Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-23 / 279. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 23., szerda

Két keramikus kemencéjénél

Művészek vertek „tanyát” Szilvásvárad szélén, a kedves, hangulatos, szép község csöndes, alkotásra ihlető peremén. A „fészek” már kész, benne laknak, de még nem egészen olyan, hogy észrevegyék.

Mert a házépítés, a gyermeknevelés ezen a tájon sem ébreszt nagyobb figyelmet, mint másutt — még ha a lakás tágas nappalija érdekes műterem is egyben, s a fiatal szülők körül négy apróság szalado- zik.

Pelcz Zoltán és a felesége, Deb- reczeni Erzsébet egyelőre nem is nagyon akarnak hírt adni munkájukról. Szeretik, élvezik, amit csinálnak

— vallják őszintén — de különösen ezekben az években a családot tartják fontosabbnak. Más, hogy a szakma a kicsinyek emlegetésekor is — óhatatlanul szóba kerül. Elmondják, hogy amikor a csemeték ágyba kerülnek, mindjárt a kemence mellé telepszenek s terveznek, formálnak, égetnek, a második helyre szorult kenyéradó foglalkozás kerül előtérbe. Nem kis büszkeséggel újságolják, hogy negyedikes fiuk is kerámiázik, mi több: már zsenge próbálkozásai sem maradnak figyelmen kívül. A csehszlovákiai Lidicéből is kapott díjat egyik remekéért...

A hasonló munka hozta össze a házaspárt — még Budapesten. Különben a félj dombóvári, míg a hitvese — többi között — egy kicsit helybeli, egy kicsit gyöngyösi is. S kettejük közül—jóllehet édesanyjától, édesapjától csak a puszta kézügyességet örökölte választott hivatásához — az asszonyka lépett határozottabb szándékkal a pályára. Párja

— akinek két nagynénje és két nagybátyja egyaránt keramikus — ha egy kicsit kényszerűségből is, de voltaképpen a művészeti középiskola fotós szakán indult. Itteni tanulmányait megszakítva lett Orosházán kerámiaipari szakmunkásképzős, s ezzel párhuzamosan gimnáziumi diák, utóbb pedig — érdekesség az is, hogy még az érettségi előtt — főiskolai hallgató. Mivel úgy esett, hogy a két vizsga és a felvételi ugyanarra a hétre került...

Egyszerűbb, könnyebb is lehetett volna a kezdet — beszélik — ám bizonyos, hogy a nehézségek sem váltak hátrányukra. Pelcz Zoltán igen nagy hasznát látja ma a porcelángyári munkájának, s pesti műtermük meg a gyöngyösi lakásuk közötti ingázás kemény próbatétele feltétlenül erősítette bennük a kitartást, helytállást.

Szilvásváradon — úgy érzik — megállapodtak. Szeretnének gyökeret is ereszteni és sok szállal idekötődni. Hiszen innen is lehet a megszokott, megszeretett körhöz tartozni. Tudják ápolni, erősíteni a régi barátságot művésztársaikkal. Többükkel rendszeresen összejárnak vagy legalábbis gyakran találkoznak. Jobbára az egykori évfolyamtársak, diákkollégák s tanárok a barátaik, közöttük a régi tanszék- vezető, az egri Ikarus-szobor alkotója, Segesdi György.

Házasságukban a munka mellett úgyszólván témaviláguk is azonos. Debreczeni Erzsébet csupán korábban vonzódott szinte kimondottan csak az edényekhez — különböző étkészletekhez, ivógamitúrákhoz, sokféle egyéb használati tárgyhoz — jó ideje már maga is inkább a figurális, alakos megformálás híve. Egy- egy meglepő, szép tál, korsó, váza persze, azért így is kikerül még a keze alól.

— Sokat jelent számunkra a Zsol- nay-gyár géemkásai által készített nagy teljesítményű kemence — magyarázza a férfi —, a segítségével egészen érdekes dolgokra is vállalkozhatunk. Kedvünkre „játszhatunk” a tűzzel, az égetésnél olyan fémes színeket csalogathatunk szobrainkra — mutatja csak úgy, kapásból egyik művét — amiket festeni aligha tudnánk. Nem éppen új a megoldás, mi csupán — ha szabad így mondani — egy kicsit újra felfedezni próbáljuk.

