Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-21 / 277. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 21., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3.

Lakásmese

Nyugdíjasok az ifjúságért

„Amíg élünk, segítünk”

Úgy is kezdhetném ezt a történetet, hogy egyszer volt, hol nem volt. . . Annál is inkább, mert mesébe illően bonyolult. Egy egri ház sorsáról van ugyanis szó, s mindazokról, akik hozzá kötődnek.

A Kossuth utca 23-as számú épület a belváros egyik legszebb pontján, a vár tövében helyezkedik el. Magántulajdon, de nem gazdái laknak benne, hanem bérlők. Azt már Farkas Imrétől, a városi tanács műszaki osztályának vezetőjétől tudtam meg, hogy ez nem is túl egyedi eset. Azzá teszi viszont az a perpatvar, amely kialakult.

Szóval ott tartottam, hogy egyszer volt, hol nem volt . . .

Végigdübörgött Egerben is a második világháború. Találat érte azt az Irgalmas utcai otthont is, ahol Dandé Eszter élt a szüleivel. Ezért költöztették őket 1945- ben a Kossuth utcába, ahol azóta bérlők. A tisztességben megőszült, nyugdíjas nénike a ház nagyobbik, nyolcvan négyzet- méteres lakásában él ma is.

A tulajdonos a hatvanas évek végén áruba bocsátotta az épületet. Abban az időben nem volt divat egy ház birtokosává válni, ezért fordulhatott elő, hogy olyasvalaki vásárolta meg, aki nem is lakott benne. A viszonylag alacsony vételárat a jelenlegi tulajdonosok apja fizette meg.

Az örökös — nővérével együtt — Kocsis Albert. A fiatalember vállalkozó, feltaláló: örökmozgó típus. Második felesége várja már tőle harmadik gyermekét. Ahogy elmondja, már valósággal belebetegedett ebbe a hercehurcába, mert papíron háza van Eger legszebb pontján, viszont méregdrága, méltatlan albérletekben kellett tengődnie, mert nem volt jogosult ezért lakásra. A válás súlyosbította egyébként sem könnyű helyzetét. Gondolt egy nagyot és merészet, s az épület udvarán lévő műhelyből egy másfél szobás lakásocskát varázsolt. Kapott hozzá ideiglenes fennmaradási engedélyt is. De hát ezt hamar kinőtték, ezért jött az ötlete, hogy beépíti házának tetőterét. A szép, műemléki környezethez illő tervek el is készültek. A városi tanács műszaki osztályának engedélye alapján végül is augusztusban kezdődtek a munkálatok.

Igen ám, de ezek korántsem hagyták érintetlenül Dandé Eszter lakrészét. Ha a belvároshoz illettek is az elképzelések, a lakhatósághoz — mint egyre inkább kiderül — mind kevésbé. Alá kell dúcolni a plafont, bontani a tetőt, falat. A tulajdonos a lakónak a kis hátsó lakrészt ajánlotta fel, amelyet a műhelyből alakított ki.

Ezt nem fogadja el. El is mérgesedett köztük már rég a viszony. Mintha zsákutcába jutottak volna. A műszaki osztály kiadta az építési engedélyt, mondván: a kialakuló körülmények nem rá tartoznak, azokon polgári peres eljárás során vitatkozzanak. Viszont a megoldás keresésében sem segítenek, mert úgy tartják: nem akarják az ingatlan értékét jelentősen növelni azzal, hogy „elviszik” a bérlőt.

Ám lehet, hogy mégis volna valamilyen megoldás. A vár alatt feltárták Eger második török kori fürdőjét, a Valide Szultanát. Az ezzel kapcsolatos további elképzelésekhez szükség volna arra a területre is, ahol ez a bizonyos műhelyből átalakított lakás helyezkedik el. A kisajátítási eljárás során Dandé Eszter valahol máshol kaphatna ehelyett egy kis, egyszobás tanácsi lakást — már ezzel is elégedett volna, any- nyira pattanásig feszült már itt a légkör. De ehhez rugalmasság kellene, a folyamat felgyorsítása.

Egyszer volt, hol nem volt. . . Egy aktakígyó kerül elém a városi tanács műszaki osztályán, több kiló papír. Ezekből egyik fél sem építhet magának lakást. Csak arra jók, hogy eltakarják a helyzetet, a lehetséges kiutat. Milyen jó lenne valamilyen mesei megoldással befejezni, de itt nehezen lehet ilyen módon feketére vagy fehérre festeni a szereplőket. Mivel az ilyesmi nem az Óperenci- ás-tengeren túl történik, bizony elgondolkodtató, hogy elbontható fejünk felől a tető, ahogy az is, hogy miért nem lakhat jobb körülmények között, akinek háza van. A tanács lehet, hogy a jogszabályok betűje szerint járt el, de szellemüket kevésbé tisztelte.

A mese még tart, jó lenne, ha valamilyen biztató végkifejlete lehetne.

Gábor László

Több mint másfél évtizedes pályafutásom alatt számos kommunista műszakról, különböző társadalmi munkákról, jótékony célú hangversenyekről tudósíthattam olvasóinkat. A november 6-án hajnalban megszólaló telefon egy szokatlan eseményre invitált.

Mátraderecske, téglagyár, 1988. november 6.

Még sötét van, alig múlt néhány perccel hat óra. Hajt a kíváncsiság. A választ hamarosan megkapom egy arra botorkáló munkástól. Pontban hat órakor harmincnyolc nyugdíjas, férfi és nő felvette a munkát. Cserepeket jöttek gyártani ide, egykori gyárukba.

Nem tudom egykönnyen a helyére tenni a dolgot magamban. Áz irodaház felé indulok, de azt zárva találom, sehol egy lélek. Megyek az egyik kivilágított üzemcsarnok felé. Megható kép fogad a poros csarnokban. Hajlott hátú, barázdált arcú asszonycsapat szorgoskodik a cserép- gyártó szalag mellett. Itt a hűvös, porlepte üzem egyik sarkában találom meg Keller József gyárigazgatót és Zám Ferenc tanácselnököt. Keller József indítja el a beszélgetést.

— Országosan nagy a cseréphiány. A múltkoriban rendeztünk a nyugdíjasoknak egy kis ünnepséget ... A találkozó

alatt odajött hozzám a hetvenéves Molnár Józsi bácsi, és elmondta, hogy ők, mármint a nyugdíjas csoport, bejönnének cserepet gyártani, és az így megkeresett pénzt felajánlják az épülő tornacsarnok javára.

Zám Ferenc tanácselnök folytatja . . .

— Ez a csarnok 24—25 méteres lesz. A tervezett költség 25 millió. Ennek felét a lakossági segítségre támaszkodva kívánják megvalósítani. A közelmúltban fejeztük be a gázprogramot a faluban, ez mintegy 24 kilométeres hálózat kiépítését jelenti. A társadalmi munka itt is tetemes mértékű volt. Most eddig elkezdtük az út- és járdahálózat felújítását is. Ebben a feladatban is számítunk a lakosságra.

— Nem kértek egy kicsit sokat a lakosságtól, főleg a nyugdíjasoktól?

— Lehet — hangzik a válasz —, de hát most is ők jöttek . . .

Az üzembe visszatérve, megpróbálok a serénykedő asszonyokkal szóba elegyedni.

Orosz Józsefné hatvanöt éves, Pásztor Lászlóné rokkantnyugdíjas.

— Mit mondjunk? Itt vagyunk, dolgozunk, jól jön ez a kis pénz, amit keresünk a tornateremhez. Bizony jó lesz majd az unokáknak.

Továbbhaladva a kemencéknél találok a férfiakra. Már nagy mennyiségű cserepet halmoztak szép rendben az égetőbe. A gyérül megvilágított térben is kitűnik, van itt valaki, akinek még van néhány éve a nyugdíjig. O ugyanis a negyvennégy éves Pa- nyik József szakszervezeti főbizalmi. Ő sem bőbeszédű. Csak annyit mond, kötelességének érezte, hogy itt legyen a nyugdíjasokkal ezen a „műszakon”: így Tóth Imrénével, Salamon Berta- lannéval, Horváth Józsefnéval, Holló Jánossal, Kiss G. Ferenccel és még sorolhatnám.

Orosz Józsefné 65 éves — 31 évig dolgozott ebben a gyárban.

— Amíg élünk segítünk.

Fazekas József: Nehéz fizikai munka a cserepek égetése

Lg\ kis pihenő délben

Jó hangulatban a cserépgyártó soron

(Kép és szöveg: Perl Márton)

Rólunk van szó

Azt mondják a gyöngyösiek . . .

Mit mondanak a gyöngyösiek? Ki tudja, ki tudhatja ezt pontosan? Lehet-e a közvélemény valóban a köz véleménye?

Kérdések, amelyek alkalmasak arra, hogy valamiféle összegzést fogalmazzunk meg a mai valóság reális megközelítésében. Ki merné azt állítani, hogy ezer és tízezer ember hangulatát, véleményét, törekvéseit úgy ismeri, hogy azokról minden fenntartás nélkül nyilatkozhat? De egyáltalán, elkerülheti-e a városi pártbizottság, hogy egy város és környezete közösségének nevében ne foglaljon állást? Aligha. A felelősség idáig terjed.

Arra kértem dr. Patócs Lászlót, az MSZMP Gyöngyös Városi Bizottságának titkárát, beszélgessünk a köz ügyeiről. Szívesen vállalkozott erre.

— Egyáltalán: honnan van információja a pártbizottságnak arról, mi foglalkoztatja az embereket?

— Kialakult az a gyakorlat, hogy rendszeresen kapunk írásos tájékoztatást a pártszervezetektől. De magunk is gyakran találkozunk különböző fórumokon a párttagokkal, és azokon megismerjük a véleményüket.

— Ez igaz, de általában az első titkár az igazgatóval tanácskozik, a titkár a főosztályvezetővel. Az úgynevezett közemberekkel milyen kapcsolatok alakulhatnak ki?

— Azt gondolom, erre is sok példát lehetne felsorolni. A tisztségviselők szívesen találkoznak, beszélgetnek a legkülöbözőbb munkakört betöltő emberekkel.

— A tágabb környezet hangulata nem gyűrűzik be a családi

(Fotó: Fülöp Tünde)

életbe is? A feleség máshol dolgozik, bevásárol, piacra megy, kezeli a jövedelmet és így tovább.

— Tévedés lenne azt hinni, hogy azok a tapasztalatok, amelyeket mások szereznek mindennapi életük során, a pártvezetők életéből kirekesztődnének. Mi is a „saját bőrünkön” érezzük mindazt, amit mások is éreznek. Ezeknek a tapasztalatoknak megvan a realitásértékük. De az is tény, hogy a mi városi társadalmunk közhangulata is hullámzó, ahogy az egész országé is. Más volt a pártértekezlet előtt, más lett utána és manapság is más.

— Ha már a jelennél tartunk, szóljunk a mi gazdálkodásunkról. Úgy tetszhet, hogy itt, mifelénk minden rendben van. így igaz?,

— Úgy szoktuk mondani, tennivalónk van bőven. Igaz, hogy például a Mátraalji Szénbányáknak lignitet kell termelnie továbbra is, a Gagarinnak pedig a

villamos energiát kell adnia, de nem mindegy, milyen szervezettséggel, milyen költségekkel, milyen adminisztrációval, milyen létszámmal teszi ezt. Bár az intézményi rendszer változásai látványosabbak, de a gazdasági életnek is változnia kell. Ebben viszont még csak nagyon a kezdeteknél tartunk. Vagy gondoljunk a szőlőre és a borra. Vágjuk ki a tőkéket, mert jelenleg értékesítési nehézségeink vannak? A minőségi borra mindig szükség lesz. A piaci munkát kell erősíteni. Kereskedni kell: ha az egyik értékesítési lehetőség visszaesik, keresni kell helyette másikat. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a gazdaság termelt, a külpiaci munkát pedig rábízta más szervre. Mit is tennének a szövetkezetek, ha most egyszeriben maguknak kellene a boraikat külföldön eladniuk? Van ehhez megfelelő szakemberük?

— Régi igazság: a lét határozza meg a tudatot. Hogyan érzékelhető ez az összefüggés nálunk?

— Bizalmatlanság, perspektí- vátlanság, közömbösség: ezeket a megállapításokat sorolhatom. De hozzáteszem: él mindenkiben a remény, hogy a helyzetünk változni fog.

— Az emberek nem akarnak dolgozni vagy a munkafeltételek befolyásolják az eredményeiket?

— Van hajlandóság, készség, szándék az emberekben arra, hogy jó munkát végezzenek. A feltételeket kell ehhez megteremteni.

— Itt, a gyárban dől el ez?

— Itt is. Igaz, eléggé szűk területen mozoghatnak, de mozoghatnak és mozogniuk is kell.

Van-e megfelelő programunk? Van. De mintha elfeledkeznének arról az emberek, hogy megmondtuk, a változások nem rövid idő alatt következnek el. Mintha nem akarnák ezt a figyelmeztetést meghallani. Türelmetlenek.

— Mindenki szeretne jobban élni, ez természetes. De azt mondják, akik eddig nagy jövedelmekkel rendelkeztek, azok ma is kényelmes körülmények között vannak. A szerény jövedelműek pedig a korábbinál is rosszabb helyzetbe jutottak. Társadalmi igazságtalanságnak tartják ezeket az állapotokat.

— Meggyőződésem, hogy a jövedelem csökkenése mindenkit érintett. Azokat is, akik magasabb beosztásban vannak. De erről alig szóltunk eddig, kevés az információ erről.

— Ha már az információ került szóba: miért nincs megfelelő tájékoztatás különböző, helyi személyi ügyekben? A hivatalos fogalmazások érdektelen mondatai senkit sem elégítettek ki.

— Való igaz, hogy nem elég csak a párttagokat tájékoztatni, és nem elég csak bizonyos felszíni indokokat kimondani. Az igazságnak, a valóságnak megfelelő mértékben kell az úgynevezett személyi ügyekben is feltárni az okokat. Az volt a bajunk, hogy olyan ügyekben, mint a gyöngyöshalászi is nem voltunk kezdeményezőek a tájékoztatásban, hanem követtük az eseményeket, amelyeket mások mozgattak. Be kell látnunk, ha a mi általunk adott tájékoztatás nem elégséges, az visszahat ránk, felhasználhatják ellenünk, politikai

fegyvert adhatunk így azok kezébe, akik nem minket támogatnak.

— Gyöngyösön mennyire szervezkednek egyesületek, mozgalmak mostanában?

— Megalakult, tevékenykedik a Bajza József Kulturális és Hagyományőrző Egyesület. Főként értelmiségieket tömörít: Programjukat ismerjük, ők a mindennapi gyakorlattal vitatkoznak, és erre oda kell figyelnünk, hasznosítani is kell helyes észrevételeiket. A Magyar Nemzetből tudtuk meg, hogy október 19-én megalakult nálunk a Magyar Demokrata Fórum helyi csoportja.

— A Magyar Nemzetből? Ez a tény sok mindent minősít is.

— Igen. A mi tájékozottságunkat is. Bennünk megvan a készség a kapcsolatteremtésre, a jobbításban való együttműködésre.

— A különböző közéleti fórumokon mennyire élénkült meg az utóbbi időkben a résztvevők aktivitása?

— Érzékelhetően megnövekedett. Egyre hangosabban fogalmazzák meg véleményüket az emberek. Ezeket az erőket össze kell fognunk.

— A kritikai hangok erősödtek fel csupán?

— Nem, hanem a változtatni akarás igénye. Ehhez a készség is megmutatkozik. Az emberek cselekedni akarnak. Mindebből az is következik, hogy nem a vitát kell visszafogni, hanem a cselekvő aktivitást kell erősítenünk.

— Csak egy megjegyzést még: a párt élcsapat jellege mennyiben módosul?

— Egyre inkább a szolgálat jellegének kell fokozódnia, de ez

nem jelenti, hogy az eseményekre gyakorolt hatását csökkentse. Az alulról jövő kezdeményezések hangsúlyosakká válnak, de az irányítás szükségessége sem elhanyagolható.

— Lehet-e valamennyire summázni Gyöngyös és környéke köz véleményének a jellegzetességeit?

— Hogyne lehetne. Mindenekelőtt: ami az ország egészére jellemző, az itt is megtalálható. A régi és az új elemek együtt vannak jelen életünk minden területén. Az önállósággal bizonytalanul élünk. A személyi feltételek sem teremtődtek még meg minden vonatkozásban. Meg kell állapítanunk, hogy a városi pártbizottság és az alapszervezetek kapcsolata lazult. A pártdemokrácia nem szélesedett úgy, ahogy az követelmény lenne. A párttagság is vívódik. A hangulati elemek, az érzelmek erősödtek fel általában. Hadd hangsúlyozzam: korszerűbb, politizáló pártra van szükségünk. Mi tehát nem akarjuk a magunk felelősségét enyhíteni sem az eddig történtekkel összefüggésben, sem a jövő formálásának munkájában.

Itt hagytuk abba a beszélgetést dr. Patócs Lászlóval, a gyöngyösi városi pártbizottság titkárával. Abban a meggyőződésünkben, hogy nem fejeztük be az eszmecserét, csak végét vetettük, mert sok kérdést hagytunk még nyitva, sok kérdést nem is említettünk.

Bízunk abban, hogy olvasóink a megállapításainkat továbbgondolják, és a maguk tapasztalataival, véleményével gazdagítják.

G. Molnár Ferenc