Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-29 / 284. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 29., kedd S.O.S. emberségért Részlet az Eötvös József pályafutását felidéző közepes szintű tévéjátékból Ugye emlékeznek a régi történetre? A neves görög filozófus egy verőfényes szép napon égő mécsessel járkált az utcán. A kíváncsi polgárok megkérdezték: miért csinálja? A tömör válasz ekként hangzott: embert keresek. Ez a sztori jutott eszembe, amikor november 21-én, hétfőn este Sándor György műsorát, az El vagyok tévedve című produkciót figyeltem. Megvallom: rögvest megbántam, hogy eddig nem érdekelt sokak által nagyra- becsült munkássága. Azt hiszem a humoralista titulus tartott távol tőle, ugyanis mindig ódzkodtam a csak azért is skatulyázástól, az okoskodó, az igazi szellemiséget általában nélkülöző, pe- dánskodó műfaji meghatározásoktól, hiszen csak rangos és színvonaltalan írások léteznek, s mindenféle további magyarázkodás, szakmai halandzsa. Most találkoztam azzal a szerzővel, aki m indjárt arra a hajdani bölcsre emlékeztetett, s a felfedezés megkésett öröme hatványozott katarzist keltett bennem. Ott téblábolt, ügyetlenkedett, kotnyeleskedett Budapesten. Megszólította sietős társait. Látszólagos naivitással faggatta őket. Felszínes szemlélő számára jelentéktelennek tűnő dolgokról érdeklődött, s közben az apróságok síkjáról a fontos motívumok ormaira jutott el. Elegáns, köny- nyedívű szárnyalással. Mi vele röppentünk, hogy azokról a jelképes csúcsokról magunkra és másokra lássunk. Önámítás, mentegetődzés, diszkrét sem- mitmondás, lakkozás nélkül. Akaratlanul is mérlegeltük indulatainkat, vágyainkat, olykor nyers törekvéseinket, rideg karrieréhségünket, az anyagiak iránti szerelmetes vonzódásunkat, azaz belenéztünk abba a nem torzító tükörbe. Neki köszönhető, hogy megtettük azt a lépést, amelytől erőteljesen riadozunk. Sejtettük a rendkívül megnyerő szándékot is, amely néha segélykiáltásba torkollott. Azóta is bennünk munkál az intelem: nyújtsunk segítő kezet valamennyi rászorultnak, az összekötő szálakat kutatva az elkülönülés lehetősége helyett. Erre ma nagyobb szükség van, mint bármikor volt, hiszen az etikai parancsolatok betartása nélkül aligha remélhetnénk azt az egészséges társadalmi megtisztulást, amelyért számosán sóvár- gunk. Fia eltévedtünk a mellékösvényeken, téijünk vissza az egymás felé vezető utakra. Az emlékezetes program ezt az üzenetet küldte nekünk. Méghozzá S.O.S. jelzésként. Ugye figyelmezünk rá... ? Pécsi István A lényeg titka Felejthetetlen a Stalker című film befejezése, amikor a címszereplő nyomorék kislányának pillantására megmozdulnak az asztalon a poharak. De a kegyelem állapota egyszemélyes, mert sem önmagukkal vívódó szülei, sem pedig más nem tanúja hatalmas belső erejének. A durva külvilág is azonnal elnyomja vonatdübörgésével ezt az apró, de annál jelentősebb csodát. Hányán láthatták csütörtök és péntek este a Stalker című alkotást? Bizonyára nagyon kevesen. Nem tartozik ugyanis a könnyen emészthető művek közé. Pedig nagyon egyszerű a történet. A középpontjában egy titokzatos zóna áll, amely tiltott az emberek számára. Csak olyan vezetővel (stalkerrel) lehet oda elindulni, mert ezer veszélyt rejteget az út. A közepén egy szoba áll, amelyben mindenkinek teljesül a legrejtettebb kívánsága. Andrej Tarkovszkij filmjében, három férfi vállalkozik a