Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-23 / 279. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 23., szerda

GAZDASÁG — TÁRSADALOM

3.

Szakszervezet és értelmiség

Bizonyára nem sértődnek meg sem a mozgóképesek, sem a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetébe tömörültek, ha azt írjuk, hogy törekvéseik csupán felső rétegét — nem a felszínét, de nem is a legmélyét — jelentik, jelzik azoknak a mozgásoknak, amelyek oly jellemzőek ma a szakszervezeti életre.

A kezdeményezések, az új fórumok és tömörülések megjelenése világossá teszi ugyan, hogy a tagság elégedetlen a mozgalom múltbéli szereplésével, s kinyüvánítja azt is, hogy nem csupán új tartalomra, de új szervezeti keretekre is szükség van, ugyanakkor további kérdésekre is választ kell keresni.

Vezérlőelv a tudás

Az egyik és talán legalapvetőbb kérdés, hogy a szakszervezetnek volt-e, van-e világosan megfogalmazott értelmiségi politikája? S ezen nem csupán és nem is elsősorban azt kell vizsgálni, hogy milyen a mozgalom viszonya a pedagógusokhoz, a közművelődés dolgozóihoz, hogyan működnek a szakszervezeti művelődési házak vagy könyvtárak. Vissza kell tekinteni egy hosszabb időszakra, gondosan elemezni, hogy a szak- szervezeti mozgalom miként, milyen döntésekkel, politikai hangsúlyokkal járult maga is hozzá a mára kialakult helyzethez. Drámai eltávolodásunk a világ gazdaságilag fejlett régióitól ugyanis úgy és akkor következett be, amikor nem vettünk tudomást arról a valóban történelmi gazdasági fordulatról, hogy a termékekben megtestesülő szellemi tőke, az innováció, a kreativitás, az áruba beépült tudás lett a világgazdaság vezérlőelve.

Nagyon nehézkesen reagált társadalmunk — és az egész szocialista világ — az első nagy átrendeződési folyamatra, amikor a hetvenes évek közepén az energia- és nyersanyagárak drasztikus változásai egy csapásra fordítottak a kialakult kereskedelmi viszonyokon keresztül a termelési szerkezeteken. A második hullámmal pedig már végképp nem tudtunk mit kezdeni. Amikor viharsebesen törtek előre az új ágazatok, hódított tért az elektronika, az információgazdaság rangja felértékelődött, a valóságos és szellemi infrastruktúra döntő tényezőjévé vált a termelésnek, akkor megpróbáltunk egy múltban kialakult, ideológiai és politikai túlsúlyokkal terhes, a hagyományos osztályszemlélet alapján álló gazdaságot mesterségesen életben tartani.

Ma már egyre tisztábban látható, hogy a felvett hitelek azért növekedhettek adósságheggyé, mert ezt a tőkét — amely nem csak pénztőkét, de politikai és morális tőkét is jelenthetett volna az országnak — nem arra használta az irányítás, amire kellett volna.

Mesterséges védőgát Meg kell vizsgálni és tanulni belőle, hogy a klasszikus nehézipari struktúra és ezen alapuló munkásosztály-szemlélet hogyan emelt mesterséges védőgátat a kibontakozás útjába. Világos választóvonalat kell húzni a szakszervezetek életében is, hogy hol és miben járult hozzá éppen e probléma kezelésével a világgazdasági lépéshátrány kialakulásához.

Nem könnyű feladat ez ma sem, s nem igaz, hogy utólag már könynyű okosnak lenni. Nem könnyű, de muszáj.

Kétségtelen tény, hogy a gazdasági váltással, a korszerűtlen ipar átépítésével felrémlett a munka- nélküliség nagyon is valóságos veszélye. Hiszen ha követjük a világ fejlett régióiban végbement változásokat, akkor már évekkel — lehet, hogy évtizedekkel — előbb kiderül, milyen gazdasági területeken kell kényszerű fogyókúrát tartani, vállalatokat összezsugorítani, vagy fölszámolni.

A rövid távú félelem azonban erősebbnek bizonyult a hosszabb távú érdeknél. S míg a hagyományos struktúrájú gazdaságban tovább folyt a termelés, az oktatásban, az egészségügyben, a gazdaság hátországának megannyi szegmentében a maradékelvű osztozkodás érvényesült. A nemzeti jövedelemből, de a politikai érdeklődés fő irányából továbbra is perifériára szorultak a jövőt megalapozó területek.

