Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
2. NÉPÚJSÁG, 1988. november 30., szerda „Társadalmunk betegségeinek egyetlen gyógymódja a szocializmus” (Folytatás az 1. oldalról) lyű államhatalmi szervezet, a parlament lejáratásával, s a választások előrehozatalának kierőszakolásával akarják a vezetést kényszerlépésre késztetni. Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat. Védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására töreksznek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen azon a címen, hogy sokat fordítunk rájuk. Követelik a Munkásőrség megszüntetését azzal az indokkal, hogy nem törvényesen működő testület. Látszik tehát, hogy célirányos, végiggondolt koncepció alapján akarják széjjelzilálni a szocializmus intézményrendszerét. A kérdésre tehát — amit feltettek — az a válaszom: a magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt és spekulálnak rá. Osztályharc ez a javából. Eredménye csak tőlünk függ; attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellen- forradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és — ne legyen illúzió — fehérterror uralkodik el. Nemzeti összefogás kell tehát, és nem politikai válság. A főtitkár ezután a nehéz helyzet okait elemezte, élve a történelmi visszapillantás lehetőségeivel, majd így folytatta: Felvetődik tehát a kérdés, a szocializmus maga került-e válságba vagy sem. Nekem határozottan az a véleményem, hogy nem. Nem a szocializmus, hanem egy gyakorlat, amelyet meghaladott az élet. Egy olyan gyakorlat, amely egy periódusban történelmi léptékkel mérve is maradandót alkotott, de nem volt képes megújulni a fejlődő, a változó világ új követelményeihez. Nem az eszmerendszer jutott tehát csődbe, hanem az, ahogyan az eszmét valósággá alakítjuk. Az eszmerendszer nem tehet arról, ha alapelveit korszerűtlenül alkalmazzák. Mi a célunk, mit kell tennünk? — ez a legfontosabb kérdés, amit meg kell válaszolnunk. Határozottan kijelentjük, hogy folytatjuk a szocializmus építését, és erre hívjuk az egész magyar népet. Célunk változatlan: felépíteni a kizsákmányolástól mentes, osztály nélküli társadalmat, amely tagjainak biztonságot, végzett munkájuk alapján jólétet nyújt, lehetővé teszi az egyéni és kollektív alkotóerők szabad kibontakozását. Céljaink megvalósítását hátráltathatja a termelőerők és a termelési viszonyok elmaradottsága, vagy nem kellő fejlettsége, valamint az, ha a nemzetközi és világgazdasági folyamatok számunkra kedvezőtlenül alakulnának. De céljaink feladására ez sem kényszeríthet bennünket. Szocializmust akarunk, de az eddiginél demokratikusabb módon, olyat, amelyet alapvetően az jellemez, hogy az eddigi hagyományos. túlközpontosított politikai gyakorlatot felváltja egy új típusú, plurális szerveződésre épülő, alulról építkező, de felülről is támogatott, harmonikus egységben működő politikai rendszer. Ez a politikai munkamódszer felel meg az új helyzetnek, az új követelményeknek, és — hangsúlyozni szeretném — az új köz- megegyezésnek is. E politikának milyen elemeit kell korszerűsítenünk és szem előtt tartanunk? Mindenekelőtt, a személyiség szabadságának és alkotó- képessége kibontakoztatásának biztosítása érdekében arra törekszünk, hogy a társadalom minden munkaképes tagja lehetőleg azonos elv alapján vehessen részt a társadalmi munkamegosztásban, és eszerint részesüljön a jövedelmekből. Ez nem más, mint az elosztás szocialista elve, tehát a teljesítményelv megvalósítása. A főtitkár ezután röviden szólt a magántulajdon szerepéről. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államokban járva egy újságíró kérdésére azt mondta: a magántulajdon 25—30 százalékos részesedését tudja elképzelni. De, sajnos, nem fenyeget az a veszély, hogy ezt az arányt el tudnánk érni. Grósz Károly a későbbiekben hangsúlyozta: Fontos célunk a demokratizmus továbbfejlesztése, kiszélesítése. A hatalom szocialista jellegének továbbfejlesztése is csak így lehetséges. A politikai intézményrendszer radikális reformja tehát nemcsak a gazdasági reformfolyamatok kibontakoztatásának feltétele, hanem egy valóságos szocialista megújulásnak is a kritériuma. A legnagyobb változásokra tehát most itt van szükség. De ha ez igaz, akkor vajon nem ellentmondás-e állítani, hogy az ellenséges erők épp ezt a reformfolyamatot akarják túlhajtani. Nem. mert meggyőződésem: történelmi léptékkel mérve is jelentős az a reform, amelyet ma valósítunk meg a felépítmény átalakításában. Ez évek vagy évtizedek munkája. Tőlünk most azt várják, hogy hónapok alatt teljesítsük. Ezt nem vállalhatjuk. Egyszerűen azért nem, mert itt sem lehet másként építkezni mint alulróLfelfelé. Először és mindenekelőtt a párton belül kell végigvinni a re-i formfolyamatot; ezzel párhuzamosan újra kell gondolni a párt, az állami és a társadalmi szervek 'közötti kapcsolatot; végig kell vinni minden politikai intézményen belül a megújulást, így az államhatalmi és kormányzati szervekben is. Ha nem akarunk kapkodással újabb kudarcokat szenvedni, akkor csak higgadtan, körültekintően és következetesen járhatunk ezen az úton. Ezért valljuk változatlanul: uralkodóvá kell tenni azt a felfogást, hogy a demokrácia nem ajándék, ellenkezőleg, történelmi vívmány, amelynek nem a termelésben. hanem a politikában és a közéletben van szerepe. S ez azért fontos, mert itt is tetten érhető egy szerepzavar. Nagyobb figyelmet fordítunk a termelési demokráciára, mint a közéleti demokráciára. holott a termelésben nem a demokratikus módszerek az elsődlegesek, hanem — elnézést kérek a kifejezésért — a diktatórikus, kemény, következetes irányítási eszközök a célravezetőnek. (Taps) Kérdést kaptam a politikai pluralizmusról is, ezért szeretném erről elmondani a véleményemet. Fontos a politikai pluralizmus, de csupán egyik feltétele a demokratizálódásnak. önmagában annyit jelent, hogy egy tagolt, differenciált társadalomban, az eltérő érdekek demokratikusan jutnak a felszínre. A politika csatornáján jelzik létüket s politikai eszköztáraival lehet egyeztetni, integrálni ezeket az érdekeket. Mi többre vállalkozunk, mint a politikai pluralizmus kialakítása és gyakorlatának meghonosítása. Az állam és a politikai hatalom társadalmasításán munkálkodunk. Ez az erősen központosított hatalmi funkciók leépítését és a helyi önigazgatási funkciók fejlesztését. kibontakoztatását igényli. A főtitkár a létbiztonság témakörét részletesen taglalta, jelezte a legfőbb teendőket is. Már utaltam rá: meggyőződésem, hogy a szocializmus kibontakoztatásának fontos velejárója, de feltétele is társadalmunk tagjai létbiztonságának megőrzése és fenntartása. Az elmúlt négy évtizedben e téren nagyon sokat tettünk, az utóbbi időben azonban — úgy tűnik, elsősorban a termelésből fakadó gondjaink miatt — nem tudtuk megőrizni azt a létbiztonságot, amelyre a politikai stabilizációhoz szükség lenne. Éppen ezért a termelőerők dinamikus fejlesztésével, a versenyképesség kibontakoztatásával, a korszerűbb gazdálkodás megteremtésével el kell jutnunk addig a pontig, ahol ismét birtokába jutunk azoknak az anyagi javaknak, melyek a létbiztonság fenntartásához szükségesek. Én a létbiztonság alatt nem az egyenlős- dit értem, mert afelett is ítéletet mondott már a történelem. Ugyanakkor részben az infláció, részben a munkanélküliség, bizonyos értelemben a lakáshoz jutás kilátástalansága — és nem maga a lakáshiány —, mindmind hozzájárul a létbizonytalanság erősödéséhez. Ezért nem mondhatunk le a szo^ ciális biztonság megteremtéséről és a teljes foglalkoztatás biztosításáról sem. Még akkor sem, ha ennek eléréséhez rögös út vezet. Miért soroltam el mindezt ilyen részletesen? Azért, mert bizonyítani akartam, hogy van programunk a szocializmus megújítására, azért, mert szerintem ezek a szocialista megújulás lényeges elemei, és azért, mert reális lehetőségeket látok arra, hogy belátható időn belül meg is valósíthatjuk ezt. Lehet-e erre új közmegegyezést teremteni ? Meggyőződésem szerint — igen! Egyik nagy politikusunktól, Károlyi Mihálytól szeretnék idézni : „A szocializmusba vetett hitem sok mindenért kárpótolt, amit elvesztettem, mert megrögzött pesszimizmusom ellenére sem kételkedtem abban, hogy a szocializmus egy napon majd anyagi valósággá válik, s hogy harcunkra szükség van, hiszen csak úgy juthatunk előre." Társadalmunk betegségeinek egyetlen gyógymódja a szocializmus. Ez volt a véleményem mindig, és ma is így gondolkodom, mert a korunkban divatozó áttérések és megtérések ellenére maradtam megrögzött szocialistának. Az első magyai köztársaság elnökének szilárd meggyőződése a mi számunkra is követendő példa marad. (Taps.) Sok kérdést kaptam a gazdaságról — e témakörről egy bevezető megjegyzés. Az elmúlt években a gazdasági kibontakozás feltételeként joggal szóltunk a politikai intézményrendszer strukturális korszerűsítéséről. Van azonban a dolognak egy másik oldala is. Politikai stabilitást gazdasági fejlődés nélkül nem lehet hosszú távon biztosítani. Kölcsönhatás van a kettő között, ezért a gazdasági fejlődés feltétele a politikai kibontakozásnak. Ezért mondom, hogy a mai kiélezett helyzetben a legfontosabb politikai tett az eredményes és hatékony termelőmunka. A gazdaságban ma igazán két nagy feladattal állunk szemben: rövid távon és nagyon kemény feltételek között teljesíteni kell külföldi adósságszolgálati kötelezettségeinket, mérsékelni kell a fizetési mérleg hiányát, lefékezve az eladósodást. Ezzel egy időben — és ez a másik nagy kihívás — kezdeményeznünk kell a gazdasági struktúra megújítását. Megkerülhetetlen feladat mindkettő. Az első kényszer, az elmúlt 15 év alacsony hatékonyságú gazdálkodásának olyan következménye, amely új minőségű feszültséget hozott létre. A másik a kitörés iránya. Enél- kül ebből a spirálból kitörni nem lehet. Fel kellett ismernünk, bármilyen nehéz is ezt beváltanunk, hogy alacsony teljesítményünk egyik oka: a hazai és a szocialista „puha piac" kényelmessé tett bennünket. Az elmúlt évtizedekben nem támasztott elég szigorú követelményeket velünk szemben, az alacsony teljesítménnyel évtizedeken keresztül meg tudtunk élni. Ezért nehéz ma ezt a két követelményt egyszerre kielégíteni. Ezért jelölhetjük meg csak ilyen szűk mezsgyén a kitörés irányát. S ez nem más, mint a gazdaságszerkezet export- orientált átrendezése, a fejlesztés ilyen irányú koncentrálása. Nehezíti e két gazdasági feladat teljesítését, hogy mindezt a szocialista demokratizálási folyamattal együtt akarjuk végigvinni. A nemzetközi gazdaságtörténetben struktúraváltást eddig csak diktatórikus módon valósítottak meg. Mi azonban mégis ezt az utat választottuk, mert a politikai struktúra korszerűsítésében felhalmozódó adósságunk is kényszerként jelenik meg közéletünkben. Ha ezt sikerül megcsinálnunk, akkor az utókor biztosan meg fogja állapítani, hogy nagy tettet hajtottunk végre. Ha nem tudjuk megcsinálni, megmondom önöknek, belebukik a párt. — de ez a legkevesebb: belebukik az ország — s ez a legtöbb. A menetrendet megfogalmaztuk, ismerik. Először az 1986 novemberi központi bizottsági ülésen néztünk szembe azzal a ténnyel, hogy a XIII. kongresszuson megfogalmazott gazdaság- politikai program korszerűtlen, teljesíthetetlen, nem bírja ki az élet kritikáját. 1987 júliusában megfogalmaztuk a teendők fő irányát, majd erre épült szeptemberben a kormányprogram. Ez a stabilizációs program nem vállalkozott többre, mint arra, hogy kezelje a rövidebb távú fizetési problémákat, megpróbálja az eladósodási folyamatot megállítani, és lassan, fokozatosan elindítani a gazdasági szerkezet korszerűsítését. Grósz Károly mélyen szántban értékelve a jelen eredményeit és gondjait, helyzet- elemzését a párt feladatkörének meghatározásával folytatta. Sok kérdést kaptam a pártról — erről is szeretnék szólni. Mindenekelőtt szeretném azt a régi igazságot leszögezni, hogy a párt az nem más, mint eszköz a szocializmus felépítéséhez. Ugyanakkor — és ezt is hangsúlyozom — eszköz, de