pokoljárásra. A stalker egy írót és egy tudóst kalauzol abba a különleges világba, amely valamilyen katasztrófa révén alakult rendkívülivé. Nincs arra válasz, hogy ez valamilyen földöntúli látogatók műve-e, de lehet egy atomrobbanás vagy más elemi szerencsétlenség hatása is. Érdekes, hogy Tarkovszkij még a csernobili atomerőmű-baleset előtt jóval forgatta le ezeket a képsorokat. Viszont érdekes módon a csernobili körzetet is zónának nevezték el. Mintha valamit megérzett volna a jövőből amely rejteget még számos veszélyt, s ezek végletes erőpróbát jelentenek az emberek számára. Az ilyen jellegű szerencsétlenség olyan szakadékokat nyit meg, amely az emberi lélek mélységeibe nyújt bepillantást. Itt is olyan helyzetbe jutottak el a szereplők, amelyben jellemvonásaik, fogalmaik megmérettek. Ami eddig fontosnak és igaznak számított, az elvesztette létjogosultságát. Ilyen határhelyzetben mutatkozhat meg a valódi erő. Mert minden lépés, amely közelebb visz a titokzatos lényeghez, a minden vágyat teljesítő szobához, az saját hazugságainktól való távolodást jelent. Hosszú és lassú folyású a Stalker. De nem azért, mert nincs mondandója, hanem éppen ellenkezőleg: maga a tempó is szeretne bennünket mindennapi rohanásaink között megállítani, hogy a gondolat fölébreszthessen megrögzöttségeinkből. Mert mire ráeszmélünk, hogy abba a szobába nem léphetünk be, addigra valami fontos igazságra bukkanunk: múltunkkal, egész valónkkal meg kell birkóznunk ahhoz, hogy megtisztuljunk. így válik igazán fontossá az a belső erő, amelyet az utolsó képsorok tárnak elénk, s amely a fizikai nyomorultságon túl arra mutat, hogy más energiáink is lehetnek. Gábor László Kultúra, hagyományőrzés: egyesület Gyöngyösön ha nagy lenne a holdudvarunk...” Nem volt zavartalan esemény Gyöngyös életében amikor ez év márciusában megalakult a város Bajza József Kulturális és Hagyományőrző Egyesülete. Akadtak olyan vélemények, melyek szerint a helyi ellenzék csoportosul ott, s ezen nézetek han- goztatói nem tartották kívánatosnak ezt a szerveződést. Azóta úgy tűnik, hogy lecsillapodtak a kedélyek, a Gyöngyösi Műsor című programfüzetben hónapról hónapra olvashatunk az egyesület rendezvényeiről. Olyannyira, hogy már-már azt gondolhatjuk, ők a mártraaljai városban a kultúra fő mecénásai. Hogy valójában milyen a munkájuk, arról a Mátra Művelődési Központ két népművelője mesélt, akik alapító tagok is: Patkós Magdolnatit- kár és Szamosvári György. P. M.: — Alapszabályzatunk kimondja egyesületünk célkitűzését is: kultúra és hagyomány- őrzés. Emellett szerettünk volna egy olyan közösségi életet kialakítani, amely eddig hiányzott. Persze elég sok csoport működött előttünk is a városban, de a miénk független, nincs fenntartó szerve. Sz. Gy.: — Vannak kapcsolataink intézményekkel, de ez mellérendeltségi viszony. Szerződésben állunk a művelődési központtal, találkozóinkat az áfész klubhelyiségében tartjuk, ünnepségeinket pedig ott, ahol Bajza egykor tanult, a mostani zeneiskola épületében. A legfőbb vonzerőnk szerintem az, hogy az emberek tapasztalhatják, hogy mi olyan közös vélekedést szeretnénk kialakítani, ahol a különbözőség is érték. Nem a speciális érdeklődés felé tolódik el a hangsúly, hanem a közös gondolkodás irányába. Mint a valamikori egyesületeknél, itt is a helyi politizálás a legfontosabb. P. M.: — Nem felülről kapott, hanem meglévő, valós problémákkal