Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-29 / 284. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 28., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Milyen érzés ma románnak lenni Magyarországon? Beszélgetés Márk Györggyel, a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének főtitkárával Mintegy 20—25 ezer román nemzetiségű állampolgár él hazánkban, elszórva a magyar- román határ mentén, zömében Békés megyében, kisebb részben Csongrádban és Hajdú-Bihar- ban. A Magyarországon élő többi nemzetiséghez hasonlóan kongresszusra készülnek. Ebből az alkalomból beszélgettünk Gyulán, a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségében Márk Györggyel, a szövetség főtitkárával. — Hogy érzi magát mostanság a román szövetség főtitkára? — Nem jól! A két ország, Románia és Magyarország viszonyának megromlása rossz hatással van az itt élő román nemzetiség, és így természetesen az én közérzetemre is. Ami itt történik, annak szenvedő alanyai vagyunk, ugyanúgy, ahogy odaát a magyarság. Két szomszédos ország viszályában a legnagyobb sebeket akarva-akaratlan a nemzetiségek kapják. Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy valaki félelemből nem vállalja a nemzetiségét, hogy elfordul saját etnikumától, mert ez a kényelmesebb, a konfliktusmentesebb. Ez azért veszélyes, mert kis létszámú nemzetiségről lévén szó, zsugorodása idővel a létét fenyegeti. Márpedig a magyarságnak is fontos, hogy megmaradjon ez az etnikum, mert történelme és kultúrája része a magyar nemzet múltjának és kultúrájának. — Nem túl érzékenyek? — Bizonyára! Egy etnikum a maga kisebbségi mivoltából eredően eleve érzékenyebb normális körülmények között is. Hát még, ha — mint most — a körülmények abnormálisak! A dolgok általában nem készakarva válnak sértővé. Többnyire figyelmetlenségből, vagy tájékozatlanságból. Különben miért hinné bárki, hogy mi is felelősek lehetünk a kialakult helyzetért. Csak azért, mert románok vagyunk! A magyar lakosság a romániai politika kifogásolható lépései nyomán gyakran fogalmaz így: „már megint mit csináltatok?” Mintha mi lennénk felelősek a kinti döntésekért. Ráadásul ilyen helyzetben a híd szerepét sem tudjuk betölteni, mert — jelképesen mondva — nincs közlekedés a két part között. A román nemzetiséghez való viszonyt nem szabadna, hogy befolyásolják azok az aggasztó hírek, amelyek oda- átról érkeznek. — Hiszen az itt élő románságnak annyi köze van a határon túli sérelmekhez, mint mondjuk az ottani magyarságnak a mi félelmeinkhez. Ez a román nemzetiség a 18. század eleje óta él itt ezen a területen, együtt a magyarsággal. Ezt az országot tekinti hazájának, itt érzi jól magát, és itt akar boldogulni. — Hogy viszonyul a szövetség az odaátról érkező hírekhez? — Az utóbbi időben egyre nagyobb számban kapunk olyan telefonokat és leveleket, amelyekben azt követelik tőlünk, hogy a román nemzetiségi szövetség is foglaljon állást a magyar—román vitában, ítélje el a Romániában történteket. — Nekünk az a véleményünk, hogy nem jó dolog, ha egy nemzetiséget túsznak használnak fel. Tőlünk a magyar politikai vezetés szerencsére semmilyen választ nem vár el, és ilyen nyilatkozat megtételét nem is erőszakolja ránk. Nem tekintik túsznak, és ilyen célra nem is használják fel az itt élő román nemzetiséget. A kialakult helyzetről természetesen nekünk is van véleményünk, amit különböző fórumokon és beszélgetéseken el is mondunk. De