A szakszervezeti mozgalom természetesen nem választható el a politikai intézményrendszer egészétől, s ha tudományos igényű visszatekintést kell elvégezni, akkor csakis ebben a koordináta- rendszerben elhelyezve szabad és lehet ezt a vizsgálódást elvégezni.

De a novemberben összeülő országos szakszervezeti értekezletnek politikai visszatekintést mindenképpen szükséges végeznie, és felrajzolni azt a „térképet”, amelyben pontos választóvonalak húzódnak múlt és jelen között. Ma már ugyanis világos, hogy a szak- szervezeti mozgalomnak markáns értelmiségi politikára is szüksége van. Nem azért, mert a kor divatigényei ezt diktálják, s mert egyre- másra jelentkeznek az alulról építkező értelmiségi törekvések, mind az érdekvédelem, mind az érdekérvényesítés területén.

Azért, mert maga a mozgalom is csak úgy képes a valóban hosszú távú érdekvédelemre, ha maga is azt segíti elő, hogy az ország gazdasági és társadalmi kötődési pontjai, illeszkedési csatornái a fejlett világ felé fordulnak.

Társadalmi értékítélet

A szakszervezeti mozgalomnak újra meg kell tanulnia klasszikus értelemben politizálni, s ezen belül érvényre juttatni azt az elvet, hogy az alkotásnak, a kreativitásnak, az innovációnak megfellebbezhetetlen prioritása kell, hogy legyen a társadalomban. Ezeknek az érdekeknek a védelme elsikkadt, nem kapott megfelelő hangsúlyt a szak- szervezeti értékrendben, mint ahogy háttérbe szorult egyéb vonatkozásban is.

A napjainkban zajló vitákban óhatatlanul a bérkövetelésekre tolódott át a hangsúly. Ha a szak- szervezetek a bérreformot sürgetik, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez nem jelenthet automatikusan béremelést mindenki számára, akkor ezzel azt is mondják, hogy a bérreform csupán része egy átfogóbb folyamatnak, amelyben nem csupán a bérarányokat, de az egész társadalom értékítéletét is helyre kell állítani. Ebben az értékítéletben pedig az értelmes értelmiségi munkának meg kell kapnia azt a megbecsülést, amely elengedhetetlen alapja mindenféle kibontakozásnak.

Szigethy András

Tömegszervezetek

háza

Zalaszentgróton elkészült a tömegszervezetek székháza. A létesítményben kapott helyet a Hazafias Népfront, a Vöröskereszt, a Népi Ellenőrzési Bizottság irodája és egy gyógyszertár.

(MTI-fotó: Czika László)

A demokráciát még tanulni kell

Egyéni panaszok listája — Hol vannak a fiatalok? — Üzenet a képviselőnőnek

— Ki tart igényt a válaszra?

Huszonnyolc utca, 693 család, 1774 községlakó. Ebből 490 nyugdíjas, 904 aktív dolgozó, hatvan munkanélküli, 380 gyermek és tanuló. Egy esztendő alatt 24 halálozás és huszonhét születés, három új családi ház és 66 üres — ez Mezőtárkány 1988 novemberében a falugy űlés napján.

1.

Sokat mondok, ha félig megtelt a rideg moziterem. Amüyen csendesnek látszott a falu délutáni élete, olyannak ígérkezett a lakossági tanácskozás is. Annak ellenére, hogy Sz. Kovács János, a községi tanács elnöke jó előre felkészült a párbeszédre, amelytől — mint mondta — sokat vár, mert „... a községi problémákban közösen gondolkodva juthatunk előbbre.” Ezt tükrözte a résztvevők előtt elhangzott vitaindítója is, amely végül tizenöt helybelit késztetett szólásra. Ezek lényegét a legtömörebben az az egyetlen mondat summázta, amelyet hozzászólásában — többek között — így fogalmazott meg Halász Péterné: „Ne legyenek évről évre visszatérő témák...!”

