Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 26., szombat MŰVÉSZÉT KOZMUVELODES 5. Az lett belőle, aminek szánták? Színes iskola a lakótelepen Hogyhogy lila? Nem illik a környezetbe! — csattantak fel az indulatosabbak. Nem vitás, az új közgazdasági szakközépiskola és gimnázium Egerben először a színével váltotta ki a Csebokszári lakótelepen élők érdeklődését. Aztán elcsitultak a kedélyek. Megkezdődött az iskola életében az első tanév. Kísérletezéssel, komoly munkával, viszonylag csendben. De a „lila iskola” nemcsak külsejében lett feltűnő, kitűnt másban is. S hogy a „bentiek” adnak magukra, a közelmúltban, októberben újabb látványos gesztussal is igazolták. Felkerült a homlokzatra a névtábla: Neumann János neve. — Hát bennünket aztán becsaptak! — A két népművelés szakos főiskolás fiú nyilatkozott így, akit évfolyamtársaikkal együtt részt vettek a lakótelep közművelődési igényeinek felmérésében. Mikor e mondat elhangzott — éppen egy évvel ezelőtt —, épp a szerkesztőségünk tagjait faggatták a megyeszékhely — szerintük meglehetősen a os művelődési viszonyai- jy került szóba az a korábbi vizsgálat, amelynek 1986/87- ben elsőévesként voltak részesei. A városi tanács és a városi pártbizottság felkérésére Szabó Sán- dornefőiskolai tanár vezetésével harminckét történelem-népművelés szakos hallgató felmérésre vállalkozott. Eger északi lakótelepén lévő 18 707 lakosából kérdeztek meg közel ezer embert, pontosabban 340 családot: milyenek igényeik, elvárásaik — az akkor még épülő — „általános művelődési központtal” szemben? — Mi mindvégig úgy kérdeztünk, úgy mertünk becsengetni az ismeretlen otthonokba — mondta némileg cinikusan, támasztva az ajtófélfát egyikük, hogy komolyan hittük, az épülő középiskola egyként lesz oktatási és művelődési intézmény. Aztán mire kész lett, kiderült, hogy nincs pénz az utóbbira. Marad minden a régiben. — De hát — vetek ellent —, ha jól tudom, amennyire lehet „nyitnak” a lakótelepiek felé. — Ez igaz is, nem is — mondja másikuk. Mozi például nincs, mert nem megfelelőek a körülmények. A baj különben ott van, hogy mi ígérgettünk az ott élőkTörékeny harmónia, a színek leheletfinom költészete, a technika tökéletes ismerete jellemzi Szabó Erzsébetnek a műfaj széles skáláján mozgó alkotásait az Ernst Múzeum termeiben bemutatott kiállításán. Korunk legnevesebb magyar üvegművésze, akinek tárgyait csaknem mindenki (ha nevét kevesen is) ismeri. Művei, a mai tökéletlen technikai feltételek, az állandóan meglévő hazai anyaghiány mellett, vagy éppen annak ellenére a legmagasabb nemzetnek, kérdeztük őket. Volt ahol tolakodónak néztek minket, be sem engedtek. Aztán nem lett belőle semmi. Meg is írtuk ezt egy dolgozatban, de nemigen közölnék azt itt le. — Azon ne múljon — kapok az alkalmon. írjátok meg, vevők vagyunk rá. Ki tudja mi az oka, a két fiatalembert azóta se láttam. A realitások embere Sipos Mihály igazgató. Az első tanév végén kerestem fel irodájában jó néhány hónappal azután, hogy a főiskolások bogarat ültettek a fülembe. Akkor,.amikor már van alkalom, elég tapasztalat a mérlegeléshez. — Mindaddig —, míg az iskolai érdekekkel 'összhangban van a közművelődési munka, mi szívesen vállaljuk — mondja. — Bár elég nagy az épület, az teljes képtelenség, hogy itt rendszeresen mozit üzemeltessünk. S ennek nem mi vagyunk a legfőbb akadálya. Az aulát eleve nagyfilm vetítésére alkalmatlannak tervezték. A videomozival megpróbálkoztunk. Am főleg csak a mi gyerekeink jöttek. Ez érdektelenség miatt fulladt be, de nem adtuk fel. Az ismeretterjesztő előadásoknak, szakköröknek már van közönsége. A családi rendezvényeink sikeresek. Saját paravánjaink vannak, így rendszeresen tartunk kiállításokat, biztató a kapcsolatunk a Gárdonyi Géza Színházzal. A helybeli diákság szívesen jár a Lila-diszkóba, havonta egyszer, pénteken közi nívón állnak, hiszen a művész 1984 óta az olasz üvegipar egyik központját jelentő, világhírű muranói Salviati cég számára is tervez, és alkotásait részben ott állítják elő. Á hazai üvegművészet úttörőjénél, Báthory Júliánál kezdte meg tanulmányait, majd a