nem látjuk szükségét annak, hogy ezt szövetségi nyilatkozatban fogalmazzuk meg. Egy kisebbségben lévő etnikum ilyen ügyekben tett egyetértő nyilatkozatainak különben is felemás az értéke. Ugyan ki hinné el, hogy nem nyomás alatt cselekszünk. — Mit tud tenni a szövetség a román nemzetiség identitásának megőrzéséért? — A Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének, mint érdekképviseletet ellátó szervnek az a legfőbb küldetése, hogy megtartsa a nemzetiséget, megakadályozza vagy legalábbis lassítsa az asszimilációt. — Legalább ilyen fontos az emberek megnyugtatása. Igyekszünk megértetni velük, hogy nincs mitől tartaniuk, és remélhetőleg átmeneti állapotról van szó. Bízunk abban, hogy előbb- utóbb normalizálódik a helyzet. — Mintha az utóbbi időben divatba jött volna a román nemzetiség. Sokat lehet olvasni, hallani róla. — Valóban gyakran találkozni a román nemzetiségről szóló hírekkel. Sokszor már olyan érzetünk van, mintha mi, román nemzetiségiek, mások, politikai okból fontosabbak lennénk, mint a többiek, a németek, a szlovákok, a szerbhorvátok. Nem jó, ha spekulatív módon foglalkoznak velünk. — Csak azért, mert a mi helyzetünk felmutatásával akarnak üzenni a határon túlra. Ez hibás felfogás, és olyan szerepre akar kárhoztatni bennünket, amit nem szívesen vállalnánk. Mert abnormális bármilyen nemzetiséget az anyaország ellen kijátszani, az ő helyzetével példálózva hívni fel a figyelmet egy másik nemzetiségi politika tarthatatlansagara. Ha így gondolkodnánk, akkor ettől már igazán nem lenne messze az a felfogás, hogy ha odaát történetesen bántják a magyarságot, akkor válaszként itt is üssünk egy nagyot a románokon. — Ha már ez szóba került: van mit felmutatni, van mivel példálózni? Egyáltalán, milyen hangulatban folyik a nemzetiségi kongresszus előkészítése? — Túl vagyunk a küldöttválasztó gyűléseken. Ezek őszinte légkörben zajlottak, és a hozzászólók döntően az aktuális kérdésekkel foglalkoztak. Egyikmásik összejövetel akár falugyűlésnek is beillett volna, de ez nem baj, hiszen tükrözte azokat a változásokat és közhangulatot, ami a mai magyar társadalmat jellemzi. Volt ahol a résztvevők nem érezték át a nemzetiségi politikából fakadó tennivalókat,« gyűlések döntő többségén azonban a nemzetiség megtartásának lehetőségeiről folyt a vita. Hogyan, milyen eszközökkel lehet lassítani az asszimilációt, erősíteni az identitástudatot. — A kulcskérdés az oktatás. Sajnos egyre kevesebben beszélik a román nyelvet, lassan jnár csak az idősebbek értik és használják. Az okok a hatvanas évekig nyúlnak vissza, amikoris a nemzetiségi iskolákban csökkentették az anyanyelvi tanítási órák számát, arra hivatkozva, hogy a továbbtanulásnál hátrányt jelenthet, ha a diákok nem magyar nyelven tanulnak bizonyos tantárgyakat. Miközben az iskolákra az van kiírva, hogy román tanítási nyelvű általános iskola, vagy gimnázium, a valóságban szinte idegen nyelvként tanítják az anyanyelvet. Ezen változtatni kell. — Hasonlóan fontos kérdés a nemzetiségi kultúra. Vagyis az, hogy miként sikerül a különböző csoportoknak megőrizniük arculatukat, és részben nekik, részben más szerveződéseknek beilleszkedniük a készülő egyesületi törvény nyújtotta új keretekbe. — Sok helyen felvetődött a nemzetiségi értelmiség helye, szerepe az identitástudat erősítésében. Azt tapasztaltuk, hogy van készség az értelmiség részéről ehhez a munkához, nekünk, a szövetségnek pedig jobban