Taps jelezte, hogy lehet valami igazság a dologban, mert ha valami a tervek szerint történik, akkor kár azon lovagolni újból és újból, hogy „ miért ott húzódik a vízvezeték, ahol jelenleg, s miért másutt folytatódott az építése. ” / A válasz: a közúti igazgatóság nem járult hozzá az érintett szakaszon az út felbontásához!/ Más: ízlés kérdése, hogy kinek rossz, vagy éppen ehető a füzesabonyi pékség kenyere, avagy milyen hús kerül a henteshez. S szintén magánjellegű megítélés, hogy „őelőtte nem úgy csinálták mega járdát, mint ki tudja, hány méterrel távolabb...!”

Tény, a meddő vita nem igazolja a tanácselnök várakozását: „közösen gondolkodva a községi problémákban.” A homályos célozgatás és a kezdődő széthúzás jelét annál inkább.

2.

A mérleg nyelvét szerencsére néhány valóban figyelemre méltó érvelés billentette helyre, mert a faluért gondolkodók vállalták a nyílt beszédet. Mezei József tette fel a kérdést: „Hol vannak a fiatalok, akiké a kezünk munkájának eredménye lesz? Netán, szombaton kellene egy ilyen rendezvényt tartani, amikor ők is itthon vannak..." Ehhez csatlakozott Rédai János, községi esperes a véleményével: „Elsikkadaz ifjúság nevelése, hiszen sem az illem, sem a közélet nem érdekli őket, valóban hol vannak akkor hát közöttünk ? ” A gondot abban látja, hogy képesítés nélküli nevelőkkel, program- talansággal, példanélküliséggel nem lehet összetartani őket. Úgy véli, az egyház is hiába próbálkozik. /A tanácselnöki válasz: „Az a baj, hogy az érintett fiatalok, az érdekelt rétegbeliek sem az egyik, sem a másik oldal kamyújtását nem igénylik...!/Persze, tisztelet a kivételnek...

Sokak közös témája a környezetvédelem: Nagy István — „szemétlerakás a Malomároknál^ Fe- rencz Bertalanná — „szégyenfolt egy udvar a falu közepén..., vannak, akik nemhogy óvnák, még az élő fát is kivágják, sőt eladják...,” Rédai János — „áldatlan állapotú a templom környéke, sártenger, gazerdő, járhatatlan a temetői út, a magtár életveszélyes,” Mezei József— „utánfutós személyautóval hordják máshonnan a Laskó-part- ra a törmeléket, szemetet.” Jogos hát a tanácshoz intézett közösségi kérdés: „Meddig hunynak szemet

a vétkesek felett, mikor él már büntetési jogával a testület?”

Sorjáznak tovább a tennivalók a közvilágítással, a vízellátással, a kútlezárással és a Köjál-intézkedéssel, a vízszivárgók állapotával, a közlekedési szempontból veszélyes útszakasszal, a társadalmi munkával, a műemlék templom rekonstrukciójával kapcsolatban. Mindebből látszik, hogy a lakosság egy része igényli a naprakész tájékoztatást. Ferencz Bertalanná jegyezte meg: „Hogyan vélekedjenek ezekben az ügyekben, ha a tanácstagok nem tartják meg rendszeresen az úgynevezett házigyűléseiket, beszámolóikat. Nekünk is lenne véleményünk ezeken a szűkkörű beszélgetéseken, nemcsak itt és évente egyszer...!"

Ha már ott nem hangozhatott el, itt jön a felszínre Weisz József, Nagy Zsigmondné, Mezei József véleménye a nagycsaládosok, a cigányok, az idősek segélyezéséről: „ nem mindig oda kerül, ahová kellene...,” „kocsmába kerül a pénz, nem a családba,”„szemmel láthatóan tönkremegy a juttatott ház, mert nem törődnek vele, "„nem értjük az elosztás elvét, módját...!" Mind-mind válaszra érett véleménytöredék, amelyre talán már nemcsak a helyi tanácsiak adhatnának avatott magyarázatot. Ez hozza ki az „üzenetet” a képviselőnőnek Ferencz Bertalannéból: „Gondoltam, sok mindenre választ kapunk Nagy Endrénétől, képviselőnktől, akit a mezőtárká- nyi választópolgárok is mandátumhoz juttattak, de alig-alig látjuk. Üzenem, hogy nekünk is kérjen már valamit a fejlesztéshez, ne- csak — bár nem irigyeljük tőlük — a városiasodó Füzesabonynak!” Ide kívánkozik ismét egy töredék Halász Péterné gondolataiból, ezt mondta: „Merészebb lett a falu véleményalkotása, elvárjuk hát,

hogy adjanak is a szavunkra...!”

3.

Hogy végül is a falugyűlési zárszóból kit mi érdekelt, az érdekes dolog. Id. Nyeste Ferenc azt tol mácsolta, hogy a sok idős emberre való tekintettel jövőre töröljék el a „tehót”. A tanácselnök válaszát, miszerint ez közös döntés kérdése, már nem várta meg, idő előtt elment. Pedig „megtudhatta” volna, hogy korábban a tanácsülésen ő is pontosan a hozzájárulás mellett voksolt. Furcsának tűnt Bársony Bertalan követelése is, hogy a tanácsülések legyenek nyilvánosak /elnöki válasz: egyébként azok/, s hogy megismerhesse a HNF helyi tagjait /miért ne!/... Vagy Rédai János felvetése: „ Két éve nem kaptam falugyűlési meghívót, mint az egyházközség képviselőjét, megilletne”. /A válasz: a falugyűlés nyilvános, a tanácstagokon, valamint a községi hangosbemondón keresztül mindig meghirdették, ennek ellenére a jövőben külön meghívót kap majd.../

fine a kiragadott listája annak, hogy kit mi és miként érdekelt azon a csaknem három óra hosz- szán át tartó lakossági tanácskozáson.

4.

S még egy adalék: nem titkolt dolog volt, hogy a falugyűlésről újságcikk íródik. A tudósító is kapott egy célzást, miszerint „Gondolom, a társadalmi munkáról, a községről úgy írnak majd, hogy az igaz is legyen”. Nos, azon a novemberi napon, s az estébe nyúló beszélgetésen a résztvevők véleményének tükrében ilyen volt — Mezőtárkány.

— Ugye, így igaz, kedves Ferencz Bertalanné... ?

Szilvás István

VI tasorozat a Politikai Főiskolán

Az alternatív nézetek, elgondolások marxista elemzésére, a párt álláspontja és más nézetek ütköztetésére lehetőséget kínáló nyilvános, állandó és alkalmi vitafórumok működtetésének is otthont ad az MSZMP Politikai Főiskolája. A vitafórumok programját 1989 végéig körvonalazó terv szerint legközelebb november 23-án, szerdán 13 órára szerveztek kerekasztal-beszélgetést, amelynek résztvevői a tömegszervezetekben és -mozgalmakban, az egyesületekben és szövetségekben dolgozó kommunisták

feladatait, az állami szervezetekben szervezett kommunista csoportok működésének főbb elveit, módszereit vitatják meg. Ugyancsak aktuális témák: a KISZ szervezetének az új feladatokhoz való közelítése, az ifjúság szerveződési lehetőségeinek bővítéséből adódó tennivalók szerepelnek a december 14-i fórum napirendjén.

A politikai döntések előkészítését is szolgáló viták felölelik az elosztáspolitikával kapcsolatos álláspontokat, az európai gazdasági és politikai fejlődéssel, az integráció folyamatával összefüggő külpolitikai stratégia alternatíváit, a párt és a politikai intézmény- rendszer, az érdekképviseleti szervek közötti együttműködés elveit, a politikai vezető szerep érvényesítésének eszközrendszerét. A tavaszi hónapokban megtartandó kerekasztal-beszélgeté- sek programkínálata között szerepelnek a párton belüli választási rendszer módosításának alternatívái, a tudománypolitikai és a művelődéspolitikai irányelvek, s megvitatják a párt új szervezeti szabályzatát is.

A külföldi működő tőke részvétele a magyar gazdaságban — a mostani tervek szerint — a szeptemberi tanácskozás témája lesz. E témakörhöz kapcsolódóan vitatják meg a tulajdonviszonyok változási tendenciáit a gazdasági társulásokról szóló törvény nyomán. A politikai döntés-előkészítésekhez kapcsolódóan kerül terítékre — várhatóan a jövő év utolsó hónapjaiban — a magyar társadalom és gazdaság három évtizedes fejlődése, valamint a párt programnyilatkozatának koncepciója.

Lássuk, uram .

Két ember beszélget a Gyöngyösi Mátra Kincse Tsz-ben. Az egyik, aki kérdez, Nagy István, az elnök. A másik, aki válaszol, Mi- hancsik Miklós, az üzemgazdász.

Hallgassuk csak őket. Milyen furcsa dolgokat fogunk hallani tőlük.

— Mennyi lett a szőlőnk átlagos cukorfoka?

— A közös szőlőt véve figyelembe: 18,36. Ez 1,54 cukorfokkal jobb, mint az elmúlt évi átlag.

— Mit jelent ez egy kilogramm /átlagárra vonatkoztatva?

— Azt, hogy amíg az elmúlt évben egy kilogramm szőlőért 16,82 fillért kaptunk, az idén csak 12,35 forintot, ami kilogrammonként 4,47 forinttal kevesebb.

— Ha az egy cukorfokra vetítjük?

— Akkor 32 százalékkal kevesebb az átlagár.

— Mit jelent a közös területről leszedett szőlő esetében?

— A közösből összesen 2491 tonnát értékesítettünk. Több

mint 11 millióval kaptunk kevesebbet ezért, mint kaptunk volna érte tavaly.

Ezek után az elnök megfogalmazott még néhány kérdést. Ilyeneket: \

— Melyik termelési ágazat az, amely az egyik évről ,a másikra el tudja viselni a 32 százalékos veszteséget? A termelési költségek növekedésével együtt elviselhető-e az ilyen mértékű árcsökkenés? Hová jut a szőlőtermesztés egy ilyen árpolitika mellett? Szabad-e szőlőt telepíteni perspektíva nélkül? Miért engedhető meg az, hogy a termés átvételétől számítva csak öt hónap elteltével fizetik ki teljes egészében a felvásárlási árat?

Csak úgy „mellesleg” megjegyezzük még, hogy a pincegazdaság a 24-28 cukorfokot a mustnál nem vette figyelembe, csak a 19 cukorfokot fizette ki.

Bevallom, ezek után én csak álmélkodni tudok. Eszembe jut az a gazda, aki a jégverés után fogta a baltáját, és nekiesett a tőkéknek azzal a felkiáltással:

I

■ ■ ■

— Lássuk, uram, mire megyünk együtt?

A novella akkor nagyon megrázott. Volt már néhány alkalom azóta az életemben, amikor én is a fejszét akartam felkapni, hogy „Lássuk, uram . . .!”

Mielőtt bárki részrehajlással vádolhatna, kijelentem, egy tőke szőlő nem sok, de nekem annyim sincs. Tehát nem vagyok érdekelt az ügyben, mint termelő. Mint fogyasztót pedig a kutya sem kérdez meg soha, hogy ugyan, kedveském, szóljon már, akaija- e, hogy ennyi meg ennyi legyen a szőlő, a tojás, a hús ára?

Itt jut eszembe: ennél cifrább dolgokat is átéltem már gyerekkoromban. Amikor volt a boletta a búzánál, amikor nem volt kenyér a boltokban, amikor munka sem akadt a kétkezi szorgalmatos ember számára hónapokon át. A bankárok egymás után lőtték főbe magukat, a kenyér nélküli mérnökök pedig tucatszám ugrottak a Dunába.

Ez volt a nagy gazdasági válság időszaka.

De hol van már az? Vagy . . .? No, no, azért ilyen fenyegetés mégsem leselkedik ránk. De a gazdaságunk úgy általában, hej, hej . . .!

Én ezeket a gondokat nem tudom megoldani, de bizonyára nem is váija tőlem senki, hogy megoldjam. Azt, hogy jelezzem, hogy nyilvánosságra hozzam, az a kötelességem is, ha már a sajtó munkatársának szegődtem annak idején.

Nem áltatom magam azzal, hogy valami nagy-nagy újdonságot fedeztem fel a tsz-elnök és a közgazdász párbeszédének lényegét illetően. Hányán tudnának hasonló mondatokat megfogalmazni szerte kis hazánkban?

Csak azt nem értem: meddig fogalmazgatunk még? Mikor „találják ki” azok, akikre tartozik, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy végre elindulhassunk a jobbítás útján a kellemesebb gondok irányában? Tetszik, nem tetszik, a tennivalókat nem a gyöngyösi szőlősgazdák fogják kitalálni. A türelmükkel visszaélni pedig aligha volna célra vezető megoldás.

Egyszóval: „Lássuk, uram . . . miniszter uram, mire megyünk együtt?” — most, azonnal.

G. Molnár Ferenc

Falugyűlés Mezotárkányban