budapesti Iparművészeti Főiskolán és Prágában tanult. A hatvanas évek elején az Ajkai Üveggyár tervezője volt, 1965-ben a Német Szövetségi Köztársaságban, Düfenben dolgozott. több mint nyolcszázan jönnek. Fekete Györgyné igazgatóhelyettes és Harsány Károly köz- művelődési szervező irányításával az egész tantestület bekap- csolódiktebbe a munkába. A főiskola népművelés tanszéke is küld ide hallgatókat, akik segítségünkre vannak. Az iskola elsődleges feladata mégiscsak az, hogy képezzen. Végsősoron ez tükröződött Sipos Mihály nyilatkozatából is. Ahogy hallgattam, egyre inkább meggyőzött. A jelenlegi anyagi körülmények szorításában neki és az általa vezetett kollektívának nagy felelősség nyomja a vállát. A szakmai rangot kell megteremteniük, hogy ne csak szedett-vedett, máshonnan kimaradt diákok gyűjtőhelye legyen ez a gimnázium, hanem komoly értékeket nyújtó, és teljesítményt követelő műhely. Ez azért sem volt könnyű, mert csupán 1986 decemberében értesült hivatalosan arról kollégáival együtt, hogy az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskolából ebbe az intézménybe fog átjönni. Többek között azért, mert ott már a helyszűke miatt is lehetetlen volt a kor követelményei szerinti számítástechnikai oktatás feltételeinek megteremtése. Itt a megyei tanács támogatásával komoly, négymillió forint értékű IBM gépparkot tudtak létesíteni. Az eltelt másfél esztenő tanúsága szerint jó úton indultak el. A fiatal (mindössze harmincöt A csúcsra a képesség és szorgalom mellett a kísérletezőkedv, fantázia, a hazai és külföldi legjobb hagyományok állandó tanulmányozása juttatta, ezek nélkül ma sincs tartós művészeti eredmény az iparművészetben. Üvegeit a funkció és a technika tökélye jellemzi. Szabadkézi alakításé, „hutakész” táljai, vázái a nagy múltú üvegművészet titkaival egy mesevilág szépségét varázsolják egyre szürkülő otthonainkba. Formái a legmodernebb formák. év az átlagéletkor) tantestület „mindenben benne van”, de azért elégedetlenek, még többet akarnak. Például azt, hogy az átlagosnál nagyobb szerepet kapjon itt az idegen nyelvek oktatása, hogy összeforrjon a diákközösség. Gondolkoznak a felnőtt- oktatás, a posztgraduális képzés lehetőségein. Minden pályázaton részt vesznek — ahol anyagi támogatáshoz juthat az iskola, s közben igyekeznek egyénileg is törődni a gyerekekkel. Már alakulnak a dolgok! — így összegezte röviden, félig tréfásan az első esztendő benyomásait két diák: Dudás Andrea és Török Zsolt. Hiszen kongott az új épület* mindenkinek, még az Alpáriból átjött öregdiákoknak is idegen volt a környezet. De hát ezenközben sokminden változott. Egymás szavába vágva mesélik. Bizony, még olyan is volt, hogy a műszaki átadás után az igazgatóval meg a tanárokkal együtt cipelték a bútorot... És hát létrejött a stúdió, amelyik minden nap nagyszünetben „sugároz”, diáknapon pedig a „Sulila” — saját tévéadás is. S hát a városban irigyelnek minket a sok érdekes program miatt — dicsekszenek. Nem vagyok csalódott, amiért nem az eredeti szándék szerint ÁMK lett az iskola — mondja Szabó Sándorné, a tanárképző főiskola tanára. — A lakótelepen végül is elvégeztük a felmérést. A némpűve- lés szakos hallgatók munkacsoportokban vizsgálták a gyesen, gyeden élők, a nyugdíjasok, a fiatalok, középkorúak művelődési szokásait. A kérdőívek, interjúk nyomán erről tanulmány készült. Rengeteg felfedezéssel szolgált az ott élők életmódjáról. A főiskolások élvezték ezt a munkát, mert életszagú volt. Az iskola pedagógusai népművelő tanárai is jól hasznosították, kiindulási alapot jelentett számukra. Az intézmény ma is a népművelés tanszék gyakorlóhelye. Ez egy jó iskola, amely népművelői feladatokat is vállal, jóllehet, erre nem kapott pénzt. Úgy látom, azért bekerült a köztudatba, hogy ott milyen sokrétű színes munka folyik. Jámbor Ildikó Újdonság a drágakövet utánzó íróasztali nehezékei. Munkásságában egyre nagyobb teret foglalnak el a belsőépítészeti, köztéri alkotások, térelválasztó üvegfalak, színes ólomüveg ablakok, mint a szombathelyi városháza tanácstermének végfala, vagy a vendéglők emblémás