A félj tagja a Fiatal Iparművészek Stúdiójának, s feleségével együtt belépett a Debreceni Műhely Képző- és Iparművészeti Alkotóközösségbe is. Nincs nagyobb gondjuk munkáik értékesítésével — ha csak az nem probléma, hogy az emberek manapság egyre ritkábban engedhetik meg maguknak, hogy műtárgyakat is vásároljanak. S egy-egy alkotás igazi értékét még mindig inkább csak a szakmabeli, az avatot- tabb érzékeli — az igazi nagyközönség nem lát mindent abból, amivel itt vagy ott találkozik.

Külön-külön már többször részt vettek kiállításon — Debreczeni Erzsébetnek volt önálló bemutatója is Budapesten, Gyöngyösön, Pelcz Zoltán még a diplomaosztás előtt csoportosan szerepelt a kerámia „bölcsőhelyén”, Faenzában, a rendkívül rangos nemzetközi biennálén — első közös tárlatukra azonban még csak most készülnek. Egerben szeretnének együtt az „ezerfejű Cézár” elé lépni, terveik szerint a színház előcsarnokában. Decemberben, vagy legkésőbb a jövő tavasz- szal.

— S mi mást akarnak? — faggatom a művészházaspárt szilvásvá- radi otthonában, a búcsúzásnál.

— Jövőre — ha sikerül — az idegenforgalmi hivatallal közösen nyári kerámiatábort is szerveznénk — válaszolja a fiatalasszony. — mert ilyent még nem csináltam. Szakkört már vezettem Gyöngyösön és itt is, méghozzá elég jó tapasztalatokkal. Aki a mieink közül indult, szinte mind elismerést kapott pályamunkájáért az általános iskolások versenyén. A tavalyi gyerekek közül háromjutalomképpen a zánkai telepre is eljutott... Aztán pedig? Nos, ha az apróságaink egy kicsit felnőnek, természetesen még sok mindent kitalálunk. S reméljük, hogy egy sereg szép munkával megörvendeztetjük az érdeklődő közönséget.

Gyóni Gyula

Egy NEB-vizsgálat nyomán

Számítástechnika az iskolákban

Mint ismeretes, 1986. január 20-án a művelődési miniszter jóváhagyta az elektronizálásoktatás és -képzés VII. ötéves tervi feladatait és végrehajtási tervét. Nos, az Eger Városi Népi Ellenőrzési Bizottság nemrégiben tárgyalta az arról a vizsgálatról készült összefoglaló jelentést, amelynek célja volt, hogy kiderítse: vajon az e területen elért eredmények mennyiben felelnek meg az eredeti elképzeléseknek, s a ma ezzel kapcsolatosan meglévő feszültségeknek, ellentmondásoknak mik is az okai.

Tekintsük át, milyen főbb következtetésekre is jutottak munkájuk során a népi ellenőrök. Az leszögezhető, hogy az említett oktatási-képzési alapprogramba a vizsgált egységek — két egri, egy-egy parádi, pétervásári, tamaleleszi általános, valamint két egri középiskola — bekapcsolódtak. Mindenütt rendelkeznek számítógépekkel, perifériákkal, ám az ellátottság mértéke igencsak változó, s az is tény, hogy egy-egy helyen is sokféle „masina” található. Mellesleg az intézmények sok dologban szabad kezet kaptak: a számítástechnika tanítását nem írják elő kötelező tantárgyként, így mindez többnyire a matematika- és a technikaórákon, avagy fakultációs foglalkozások és szakkörök keretében zajlik. Vitathatatlan, hogy az idetartozó eszközök fontos szerepet játszhatnak a diákok probléma- megoldó gondolkodásának fejlesztésében, akárcsak a pedagógiai tevékenység hatékonyabbá tételében.

Éppen ezért sajnálatos, hogy az általános iskolák ilyen jellegű lemaradása szinte egy évtizedes. Az indulás — amely az 1983 és 1985 közötti esztendőkre esett — meglehetősen késeinek tekinthető. Ennek oka, hogy a szükséges tárgyi és személyi feltételek csak későn teremtődtek meg, s még ma sem érik el azt a nívót, amely kívánatos lenne. Csak bonyolítja az ügyet, hogy központi tantervről és tanmenetről egyáltalán nem beszélhetünk. Az adott egységeknél elkészített ilyen dokumentumok hatásfokát pedig vajmi bajos megítélni, lemérni. A meglévő programok terjesztése pillanatnyilag több csatornán keresztül folyik, egységességről szó sincs. Általában hiányoznak a jó ismertetők, csakúgy, mint a módszertan. S negatívumként lehet még felsorakoztatni az iskolai zsúfoltságot, azt, hogy nincs állandó gépterem, hogy gyakori a technika meghibásodása, s hogy a karbantartás, a javítás — amellett, hogy nehézkes — meglehetősen költséges. Utóbbi dolog kiküszöböléséhez mindenekelőtt hozzáértő szakemberek kellenének, no és forintok.

Nem ártana, ha a különféle tantárgyak, továbbá a számítástechnika között az eddiginél szervesebb kapcsolat jönne létre. Talán az egyik legnagyobb probléma, hogy

a tanulók létszámához viszonyítva igencsak szűkös a géppark. Tervszerű fejlesztéssel pedig sehol sem lehet találkozni. Persze, ezen aligha lehet nagyon csodálkozni, ugyanis mostanság pénz dolgában senki sem áll valami jól. Ugyanakkor az anyagi oldal hibádzása szinte lehetetlenné teszi az előrelépést. Csak reménykedni lehet abban, hogy ez a patthelyzet rövidesen valamiképpen megszűnik majd.

A számítástechnika hatékonyabb oktatására már csak azért is múlhatatlanul szükség lenne, mert — amint az tudott — a középfokú tanintézetek éppen az általános iskolákra alapoznak. Elmondható például az is, hogy az egri városi tanács művelődési osztálya ugyan támogatja az elektronizációs törekvéseket, ám összefogó-, irányító-, szervező- „gazdáról” mégsem lehet számot adni. Roppant módon kellene tervszerű szakember- képzés is. Utóbbiak — legalábbis jelenleg még ez a gyakorlat — tapasztalataikat jószerivel csak egymás között cserélik ki — afféle ad hoc módon —, mivel erre alkalmas fórum még nem áll rendelkezésükre. A meglévő nehézségeken azért is jó lenne mielőbb túljutni, mert annyi bizonyos: az e téren megszerezhető ismeretekre van igény, s itt gondolhatunk a tanárokra éppúgy, mint a szülőkre, avagy a gyermekekre.

Meg kell jegyezni, hogy az országos program startjakor a tanács információk hiányában végezte el a fejlesztéseket, ennek viszont az lett a következménye, hogy az intézmények olyan gépekhez jutottak, amelyek elmaradnak a kor megkövetelte színvonaltól.

Ami azt illeti, a fentebbi megállapítások nemcsak sok tanulságot tartalmaznak, hanem egyben körvonalazzák a jövőt illető tennivalókat, feladatokat is. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek megoldása messze nem megy majd egyik napról a másikra. Mert az anyagi lehetőségek — s ez a kérdés döntő súlyú, akár tagadjuk, akár nem — bővülésére kevéssé számíthatunk. Mégis bízom benne, hogy mindent megpróbálunk annak érdekében, hogy előteremtsük minderre a pénzt. Máskülönben ugyanis az elmaradásunk notion nő majd, s ennek — előbb vagy utóbb — mindnyájan isszuk a levét. A vállalatoknak, egész gazdaságunknak szüksége van olyan emberekre — ez könnyen belátható, ha valaki veszi a fáradságot, hogy kicsit megnézze a világon végbemenő folyamatokat —, akik jártasak a számítástechnikában, akiknek a kisujjában vannak az ezzel kapcsolatos ismeretek. Ha azonban ezek hiányoznak, akkor a tőlünk fejlettebb országokhoz való felzárkózás csak vágyálom lehet, olyan terv, amely nélkülözi a legcsekélyebb realitást is. S ez senkinek sem lehet érdeke...

(sárhegyi)

Viszneki „Kamaszkák”...

A Viszneki „Kamaszka" úttörő gyermek-néptáncegyüttes két évtizedes múlttal büszkélkedhet. A Kiváló címmel és nívódijjal kitüntetett kis közösség a helyi Gárdonyi Géza Művelődési Ház keretében működik. A fenntartáshoz a Béke Termelőszövetkezet, a TESZÖV, a MÉSZÖV is hozzájárni, s a gyermekek szülei készítik nem kis munkával a fellépéshez szükséges jelmezeket. Az elmúlt időszak alatt mintegy félezer fiatal vett részt a csoport munkájában, ugyanennyiszer léptek fel hazai és külhoni pódiumokon Csehszlovákiában, Finnországban. Az elkövetkezendőben franciaországi turnéra van kilátásuk, és szorgalmasan készülnek a sikeres szereplésre.

(Szabó Sándor felvétele — M TI)

Tető alatt a tihanyi műemlék templom

Ismét tető alá került a Bala- ton-vidék nagy értékű műemléke, a tihanyi apátsági templom. Megrongálódott cserépborításának cseréjét hosszas huzavona előzte meg. Műemléki szakértők — az épület jellegére és a táj építészeti hagyományaira hivatkozva — nem fogadták el az osztrák Bramac cég által felajánlott hódfarkú cserepet. Ezt követően tatai cserepet szállítottak a helyszínre, amelyről kiderült, hogy alkalmatlan a felhasználásra.

A tető hosszabb ideig megbontva állt, ami azzal fenyegetett, hogy károsodás éri a szentélyt díszítő nagy értékű fafaragásokat és mennyezetképeket. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium intézkedésére az Észak-dunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat csornai üzeméből soron kívül szállítottak Tihanyba hódfarkú cserepeket. A Nemesvámosi Csopak Tája Tsz építői gyors munkával, még a kedvezőtlen időjárás beállta előtt becserepezték a tetőzet megbontott részét és elvégezték a legsürgetőbb állagmegóvási munkákat. A templomtető teljes cseréjéről később intézkednek.

Nem véletlenül figyelem régóta az Eco-mix programjait, hiszen a valóság jelzésére érzékeny munkatársak folyvást a legaktuálisabb témákat taglalják. Alapelvük a korrekt tájékoztatás, az ehhez társuló, minden érvet mérlegelő, határozott állásfoglalás. Külön érdemük az, hogy a pro és kontrákat összefüggésükben vizsgálják, ekként is törekedve a bizalmat szerző tárgyilagosságra.

A legutóbb — november 14-én, hétfőn délután — többek között arról esett szó, hogy a 15-20 éve vásárolt OTP-lakások, illetve ekkor emelt családi házak kölcsön- törlesztését igazítani kellene a jelenlegi szinthez.

Megdöbbentem, s nem kis felháborodástól tüzelve hallgattam a szakembert, aki majdhogy nehezményezte, hogy a politikai szféra

— legalábbis pillanatnyüag — megvétózta ezt a javaslatot. Azt azért megemlítette, hogy a kérdéskörre mintegy két esztendő múlva vissza kellene térni.

Az információsorhoz felesleges volt mindenféle kommentár. Másokkal együtt engem is irritált ez a jogi abszurdum, ami ellenkezik a józan értékítélettel, ami méltán dühít fel mintegy kétmillió érintettet, hiszen azt valamennyien tudják, hogy az egykor köttetett egyezség utólagosan egyik fél által sem módosítható. Felfoghatalan, hogy miként vetődhetett fel ez a rémeszme, hiszen aki kiötlötte egyebek mellett humánumból is elégtelenre vizsgázott. Más tételeket nem sorolok, hiszen az efféle nyilatkozatok önmagukat minősítik.

Sokszoros elégtelenre.

Ismét a múlt

Történelemformáló napjaink — ezt mostanság mindig hangsúlyozzuk — állandó múltidézésre késztetnek bennünket. Ez akkor is kötelesség, ha néha — főként egyeseknek — nem éppen kellemetes elfoglaltság. Jövőnk ugyanis csak akkor körvonalazódhat előttünk, ha a hibáinkat is elismerjük, méghozzá azért, hogy ilyesféle bakikat máskor ne kövessünk el.

A Vasárnapi Újság nem húzódozik ettől a felelősségérzettől, elkötelezettségtől áthatott küldetéstől. Az itt tevékenykedő rádiós kollégák azokat kérik mikrofon elé, akik nem kedvelik a lakkozást,

az igazság elkendőzését, akik saját pályafutásuk fordulóit is kellő bölcsességgel, iróniával szemlélik, s nem ódzkodnak a mindnyájunk számára hasznosítható tanulságok közzétételétől sem.

Ez a hangoltság jellemezte a Széli Jenővel megbeszélt és sugárzott in telj út, amely azt tudatosította bennünk, hogy belső intenzitásunkat, vitathatatlan etikai értékeinket soha, semmilyen körülmények között ne adjuk fel, hiszen erkölcsi halottként vegetálni minden, csak nem felemelő érzés.

Bármikor.