nem játékszer, amit, ha megununk, kidobunk a szemétdombra. (Taps.) Mi a társadalmi bázisa ennek a pártnak? Minden olyan réteg, amely érdekelt a szocializmus felépítésében, a nemzet felemelkedésében és egy katonai konfliktusoktól mentes Európa megőrzésében. Ez azonban nem egyfajta passzív magatartást, hanem erkölcsi és politikai felelősségből fakadó aktív támogatást követel. Csökken-e ezáltal a párt osztályjellege? Nem. Ma a párt természetesen nem munkáspártként szerveződne. De a párt céljai egybeesnek a munkásosztály legnemesebb céljaival, azokat valósítja meg. És ezek a célok azonosak a szövetkezeti parasztság és a magyar értelmiség történelmi céljaival is. Osztályjellegünk tehát nem ellentétes a társadalmi törekvésekkel! Egy párt vagy a több párt — ez most nagy divattéma. Az írták az egyik levélben, amit ma kaptam, hogy „meghülyítjük az embereket ezzel az egy párt, több párt problémával, és a vezetők összevissza beszélnek erről”. Az országos pártértekezlet állásfoglalása egy- pártrendszer keretei között képzeli el a szocializmus felépítését. Felvetődik a kérdés, hogy meghaladott-e ez a felfogás, vagy nem. Bár csak öt hónappal ezelőtt volt a pártértekezlet, mégis sokan úgy vélik, hogy ez ma már korszerűtlen válasz. Meggyőződésem, hogy a pártértekezlet állásfoglalása helyes. Ezt képviseljük ma is. Mi, a Magyar Szocialista Munkáspártban lévő kommunisták, a jövőt az egypártrend- szer viszonyai között képzeljük el! (Taps.) Jogilag ugyanakkor mi azt nem tagadhatjuk — milyen alapon is tennénk —, hogy többpártrendszer is létezhet Magyarországon. Mi hozta felszínre ezt a vitát öt hónap után? Az, hogy meg akarjuk teremteni az egy párt vagy több párt törvényes működésének alapjait. A Magyar Szocialista Munkáspárt törvényes alapja az alkotmányban rögzített. Az alkotmány azonban a többi pártról nem rendelkezik. Ügy is fogalmazhatnék, hogy a különböző társadalmi tömörülések, egyesületek és pártok működésének ma rendezetlen a joggyakorlata. És ezt, ha ezelőtt 20 évvel nem rendeztük el, most kell elvégeznünk. Ennek egyik lényeges állomásaként ez év decemberében a parlament törvényt alkot a gyülekezési és egyesülési jogról. Ezek a paragrafusok azonban nem rendelkeznek a pártokról. A pártokról olyan törvény kell. mely meghatározza a pártok működésének, a pártok bejegyzésének, a pártok megszűnésének törvényes kereteit. Pártreform kell, tehát hirdetjük, de mi ez? — kérdezik sokan. Át kell gondolnunk az eszmei kelléktárat. Nem Marxot meg Lenint ikell megtagadni, hanem azt, amit marxizmus és leniniz- mus címén hirdettünk és tanítottunk. És a kettő nem ugyanaz. (Taps) Át kell gondolnunk a munkamódszerünket és a munkastílusunkat, mert sok minden elavult. Többet kell találkoznunk az emberekkel. közöttük kell lennünk, sokat kell beszélnünk, hogy megértsék törekvéseinket, és mi megértsük, hogy ők hogyan vélekednek rólunk. Végig kell gondolnunk a párt szervezeti felépítését, működési rendszerét, és az állammal és a különböző politikai szervezetekkel való kapcsolatrendszerét. A Központi Bizottság legutóbbi ülése megfogalmazta a Központi Bizottság feladatkörét. Meg kell fogalmaznunk a közbeeső pártszervek, irányító pártszervek feladatát is. és újra kell fogalmaznunk az alapszervezetek feladatát is. Feltették azt a kérdést is, hogy van-e a pártvezetésben hatalmi harc? Azért válaszolok erre a kérdésre, mert messzebb mutat, mint amit megfogalmaz. Hozzá kell szokni, hogy az egység új formában jelenik meg ma a politikában és a politikai vezetésben is. Leiárt az az idő, hogy egy beszédet mondunk el mindenütt egyformán. Most már sok beszédet mondunk, remélem, egyre többféleképpen. de azonos tartalmat képviselünk azonos cél érdekében. Ha pedig ez így van, akkor bizonyára lesznek különbözőségek a részekben és azonosság a lényegben. És ezt meg kell érteni és el kell fogadni. Nincs tehát a vezetésben hatalmi harc, de vannak politikai viták, szenvedélyes politikai viták és eltérő felfogások a jövőről. A