ólomfoglalatú díszüveg ablakai. Ilyenek például Budapesten a Gösser Söröző és az Aranyszarvas ablakai. Brestyánszky Ilona Törékeny harmónia Szabó Erzsébet üvegművész kiállítása Vajda Péter- emlékház Vanyolán Száznyolcvan évvel ezelőtt a Veszprém megyei Vanyolán született Vajda Péter, a reformkor költője, szépírója, újságírója, nagyhatású tanára. Égykori otthonát, a boltíves jobbágyházat, az idei múzeumi hónapra hozta rendbe a helyi tanács a megye több mint egymillió forintos támogatásával. A költő életútjának bemutatása mellett a felújított épületben kapott helyet a helytörténeti gyűjtemény és a községi könyvtár is. (Fotó: Arany Gábor — MTI) ^ Mindennapi nyelvünk Amit a szem lát és a fül hall...?! Közleményünk címe arra a jellegzetes nyelvhasználati jelenségre hívja fel a figyelmünket, hogy a szövegben látott szóalak helyett a füllel gyakrabban hallott nyelvi formáját hangoztatjuk. Jellemző beszédes példaként Arany János A fülemile című versének ezt a néhány sorát idézzük: „Istenem uram, / Beh szépen!Fütyül az én madaram!” A verset felolvasó tanulók, s még a versmondók is a nyomósító, fokozó beh szócskát az ugyancsak kiemelő szerepű a mai nyelv- használatunkban gyakrabban használt de nyelvi formával cserélik fel. Hogy miért? Áttételesen erre a kérdésre is válaszol Zelk Zoltán ebben a szellemes versikéjében: „Be szép is volt a beh,/de megölte a de,/ meghalt, mint a valál, /Beh kár! ” / Zelk: Sirató /. Bár az költői túlzás, hogy a beh és a be, mint a tetszésnek és az örömnek a kifejezésére szolgáló fokozó, kiemelő és nyomósító szóalakok ma már „halottak”, az azonban élő nyelvhasználati gyakorlat, hogy helyettük az in- dulatszószerűen jelentkező de határozószót sűrűbben vesszük ajkunkra, toliunkra. A be jól élnek, be szép ez a kép, be elkéstem, be sok pénze van közlésformákban napjainkban és főleg a társalgási nyelvhasználatban a de szócska kiemelő, nyomatékosító szerepköre tágul a be és a beh rovására. Csak arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egy-egy nyelvi elem nehezen adja fel szerepkörét, így a régiesnek tűnő beh, az irodalmibbnak érzékelhető be igen alkalmasnak mutatkozik a mondanivaló gondolati tartalmának és hangulati hatástényezőinek közvetítésére. Illyés Gyula sem véletlenül szervíti bele A Duna fiaihoz című, 1945-ben írt versének szövegébe a fokozó szócska hehezetes változatát: „ Beh ismerős a teli mell, / s hang fölöttünk!”/. Mintha a költő ezzel a hehezetes változattal is érzékeltetni akarná a nagyobb indulatot, s a versmondónak is figyelmeztetésül szánja: erősebb hangsúllyal hangoztassa a beh szócskát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szó végi /i-ífeltűnően hangoztassuk, hiszen ez a beh alkalmazkodik a h végű szavaink kiejtéséhez: ma csak írjuk, de nem ejtjük, mint ezeket a szóalakokat is: eh, ah, oh düh, cseh stb. Bár, mivel a hangutánzó indulatszók végén gyakori a h, s ma már csak helyesírási sajátság, s csak szemünk érzékeli, de a fül, a hallás számára néma, tehát hangértéke nincs, mégis éppen a szó végi h jelzi, hogy van stílussajátság is abban, hogy a beh és a be közül melyiket választja a költő, az író. Ady pl. gyakran halmozva is a be változatot kedveli: „Be nagyra nőttél, Be szépre nőttél bennem / Be jó dacolni, / Be jó a cifra bánat, / Be jó bolondulni utánad” (Ady: Be szépre nőttél bennem). A sajtó hasábjain megjelent közlemények nyelvi formálásában ennek a be szóalaknak a szerepét általában a de határozószóra bízzák az újságírók. De az is igaz, hogy publicisztikában sem mindig vesztes a be. Ezek a szövegrészietek is ezt tanúsítják: „A fecskék mindig visszatérnek ide — holott odaát örökké meleg van. És itt költenek is — pedig be hosszú az út ” (M. Nemzet, 1988. aug. 30.). — „Be jó, hogy nem vagyok nagy hatalom...” (M.Nemzet, 1988. szept. 3.) S végül: aki árnyaltan, színesen és érzékletesen akar és tud fogalmazni, azt tudatosan mer válogatni, hogy a beh, be és a de fokozó és színező nyelvi formák közül melyiket választja mondanivalója hatásos kifejezésére. Dr. Bakos József A sokat csodált és bírált épület: színek belül és kívül