Lelemény

A Jó reggelt! kínálatában akkor válogathatunk, amikor a legkevésbé érünk rá, hiszen sietünk a fürdőszobába, intézzük apró-cseprő otthoni dolgainkat.

' Nem kevés lelemény szükséges ahhoz, hogy ilyenkor lebilincseljék meglehetősen szétszórt figyelmünket. Akinek sikerül, elégedett lehet, hiszen akaratlanul Ls a készülékhez láncol bennünket. Ha csak néhány percre is.

Ezt tette tegnap Farkas Éva, amikor a gödöllői színházi találkozó apropójából diskurált a pécsi teátrum képviselőjével, illetve Mészöly Miklós íróval, akinek egyfelvonásosát — most itt is bemutatták — 1964-ben szubjektív okokból, kellőképp el nem ítélhető személyes indulatoktól sarkallva lerendelték a pódiumról. A „bűn:” a munka konkrétan célzott bizonyos visszásságokra.

Milyen jó, hogy végre polgárjogot nyert — nemcsak szavakban — a nyíltság, s ezek a produkciók is közönség elé kerülhetnek, s a szerző is vallhatott arról, hogy tisztes szándékú vállalkozása miatt ötévi némaságra parancsolták.

Megnyugtató, hogy minderről így értesülhettünk, hogy tisztuló közéletünk garantálja: a hajdani torzulások még egyszer nem bukkanhatnak fel.

Sem taszító öltözékben, sem csillogó reformköpenyben.

Pécsi István

Új kiállításra készül a Munkásmozgalmi Múzeum

Az 1950-es évek első felét, a sztálinizmus magyarországi időszakát felidéző kiállításra készül a Munkásmozgalmi Múzeum. A tárlat nem vállalkozik majd a korszak társadalmi, politikai, gazdasági életének teljes körű áttekintésére, célja, hogy a sztálinizmus hazai megnyilvánulásait, jellegzetes vonásait mutassa be, illetve érzékeltesse a tárgyi emlékek, a fennmaradt dokumentumok segítségével.

Az elképzelések szerint a bemutató egyik témakörében, a személyi kultuszra utaló tárgyak, fotók, írásos dokumentumok között lesz látható egy válogatás azokból az ajándékokból, amelyek Rákosi Mátyás 60. születésnapjára készültek, s amelyek részben a Munkásmozgalmi Múzeum birtokában vannak. Kiállítják majd annak az egykori, 11 méteres monumentális Sztálin- szobomak egy darabját is — a szobor csaknem egy mázsát nyomó jobb kezét —, amelyet a közelmúltban vett meg egy magángyűjtőtől az intézmény, továbbá válogatnak azokból az alkotásokból, fényképekből, pályázati dokumentumokból, amelyek a Sztálin-emlékmű megformálására kiírt pályázatot idézik fel. Több dokumentumot kölcsönöznek majd más intézményektől és gyűjteményektől is. Az Új Magyar Levéltárból megkapják egyebek között a Sztálin érdemeinek törvénybe iktatásáról intézkedő eredeti okmányokat, s dokumentumaival hozzájárul a

bemutatóhoz a Párttörténeti Intézet, valamint a Lukács-archívum is.

Egy másik nagy egységnek, a szocreál legjellegzetesebb alkotásainak, irodalmi, zenei és képzőművészeti munkáinak felvonultatásához segítséget nyújt majd például a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Zenetudományi Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint számos hazai közgyűjtemény.

Több korabeli tárgy, dokumentum érkezett magánszemélyektől is: így jutottak hozzá például olyan egykori írószövetségi körlevelekhez, amelyek egy-egy aktuális téma irodalmi feldolgozására szólítottak fel.

Fotók — köztük az eredetivel párhuzamosan bemutatott meghamisított felvételek —, korabeli újságcikkek és más dokumentumok idézik majd a koncepciós pereket, az ÁVH tevékenységét, a törvénytelenségeket és a kitelepítéseket. Ez utóbbi egyébként — miként a rendező elmondta — azon témakörök egyike, amelyre vonatkozóan igen kevés dokumentum maradt fenn. Ezért is kéri a múzeum azok jelentkezését, akiknek birtokában az üldöztetésekre, kitelepítésekre vonatkozó bármilyen személyes dokumentum, tárgy vagy fotó van: kölcsönzéssel vagy eladással segítsék a tárlat teljessé tételét.

A bemutató a tervek szerint a jövő év második felében nyitja meg kapuit.

Nemcsak jogi kérdés