gyakorlati politizálással illetve a pártmunkával kapcsolatba a főtitkár így fogalmazott: Hogy nehezebb lesz politizálni? Ez biztos. Sokkal nehezebb lesz. Miért? Mert kommunista az igazgató, aki egyben munkaadó. És — mondjuk — kommunistái a szakszervezeti titkár is, aki pedig a munkavállalók érdekeit fogja képviselni, és ütközni fognak egymással. Mit tesz a pártszervezet? Hagyja, hogy megvívják a csatát. S nem dönti el sem az igazgató helyett, sem a szakszervezeti titkár helyett, hogy mit kell csinálni. (Taps.) Ügy gondolom, ha az üzemi pártmunka — kemény munkával, sok vitával a módszerek kicsiszolásával — a helyére kerül, akkor megteremtettük a feltételét a területi pártmunkának. Gondolkodjunk el azon, hogy mikor volt a körzetekben aktív, igazán értékes politi kai élet. 1945—48, majd 1957 —60 között. Hát miért nem tudunk mi a mai viszonyok között is aktív politikai életet teremteni a pártszervezetekben? Ha nem ismerik a körzetben azokat a gondokat, amik az üzemben vannak, nem ismerik a népgazdaság helyzetét, akkor nem értik meg, hogy miért kell emelni az árakat, hogy miért csoportosítjuk át az eszközöket, és így tovább. Tehát én azt vallom, hogy az üzemben ma dolgozó, legel- kötelezettebb, legaktívabb pártmunkásainknak be kell kapcsolódniok a körzeti pártszervezetek életébe. A másik, amit meg kell tennünk — utaltam rá —: be kell kapcsolódni azokba a szervezetekbe, amelyek a területen dolgoznak, így a Hazafias Népfront szervezeteibe. Figyelmeztető példa, hogy lefolytattunk egy országos társadalmi vitát az egyesülés! jogról és összesen 50 ezer ember vett részt az eszmecseréken. Ez arra is utal, hegy a területen dolgozó pártszervezeteink nem voltak képesek e munkába bekapcsolódni. De nem tehetnek róla, mert nem adtunk nekik kellő támogatást ahhoz, hogy jelen legyenek ezeken a vitákon. És ezért a központi vezetés és irányítás a felelős. Most zajlik, a napokban fog befejeződni a választással kapcsolatos törvény vitája. Tapasztalataink ugyanazok. Kérdem: mi hol fogjuk a véleményünket kinyilvánítani? De kérdezhetném ezt az alkotmány vitájával kapcsolatban is, ami szintén e területen fog lezajlani. Vagy megint csak a Központi Bizottságban fogalmazzuk meg a véleményünket? Fontos nekünk, hogy meg ismerjük az emberek véleményét, ám egy párt számára az is lényeges, hogy az ilyen vitákat felhasználja politikai álláspontjának, meggyőződésének ismertetésére, magyarázatára. Nagy lehetőségeket szatasztunk el. Én az ilyen jellegű munkát olyan tevékenységnek tekintem, amely a politikai küzdőteret felhasználja politikai céljaink szolgálatában. Mi a kommunista feladata ma? Mindenekelőtt védeni a szocializmust, kiállni a politika érdekében úgy, hogy az ország érdekében alkot, tesz, cselekszik. Visszautasítani, ha kell. visszaverni a hangoskodó demagógiát, a konjunktúra-lovagokat, azokat, akik átmeneti nehézségeinket a rendszer ellen akarják felhasználni. Mi hisszük, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt örököse mindkét párt legjobb hagyományainak, értékeit megőrizzük, valóságos egységbe ötvözzük és tovább akarjuk gyarapítani. Az MSZMP tehát egy párt, és nem koalíciós párt. A Magyar Szocialista Munkáspárt elkötelezett marxista— leninista párt. ezt a pártot közös akarattal kell megőriznünk, és működőképességét javítanunk. Ez megtisztelő kötelességünk és történelmi felelősségünk is. Mert ha ez a párt összeomlott, összeomlott az ország is. Küszöbön a harmadik évezred. Hiszem, hogy minden rosszindulatú rágalom és aáncsoskodás, átmeneti megtorpanás ellenére is az új évezredbe, boldogulásához, a Magyar Szocialista Munkáspárt alkotó közreműködésével jut el a magyar nép. Az aktívaülés befejezéseként a résztvevők közösen elénekelték az Internacioná- lét. * * * A budapesti aktíva megnyitó rendezvénye volt annak a programsorozatnak, amelynek során az MSZMP első számú vezetője közvetlen kapcsolatot kíván kialakítani a párt tagjaival. Hasonló fórumnak legközelebb Borsod megye ad otthont.
