Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-15 / 272. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 15., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Érvek és támpontok Az adott szónak már nincs hitele... Almaháború „Ügy érezzük, hogy nem biztosítottak egyenlő jogokat a bérlőknek..” „A göngyöleget, csomagolóanyagot előteremti” (Jobbra) (Fotó: Jakab László) A Központi Bizottság novem­ber 1-2-i ülésének állásfoglalásai a belpolitikai helyzetről és a párt feladatairól, illetve a népgazda­ság idei várható fejlődéséről és a következő két esztendő gazda­ságpolitikájának fő vonásairól és eszközrendszerérői rendkívül tömören foglalják össze mind­azt, ami jelenünket, jövőnket il­letően a párttagságot, a közvéle­ményt foglalkoztatja. Mégis, ta­lán nem egészen önkényes né­hány támpontot kiragadni belő­lük. Olyanokat, amelyek mind­két dokumentumban föllelhe- tők, amelyek lényegi összefüggé­sekre irányítják a figyelmet. Elsőként a tények tiszteletét, a helyzetértékelés realizmusát em­lítjük. A Központi Bizottság mostani ülésén nem csupán arra vállalkozott, hogy a májusi párt­értekezleten elfogadott állásfog­lalásból adódó feladatokat vegye számba, hanem főként arra, hogy mire és miként épülhetnek gazdasági-társadalmi törekvése­ink. Az elmúlt öt hónap kétség­kívül felgyorsult folyamatai ön­magukban is ellentmondásosak. A pártértekezlet a párt, a ve­zetés iránt megrendült bizalom újjáteremtéséhez hozzájárult, csakhogy ez a bizalom sokakban azzal az illúzióval párosult, hogy a szakítás a korábbi hibákkal gyors eredményeket hoz. Megál­lítja az életkörülmények romlá­sát, az inflációt, azonnal sor ke­rülhet az egyébként jogos igé­nyek kielégítésére. Hiszen az akadályok — úgymond — elhá­rultak, a reform következetes megvalósítása a gazdaságban, a politikai intézményrendszerben immár visszafordíthatatlan. Az is helytálló megállapítás, hogy a külső körülmények a korábbinál kedvezőbbek, jónéhány gát le­dőlt, többnyire rokonszenvező érdeklődés övezi útkeresésün­ket. Hát akkor miért ilyen keser­ves az elmozdulás, s ha mozdu­lunk, miért az újabb és újabb, az állampolgárt sújtó következ­mény? Leegyszerűsítve azt válaszol­hatjuk, hogy azért, mert szakíta­ni lehet és kell is érvényüket vesz­tett elhatározásokkal, sőt, a fel­adat nem kisebb, mint hogy telje­sen új útra térjünk, mindent újra­gondolva, de korántsem mente­sen gazdasági-társadalmi teher­tételeinktől. Sem a gazdaság, sem a társadalom helyzetétől nem függetleníthetjük magunkat. Csakis a gazdaság teljesítőké­pességének javulásából szár­mazhat több elosztanivaló. De ez az egyszerű képlet részletei­ben roppant bonyolult. A gazda­ság teljesítőképessége az átlag ál­lampolgár számára megfogha­tatlan valami. Az állampolgár ugyanis nagyon sokat dolgozik. Ne áltassuk magunkat: a tegnapi kabarétréfák kedvelt figurája, aki a fő munkaidejében dolgoz­gatott, mert fizetgették, aligha jellemző. Hibádzik ugyan mun­kaerkölcs, munkafegyelem, de ha csak ennél ragadunk meg, szem elől tévesztjük a lényeget. A magyar gazdaság teljesítőké­pességét nem a szorgalommal, a munkával töltött idővel mérik. A termék minőségével igen, ám a legjobb minőségű termék is lehet elavult. A világ tudományos­technikai forradalomban él, a termékek átlagéletkora a legfej­lettebb régiókban két-három év­re zsugorodott. A fölzárkózás esélye vagy a le­szakadás bizonyossága? A di­Nehéz gazdasági helyzetünk megmutatkozik falvaink, közsé­geink képén is. A korábbi terve­ket módosítani kellett a fejkvó­ták jelentős csökkentése miatt, így számos elképzelésről le kel­lett mondani átmenetileg. Tar- naörsön például két jelentős munka szenved késedelmet a pénzhiány miatt: a belvízelveze­tés megoldása és az utak szilárd burkolattal való ellátása. Emel­lett eredményekről is beszámol­hatunk. Erk társközségben egy­csoportos óvodát adtak át a kicsi­nyeknek, megkezdték a Vörös lemma finomításának nincs ér­telme. A felzárkózás részben új gondolkodásmódot, szellemi erőink koncentrálását, valamint pénzt igényel. A sorrend nem fölcserélhető, álfejlesztésekre épp eleget költöttünk már. Az értelmiség megbecsülése nem véletlenül került a mostani tanácskozáson is előtérbe. (Fél­reértés ne essék: nem egyszerűen a diplomásokról van szó, hanem a tudásról, az ismeretek haszno­sításáról.) Részben ez is anyagi­ak függvénye, de még inkább a tudás előtti térnyitásé. Lenne leg­alább átmenetileg az életszínvo­nalat javító hatása annak, ha né­hány évig még lemaradásunkat preferálnánk? Mondván, hogy most az elosztásra ügyelünk, az­tán valamivel elégedettebb köz­hangulatra építve, behozzuk a lemaradást? Ezt csináltuk eddig. A feszültségek elkerülése végett az elosztási igények domináltak. (Főként a vállalatoknak nyújtott mentőakciókban, kevésbé a la­kossági fogyasztásban; ám végső soron a vállalatok mentésében is nyomós érvként szerepelt a munkahelyek megtartása, azaz, a dolgozók védelme.) A konfliktusok ma napvilágra kerülnek. Nem csupán a pártér­tekezlet fölismerése, de kétség­kívül az is megerősítette, hogy társadalmunk sokféle érdektől tagolt, pluralista — ha a ma talán legdivatosabb szavunkkal aka­runk élni. Az érdekek kinyilváníttattak, egyelőre látványos ütközések nélkül. (Mármint egymással sem ütköznek, mindegyik az állam­tól, a kormánytól kíván többet, nem jelölve meg, hogy mely ré­teg rovására.) A realitásokat fi­gyelembe vevő érdekegyeztetés­nek kezdeti lépésein sem va­gyunk túl. Vajon a romló életszínvonal és a belőle fakadó romló közhangu­lat az alternatív szervezetek, mozgalmak létrejöttének oka, magyarázata? Nem lenne nehéz így levezetni keletkezésüket, hozzátéve, hogy bezzeg a hatva­nas-hetvenes években hol rejtőz­ködtek... A magyarázat, bármi­lyen tetszetős is, félrevezető. Az új egyesületek, szervezetek — még korántsem teljes mérték­ben, s miután kezdeti állapotról van szó, kiforratlanul — valós nézeteket jelenítenek meg. Fele­lős társadalmi tényezőként csak úgy juthatnak szerephez, ha nem zavart, anarchiát keltenek, ha­nem, ha részt vállalnak a gazda­sági-társadalmi kibontakozás feladataiból. Az állásfoglalás egyértelműen fogalmazza meg a párt szándékát: ”A párt keresi az együttműködést, a politikai szö­vetséget, koalíciót azokkal az erőkkel, amelyek a szocializmus megújulásáért, a nemzet fel- emelkedéséért kívánnak színre lépni. Határozottan szembeszáll azonban minden olyan erővel, amely a szocialista társadalmi rend, az alkotmányosság és szö­vetségi rendszerünk ellen lép fel.” A két állásfoglalás összekötő eleme; nemzeti összefogásra, új konszenzusok, koalíciók megte­remtésére van szükségünk. A né­zetek polarizálódása, ütközése a megújulási folyamat természetes velejárója, de a feladatok megol­dását gátolja a nemzet megosz­tottsága. A pluralizmus nem ve­zethet a társadalom működés- képtelenségéhez. Maros Dénes Csillag út felújítását és a Tárná- örs-Jászdózsa közötti összekötő út építését. A lakosság összefogá­sának köszönhetően készült el a másfél milliós értéket képviselő sportöltöző és -szertár, több sá­ros utcát kőtörmelék leterítésé- vel tettek járhatóvá, és kivették részüket a járdaépítésből is. A te­mető rendezésére 96 ezer forin­tot fizettek be önkéntes felaján­lásként. Az ötéves tervből még hátralevő időszakban a tanács az útépítésre igyekszik erőforrásait összpontosítani, és számit a la­kosság aktív közreműködésére. Mi itt Heves megyében nem nagyon szoktuk meg, hogy az al­ma vita tárgya lehet. Talán Sza­bolcsban... Ott igen! De nálunk örülünk, ha megterem, ha nem viszi el a jég, s boldogok va­gyunk, ha nagyra nőnek. Bo- dony környékén — ha mostaná­ban szóba kerül ez a gyümölcs — sokaknak szorul ökölbe a keze. Hogy miért? Itt a tél — és oda a pénzünk... ... — panaszolja Rapi József- né. Ő is egyike azoknak — férjé­vel együtt -, akik idén januárban bérleti szerződést kötöttek a bo- donyi Mátraalja MgTsz-szel. Megállapodtak 37 társukkal együtt, hogy a Párád község ha­tárában lévő almaültetvényből egy-egy hektárt haszonbérletben három éven keresztül művelni fognak. Ezért évente bérleti dijat fizetnek, vállalják, hogy az alma­fákat „jó gazda gondosságával kezelik, betartják a bérbeadó ál­tal meghatározott termesztés­technológiai utasításokat.” Fel­adatuk a metszés, a betakarítás időbeni elvégzése. Ezzel szem­ben a tsz kötelessége a növény­védő, gyomirtószerek, mű- és szervestrágya biztosítása kellő időben — természetesen megfe­lelő művelési díj ellenében, és vállalja azt is, hogy a szürethez szükséges göngyöleget, csoma­golóanyagot előteremti, s az át­vett almát értékesíti. — Ez mind szép és jó — mond­ja Rapiné — csak az a bökkenő, hogy a termés még mindig a fán van. Október 24-re ígérte a tsz, hogy megkezdhetjük a szedést, de a ládákat azóta is csak várjuk. Szaladgáltunk fűhöz-fához, de mindenki csak egymásra muto­gatott. Bodonyban azt állították, hogy a Parádi Afész — szóban — megállapodott velük: ők értéke­sítik a gyümölcsöt és adnak rak­lapokat is. De amikor a pará- diakhoz mentünk, ők vissza­küldték a téeszbe, mondván, er­ről nekik nincs szerződésük. — Az élelmesebbek a hivata­los utat megkerülve már eladták az almájukat. Mi meg azt gon­doltuk, hogy a téesszel kötött szerződés kötelez, és tényleg csak rajtuk keresztül „szabadul­hatunk meg” az árutól — veszi gt a szót egy másik mátraderecskei bérlő, Kiss Józsefné. — Nekem csak azért fáj a szívem — folytatja -, mert a gyönyörű gyümölcs ott megy tönkre a kertben, azóta már esett az eső, a hó, és fagyott is. Pedig bűn ott hagyni, amikor a városban 18-20 forintot is elkér­nek kilójáért.-Persze a tanácselnököknek, a tsz vezetőinek, a párttitkámak már rég zsebében van a pénz. Ne­kik — érdekes módon —jutott lá­da, jutott autó. És — bár ezt csak hallottuk — ők nem is sorsolás útján jutottak a kertekhez, ha­nem szétosztották egymás kö­zött. Bár nem biztos, hogy jól jár­tak, mert azon a részen — igaz, több — de sokkal apróbb alma termett. Úgy érezzük, hogy nem biztosítottak egyforma feltétele­ket a bérlőknek. Amiért „csak” munkások vagyunk, velünk ilyet is meg lehet csinálni? Otthonról vigyünk majd még pénzt, hogy a szerződésben foglaltaknak ele­get tudjunk tenni? — háborog Rapi Józsefné. Időközben megérkezik Kissné apósa, Kiss István, aki éppen eb­ben az ügyben járt Bodonyban. Dolgavégezetlenül jött vissza. — A legborzasztóbb az, hogy nem tudom az almát értékesíteni — csak őrajtuk keresztül. Állító­lag én, mint magánember, 3000 forintig „kereskedhetek”. Gon­dolja el, ötven napszám van azon, hogy leszedtük a termést. Ha csak 300forintjával számol­ja, akkor is mennyi pénz az! Ezenkívül privát fuvarost fogad­tunk, az sem olcsó. — Még örülhetünk, ha az egé­szet megússzuk a magunk pénzé­ből. De hát lassan már erre sem lesz remény — mondja lemondó­an a menye. Nincs írásbeli szerződés... ... és emiatt van a legtöbb bo­nyodalom. Barcza József megbí­zón tsz-elnök nem ódzkodik at­tól, hogy nyilatkozzon, bár ő nem főszereplője ennek az ügy­nek. Az előző tsz-elnök talán többet tudna mondani, de ő saj­nos nemrégiben meghalt. — A gyümölcsös évek óta nem hozza azt a hasznot, amit vártunk tőle. Ezért Gál István növény- termesztési ágazatvezetőnek ju­tott eszébe, hogy adjuk ki szerző­désbe a kertet, s így jelentős munkabért is megtakarítunk. El is indult a szervezés — aztán Gál Pista júniusban felmondott, s át­ment dolgozni a Parádi Afész ke­reskedelmi osztályára. Innentől aztán elég kusza az ügy. Én úgy tudom, hogy szóbeli megegyezés történt csak a tsz és az áfész kö­zött. Készült ugyan írásbeli is mindkét fél részéről, de aztán egyiket sem írta alá senki. — Néhányon elmondták, hogy szeptemberben a parádi Kakukk étteremben volt egy összejövetel. Ezen mindenkit megnyugtattak, hogy az almát időben leszedhe­tik, és az értékesítéssel sem lesz­nek gondok. — Igen, volt egy ilyen gyűlés. Ezért is furcsa, hogy később nem egészen a megbeszéltek szerint történtek a dolgok. Itt ugyanis az áfész kikötötte, hogy minden al­mát rajtuk keresztül adhatnak el a bérlők. Ők határozták meg a szedési rendet is. Aztán el is kez­dődött a szüret. Az első beüte- mezésnél a parádi takarékszö­vetkezet elnöke, a recski tanács­elnök, az áfész elnöke, a parádi pártbizottság titkára, a mi tsz-el- nökünk és a főmérnök jutott sor­ra. Valamennyiük göngyölegét az áfész rendezte. Mi ebből gon­doltuk azt, hogy a raklapok fo­lyamatos szállítását ők vállalták magukra. — De aztán a láda elfogyott... — Igen, és meg is akadt a fo­lyamat. Éreztük, hogy gond lesz, ezért megpróbáltunk újra kap­csolatba lépni Tímár Jánossal, a Parádi Áfész elnökével. Akkor elkészítettünk — az ő javaslata alapján — egy szerződést, azt azonban már nem írta alá, mondván: a dolgok nap mint nap változnak. Az emberek is bi­zonytalan helyzetbe kerültek, így elkezdték — ahogy tudták — el­„Megnyomva puhán lottyadtak össze” adni a termést. Egyik nap bejött a Gál Pista, hogy ha az almatáro­lót meg a konténert odaadjuk, és ha az emberek így szedik le az al­mát, akkor ők átveszik. Másnap reggel vagy ötven ládát és szállí­tót kiküldtem a területre. Erre megint jött a Gál Pista, hogy saj­nos amiben megegyeztünk, nem tudja vállalni, mert az alma köz­ben megfagyott. — A bérlőknek — akik közül nyolcnak-tíznek még áfán van a gyümölcs — mégiscsak a terme­lőszövetkezettel van írásos szer­ződésük. — Próbáltuk is menteni, ami menthető. A Zöldért gyöngyösi telepén naponta ötven mázsa lé­almát át tudnak venni. A szállí­tást mi biztosítjuk — ingyen. Leg­alább ennyivel is próbálunk könnyíteni a terheken. Egy biz­tos. Ezek az emberek már nem kapják meg azt a pénzt, amit az elsők zsebre tehettek. Semmivel sem áll rosszabbul itt a betakarítás... ... mint az országban bárhol. Tizenöt évig Szabolcsban egy­szer sem keresett meg egy újságí­ró sem, hogy van-e valami gon­dom, bajom. Én egyébként sem tartom ügynek azt, amiért maga most idejött. Tímár János, a Parádi Áfész elnöke papírokat keres elő a fi­ókjából, nyilván azért, hogy állí­tását a továbbiakban ezekkel is igazolja. Beszélgetésünk harma­dik tagja az a Gál István, akiről az előbbiekben már esett néhány szó. Megjegyzi: úgy érzi, ez az egész felhajtás részben a szemé­lye ellen irányuló „hadjárat”. Szerinte néhányan be akaiják bi­zonyítani, hogy juszt se sikerül neki az, amit még tsz-es korában eltervezett. — Tanulni kell még a vállalko­zást — jegyzi meg tárgyilagosan Tímár János. — Ä szóban forgó kert húsz éves. Nem öreg. Szak­szerűbb gondozási munkát igé­nyelt csupán. A részes művelés­nek ezen a vidéken nem nagyon volt hagyománya. Amikor a tsz megkezdte a verbuválást, néhá­nyan még elég gyanakodóak vol­tak. Az emberek kifejezett kí­vánsága volt, hogy a Parádi Áfész is játsszon szerepet ebben a do­logban. Ez az egyetlen része az ügynek, amiben én nem jogi, ha­nem az erkölcsi felelősségemet érzem. — Én úgy tudom, hogy Önök együtt indították el ezt az egész kezdeményezést a téesszel. Miért van az, hogy most szinte harago­sokként állnak szemben egymás­sal? — Mert sorozatosan hiúsultak meg a vállalkozásaink. A Hun- garofructtal például 25 vagon NDK exportalma szállításában állapodtunk meg — szóban. — Ez a termés kétharmada lett vol­na. A Hungarofruct meg is kezd­te a göngyöleg szállítását a Zöld­érten keresztül. Megbeszéltük: a tetőn lévő területeket szedjük le először. Nem azért, mert ott va- lakiknek az almája van. Hanem, mert rossz idő esetén oda már nem tudtunk volna felmenni az autókkal. Csakhogy azok, akik elsőként jutottak a ládákhoz, fittyet hánytak arra, hogy ez ex­portra került volna. Szedték, ami belefért. Innen aztán jött csőstül a gond. Nemhogy bármiben is együttműködtünk volna... — Végül is Ön tud elfogadható magyarázatot adni arra, hogy miért nem köttetett egyetlen alka­lommal sem írásbeli szerződés? — Én májusban és júniusban is szorgalmaztam ezt. Négyszer voltam a bodonyiaknál, de egyetlen egyszer sem találtam olyasvalakit, akivel érdemben tárgyalni tudtam volna. Június végén mégis sikerült beszélnem a jogászukkal. Ő azonban már má­jusban árban akart szerződni. Két százalékos árréssel! Hol léte­zik ma Magyarországon ember, aki ezt aláírta volna?! Az, hogy mindezek ellenére „papír nél­kül” elkezdtük a szedést — ez ki­fejezetten a mi becsületünkön múlott. Több mint kilencezer darab ládát vásároltunk, pedig arra sem volt garancia, hogy ezt valaha használnunk kell. Ráadá­sul az almaszüret első napjától egyesek elkezdték „fű alatt” el­hordani a termést, és nekünk nem volt jogalapunk arra, hogy ezt megakadályozzuk. Viszont így is maradtak emberek, akik igényelték, hogy gondoskodjunk róluk. Még most sem mondtunk le arról, hogy segítsünk, például a Zöldért gyöngyösi telepével lé­alma értékesítéséről tárgyalunk. — Ne haragudjon, de úgy tu­dom, hogy a bodonyiak „meg­szerezték” ezt a piacot. — Erről nincs tudomásunk. — Akkor egy utolsó kérdés. Nem tartja tisztességtelennek, hogy jónéhányan több tízezret kerestek ezen az üzleten, akadtak viszont olyanok, akiknek nem hogy hasznuk nem lesz, hanem még rá is fizetnek? — Nem tudom, miért gondol­ják az emberek, hogy egy vállal­kozáson mindenkinek csak nyer­ni lehet. A rizikót vállalni kell, van, akinek sikerül „keresni a bolton”, van akinek nem. Ez ter­mészetes dolog... A beszélgetés után kiballag­tam az almáskertbe. Sehol egy te­remtett lélek, itt-ottfeneketlen lá­dák, a gyümölcs helyenként ku­pacokban. Szívfájdító látvány volt, ahogy néhány fa roskado­zott a rajta maradt terméstől. A vérvörös almák pedig fagyosan hidegek. Megnyomva puhán loty- tyadtak össze. Miközben lesimo­gattam egyikről-másikról a je­get, belegondoltam: jó lenne, ha visszaállna a régi korok jó szoká­sa, amikor még az úri becsületszó jelentett valamit az embereknek. És amire — más országokban — ma is milliós üzleteket kötnek... Doros Judit Tamaörsi tervek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents