Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-26 / 282. szám

QAZOASÁG — NÉPÚJSÁG, 1988. november 26., szombat A mester trófeái körében: kezében a legújabb emléktárgy Olimpia Frankfurtban Balról az olimpiai arany — jobbról az emlék­medália fFotó: Koncz János) Oscar-díjas az egri mestercukrász A szöuli olimpiai játékok után egy hónappal megszületett a 12. magyar aranyérem. Hát ez meg hogyan lehetséges, kérdezhet­nék olvasóink, tegyük hozzá, joggal. Ez ügy íehet, hogy októ­ber 16. és 20. között a nyugat­németországi Frankfurtban sza­kács- és cukrászolimpiát rendez­tek, s itt a magyar csapat aranyérmet, sót Oscar-díjat is kapott. A Novotel, a Gellért, az Atri­um Hyatt, a miskolci Juno szál­loda „ételművészei” mellett a si­keres csapat tagja volt a Heves Megyei Panoráma Vendéglátó­ipari Vállalat mestercukrásza, Kopcsik Lajos is. Vele beszélgettünk a nagysza­bású gasztronómiai versenyről: — Frankfurtban két magyar csapat indult; az egyik Budapest néven, a másik pedig mint nem­zeti válogatott. Tizenegyen — különböző kategóriákban — ösz- szesen huszonegy aranyérmet érdemeltünk ki, ezenkívül Os- car-dijat is kaptunk. (Ez körül­belül egy 25 centiméter nagysá­gú kis cukrászt ábrázoló szobor.) Bizony mindez nagy siker, főleg, ha elmondom, hogy harminc or­szág csapatai indultak. — Hogyan zajlott maga a ver­seny? — Tizenhatodikán, reggel 6-kor „elfoglaltunk” egy kisebb­fajta konyhát, s ott főztük meg a versenymenüt; a tárkonyos bá­ránylevest, az orosházi libamel­let, valamint itt készítettem el az egri kelyhet. Az érdeklődők egyébként üvegfalon keresztül kísérhették figyelemmel ténykedésünket. A menüt százötven főre csináltuk, s mikor kész lett — s a szakembe­rek szemrevételezték, és meg is kóstolták a fogásokat —, az na­gyon hamar elfogyott. Tehát a közönség előtt is jelesre vizsgáz­tunk. A „fogyasztók” különben kilenc nyugatnémet márkáért vehették meg az ebédet, ami a kinti árak mellett igazán olcsó volt. Aznap este mutatták be a nemzeti csapatokat egy szép ün­nepség keretében, elhangzottak a himnuszok, a köszöntők, és igen színvonalas zenés műsort is rendeztek' a házigazdák. A nyitó­napot követően különböző szak­mai kiállításokra is sor került, s számos kategóriában voltak to­vábbi versenyek. A cukrászok­nál például a kiírás az volt; ké­szítsenek hatszor egyszemélyes desszerttálat, valamint marcipá­nos gyümölcsmignonokat, ter­mészetesen különlegesen díszít­ve. A végén csütörtökön zajlott le az eredményhirdetési ceremó­nia, ekkor adták át a dijakat. Az olimpia záróvacsorával fejező­dött be, ide meghívták — mint vendégeket — a versenyzőket. Amúgy az ott felszolgált menü­sort 270 márkáért árulták, ám ezt az összeget — jótékony célra — az éhezők számlájára utalták át. Ez minimum harmincfogásos vacsorát jelentett, de mi nem tudtuk kivárni a végét, éjjel egy óra tájban feladtuk... tulajdon­képpen a nonstop étkezés estétől reggelig tartott. Egyszerűen lehetetlen felsorolni azt, ami ott volt: több tucat előétel, halak, kaviáros mártás, lazac, különféle húsételek, desszertek és egy sor francia, spanyol borkülönleges­ség, a pezsgőről már nem is be­szélve. A folyamatos vacsora közben persze műsor szórakoz­tatta az érdeklődőket. — Volt-e szabad idejük egyál­talán ? — Nem nagyon. Bár panaszra semmi-okom: a házigazdák vál­tozatos programot állítottak ösz- sze számunkra, nagyon kedve­sen fogadtak bennünket magya­rokat. A csapat egyébként a Frankfurt melletti Braunfelsben lakott, egy magánklinikán, amelynek vezetője a helyi gaszt­ronómiai klub elnöke volt. Mit mondjak, tökéletes ellátásban részesültünk, s igen jó barátságot kötöttünk az ottaniakkal. Szóval ez at egész olimpia egy életre szóló élmény és emlék, de szakmai szempontból is igen so­kat jelentett számomra. Persze, a sikerhez az is kellett, hogy válla­latom, a Panoráma maximális se­gítséget nyújtson a felkészülés­ben. — Mikor lesz a legközelebbi nagy