Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-21 / 277. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 21., hétfő

Most jelent meg lapunk űj vállalkozása, a Népújság Kalendáriuma. Ebben a kötetben sok érdekességgel találkozhat az olvasó. Természetesen hangsúlyosan esik szó megyénk történeti és néprajzi értékeiről, sajátosságairól, de ezenkívül kozmetikáról, utazásról, a beat, a pop és a rock hírességeiről, az étkezés örömeiről is. Találkozhatnak az olvasók kínai horoszkóppal, vásárnaptárral, s szépirodalmi művekkel. Most egy olyan vonulatot választottunk ki ízelítőül, amelyre bizonyára sokan kíváncsiak. Tájegységünkön mind többen mondják magukat palóc származásúnak. De mit tart a tudomány, s mit az irodalom erről az egységesnek vélt népcsoportról? Egy kutatótól és egy írótól keresünk a kérdésre választ. Csak részleteket adhatunk közzé Mikszáth Kálmán, illetve Bakó Ferenc szavaiból: a többit a Népújság Kalendáriumában olvashatják.

Amit a tudomány mond a palócokról

Beszélgetés Bakó Ferenccel

Virágh Tibor új előadóestje

A Heves Megyei Múzeumi Szervezet nyugalmazott igazgatója, Bakó Ferenchúsz éve irányítja a palóckutatást. így hát felkapom a fejem, amikor beszélgetésünk során többször is nyomatékosan leszögezi, hogy vizsgálataik alapján egységes palóc népcsoportról nem beszélhetünk. E megállapításig azonban hosszú út vezet: az általa összefogott tudóscsoport számos kérdéssel szembenézett. Beszélgetőtársunk tárgyilagosan igyekszik föltárni a tényeket, összegezni ennek a nem mindennapi munkának az eredményeit. Hogy az arányokat is érzékelhessük: a kézirat már nyomdában van, három egyenként nyolcszáz oldalas kötet lát napvilágot.

— Mintegy harmincán dolgoztunk e tanulmányokon, de a gyűjtésben megszámlálhatatlanul sokan — diákok, önkéntes segítők — vettek részt, mondja Bakó Ferenc. — Hasonló szisztematikus vizsgálatról pillanatnyilag nincs tudomásom, csupán a néprajzi atlaszok készítésénél igyekeztek hasonló nagyságrendben felmérni különböző tájegységeket. A mi vizsgálatunkban az a különlegesen érdekes, hogy nyelvészek, történészek és antropológusok is bekapcsolódtak: felmértük az anyagi és a szellemi műveltséget, a társadalom és a folklór kérdéseivel is foglalkoztunk.

— Mi sarkallta ezt a vállalkozást, csak nem a hagyományok elhalása, az utolsó pillanat fenyegetése?

— Nem hiszek ebben a bizonyos utolsó pillanatban. Miközben meghódítjuk a kozmoszt, a falvakban élők tartanak bizonyos szokásokat, megvan a sajátos életstílus. A helyzetet ismerő kutató megtalálja, amire szüksége van. A néprajzot én történeti tudománynak tartom, amely mindig a jelenkort vizsgálja: a hallható, megfigyelhető jelenségekből következtet a múltra. így sokszor olyan dolgokra is következtetni tud, melyek az írott forrásokban nem találhatók. Azt, amivel találkozunk, az időben olyan távolinak kell elképzelni, amennyire csak lehetséges. Akadnak olyan kollégák, akik az Árpád-korra, a honfoglalás korára is visszavezetnek mai műveltségi elemeket, de többnyire a török korig képesek vagyunk rekonstruálni azt, ami megőrződött.

— Hogyan vágtak bele a feladat elvégzésébe, milyen területet jelöltek ki maguknak?

— Nem kis feladat előtt álltunk, mivel óriási területről és nagy népességről lehetett volna szó. Nyit- rától egész Kassáig, s onnan Ceglédig: ebben a háromszögben az emberek többsége a palóc tájszólást beszéli. Nem vállalhattunk egy kilenc megyére kitelj edő búvárkodást, ezért szűkítenünk kellett a nézőszögünket. Húsz falut választottunk ki az úgynevezett „palóc centrumban”: az egykori Nógrád, Heves, Borsod és Gömör megyék területén. A szakirodalomban szinte mindenki megegyezik abban, hogy ez a palócság központja. Mi feltettük a kérdést, hogy milyen az itteni élet, egységes-e a kultúrája, s erre nemleges választ kellett adnunk. Még kistájanként is különbözőnek találtuk.

— Ez meglepően hangzik, mivel azelőtt természetesnek vették, hogy létezik a palócság, szinte senki sem vonta kétségbe közös kultúrájukat. Hogyan alakulhatott ki ez a téves közmegegyezés?

— Már a kezdetekkor többünket foglalkoztattak az alapproblémák, mivel sokat írtak és beszéltek róluk. Röviden elintézték, hogy ezek és ezek a népcsoport jellemzői, de hogy tényleg így van-e, nemigen bizonyították. A részletes vizsgálódás kiderítette, hogy a megállapítások sokszor nem fedik a valóságot. Alapigazságként kezelték, hogy nagy területeken, ahol a palócos tájszólást beszélik, azonos vagy hasonló vonások jellemzik a falvakat. Ezt nem sikerült ilyen formában megállapítanunk.

— Miféle vizsgálatok lehettek azok régebben, amelyek ezt a látszólag egyszerű tényt sem tárhatták fel?

— Nem kezelték együtt a Felföldet vagy a Palócföldet, elsősorban megyei történeti monográfiák jelentek meg. Ezek pedig szempontjaik alapján nem mentek részletesen bele a nagytáji problémák megoldásába.

— Nagyon sokat lehet olvasni e népcsoport eredetéről, származásáról. Nyugvópontra jutott-e már az e körül zajló vita?

— A palóc név első előfordulásával a XI. századi kijevi krónikákban találkozhatunk. Szláv eredetű elnevezés lehet, ők magukat nem így hívták, inkább a környezet mondta ezt rájuk. Az eredet vitatott, s nem tudom, el lehet-e valaha dönteni. Az látszik valószínűnek, hogy már a-honfoglaláskor kabar törzsek telepedtek meg a Felföldön, s két évszázad múltán hozzájuk hasonlóak jöhettek ide. A feltevések szerint kétnyelvűek lehettek: valószínűleg törökül és magyarul beszéltek. Ezt nehéz igazolni, mert a krónikákban és a földrajzi nevekben ennek nincs nyoma. De nagy rejtély, mi indokolja, hogy ma majdnem egymillió ember hasonló tájszólást beszél.

— Nem lehetett volna erre a nyelvészet eszközeivel bizonyságot szerezni?

— Ezzel a feladvánnyal csak egy török nyelvész birkózhatna meg. Egyébként is nehezen tudjuk történeti eszközökkel bizonyítani a folytonosságot. A XVI. század közepétől, 1540 tájékáról származnak az első írott források: a dézsmajegyzékek, amelyek településenként tartalmazzák a családneveket. Sajnos a tatárjárás során Egerben elpusztult a káptalan levelestára, a XI—XII—XIII. századi oklevelek megsemmisültek. Tehát a lehetőségeink szerint a XIV. századig visszamenőleg néztük meg, hogy a vizsgált falvakban ma élő emberek tekinthetők-e a középkoriak leszármazottjainak. Úgy találtuk, hogy a családnevek alapján Heves megyében nagyon erős a folytonosság, jelentős a Barkóságban, vagyis Ózd környékén is, s Nógrádban a leggyengébb. Feltételezésünk szerint hogyha az 1540-es évekre vissza lehet vezetni a népesség családfáját, akkor korábbra is. Annál nagyobb hangsúlyt kap, hogy az anyagi, társadalmi és szellemi kultúra nem azonos ezen a környéken.

— Nem lehet-e, hogy a túlságosan aprólékos elemzés eredményezte ezt a „fénytörést”, mivel más tájegységek lakóihoz képest azért elég nagy egyöntetűséggel találkozhatunk?

— Nem valószínű. Ha valóban a kabarok népesítették be a Felföldet vagy annak egy részét, az már különbözőséget jelent: három törzsből állhatott ez a népcsoport. A Kaukázus benépesüléséhez hasonlíthatnám azt, amivel munkánk során találkoztunk: ott tud- nivalóan több kisebb néptöredék „megtapadt”, eltérő hagyományokat örökítve az utódokra. Valószínűleg ezen a Palócföldnek nevezett területen hasonlóképpen sohasem volt egység ez a népi kultúra. Mégha egy négy-öt tagból álló falucsoportot vizsgáltunk, mint például Recsk, Párád, Bodony, Mátraballa, illetve Mátraderecs- ke, akkor is jelentős különbözőségekre bukkantunk...

(A Népújság Kalendáriumában olvasható hosszabb lélegzetű interjú még több izgalmas kérdésre is választ keres.)

Gábor László

Ha Virágh Tibort, a Számítás- technika című lap olvasószerkesz- tőjeként, a Vasárnapi Hírek kulturális szerkesztőjeként mutatjuk be, meglehet, kevesen tudják azonosítani. Ha viszont hozzátesszük, hogy több mint egy évtizedig lapunk munkatársa volt, mint sport- és kulturális újságíró, már jóval többen ismerőseként olvassák a következő sorokat, melyeket leginkább azoknak ajánlunk, akik előadóművészként is számon tartják egykori kollégánkat. Immár 25 éve az irodalmi estek állandó vendége, önálló műsorok „gazdája”, ihletett tolmácsolója Virágh Tibor, ó avatta irodalmi presszóvá 1979- ben a Dobos cukrászdát. Valamennyi műsorát itt mutatta be, s most a Pilinszky János verseiből készült összeállítást is először itt ajánlja a közönség figyelmébe és szeretetébe november 21-én, hétfőn este 7 órakor.

— Mi az oka annak, hogy budapestiként is visszatérsz hozzánk, hogy az egrieknek mutatod be először új előadóestedet?

— Tizenhét évig éltem a városban, meghatározó szakaszát töltöttem itt életemnek. Három dolog miatt kötődöm máig is ide. Az egyik a főiskola, ahol diplomát szereztem, a másik a szerkesztőség, ahol megtanultam a kenyérkereső szakmámat, elsősorban Gyurkó Gézától, az akkori főszerkesztőtől. A harmadik, hogy itt váltam előadóművésszé.

— Hogyan támadt ez a szenvedély és miért nem vált végül hivatássá, úgy értem főfoglalkozásoddá?

— Kezdetben magyartanáraim biztattak a versmondásra, bár én akkor még a színjátszáshoz vonzódtam. Ennek ellenére sikerrel szerepeltem szavalóversenyeken, sőt 63-ban a Ki mit tud? középdöntőjéig jutottam élő adásban. Ezután debreceni, egri színpadokban szerepeltem, rendeztem, a közösségi munka lekötött. Végül azonban úgy láttam, hogy az én igényeim és a társaim elképzelései között mind nagyobb a szakadék, ezért önállósítottam magamat. Első műsorommal 1970-ben léptem közönség elé, a kétórás összeállításban mindent meg akartam mutatni a tudásomból. 1979-ben érett meg bennem a gondolat, hogy van közlendőm, és hogy egy költő életművéből válogatva a hallgatóság tudatára és érzelmeire egyaránt hathatok. Azért nem ezt választottam kenyérkeresetül, mert féltem, hogy a megélhetés kényszere miatt épp a lényegről kellene lemondanom. így csak akkor jelentkezem új műsorral, ha érzem, hogy ismét közlendőm van. Szerintem ez így tisztességes.

— Eddigi előadóestjeidet kizárólag XX. századi magyar költők verseiből állítottad össze. Mi ennek a vonzódásnak a magyarázata?

— Az ő életművüket érzem magamhoz közelállóbbnak, hiszen amit ők megéltek, az tudva, tudatlanul mindannyiunk sorsára hatott. A közönség nemcsak gyönyörködni akar a versekben, de segítséget is vár az erkölcsi, világnézeti kérdésekben való eligazodáshoz. Ilyen fogódzókat kínálnak Ady, József Attila, Radnóti, Nagy László művei.

— Milyen gondolati pillérekre épülnek műsoraid?

— József Attila-összeállításom- ban azt igyekszem megmutatni, hogy van egy költő, aki megfogalmazza az emberi lét lényegét („Szellem és szerelem”), ám a saját életében pont e kettős harmóniát nem sikerül megtalálnia, és ez vezet végül a tragédiájához is. Ady Endre költészetében a magyarságmotívum ragadott meg elsősorban, az, hogy európai szellem létére milyen eltéphetetlen szálakkal kötődött a hazához. Úgy vélem, hogy Radnótit még mindig nem értékeljük kellőképpen. Nagy formátumú művész volt, aki a szerelmi lírában kivételeset alkotott és az üldöztetés élményanyagát megrendítő versekbe sűrítette. Nagy Lászlóhoz tisztasága vonzott, és az a hihetetlen erkölcsi erő, mely ennek a „galambarcú embernek” a soraiból sugárzik. Szécsi Margit szerint e műsoromban én mondtam először a Gyöngyszoknya versét. Ebben az ötvenes évek elején Bulgáriából hazatért költő döbbenetét fejezi ki, amikor széttiport falvakat, meggyötört embereket talál. Nyomban tollat ragad, hiszen „a költőnek szólni kell”.

— A jubileumi műsor hogyan született? Miért éppel Pilinszkyt választottad ezúttal?

— Két évvel ezelőtt baráti társaságban „mondj egy költőt, mondok egy verset”-t játszottunk, és rá kellett döbbennem, hogy Pilinszkytől semmit nem tudok. Akkori főszerkesztőm, Szekeres István rövidesen kész, szerkesztett anyagot tett az asztalomra, ám édesanyám halála miatt olyan válságba kerültem, hogy csak idén nyáron éreztem magamban elég késztetést a tanulásra.

— Mi ragadott meg Pilinszky világában?

— A hitének ereje. Nem vagyok vallásos, de nekem is van hitem, ahogy szerintem enélkül senki nem képzelheti teljes embernek magát. Az ő versei azért nagyon időszerűek, mert fényükben megláthatjuk, mennyire kihűlt manapság a lélek. Minden érték devalválódik, széthullanak a kapcsolatok, hiányoznak a megtartó gyökerek, a fiatalok kilátástalannak érzik a jövőt. Ilyen körülmények között tért hódít a kiábrándultság, a cinizmus, a deviancia.

—■ Érdemes még ilyen légkörben verset mondani?

— Kell! Most van csak rá szükség igazán, éppen az említett okok miatt.

— De vajon így érzi-e a közönség is?

— Bizony nehéz hallgatóságot szervezni, de én nem adom fel. Benyújtottam egy pályázatot, melyben pénzt kérek egy fél évre, hogy az ország középiskoláiban ingyen előadhassam az összeállításaimat. Hiszen mind az öt költő „érettségi anyag” is. A fiatalok a legfogékonyabbak és leginkább nekik van szükségük a tiszta gondolatokra. Várom tehát az alapítvány döntését, s addig is megyek, ahová hívnak és tanulom buszon, villamoson az új verseket.

— Akkor viszontlátásra hétfőn este a Dobosban!

Koncz János

Galandáné asszonyom

Mikszáth Kálmán:

A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.

A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem veheti sokba az ilyesmit!

Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt, fütyöré- szett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk

(Részlet)

mi, gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölömbika bődült volna el. — Palyus, Palyus! — kiáltám az ajtót megzörgetve. —- Mi baja van? Szóljon kend!

Semmi sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé, s kéngőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a padló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.

Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történt valami.

— Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót, s visz- szaadta a Palyus szabadságát.

Az halálsápadtan, erőtlenül tá- molygott ki, mintha kilenc esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.

— Késő! — hörgé. — Már késő van!

— Mi van későn, te medve, te?

— Már aláírtam a kontraktust az ördöggel — lihegé, és a fogai vacogtak.

— Bolondokat beszél kend, Palyus — szóltam én közbe. — Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?

— Kezem keresztvonását adtam a véremmel — mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp.

— Innen buggyantotta a vért a sátán.

— Aztán mit írtál alá? — kérdé apám nevetve.

— Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemvi- ganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.

Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, aki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett

kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-össze- ütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsü- lettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.

Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt ajég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.

Ez a Galandáné mosott a'sze- gény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temetőárokba.

Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.

Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett állt, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kísérteties volt minden.

Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.

Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.

A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen — mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.

Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be.

Ebben a hitben aludtam el édesde- den, tovább szőve álmomban édesanyám meséit.

Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Lu- ca-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupa szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőkre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés és menny- dörégsszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sír- dombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

(Hogy ki is volt ez a teremtés, s mi történt azon az éjjelen, azt a kalendáriumunkból tudhatják meg az érdeklődők.)

Huszonöt év a pódiumon