és szervezettebben kell támaszkodnunk rájuk. — Arra a kérdésre tehát, hogy tudunk-e mit felmutatni, egyértelműen igen a válaszom. De a változó magyar belpolitikai viszonyok között a nemzetiség újragondolása több mint kívánatos, a reformfolyamatok kényszerítik ki, teszik szükségszerűvé. Á. Z. A drámai kérdés ott úszik a levegőben. Kétségeket hordoz magában. Konfliktusok lehetőségét tételezi fel. Kényelmetlen feszültségeket támaszt a közelebbi és a távolabbi környezetben. De ha ez a kérdés foglalkoztatja az.embereket, ha időnként felröppennek olyan megjegyzések, hogy a Mátraalji Szénbányák gazdasági mélypontra jutott, és nem lehet tudni, mi lesz vele, akkor erre a kérdésre válaszolni kell. Kitől kérhetnénk eligazítást, ha nem a vállalat vezérigazgatójától, dr. Goda Miklóstól? — Kétségtelenül nehéz időket élünk — halljuk tőle. — Ennek az oka az, hogy a Gagarin rekonstrukciója miatt az eddigieknél jóval kevesebb lignitre van szükség, és ugyanakkor a Thorez rekonstrukciója is sok pénzt igényel. A bevételünk tehát jelentősen csökkent, ugyanakkor a mi gépeink felújítására is sokat kell költenünk. Hogy is állnak azzal a bizonyos, sokat emlegetett nyereséggel? Hiszen mindennek ez az alapja. — Nem igaz, hogy nálunk a lignit termelése ráfizetéses, de az igaz, hogy bizonyos mennyiség alatt igen, bizonyos mennyiség felett pedig már nyereséget is hoz. A már említett rekonstrukció miatt mostanában a termelés a mélyontra zuhant vissza. De rövid időn belül ismét nemcsak visszaáll a régebbi szintre, hanem azt jelentős mértékben meg is haladja majd. — Az erőműnek több lignitre lesz szüksége, mint volt eddig, mert az új berendezések több lignitet használnak fel, aminek következtében nő az áramfejlesztés mértéke is. De honnan lesz több lignit? A kérdés magától adódik. — Meg kellene nyitnunk az úgynevezett Déli-bányát. Ennek előfeltétele a területi kisajátítás. A döntés húzódik. Minél tovább húzódik, annál több a gondunk. — Át kellene helyezni a nemrégfelújított 3-as utat. A tsz-tői ki kellene sajátítani újabb területeket. Ehhez súlyos összegek kellenek. Honnan? — kérdezem. — A bányászatban csak a termelés dotációját szüntetik meg. A beruházásokat továbbra is támogatni kell. A pénzt azonban a bank útján kapjuk, és azt vissza is kell fizetnünk. De a pénzügyi eljárásban időt nyerünk, ha az állam támogat bennünket. Pénzt ingyen nem kapunk. — És ha nem lesz Déli-bánya? — Akkor más megoldást kell találnunk. Egyfelől itt, a Thorez- nál, másfelől pedig Bükkábrány- ban. De ebben az esetben is a fejlesztésekhez pénzre van szükségünk. Bükkábrány. . .? Tehát marad? Tehát fejlesztik is? Igen, de a jövője attól függ, mi lesz a Tho- rezzal, illetve a paksi erőmű bővítésével. Ezek még kérdőjelek. De az már nem, hogy a Gagarin vasúton szállít majd be lignitet Bükkábrányból. A szén árát központilag szabják meg, azon tehát nincs mit vitatkozni, mint ahogyan abban is egyezségre jutottak, hogy a szállítás pedig az erőmű gondja-baja. Kérdőjel még Egercsehi. Onnan sem érkeznek jó hírek. — Minden attól függ, hogy az új szénmező milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Ha a kitermelése nem ígér nyereséget, akkor Egercsehit be kell zárnunk: — Mikor? — Nem máról holnapra, abban az esetben sem, de a döntésnek a következő fél évben rneg kell születnie. Ha sor kerül rá, az emberekről messzemenően gondoskodunk, ez természetes — jelenti ki a