Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-02 / 262. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. november 2., szerda GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Egy kongresszusi küldött portréja Képviselet — szlovák szóval Újsághír: Budapesten december 10—11-én tartja Vili. kongresszusát a Ma­gyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsé­ge ( Fotó: Perl Márton) A saját szemével Két deci — palackban Családi környezetből ivódott belé a szlovák szó szeretete. Bé­késben, a szarvasi otthonban a nagymama és az édesanya szájá­ból ragadtak rá a mesék, a mon­dák, a dalok, a hétköznapok és az ünnepek jóízű mondatai. Cso­da-e hát, hogy az éltető anya­nyelv végigkísérte az eddigi éle­tét. S a mátraszentimrei óvónő, iff. Zakupszky Lászlóné büsz­kén is vállalja ezt . . . — Bizony jókora kerülővel gyökereztem meg itt, a Mátra te­tején — mondja, amikor meg­jegyzem, hogy a szülőház azért odább van. Annyira azért nem, hogy időnként haza ne ruccan­nának a családdal egy-egy öröm­teli találkozásra, csábítva az ottélőket a friss levegőjű hegyi tájakra. — Szarvas után a főváros kö­vetkezett, kemény tanulás a Brunszvik Teréz Óvónőképző nemzetiségi osztályában. Olyan tanáraim voltak, mint dr. Jakab Róbertné, aki a szlovák szövet­ség főtitkára, illetve most már az Országgyűlés alelnöke is. Az is­meretség első pillanatától jó kap­csolat alakult ki közöttünk, s ez sokat segített a Hevesben élő szlovákságért végzett munkám­ban. Ez a tevékenysége a Mátra tér­ségében akkoriban kezdődött, amikor Mátraszentimre nemzeti­ségi óvónőt keresett, s a frissiben vizsgázott „ gyermekkertész” örömmel foglalta el az állást. Tennivaló mind a munkahelyén mind pedig a községben akadt bőven, hiszen annak idején job­ban élt a nyelv az emberek ajkán, összetartóbb közösséggé ková- csolódott a falu lakossága. — Manapság többnyire az idő­sebbek szövik szlovákul a gon­dolataikat ők még az utcán is el­elbeszélgetnek így. De mindenütt akad azért, aki tud, ért e nyelven, bár a fiatalok elvándorlása nehe­zíti a hagyományok átadását. Ezért aztán otthon is kevesen ta- nítgatják az apróságokat . . . — Ezek szerint az anyanyelvi ápolást az óvoda és az iskola vál­lalja ? — A lehetőségekhez képest igen, ugyanis csak két olyan apróságunk van, akiknek mind az édesanyja, mind az édesapja ismeri a nyelvet. Tizenkét olyan család van, ahol csak a gyermek tanulja a szlovákot, a szülők nem beszélik, de az óvodai oktatást örömmel fogadták. A kicsik heti három, a középsősök és a nagyok már négy alkalommal gyakorol­ják a beszédet, az éneket. Van egy-egy nemzetiségi napunk is a foglalkozási tervben: a tornától, az ebédelésen át egészen a közös sétáig mindent az őseink nyelvén fogalmazunk meg. Aztán folyta­tódik ez az iskolában, majd a mátrafüredi felsős kollégium­ban ... — . . . Majd pedig a felnőttek körében. — Számukra is adott a műve­lődési, tanulási lehetőség: jelen­tős anyanyelvi könyvtárunk van, szeretnénk állandó klubéletét te­remteni, tanfolyamokat szervez­ni, szorosabb kapcsolatot tartani az óhazával. A községi nemzeti­ségi napjaink rendre jól sikerül­nek, most októberben Telekge­rendásról, Pilisszántóról is jöt­tek hagyományőrző együttesek, így is tanulunk egymástól. Mert van mit . . . Az ismeretek átplántálása ko­moly cél a lelkes