foglalkozunk. Ez vonzó, hiszen tudvalevő, hogy nagy az elégedetlenség a közélettel. — Az egyesület megjelenésével mennyiben váltózóna város köz- művelődési életé? P. M.: — Rengetegen jönnek az előadásainkra. Tapasztalatunk, hogy többen, mintha a „művház” hirdetné ezeket, hiszen tudják, hogy biztosan nem kapnak művi dolgokat, hanem Patkós Magdolna érdemi események történnek, amelyek aktualitásokhoz kapcsolódnak. Örömmel látjuk, hogy olyanok is megjelennek, akiket eddig nem ismertünk. — Hány tagja van az egyesületnek? Sz. Gy.: — Negyvenkettő. De nem is a tömeges szerveződés a célunk, kivéve akkor, ha a már megteremtett értékek vonzzák az érdeklődőket. Sokkal inkább azt szeretnénk, ha nagy lenne a holdudvarunk, kisugárzással, hatással lennénk a környezetünkre. — Úgy tudom, a város vezetése kezdetben nem szimpatizált az Szamosvári György (Fotó: Koncz János) egyesülettel. Változott-e ez a megítélés? P. M.: — Alakulásunk után szerettünk volna egy koncert szervezésében részt venni, s javasoltuk, hogy a bevételt ajánljuk fel az erdélyi menekültek javára. A városi tanács elnökhelyettese szerint azonban „ez nem lett volna politikus”, így a plakátról is levettük a nevünket. Aztán ahogy országosan változott az erdélyi helyzet megítélése, úgy a miénk is. Pedig nemcsak ezt akarjuk elvállalni. Mivel azonban a munkahelyünk a tanács fennhatósága alá tartozik, retorziók is értek bennünket, ezt leginkább a jutalmaink átvételekor érezhettünk. Sz. Gy.: — Mondták, hogy menjünk a népfronthoz, jelentkezzünk be. Az volt az álláspontunk, hogy mi nem csinálunk ^semmiféle tevékenységünkből titkot, így tudhatnak mindenről, keressenek ők. Ez aztán meg is történt. — Van-e valami, amit nem sikerült elérni? Sz. Gy.: — Annyira frissek vagyunk, hogy még nem lehet , ilyesmiről beszélni. Mindenesetre rengeteg jól sikerült eseményünk volt, a mérleg pozitív. Előfordult, hogy alig fértek az érdeklődők a terembe. Különösen Makovecz Imre előadása, vagy országgyűlési képviselőink vízlépcső-döntés előtti vendégeskedése volt ilyen. A továbbiakban tervezzük, hogy mélyrehatóbban ismerkedünk névadónk munkásságával, folytatjuk társadalomtudományi előadóestjeinket, s szeretnénk feleleveníteni a kisvárosi társasági életet közös betlehemes karácsonnyal, farsangi bállal. — Igaz-e, hogy a Magyar Demokrata Fórum gyöngyösi szervezete és a Bajza Egyesület egy és ugyanaz? P. M.: — Jó, hogy ez szóba került. Nem igaz. Ez két különböző dolog, bár tagjaink egyéni felfogásuk szerint lépnek be kedvük szerinti szervezetekbe. Akadnak például, akik az Új Márciusi Fronthoz vonzódnak. Vezetőségünkből egy ember tagja az MDF-nek. Az egyesületünk nem direkt politizálással szeretne a közéletbe bekapcsolódni, hanem a sokszínűségével. Sz. Gy.: Legfőbb törekvésünk ‘továbbra is a lokálpatriotizmus erősítése. Kovács Attila Glogovác rémülten konstatálta öltözködés közben, hogy a hóna alatt egyre nagyobb és egyre fájdalmasabb az a mugli, ami már napok óta ott vörösö- dik. Hiába törte a fejét, mivel sérthette föl magát, nem tudott rájönni. Aztán egyszerre belehasított a kínos fölismerés; alighanem meg kell mutatnia az orvosnak. Igen ám, de Glogovác férfi volt, s mint neme tagjainak többsége, határtalanul gyáva. No nem olyan egyszerűen gyáva, mint mondjuk a nők, akik nem mernek végigmenni a sötét utcán, de egyetlen jaj szó nélkül megszülik a gyermekeiket. Nem. Glogovác ifjú korában azzal edzette a bátorságát, hogy éjféli tizenkét órakor egy- szál magában átment a kihalt temetőn, és a szellemeket hívta párviadalra. Egy se fogadta el a merész kihívást, s ő büszkén, határtalan bátorsága tudatában tért nyugovóra. Csupán egyszer fordult vissza, amikor a temető kapujában egy fekete macska keresztezte az útját. Még rá is fújt az a dög... Nyáron a Balatonnál vállalt állást. Mentőcsónakos volt Ali- gán. Halált megvető bátorsággal evezett át a nyaktörő hullámokon, s csónakjába emelte a fuldoklókat. Valamennyit elvitte az elsősegélyhely ajtajáig, aztán futott vissza a ladikjához. Csupán egyszer kérte meg az orvos, hogy segítsen neki. Mire fölszívta az injekciós tűbe a gyógyszert, Glogovác eszméletlenül hevert a páciens mellett. Nem tudta elviselni a tű látványát. A hivatalban megmutatta a hónalját a kollégáinak, s várta, hogy sajnálják. — Hm... — csóválta a fejét az egyik — ez biz, randa. Menj el az orvoshoz! — Azt hiszem, rák. Az apósomnak is ilyen volt — mondta a Potyondi, a mókamester, és a röhögéstől fuldokolva rohant ki a folyosóra. Néhányan követték. Lehet, hogy meghalok — gondolta magában Glogovác, és olyan kenetteljes képpel ült egész nap az asztalnál, mintha az utolsó ítéletre várna. Délután mégis rászánta magát, s végső erejét összeszedve beállított a sebészetre. — Ne kíméljen, főorvos úr — mondta mindenre elszántan, —, ugye rákom van?! — Micsoda? — állt el az orvos szava. — Nyugodjon meg, Glogovác úr, ez egy közönséges furunkulus! Feküdjön föl ide, az asztalra, rögtön meg is szabadítom tőle! — Szó sem lehet róla! — csattant föl Glogovác. — Tudom, hogy csak meg akar nyugtatni. Különben is, a műtét nem olyan egyszerű dolog. Elő kell készülnöm rá. Megírhatnám a végrendeletemet... És ráadásul még a pizsamámat se hoztam... — Nem baj — szólt az orvos türelmesen. — Nővérke! Legyen szíves, készítse elő a műszereket! Furunkulust vágunk. Glogovác hiába érvelt, hiába tiltakozott, néhány perc múlva ott feküdt a kezelőasztalon, s — ki tudja, honnét kerítették — két erős marok szorította le a kaiját. Tudta, hogy ez már a vég. Csupán abban reménykedett, hogy ha meglátja az injekcióstűt, elveszti az eszméletét, és öntudatlanul masírozik át a megsemmisülésbe. Gondolatban elbúcsúzott a szeretteitől, .megbocsátott az ellenségeinek — feltételesen még a főnökének is —, és merően bámulta a szemközti sarkot. Hallotta, hogy beszélnek fölötte, de nem értette a szavak értelmét, mert éppen Petőfi Anyám tyúkja című versét szavalta magában. Ott tartott, hogy „Morzsa kutyánk, hegyezd füled...”, amikor érezte, hogy föllazul a szorítás. — Most már végképp ne kíméljen, főorvos úr — mondta beletörődve a sorsába —, tegye a dolgát! Látja, én mindenre fölkészültem. Szúijon, ha éppen szúrni van kedve! Vágjon, én már azt se bánom! Egyszer mindenkinek meg kell halnia. — Tökéletesen igaza van — mondta az orvos mosolyogva. — De mielőtt meghalna, holnap még jöjjön vissza! Megnézem a sebét. Most elmehet, Glogovác úr. A furunkulust kipucoltuk. — Biztos, hogy nem halok meg, főorvos úr? — Ebben egészen biztos lehet — mondta az orvos mosolyogva. — Kár... — horgasztota le a fejét Glogovác. — Ezek szerint holnap mégiscsak kirúgnak a hivatalból. — ??? — Megesküdtem magamnak, hogy ha ezt megúszom, úgy oldalba rúgom a főnök kutyáját, hogy belefeketedik. Sőt, még rá is vakkantok kettőt... T. Ágoston László Í Ä Egy hét... KÉpANTrö Bátorság
