szuhabaranka, ak- kor a folyton füstölgő csibukja mellől válaszolt: — Nem messze. — Mégis! — Tizenhat kilométer. — Mi van ettől közelebb? Incselkedni látszott az akkor suttyó legénnyel, mórikálta magát, hol az egyik, hol a másik vállát rántotta meg a birkabőr kuzsuja alatt: — A Kukk havas! Innen nyolc kilométer, csakhogy arra felfelé vezet az út, egy kicsinység kapaszkodnia is kell az embernek, amíglen eléri az ordas, nagy hósivatagot. — Lakik-e ott valaki? — A tetején az Isten, az aljában én, ezzel a varjúval, ha nekem adja. Ősz volt, amikor Prodán elvitte a varjút, nyarat ölő, savanyú kárpáti ősz. Az árnyékok már kora délután hidegek voltak, és feketék, a gerendaház szobáiban ölfahasábok ropogtak a tavaszig égő kandalló tüzes gyomrában, hajnalonta meg-meg- bődültek a szarvasok. A kertünk végében volt a rakodó, ahol végeláthatatlan bükkhasábok, fenyőrönkök soijáztak az ott még szelíd patakocskának tűnő Borsava parton. A hajtűkanyarok szurdokvölgyeit hajnalonta már belepte a dér, és a fentről játékvonatnak tűnő keskeny sínpáron köhögve, prüszkölve érkezett meg reggelre üres vagonokkal a mozdony. — Elsőosztályú bükkhasáb, tüzelési célra. — Ezt írták a törpe vagonok oldalára, amelyek aztán Beregszászon kiürítették tele gyomrukat, és zakatolhattak vissza a Borsava völgyén Ilosva, Bilke, Dolha, Szuhabaranka felé. Sugár csillogott a folyó vizén, amikor Liszka nevű hucul lovacska hátán egy reggel elindultam Prodán tanyája felé. Az úton megvénült, színeha- gyott virágok bóbiskoltak, a bükki szemhez szokott ködös magasságokban sasok köröztek, az erdei poljánok környékéről csobánok kutyáinak távoli ugatása hallatszott. A völgyekben kanyargó úton csak a csend figyelt, és az őszbe csavarodott erdő tündökölt, a reggeli világosság végigpásztázott a bükkóriások, és a fenyvesek csúcsáig. Délre járt, amikor megpillantottam a Kukk havast, amelynek tetején Prodán szerint az Isten lakik, a lábánál pedig ő maga, egy személyben és alázattal szolgálja az urat. A másfélezer méteres magasságban, a ködös szurdokok mélyén megfakult a ragyogás, hideg szél csípte az arcomat, még feljebb váratlanul megeredt az eső, fenn a csúcson pedig nagy pelyhekbén havazott. Úgy éreztem magam, mint egy hatalmas cukrosüveg alján bámészkodó Hüvelyk Matyi, akinek sehogyan sem fér a fejébe, hogy errefelé miként változhatnak ilyen mesebeli gyorsasággal az évszakok. — Dobridény. Prodán lesegített a lóról, karámhoz kötötte, engem pedig a házába tessékelt, ahol vörösen izott, és ontotta melegét a dobkályha. — Ordas nagy sivatag ez errefelé! Nekem a sivatagról mindaddig más fogalmaim voltak, de ráhagytam, mert minden ember annak becézi a szülőanyját, aminek akarja. A havas eső megkopogtatta az ablakot, megverte a fák álmos leveleit, végigfolyt a fazsindelyes tetőn, és a csurgó alatt tócsák keletkeztek. Pinceszagú meleg volt a szobában, a gerendákon komótosan sétálgattak az augusztus ittfelejtett kis szolgái, a legyek. — Bőgnek-e a szarvasok? Éreztem, hogy Prodán gondolataiban az égi rétek tisztásai között keresgél, vándoroltak, forogtak a szavak a fejében, miközben magafeledten harapta a sós gomolyát, rágta, nyelte erővel, hogy a választ késleltesse. — Oda kell mennünk, ahol bőgnek! Sötét volt még, amikor hajnalban elindultunk. Távoli hegyek, közeli sziklaóriások közül csapta a szél a szemünkbe a ködhullámokat, lucskosak, vizesek voltunk, mint a kintfelejtett kabát, óriási vá- | gások között lopakodtunk farkasok módjára, vö- jjj rös és fekete áfonyás széltörésen kaptattunk keresztül. — Itt még medve is lehet! A vágás néhol kopár, néhol embernyi magas volt, rothadó törzsű, szélcsavarta hatalmas bükk- óriások állták lépten-nyomon az utunkat, körű- lőttünk elvirított epilóbiumok sápadoztak, és velünk együtt köszöntötték a virradatot. — Mi az ott Prodán? Egy öblös szarvasbőgés a válasz. A sűrű vágásban ág roppant, amely a hűvös, csendes hajnalban : olyannak tűnt, mint egy puskalövés, majd néhány másodpercig újra megnémult az erdő, de a válasz nem késett sokáig. — Ez magának való! — suttogta, és rám kacsintott, mint a csínyt tagadó gyerek. A lapátfülű teheneket már távcső nélkül is lát- } tam, a két bika közül az egyiknek a fél agancsszá- % rát. Kavics csikordult a bakancsom alatt, de a dór- 4 gáló tekintet helyreigazított. — Ne mozduljon! Bőgőcsigát kotort elő és szarvasmódra, késlekedő válaszként belenyögött. A koronás úr felkapta a fejét, tekintetével átfésülte a sűrűt, és miután néma maradt az erdő, kihívóan, dühösen bőgni kezdett. Ezúttal hosszan mondta a hajnali litániát, miközben királyi fejdíszével verni kezdte egy fácska törzsét. A szürkület végigszaladt a nyiladékokon, és egy felhőrongy mögül elővillant a fény. A fácska újra meglódult, innen is, onnan is érkeztek már a válaszok, távolabb csörgött az om- ; lás, gurultak a kövek a havas meredek lejtőjén. — Látja? A fejemmel intettem nemet, de a felejthetetlen kárpáti koncertet még percekig hallgattuk. — Nyolc kilón felüli páratlan tizenkettes. Jelzett a vezértehén. Lapátfülében radarmódra működtek az idegszálak, szelet fogott, aztán csülökre kapott a hárem, és eltűnt a látvány. Amikor kivirradt, már az udvaron rakott tűz, magasra csapó lángjai mellett hallgattuk a csen- det. Nagysokára Prodán szavát hallottam: — A havas olyan, mint a szerelmes lány. Hívja, viszi az embert... Szalay István Havasok között Anglia Nagy-Brilannia és Észak-írország Egyesült Királyság őfelsége, II. Erzsébet királynő birodalma, az egykori hatalmas gyarmattartó állam napjainkra -- különös módon — gyakorta épp olyan gazdasági problémákkal kénytelen szembe nézni, mint hazánk. A munkanélküliség fenyegető réme, a gazdaságtalanul működő szénbányák bezárása, az ipari szerkezetváltás e szigetországban épp olyan társadalmi problémák forrása, mint nálunk. Miniszterelnökünk ez évi angliai látogatása tovább erősítette a kél ország között kialakult szimpátiát, s a közös gondok megoldásában egymástól kölcsönösen tanulhatunk. Az angol jóléti állam is igyekszik sokat tenni polgárai szociális biztonságáért, az ottani munkásmozgalom által kivívott jogok folyamatos érvényre juttatásáért. (Székely Tamás képriportja)