vezérigazgató. Gazdálkodás, veszteség, eredményesség: hogyan mutatkozik meg mindez a vállalat egészére, firtatom tovább. — Nem azért, mert most én ülök ebben a székben, mindenképpen felül kellett vizsgálnunk eddigi működésünket. Az elemzések hónapok óta folytak. Tárgyaltunk az illetékes párt- és mozgalmi szervekkel is. Egyeztettük a véleményeket. Úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt a központot kell alkalmassá tennünk az egységes vállalati érdekek képviseletére. Az átszervezést még ebben az évben végrehajtjuk. — Elbocsátásokkal? — Senkitől sem akarunk megválni. Aki alkalmatlan lesz a rábízott feladatok ellátására, annak más munkakört kell javasolnunk. Kialakítunk egy számítás- technikai bázist, amelyre „rákapcsoljunk” a vállalat minden részlegét, üzemét. A szénen kívüli termelést teljesen önállósítjuk. Petőfibányán a két üzemet összevonjuk. A Thoreznál megkezdjük a munkabrigádok önállósítását. Először egy gépláncot teszünk önelszámolóvá. Odarendeljük hozzájuk mindazokat a gépeket, alkatrészeket, amelyekre szükségük van a termeléshez. A csapat vezetője pedig legjobb tudása és belátása szerint irányíthatja a feladatuk végrehajtását. Megtudják azt is, a megállapított teljesítményért mennyi bért kapnak, és azt úgy használják fel, ahogyan ők jónak látják. Az úgynevezett személyi alapbért azonban meg kell tartaniuk. Egyelőre ezen nem tudunk módosítani. A további lehetőségek a további, várható központi intézkedésektől függnek. Eszembe jutott egy régi fogalom. Valamikor a summások között volt a „bandagazda”, ő volt a minden. O tárgyalt a munkáltatóval, ő toborozta az embereket, ő mondta meg, ki mit csináljon, ő szabta meg azt is, kinek mi jusson a közösből. Minden rossz szájíz nélkül — valami ilyesmiről van szó most a Thoreznál. Persze, egészen más körülmények és feltételek között. Persze, dolgozni akkor is kellett, most is kell. — Nagy a lelkesedés az érintettek körében. Nosza, lássuk, fogjunk hozzá máris, mondták a bányászok. Ha pedig ezt tapasztalta a vezérigazgató, akkor miért ne lennénk mi is bizakodóak? A jónak senki sem ellensége. Hogy is mondta dr. Goda Miklós vezérigazgató? — Az új feladatokhoz kell alkalmassá válnunk a vállalatnál. Lehet ennél többet mondani? G. Molnár Ferenc Műszaki fejlesztés a kisiparban A 153 ezer kisiparos mintegy 40 százaléka végez termelő- munkát, ám műhelyeik színvonala messze elmarad a kívánatostól. A magán-kisvállalkozóknak nincs elegendő pénzük a kutatás-fejlesztésre, illetőleg találmányaik megvalósítására. A KI- OSZ a kisiparban a műszaki fejlesztést segítendő, megállapodott a Magyar Hitel Bank Rt-vel 50 millió forintos alapról, amelyből kedvező kamattal, gyorsított eljárással, rövid futamidőre nagyobb hitelhez juthatnak. Tél a kertészetben... A Magyar Államvasutak kertészetei biztosítják az állomások, szolgálati helyek csinosításához szükséges díszcserjéket, facsemetéket, virágokat. A százéves jubileumához közeledő hatvani kertészetben, ilyenkor télen is szorgos munka folyik. Az itt dolgozó három közösség mindegyike a MÁV kiváló brigádja cím birtokosa. A jövő évi kiültetésekhez, négy hektáros területen gondozzák a jövő évi szaporítóalapanyagokat. Füleki Józsefné telepvezető főkertész, több mint két évtizede irányítja a munkát Rohács Krisztina és társai szegfűt szednek Micskó Istvánná és Juhász Sándorné a melegágyi ablakokat téliesítik (Szabó Sándor felvétele-MTI) Pénz nélkül nem megy Mi lesz veled, szénbánya?