világverseny? — Luxemburg rendez, világ- bajnokságot, mégpedig 1990- ben. Addig azonban a hétközna­pi munka során is helyt kell állni. November elsejétől az egri 100- as számú cukrászüzemet veze­tem... Havas András Szüret után — tárgyilagosan Jól emlékszünk még arra a botrányra, amikor az alföldi sző­lősgazdák tüntetésen követelték: reális áron vásárolják meg tőlük a bort. Megyénkben nem történt ilyen látványos esemény — rend­ben zajlott a szüret. Mégis a kár­tevők, majd a hirtelen lehullott nagy mennyiségű csapadék oko­zott némi gondot a gazdaságok­nak, termelőszövetkezeteknek, s a háztájik tulajdonosainak. Az idei szüret értékelésére kértük meg Cseh Józsefei, megyénk fő­kertészét. Elmondta, hogy ebben az év­ben jónak ígérkezett a szőlőter­més. A nyári időszakban viszont olyan erővel támadt a liszthar­mat, hogy egyes kisebb területe­ken nem sikerült teljes mérték­ben megelőzni a kárt. Ez helyen­ként csökkentette némileg a ter­mést. Számottevően nagyobb kárt okozott viszont az őszi esőzés. Emiatt olyan arányú rothadás kezdődött meg, amit csak gyors szürettel tudtak ellensúlyozni a szőlősgazdák. A szedés ideje a megszokottnál előbbre tolódott, s ezért a kezdeti időszakban a szőlő cukorfoka nem érte el a kí­vánatos mértéket. Később, ami­kor a csapadékhullás alábbha­gyott, csendes, napos időben a termés minősége javulni kezdett, a szőlő cukorfoka emelkedett, s így a szüret végére már kiváló mi­nőségű „bornakvaló” került a puttonyokba. Összeségében te­hát azt lehet mondani, hogy az idei termés színvonalára nem le­het különösebb panasz. Különö­sen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy az előző évekétől magasabb savtartalommal tud­ták a szőlőt betakarítani. Köztu­domású, hogy ez növeli a bor el­tarthatóságát, s egyben értékét is. Megyénkben 11 ezer 400 hek­tárból tízezer hektárnyi hozott termést ebben az évben. Az álla­mi gazdaságok és vállalatok 500, a mezőgazdasági téeszek 5100, a háztájik 2300, a kisgazdaságok 2000 hektárról szüretelhettek. A nagyüzemekben ezekben a mun­kákban a hagyományokhoz hí­ven mintegy 40 ezer diák és több száz katona vett részt. Szokás szerint a fürtök 40 százalékát ők szedték le ebben az ágazatban. A sikeres betakarításhoz hozzájá­rult a meleg, száraz, napos idő is. Mindezekkel együtt a hektáron­kénti átlagosan 9 tonnányi ter­mést október végére már a fel­dolgozó gazdaságokhoz szállít­hatták. A szőlő átvétele és feldolgozá­sa folyamatos volt. Gondot oko­zott, hogy a betöppedt és rot­hadt gyümölcs préselése a meg­szokottnál hosszabb időt vett igénybe, így helyenként nyújtott műszakban dolgoztak a szakem­berek. — Néhány szó a felvásárlásról. A borértékesítési gondok miatt Heves megyében is, mint az or­szág más területein nagyobb mennyiségű, előző évekből szár­mazó óborkészlet maradt. Ezért, valamint az idei magasabb ter­més miatt csökkenteni kellett a szőlő felvásárlási árát. Némi vita árán legtöbbeknek sikerült meg­egyezniük a Mezőgazgasági és Élelmezésügyi Minisztérium ál­tal felajánlott értékben, amely 20 százalékkal volt kevesebb, mint a tavalyi. Cseh József hozzátette: tudomása szerint a felvásárlók mindent megtesznek annak ér­dekében, hogy a szőlő ellenérté­két a háztáji és a kisgazdaságok még ebben az évben, a téeszek pedig megegyezés szerint meg­kapják. A megyei főkertész végezetül kiemelte, hgoy szokásosan ma­gas színvonalon termelt a Vison- tai Reménység, a Markazi Mátra- völgye és a Nágyrédei Szőlőskert Termelőszövetkezet. Továbbra is keresettek e tájegység borai, ezt az is bizonyítja, hogy az idén né­mileg növekedett a nyugati ex­port ezekből a fajtákból. — Most jó utam lesz...! — Miből gondolja? A zömök férfi rám mosolyog és azt mondja, ezt meg lehet érezni. Már akkor, amikor indulásra ké­szül az ember, s körbejárja a kami­onját. — A szerelvénnyel együtt tizen­nyolc méter hosszú, egy pillantás a plombákra, egy rúgás a kerékbe, egy simogatás a vezetőfülkén, az­tán köp egy nagyot az ember és kezdi az egészet elölről. Indulás előtt kellenek a körök... — Mindegyikük ilyen babonás? — Szerintem mindenki babonás egy kicsit, csak vagy bevallja, vagy nem. Mi legalább bevalljuk, ez is hozzátartozik a kamionosok életé­hez. — Nekem viszont van egy olyan megérzésem, hogy ezek szerint egy jó út előtt nem szabad önöknek „Jó utat...!" kívánni. Inkább valami zsargonszerűt, ugye? — Valami olyasfélét, de nem nyomdafestékhez illik. Azzal fogunk kezet, hogy ezt bízzuk a nyomdafestékre. Irány a Közel-Kelet. A hajnal sötétségé­ből egy kolléga kerül elő, s hango­san felkiált a vezetőfülkébe. — Sz...ta kerekek alá...! A Mercedes 350-es iszonyú erővel lódul meg. Tizenhét nap múltán... — Jót tett a „jókívánság”? A magabiztos mosoly ezúttal sem marad el, jókedvű vonásait nem lepte be az út pora. — Amint látja, sikeresen fordul­tam, s időben is érkeztem haza. Egy ilyen nyolc és fél ezer kilomé­teres bagdadi út általában 16 napig tart, a Hungarocamionnál ezt úgy tartják számon, hogy tizenhét na­pos „járóidő”. Ezúttal hét tonna bélésanyagot vittem egyedül, fe­lelve a rakomány értékéért. A ma­gányosságot leszámítva, nem volt megterhelő utam. Az egri Bódi Andrásnaknem ez volt az első ilyen távoli útja, s a ha­tárokat átszelő „magányossága” sem. Hétszázötvenezer kilométer előtt áll már: megfordult Ungvár- tól Bécsig, Csehszlovákiától Tö­rökországig, Nyugattól Keletig számos helyen. Tapasztalt „pilóta­ként” ült hat éve a kamion volánjá­hoz. A távolságot, mint üveggo­lyót, megkapta hát." Hozzá mind­azt a jót, s rosszat, amely a „hosz- szútávfutással” jár... — A határon túl ez a három négyzetméter az otthonom — mu­tatja a „lakályos” vezetőfülkét. Mivel út közben rend a lelke min­dennek, katonásan sorakoznak a szükséges holmik: turista-gázpa­lack, hálózsák, vizeskanna, ruha­neműk, szerszámok, térképek, útiokmányok, apró emléktárgyak, amelyek egy-egy országhoz, vá­roshoz, tájhoz fűzik. Kis zászló, bőrdíszmű, rézkancsó, szaharai fez, a lánya pandamacija, mint ka­bala, vagy egy színes üveggolyó, amely a nyugat-németországi Aa- chen-től kitartó „útitársa” épp­úgy, mint az eredeti törökpipa... — A pihenőidőben, vagy a par­kolóban éjszakánként néha-néha rágyújtok, az indulásig jobban mennek az órák. Akár alszom, akár nem, pihenni kötelező, az au­tóban beépített műszer jelzi, hogy mennyit hajtott a vezető. Vannak országok, aho\ a meghatározott tá­volságon túli vezetést szigorúan büntetik, így hát kötelező a kiállás a forgalomból. De ez kell is, mert — főleg Keleten — szó szerint veszélyes a közlekedés. S miután egyedül van az ember, minden percéért, tettéért, kilométeréért felelnie kell. Minden út igazi pró­batétel, s már ezért is megéri. Az emlékezetes Ararát — Próbatételt említett, de ugye, nem azért, hogy megszakadjon a szívünk a kamionosokon? — Egyáltalán nem, mert hiszen nem kötelező ezt a szakmát válasz­tania senkinek, de ami vele jár, az bizony néha nagyon kemény. Egy iráni utam során például, amikor az Ararát lábánál a hóvihar fogsá­gába esett több mint száz kamion, köztük tizenegy magyar kocsi. Hogy haladni tudjunk, lapátol­tunk, körbeláncoltuk a kerekeket, mentünk tíz-tíz métert, aztán jöt­tek a „sírónapok”, vagyis az állás­idők, amikor se előre, se hátra. Fogy az élelmünk, a pénzünk, a tü­relmünk, gémberedünk a hideg­től, jégből olvasztott vízből főzzük a porított gulyáslevest, mígnem el­jön a szabadulás ideje. Harmin­chárom napig voltunk akkor úton... —... Aztán itthon a fogadalom, hogy soha többé...?