Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-16 / 273. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 16., szerda Színházi levél Régi tréfa —jó tréfa Lehet, hogy én gondolom rosszul, de a derű, a jókedv, a kacagás ritka jó alkalom arra, hogy az ember felengedjen, morcos vonásai megenyhüljenek, és valami visszafoghatatlan energiával kibuggyanjon belőle a nevetés. Vagy ha az nem, akkor a mosoly terüljön szét az arcán. Hányszor nyílik erre alkalmunk manapság? Pedig olyan szükségünk van a nevetésre, mint a levesnek a sóra. Ezzel a jókedvigénnyel is magyarázom, hogy miért érezte olyan jól magát a gyöngyösi közönség a Mátra Művelődési Központban az Egy bolond százat csinál című zenés vígjáték előadásán. A Népszínház Józsefvárosi Színházának társulata vitte színre a sok-sok előadást megélt, egykor volt színészarcokat és még mindig visszhangzó dallamokat megcsendítő előadást. A múlt visszatért. Kiderült, hogy azok a szófordulatok, bemondások, tréfák, bohózatba illő jelenetek, amelyek hajdanán sikert arattak, ma sem koptak meg, ma is élvezhetők és fogyaszthatok. Bizonyíték erre: a közönség végigkacagta és -tapsolta az egész előadást. Aminek természetes következménye volt, hogy a színészek is egyre jobban érezték magukat és egyre inkább igyekeztek még önmagukon is túltenni. Készségesen meghajlok tehát a társulat teljesítménye, szándéka előtt. Értékelem az előadás kiállításának a körülményeit is: díszleteit, kosztümjeit, zenekari törekvéseit. Mégis az zavart, hogy nagyon érződött a szándék, amelynek értékét visszafogta a megvalósítás beszűkített anyagi kerete: mert semmire sem tellett igazán. Sem elegendő táncosra, sem elegendő oldalkulisszára, sem elegendő zenészre, sem elegendő statisztériára. Mintha egy kicsit az egész gazdaságunk minden szegényessége itt mutatkozott volna meg. Mindez egyedül a kosztümökre nem vonatkozott. Azoknál nem sajnáltak semmit. Ha valakinek nincs énekhangja, hiába erőlködik. Ha valakinek nincs táncos lába, hiába próbál kézzel hadonászni. Ha a zenekarnak nincs elegendő hangszere, hiába próbál nagy együttest utánozni. A harsányság általában a tréfálkozásban sem célra vezető módszer. Ezt sem én találtam ki. A gróf szerepében Kozáry Ferencnek főként a második részben voltak jó jelenetei. Vele ellentétben a karmestert alakító Harmath Imre jól kezdett, aztán elhalványult. A két amerikai lányt igyekezett jól megformálni Szilágyi Zsuzsa és Málnai Zsuzsa. Luluként mindent megtett Somfai Éva, hogy a démoni nőt jól játssza. Nekem igazán a kisebb szerepek alakítói tetszettek, mint Eszes Sándor (orvos), Gyürki István (pincér) és Bata János (rendőrtiszt). Rendezte Petrik József. G. Molnár Ferenc Óvoda a Mátrában... A Mátrában lévő — több mint ezer lakosú kisközségben —, a palócok lakta Bodonyban üj óvoda készült el. A helyi lakosok zömében a „tehó”-ra befizetett összeget szavazták meg a létesítmény kivitelezésére, amelyhez tanácsi hozzájárulás, s a szülők társadalmi munkája is hozzájárult. Az új óvoda... (balra, fent) Délutáni játék... (jobbra, fent) Tisztálkodás... Mesehallgatás, Györgyi óvónénivcl... (Szabó Sándor felvételei — MTI) Akadémiai nagyszótár készül Irodalomtörténészek befejezték az Akadémiai nagyszótár szépirodalmi, szaktudományi, publicisztikai és más forrásainak kijelölését. A tervezett 13 millió szövegszóból csaknem 4 milliót már számítógépre rögzítettek az MTA Nyelvtudományi Intézetében, mivel a válogatás teljes lezárása előtt megkezdték a szövegek számítógépre vitelét. Miként Kiss Lajos osztályvezető az MTI munkatársának elmondta, ez ideig főleg a XIX. és — részben — a XVI. századi szövegeket táplálták be. Két-három éven belül számítógépre viszik a hátralevő 9 millió szövegszót is. A rögzítéssel egy időben készülnek a rendszertár és az előfeldolgozó programok. Ezek futtatását az adatrögzítéssel egyidejűleg végezhetik. így néhány éven belül hozzáfoghatnak a próbaszócikkek írásához, majd a szótár anyagának szerkesztéséhez. A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára (1533—1990) első kötete talán már ebben a században megjelenhet. A tervek szerint ez a szótár elsősorban szépirodalmunknak a könyvnyomtatás korától napjainkig fellelhető szókincsét tartalmazza majd, de felöleli a nyomtatásban megjelent közéleti, politikai, magán jellegű, tudományos és vallási írások szókincsét is. A XVI. század óta egyre több mű jelent meg nyomtatásban, ezért a szóanyag zömét a XIX. és a XX. században kiadott művekből gyűjtik, mindenekelőtt azokból, amelyek különösen jellemzőek korukra, hatással voltak a későbbi nyelvhasználatra. A forrásjegyzék összeállítása során némelyik szaktudomány: a matematika, a hadtudomány, a technikatörténet stb. szemelvényeinek összeválogatásával kiváló szakembereket bíztak meg. A nagyszótár címszavainak a számát — amely előreláthatóan 200—250 ezer lesz — meghatározott elvek szerint korlátozzák. A tájszavak közül például csupán a jelesebb írók műveiben is előfordulókat emelik ki. Nem csak gyerekeknek Ma már sokan és joggal hangoztatják, hogy a Brezsnyev- korszak megnyomorította az irodalmi életet is, hiszen csak a hozsannáknak engedett teret, s keményen félresöpörte a legjobb szándékú kritikai megjegyzést is. Ilyen érában aligha virágozhatott a literatúra, ám az igazi toliforga- tók akkor se némultak el. Legfeljebb műfajt váltottak, s visszakanyarodtak például az állatmesékhez. Efféle hangoltságú kisregényt írt Gavril Tojepolszkij. A Fekete fülű fehér Bim 1978-ban készült rádióváltozatát november 6-án délelőtt sugározták a Petőfi adón. Éreztük a sztori kettős értelmét, az áttételes utalásokat, persze ezt szovjet honban érzékelhették különösképp. A történet önmagában is megkapó. Ivan Ivanovics, az idős háborús veterán kórházba kerül, és szeretett vadászkutyája egyedül marad. A hűséges négylábú ezután csak arra törekszik, hogy fellelje, megtalálja elveszettnek vélt gazdáját. Közben eseménydús kalandokba keveredik, találkozik a közömbösség, az érdektelenség, a ridegség ezernyi megnyilvánulásával. A humánumot hirdeti ez a mű, azt a nemes tulajdonságot, amely nélkül csak szólamok fojtogató dzsungelje lenne életünk. Nem csak a gyerekeké, hanem a felnőtteké is. Tanulságos visszapillantás November 7-e alkalmából — az újfajta, a csinnadratta nélkül ünneplés jegyében — volt moszkvai tudósítók idézték fel jellegzetes emlékeiket. Utaltak hajdani munkájuk, hivatásuk számos nehézségére. Szóltak Hruscsov leváltásának körülményeiről, karakterbeli gyengeségekben bővelkedő utódjának megközelíthetetlenségéről, arról a lakájgárdáról, amely körülvette, s lehetetlenné tette azt, hogy érdemlegesen nyilatkozzon olyan dolgokról, amelyekre a sajtó képviselői kíváncsiak voltak. Csák Elemér a szolgalelkű klikket ostorozta, azt a csoportot, amely az első számú vezető elől elparancsolta a tisztánlátást megkönnyítő információkat. Mindebből nemcsak okultunk, hanem szórakoztunk is, derülve a mai szemmel már furának, humorosnak is minősíthető eseteken. Ráadásul a megnyugvás is sátrat üthetett bennünk, hiszen ez a kóros gyakorlat nem térhet vissza többé. Sem a baráti országban, sem nálunk. Szembesítés Elek László és Lukácsi Béla arra vállalkozott, hogy az ötvenes évek tudománypolitikáját elemzi. Legutóbb — csütörtökön este — az egykori jogalkotásról kérdezték Király Tibor akadémikust. A neves tudós őszintén, lé- nyegretörően, nyíltan fogalmazott. Kiemelte azt a súlyos krízist, amelynek következményei messzire nyúltak. Elmondta: megbízhatónak minősített, de teljesen tájékozatlan munkáskádereket rendeltek egyéves bírói, ügyészi „akadémiára”. Olyanokat, akiknek nem hogy érettségijük nem volt, hanem a magyar helyesírás általános iskolai szintű kötelmeivel sem voltak tisztában. Amint „végeztek”, menesztették azokat, akik felkészültségét nemcsak a diploma, hanem a rutin is fémjelezte. Mehettek a szélrózsa minden irányába, s felváltották őket azok, akik mindenféle töprengés, etikai mérlegelés nélkül teljesítették a felülről jött, a hatalmi mániától fogant parancsokat, utasításokat. Csoda-e, ha ezek a „szakemberek” gátlástalanul legalizálták a koncepciós pereket, ha még a viccmesélésért is büntetést szabtak ki, holott ez mindnyájunk ősi igénye. Sorolhatnám még a megdöbbentő adalékokat, de meggyőződésem, hogy ennyi is elég annak nyomatékolására, hogy — egyébként ezt a párt kezdeményezte — szembesülni kell, méghozzá mindenféle megalkuvás, lakkozás, elkenés nélkül azokkal a riasztó hibákkal, amelyek meg- mérgezték ezeknek az esztendőknek a légkörét. Olyan kötelesség ez, olyan intés, amely elől senki sem térhet ki, hogy az a rossz szellem többet ki ne szabadulhasson abból a jelképes palackból. Semmilyen poszton. Pécsi István ■ Bemát Gáspár adomái A múlt századi Pest egyik ’ legérdekesebb alakja Bemát Gáspár volt, akit még idős ko- ; rában, halála előtt is csak Ga- : zsinak, Gazsi bácsinak tituláltak, Az örök bohém viselt dolgairól rengeteget írtak, Gazsi bácsi történeteit még Jókai és Mikszáth is megörökítette, több esetben feldolgozta. Ber- nát, tollforgató ember lévén, több lapnak is dolgozott, megírta és közreadta nevettető történeteit. A Bernát Gáspár adomái, élezel, apró freskóképei és Í gazsiádái című kötet 1872-ben jelent meg. Ebből válogattuk a következőket. Az író Nagy Ignác nem tartozott a szép férfiak közé. Róla mesélte Gazsi bácsi a következő anekdotát: — Ah, nagysád, ön oly kegyetlen! Miért utasítja vissza szerelmemet? — kérdi szíve hölgyétől az író. — Mert ön oly csúnya — mondja őszintén a hölgy. — Istenem — feleié Nagy Ig- , nác —, nekünk férfiaknak sza- | bad egy kicsit csúnyának len- I nünk. — Igen — válaszol a nő —, de ön felettébb visszaél a szabadsággal. * Az 1872-es kolerajárvány alkalmával a Vadászkürt Szálló asztaltársaságának tagjai kegyes ajánlatokra fakadtak: Az orvos: Én ingyen fogom gyógyítani a betegeket. A patikus: Én ingyen látom el gyógyszerekkel. A mérnök: Én ingyen mérem ki a halottaknak az örökös házhelyet. Ekkor Gazsi közbevágott: Én meg ingyen kiteleltetem a szent Mihály lovát! * Jókai Mór egyszer meghívta Gazsit reggelire, de előbb megkérdezte, mit kíván reggelizni. — Elég lesz egy kis pálinka a kávé előtt, hogy a pecsenyére a bor jólessék! — hangzott a válasz. * — Dolgoztál-e Gazsi hivatalos minőségedben valamit? — kérdezte tőle valaki az ötvenes évek elején. — Ugyan, hadd el, hiszen akkor az akasztófáról beszélnék veled — válaszolta keserűen. Kedvenc adomája volt: — Menyus gazda, a kend szamara az egyház földjén bitangolt. Adjon zálogot, vagy elveszem a szamarát! — mondá a tisztelendő úr a szamarastól előtte álló gazdának. — Ha elveszi a tisztelendő úr, akkor a vöm lesz! — feleié elmésen a gazda. * — Mikor fizetsz, Gazsi? — kérdi tőle a barátja. — Majd ha elengeded az adósságomat! * Panasz Bemát-módra: — Most a szegénységből kú- ráltatom magamat. A marha- doktorok piócákat raknak rám, s azok biztosan kiszívják belőlem az — adósságot! * Egy alkalommal Gazsi bácsi tréfás történeteivel hangos nevetésre fakasztá a társaságot, amikor is a jelenvoltak egyike így szólt hozzá: — Bolond vagy te, Gazsi! — Hja, barátom, én már rég fölhasználtam az eszemet, nem úgy mint te! K. Gy. M.