óvónő, s a kitar­tó szlovák bizottsági elnök sze­mében. Maga is állandóan képe­zi magát, nyelvi-mozgalmi kur­zusokon, tanácskozásokon vesz részt Gárdonyban, Budapesten. Kapcsolatot teremt a kisnánai- akkal és a domoszlóiakkal, hogy a szó szoros értelmében össze­tartson az e tájon élő mintegy öt­száz fős szlovákság. Hatodmagá­val őket képviseli majd a fővárosi kongresszuson is. — Életem első nemzetiségi kongresszusa lesz ez, jó érzés tud­ni, hogy ott lehetek a 205 küldött között, akik az ország tizenkét megyéjében élő társaik sikereit, gondját-baját, terveit vethetik fel egy nagy család tagjaiként. A ké­szülődés során kivetteín a részem az előkészítő munkában, s már -ez is sokat jelentett. Úgy döntöt­tünk közösen, hogy valamennyi­ünk nevében Blaskó György is­kolaigazgató, a bizottság titkára kér szót. Mi pedig mindent fel­jegyzünk, megfigyelünk, amit csak a jövőt illetően hasznosítani tudunk mások tapasztalataiból. S amiről hűen és részletesen be kívánunk majd számolni az itt­honiaknák. De talán lesz olyan is, amivel a mi kis közösségünk segíthet a szövetség életének megújulásában . . . Beszélgetés közben sorra ren­dezgeti jegyzeteit, az utóbbi öt esztendőről minden mozgalmi „rezzenése” megtalálható ben­nük. Kiegészítve ezt a kongresz- szusi tapasztalatokkal, élmé­nyekkel, bizonyára lesz mon­dandója a szűkebb és tágabb ha­zában. . — Az imént a szövetség meg­újulásáról tett említést, ennek je­gyében mit vár az országos ta­nácskozástól? — Mindenekelőtt azt, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet: lássák, mit és mennyit, hogyan és miért tettünk a közért a nemzeti­ségi mivoltunk tudatában és ere­jével. Szeretnénk megmozgatni a szlovák ajkú embereket az anya­nyelv, az ősi kultúra, a nemzeti­ségi hagyományok ápolásában, támogatásában. Biztatni őket még a legapróbb lépésekre is, mert valamennyi újabb sikereket hozhat. Hadd éljek itthoni pél­dával: apósom, id. Zakupszky László évek óta dédelgetett ál­ma a szlovák tájház létrehozása, amíg nem késő. Vagy megvalósí­tani, hogy további utcák kapja­nak híres szlovák személyiségek­ről nevet, a helységnévtáblákon is álljon ott nyelvünkön a felirat. De a legfőbb: úgy legyünk meg­becsült állampolgárai ennek az országnak, hogy elődeinkhez, örökségeinkhez is méltóak ma­radjunk és maradhassunk . . . Szilvás István Háborúzunk, háborúzunk? Tavaly a málha miatt, aztán jött a krumpli, hogy átadja a helyét a tojásnak, amit nem is olyan régen a bor követett. — Nincs túltermelés borból nálunk — mondja határozottan Marozsán Istvánná, az Abasári Rákóczi Tsz borászati üzemének a vezetője. — Tudja miért vannak gondjaink az értékesítésben? Mert nagy mennyiségű szőlőt és bort hoztunk be más országok­ból. ' Máris á lényegnél vagyunk: mi lesz a szőlőtermesztésre épülő gazdaságokkal? — Azt mondják, vágjuk ki ezer hektárszámra a szőlőket? Nézze, a Sárhegyen hogyan ter­messzünk kukoricát? A kérdés megáll a levegőben. Fuccs tehát a szerkezetváltás­nak? Firtatom tovább. Erre elém tesznek két kis pa­lackot. Olyan akkurátus, kézbe illő üvegecskét. Rajta a címke azt hirdeti, hogy a tartalma olaszriz- ling. Az egyik legkeresettebb bo­ra ennek a vidéknek. — A miniszterünk szeme is megakadt rajta a mostani szüreti kiállításon, Gyöngyösön — kap­csolódik a beszélgetésbe Rudas Sándor, a tsz elnöke. — Dicsérte, hogy az a két decinyi bor éppen elég egy ebéd utáni kortyolgatás- hoz. Nem marad darabban a pa­lackban. — A Malév keresett meg ben­nünket — vette vissza a szót a bo­rászat irányítója. — Sok időnk a gondolkodásra nem volt. Meg kellett szerveznünk az üveg gyár­tását, a címkét el kellett készíttet­nünk, majd a palackozás techni­kai feladatai következtek. íme, az eredmény. A megren­delés több ezer palackra szól. Ez a példa is azt igazolja, hogy a ta­valyi borok értékesítésével jól állnak. — Tulajdonképpen túl va­gyunk rajta. Sőt, már az idei bo­rok munkáival is eléggé előreha­ladtunk. Azt valljuk, minél előbb Tudunk megfelelő bort kínálni el­adásra, annál előnyösebb a hely­zetünk — magyarázza a borászat vezetője. 1988. október 31. hétfő — Zárt szénszállító gépkocsik jelentek meg Dorog utcáin; a Vértes Vo­lán és a Szénbányák Vállalat többféle típusi próbál ki, hogy megállapítsa: melyik a legmegfe­lelőbb arra, hogy megszüntessék a közúti szénszállítással járó erős porkeltést. Dorogon már régóta kifogá­solja a lakosság, hogy a lencsehe­— Mennyiért értékesítették a bort? — kérdezem. — Nagyjából tizennyolc forin­tért. — rám néz, majd így mond­ja: — Tudom, most azt akaija kérdezni, miért olyan drága ak­kor a bor az üzletekben? Igazam van? Bólintok. Valóban, kitalálta a gondolatomat. Innentől kezdve pedig rövid eszmefuttatás kez­dődik arról, miért lenne jobb, ha nem külkereskedelmi cégek köz­bejöttével tudnák eladni a ter­mékeiket. — Van külkereskedője a tsz- nek? Hányán tudnak itt például németül? Mondja, volt már kint nyugaton úgy, hogy végigsétált egy piacon vagy egy élelmiszer­áruházban? A kérdések mintha váratlanul érték volna. — Igen, igen — forgatja a gon­dolatokat a fejében a tsz elnöke —, azt gondolom, erre is fel kel­lene készülnünk. Az jutott az eszembe, hogy a tolmács sem biztos, hogy precízen fordítja a szavainkat egy-egy tárgyaláskor. De az is, hogy a saját érdekeink­nek mi vagyunk a legjobb képvi­selői. — Miért nem mondta az el­nöknek, hogy vigye ki magát is egy piaci körútra „odaátra", hadd lássa a saját szemével, ho­gyan rakják ki a szőlőt a pultra, hogyan csomagolják, hogyan kí­nálják? Érzem, teljesen meghökken­tek. Csakugyan, miért nem szer­veztek még ilyen „tanulmányi utat”? Pedig most is jó sok saszlát vit­tek ki Ausztriába. És még vihet­tek volna többet, ha az augusztu­si jég miatt nem kezdett volna el rothadni a szőlő később. Pont ez a mostani értékesítési nehézség arra is ösztönözte őket, hogy megpróbáljanak valamit csinálni a musttal. Sűrítményt készítettek. Ennek a felhasználá­sa elég sokoldalú lehet. Például üdítő készítéséhez hasznosíthat­ják. Saját maguk? Nem, ahhoz pénz, tőke kellene. Az pe­dig . .! gyi bányától nyitott gépkocsik­kal viszik városon keresztül a szenet a tokodi osztályozóra. A település komplex környezetvé­delmi tervében szerepel ugyan a várost megkerülő új szénszállító út építése, végleges döntés azon­ban még nem született, a terelőút kialakítása ugyanis több száz millió forintba kerül, a Szénbá­nyák Vállalat viszont nem rendel­— Itt ne volna, Abasáron? — álmélkodtam. — Csak rá kell döbbenteni az embereket, hogy megéri a befektetés, mert a fo­rintjaik jól „fiadzanak” majd. Márpedig mostanában igyek­szik mindenki, akinek pénze van, megfelelő módon forgatni a tőkéjét. Mostanában hallottam egy bankszakembertől: — A jó ötlethez mindig van pénz. Ő már csak tudja. A szőlő és a bor után nem le­hetett kihagyni az oltványt sem. Eddig megbízható és jó üzlet volt, és a tagságnak, gazdaság­nak egyaránt jó jövedelemforrás. — Mára teljesen megváltozott minden. A külpiac beszűkült, a hazai kereslet is visszaesett, hi­szen a szőlőtelepítéshez a gazda­ságok nem kapnak állami támo­gatást. Tehát? Mi legyen a szőlővesz- szővel, az oltvánnyal? A nyaku­kon nem maradhat. A bor is töb­be van, mint amennyit kapnak érte. Az oltványt is inkább ked­vezménnyel kínálják, minthogy várják a csodát. Leányka, rizling, saszla: még húsz forintba sem kerül egy-egy. Hol van ez a tava­lyi áraktól? — Ha úgy végiggondoljuk — tűnődik Marozsán ■ Istvánná —, mi nem fogtunk bele valamiféle látványos szerkezetátalakításba, de lényeges dologban is változ­tunk, lényeges dolgokat is vál­toztattunk. Lehet, hogy néhány év múlva ismét változtatnunk kell. Most kezdjük csak érezni igazán, hogyan hat a kereslet és kínálat törvénye a gazdálkodás­ra. De azt hiszem, még csak az út elején vagyunk. Egy viszont egé­szen biztos: sok időnk most sincs, ezután pedig még keve­sebb lesz az igényekhez való iga­zodáshoz a piacon. Amint a kétdecis palack is iga­zolja: ehhez az igazodáshoz a készségük is megvan. A többi pedig . . .? Szinte gyerekjáték. Csak — esinálni kell. kezik elegendő fejlesztési alap­pal. Ugyanakkor a szakemberek egy része meggondolandónak tartja a költséges útépítést, mert azzal a szénporozást nem szünte­tik meg, csupán annyi változik, hogy a szennyezés a vámson kí­vüli területeket éri. Ezért kísérle­teznek most a zárt közúti szállí­tóeszközökkel. G. Molnár Ferenc Szénszállítás por nélkül Álmából felébresztett föld Szibériai útijegyzet (IV/1.) A tudósok szerint egy szibir nevű, valamikor az Irtis folyó partján élt néptörzs a névadója Szibériának. Idegenvezetőnk azonban egy romantikusabb vál­tozattal is megismertetett ben­nünket. „Szibéria” türk szó, amely annyit jelent: alvó föld. Való igaz, hogy ez a terület sokáig háborítatlan volt, de az utóbbi időkben annál inkább megélén­kült itt az élet. Véget ért az évez­redes álom, igazi dinamikus fej­lődés kezdődött, az élet lükteté­sével, zajával, repülők dübörgé­sével, vízi erőművek tompa zú­gásával. A XX. század embere ébresztőt fújt ezen a területen is — hasznosítani akarja a föld, a természet kincseit, adottságait, saját szolgálatába akaija állítani azokat. Szibéria gazdag föld. Gyakran halljuk, hogy a Men- gyelejev-táblázat valamennyi eleme megtalálható a területén. Az ember harcba indult ennek a mérhetetlen kincsnek a megszer­zéséért, ami igen nehéz feladat. A lelőhelyek ugyanis olyan terü­leten vannak, ahol a kibányászás földrajzi és egyéb kedvezőtlensé- gek (zord éghajlat, út-, vasúthá­lózat elégtelensége) miatt nagy nehézségekbe ütközik. A legen­da szerint Szibéria azért lett olyan gazdag vidék, mert az Isten — a Föld megteremtése után — zsákból osztogatta szét a kincse­ket, és amikor Szibéria fölött re­pült el, épp tél volt, nagy hideg. Keze megdermedt, elejtette zsákját, és a benne lévő kincsek mind Szibéria földjére hullottak. És hogy egykönnyen ne féljen hozzá ehhez a temérdek kincs­hez az ember, ne legyen ez vi­szály okozója, Szibériára az Isten még zordabb, még kellemetle­nebb időjárást bocsátott, és kö­rülvette a tajgával, ezzel áthatol­hatatlan, és szinte véget nem érő őserdővel. Igaz ugyan, hogy a ré­gészeti leletek tanúsága szerint már az őskorban éltek itt külön­féle kisebb törzsek, de ezek egy­mástól és a világtól elszigetelten vadászgattak, így keveset tudunk róluk, életmódjukról. Ismerete­ink szerint Szibéria történelme néhány száz évre nyúlik vissza. Jermak, kozák vezér 1581-ben indult el embereivel Szibéria meghódítására. Hadjáratát szá­mos siker koronázta, talán azért is lett annyi orosz népmese és le­genda hőse. Szibéria sok városá­ban szobrot emeltek neki, de iga­zából személyét ma is titok övezi. Haláláról annyi ismert, hogy a szibériai harcok során elért ered­ményeiért az orosz cártól egy páncélöltözetet kapott, ami vé­gül is halálát okozta. Egyszer ugyanis az Irtis folyón menekült egyik ütközetéből, beleesett a vízbe, és a többkilós páncél le­húzta a mélybe. Jermak meghalt ugyan, de az „alvó föld” meghó­dítása folytatódott. Egymás után jöttek létre a városok, épültek az erődök. A XVII. század második felében jutottak el a hódítók az óceánhoz, s közben leigázták, ki­fosztották az ott élő törzseket, de ugyanakkor számos ismerettel, felfedezéssel gazdagították a tu­dományt. Szibéria a feudális Omszországban a száműzöttek földjévé vált. Szinte nem volt olyan év, hogy ne lett volna zen­dülés Oroszországban. A láza­dók aztán sorra Szibériába kerül­tek, ahol kegyetlen körülmények között dolgoztatták őket. így lett Szibéria a száműzetések és a rab­ság jelképe. Barátaink, akik tud­tak utazási szándékunkról, évődve kérdezték: mit követte­tek el, hogy Szibériába készül­tök? Ma már persze Szibéria fogal­ma mást jelent. A gyors fejlődés a szovjet hatalom éveiben, főleg háború után kezdődött meg. A transzszibériai vasútvonal meg­építése után, a hatalmas ásvány­kincslelőhelyek — máig sem tel­jes — feltárásával rohamos fejlő­désnek indult az ipar, és ezzel párhuzamosan gyorsan növek­szik a lakosság száma is. Szibéria egyébként közel 50 kisebb nem­zetiség hazája. Ízelítőül néhány önálló kultúrával rendelkező nép: nyenyec, eszkimó, szelkup, burját, mongol, jakut. Szibéria kontinensnyi terület. Északon tundra, délebbre a taj­ga, majd a füves sztyepp talál­ható meg hatalmas földjén. He­gyek, fennsíkok, síkságok váltják egymást. Területén egész Nyu- gat-Európa elférne. (10 millió négyzetkilométer). Keleti és nyu­gati vidékei között kilenc óra az időeltérés. Mi a magyarországi időhöz viszonyítva 7 órás időel­tolódást éltünk át. Moszkvából éjfélkor indult a gépünk, és egy jó órás repülés után — mivel ke­let felé haladtunk — már hajna­lodon. Mire első „állomáshe­lyünkre”, Bratszkba érkeztünk, ott már dél volt, (Magyarorszá­gon reggel 5 óra), és ebédelni mentünk. (7 órát repültünk, és Moszkvától az időeltolódás 5 óra volt) Nekünk szokatlan méretek ezek. De az is, hogy pl. Szibériá­ban 53 ezer folyó van. És ez csak egy része a hatalmas Szovjetuni­ónak. Talán a roppant méretek miatt van, hogy a „közel” és a „távol”, a „szomszédban” stb. mást jelent a szovjet embernek, mint nekünk. Néhány órás uta­zással megközelíthető terület ne­künk már „távol”, nekik közel. Hiába, minden viszonylagos! (Folytatjuk) Hattnerné dr. Miskolczi Margit

Next

/
Thumbnails
Contents