— folytatom a mondatot. Mire legyint egyet. — A fenéket...! Már azzal vár­nak, hogy van ide, vagy oda egy újabb fuvar, ha kipihented magad, ugye „elviszed az utat”. Hát, hogy­ne vinném! S kezdődik minden elölről. Öt- hat-tizenkét havonta oltások: te­tanusz, kolera, tífusz, útközben, só- és maláriatabletta, AIDS- mentességet bizonyító karantén Irak határán és ismét csak a ma­gány. — Nem inkább honvágy? — Nem, honvágynak nem ne­vezhető ez az érzés — mondja —, inkább valami olyasmi motoszkál az ember fejében, hogy „jó lenne már visszafelé jönni”. Mert olyan jó érzés átlépni a határt... — Volt már rá példa, hogy úgy isten igazából „megbánta”, hogy útnak indult? A kérdés találhatott, mert most az egyszer eltűnik a mosoly. — Talán egyszer, egy teheráni út alkalmával. Emlékszem, 1985. december 4-én indultam útnak, oda-vissza 9 ezer kilométer. Az egész rosszul kezdődött, először eldugult az üzemanyag-főszűrő, nehezen javítottam meg, a szaka­dó havazásban. Aztán, alighogy elindultam, észrevettem, hogy kö­vet egy személykocsi. Ha lassítot­tam, nem előztek, ha gyorsítottam, rákapcsoltak. Láttam, hogy nem tágítanak, az egyedüli kamion jó préda. Szó, ami szó: ráléptem a gázpedálra, hogy mielőbb beéljek a 80-100 kilométerre lévő város­kába. Ott szálltam aztán ki, alapo­san leizzadva a télben... De felejt­sük el ezt az esetet. Izzasztó volt a másik is, amikor a törökországi Gülbasi közelében megelőzött a pótkocsim kereke, s belegurult egy szamárkóróval teli völgybe. Sze­rencsére arra járt egy másik ma­gyar kamionos, vele gurítottuk fel az útra. Nem dicsekszem vele, de ami ott az ízes magyar szavakból az alatt a két óra alatt elhangzott... De ez már tényleg nem nyomda- festéknek való! Ha egyszer India... — Ettől függetlenül, tegyük hozzá: a kerekek alá most is kíván­kozik valami... Ezúttal merre mu­tat az iránytű? — Pillanatnyilag hosszabb pihe­nőn vagyok, tüzetes szerviz alatt van a kamion, de minden pillanat­ban jöhet a „behívó”. Elképzelhe­tő, hogy most európai utat kapok, szeretnék például eljutni Spanyol- országba, Portugáliába, arra még nem jártam. De jó lenne Jordánia, Szíria, Irak, Irán és Kuvait után el­jutni mondjuk Líbiába, vagy ál­maim országába: Indiába, ami szárazföldön megközelíthető. — Árulja el, minden nehézség, ve­szély, megpróbáltatás ellenére, mi­ért vonzza annyira a forró égöv? — Ennek is története van — idé­zi. — Aki megteszi az első tanuló-, közel-keleti útját, hazafelé indulva egy datolyapálmaágat tűz a motor hűtőrácsába. Nincs nagyobb öröm, mint ezzel begördülni az itt­honi telephelyre, a tapasztalt kol­légák közé, akik általában ekkor fogadják igazán maguk közé: „Na, öreg! Te már máskor egyedül is nyeregbe szállhatsz!” Azokkal a magyarán „megál­dott” kerekekkel... Szilvás István Több és jobb tégla A Tégla- és Cserépipari Tröszt gyárai az idén november közepé­ig 92 millióval több téglát és más­fél millióval több tetőcserepet készítettek, mint a múlt év azo­nos időszakában. A tavalyinál nagyobb kereslet kielégítéséhez szükséges többletmunkára köz­ponti forrásokból kaptak bér­preferenciát, amely nélkül — a saját bérfinanszírozási lehetősé­gek kimerülése miatt — e hónap közepén le kellett volna állítani a termelést. Elsősorban a korszerű berendezésekkel dolgozó és gaz­daságosan termelő gyárak ki­használását szorgalmazták. így lényegesen csökkent az iparág függősége az időjárástól, mert ezekben a modem üzemekben állították elő a teljes termelésnek 84 százalékát téglából és 89 szá­zalékát tetőcserépből. Kedvező az is, hogy már 301 millió foko­zott hőszigetelésű téglát készítet­tek, egymillióval többet, mint amennyit egész évre terveztek. A kislakásépítők anyagellátását ja­vították azzal is, hogy félmillió négyzetméterrel több válaszfal- téglát gyártottak, mint a múlt év azonos időszakában. A termelési szerkezet ésszerű átalakítása együtt járt a gazdasá­gosságjavulásával. Az egységnyi termékhez szükséges hőenergia felhasználását 6,5 százalékkal csökkentve 90 millió forint meg­takarítást értek el eddig, s össze­ségében — a termelési többlet el­lenére — semmivel sem használ­jak fel több energiát, mint a múlt év azonos időszakában. „Sírónap” hetedhét határon túl Pálmaággal a hűtőrácson... (Fotó: l Szántó ! György.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents