Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-12 / 244. szám

4.

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. október 12., szerda

Pártmunkás a tudományért

A címzetes egyetemi tanár

Mint lapunk szeptember 6-i számában beszámoltunk róla: a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanári címet adományozott dr. Vasas Joachimnak, az MSZMP Heves Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága vezetőjének. Vele beszélgettünk a magas szakmai elismerésről, s az ehhez vezető életpályáról.

— őszintén örülök ennek a címnek — mondja —, és büszke vagyok azért is, mert én elég messziről indultam. Komlón születtem, s szüleimnek nem volt könyvtára — még más sem mindig. Egyszerűen szegények voltunk. És nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben is. Az általános iskolát szülőfalumban végeztem — ahol több képesítés nélküli pedagógus tanított, de nagyszerű emberek voltak —, majd a Dobó István Gimnázium következett. Ha így, ha innen nézem ezt az elmúlt negyven évet, akkor világosan kirajzolódik az, hogy ebben a rendszerben az én korosztályom és az utánam jövők milyen lehetőséget kaptak a tanulás terén a nagyobb tudás megszerzéséhez.

— A lehetőség tehát megvolt. De ezzel élni is tudnia kellett.

— Ez is igaz, mint ahogyan az is, hogy minél többet tanultam és tanulok, annál jobban érzem, hogy mégis milyen keveset tudok. Csak néhány példát erre. Matematika-műszaki szakon végeztem Egerben a tanárképző főiskolán, ahol a két utolsó évben népköztársasági ösztöndíjas voltam. Elnyerésének többek között az volt az egyik feltétele, hogy a megelőző tanévben jeles tanulmányi eredményem legyen. A főiskola után az Eötvös Loránd Tudományegyetem tudományos szocializmus szakát végeztem el. Nagyon sajnálom, hogy ma a matematikából és a műszaki ismeretekből egyre többet elfelejtek, s nem tudom idő htján követni az új fejlődési irányokat sem. Rendkívül bánt az is, hogy az orosz nyelvet — amelyen írtam és védtem 3 éves moszkvai aspi- rantúra után a kandidátusi disszertációmat — mind kevesebbet használom és ezért igen gyorsan kopik a nyelvtudásom.

— Ha nem is ritka, ám egyáltalán nem szokványos, hogy valaki gyakorlati pártmunkás létére nem hagy fel a tudományos tevékenységgel.

— Mind a kandidátusi tudományos fokozatot, mind a címzetes tanári címet pártmunkásként értem el. Gondolom, nem kell bizonyítani, hogy ezeket nem protekcióra, kapcsolatokra, vagy a szülői háttérből fakadó összefonódásra adják. Ezekért keményen meg kellett dolgozni!

— Úgy vélem, ez a sok lemondással, tanulással járó kemény munka a jövőben is — mondhatni — kötelező lesz az Ön részére. Már csak az említett tudományos címek miatt is.

— Valóban. A címzetes profesz- szori am a még hatékonyabb és még elkötelezettebb tevékenységre fog ösztönözni mind a tudományos életben, mind a pártmunkában. Fontos számomra, hogy utóbbi tudományos megalapozottsága javuljon, s ha valaki csak egy kicsit is hozzá tud járulni ehhez tudásával, elkötelezettségével, akkor ennek a roppant nagy vállalkozásnak, amit úgy hívunk, hogy élet, már volt értelme, megérte.

— Fiatal kora ellenére igencsak sok publikáció fűződik a nevéhez.

— Már a főiskolán bekapcsolódtam a tudományos munkába, a tudományos diákkörök tevékenységébe. Első publikációm 1969-ben a Művelődési Minisztérium kiadványában jelent meg, közel negyven oldalon. A második, egy kicsit terjedelmesebb munkám 1970-ben szintén a minisztérium kiadványában látott napvilágot. Azóta pedig különböző témákban közel száz cikket, tanulmányt írtam. Az elmúlt évben orosz nyelven is megjelent közel tíz oldal terjedelmű munkám. Évente több mint 100 óra az ismeretterjesztő előadás, amit megtartottam. Több egyetemi doktori disz- szertációról opponensi véleményt írtam. És hát akik ismernek, tudják, szívesen vállalok előadásokat a két főiskolán és az oktatási igazgatóságon.

— A címzetes professzori címet a Gödöllői Agrártudományi Egyetem adományozta. Honnan gyökerezik ez a kapcsolat?

— Az előbb említett intézmény gyöngyösi főiskolai karával, illetve annak jogelődjével több mint 20 éves „munkaviszonyom” van. Az utóbbi évtizedben pedig, különösen a marxizmus—leninizmus oktatóival még szorosabbá vált az együttműködésem. Nem csupán a politikai, mozgalmi életben, hanem a közös tudományos tevékenységben, az oktató-nevelő munkában is. őszintén hálás vagyok a GATE vezetésének, rektori tanácsának, a Magyar Tudományos Akadémia illetékeseinek és nem utolsósorban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumnak azért, hogy elismertek, és alkalmasnak ítéltek a tudományos, az oktató-nevelő munkám révén a címzetes egyetemi tanári cím viselésére.

— Milyen folytatásra számíthatunk?

— A kandidátusi tudományos fokozat, majd a közelmúltban átvett címzetes professzori cím még inkább a szerénységre, a munkásember tiszteletére, a másik iránti figyelemre és segítőkészségre kell, hogy kötelezzen. És még arra, hogy sohasem felejtsem el, honnan indultam.

Koós József

Általános és középiskolai tanároknak

Drámapedagógiai tanfolyam

az MMK-ban

Általános és középiskolai tanárok számára szervez drámapedagógiai tanfolyamot Egerben a Megyei Művelődési Központ. Ezen az idei tanév alatt tizennégy alkalommal találkoznak a résztvevők havonta egyszer-kétszer. Az első foglalkozás október 13- án, csütörtökön délelőtt 10 órától délután 4 óráig tart. Ennek előadója Debreczeni Tibor, az

Országos Közművelődési Központ drámaosztályának vezetője lesz. A továbbiakban is ő és munkatársai foglalkoznak majd a beiratkozottakkal.

A kurzus, lényege, hogy a tanárok megismerkedjenek a drámapedagógiával, s ezt a későbbiekben felhasználják az oktatónevelő munkában. Megtanulnak kapcsolatteremtő és vizuális játékokat, amelyek segítségével megújíthatják az iskolájukban működő színjátszó szakkörök munkáját, szakítva azzal a hagyománnyal, hogy a próbákon csak a műveket gyakorolják. Ezeken kívül foglalkoznak a sokszor gondot okozó ünnepi műsorok szerkesztésével, valamint mesék, novellák színpadra állításával.

(Részlet a Diadal és tragédia című Sztálin-életrajzból) Fordította: Zahemszky László

(IX/6.)

Egyszer, amikor B. N. Pono- marjov akadémikussal, a központi bizottság volt titkárával, a Komintern egykori munkatársával beszélgettem, például a következő esetről szereztem tudomást:

— Valamikor negyvenegy tavaszán, talán május végén találkoztam két osztrák kommunistával, akik „odaátról” érkeztek. Zaklatottan meséltek a Németországban zajló óriási katonai előkészületekről, tankokat, tüzérséget, gépkocsikat vég nélkül szállító katonai szerelvényekről, amelyek éjjel-nappal mentek Kelet felé. Szerintük ez csak támadásra készülődés előtt lehetséges. Átadtam értesüléseimet Georgi Dimitrovnak (A bolgár kommunista vezető akkor a Komintern főtitkáraként Moszkvában tevékenykedett. — A ford.), aki személyesen beszélt Sztálinnal. Másnap Dimitrov azt mondta nekem:

— Sztálin nyugodtan fogadta az osztrák kommunisták jelentését, és azt mondta, hogy ez nem az első ilyen jelzés. Ám ő nem lát okot különösebb aggodalomra. Tegnap például a politikai bizottság ülésén áttekintették a szabadságolási tervet, és a legtöbb pb-tag és póttag számára lehetőséget biztosítottak arra, hogy nyáron vegyék ki szabadságukat. Többek között elsőnek indul délre A. A. Zsdanov, pedig ő a Határmenti Körzet haditanácsának tagja . . .

1941 elején, mikor különösen megnőtt az információáramlás a német csapatok koncentrációjáról Lengyelországban, Sztálin magánlevélben fordult Hitlerhez, amelyben közölte vele, hogy olyan benyomása van kialakulóban, mintha Hitler harcolni készülne a Szovjetunió ellen. Válaszul Hitler szintén személyes és — miként a szövegben kihangsúZsukov

lyozta — „bizalmas” levelet juttatott el Sztálinhoz. Ebben a Führer azt írta, hogy Lengyelországban valóban nagy katonai egységeket koncentrálnak, és miután biztos benne, hogy Sztálin nem acjja tovább, tisztázni akarja, hogy „csapatainak koncentrálása Lengyelországban nem irányul a Szovjetunió ellen, mivel szigorúan tartani szándékozik magát a megkötött paktumhoz, s erről államfői becsületével kezeskedik”. A Sztálinhoz írt levélben a Führer olyan érvet talált, amit — ahogyan a későbbiekben Zsukov elmondta — Sztálin szemmel láthatóan elhitt. Nyugat- és Közép-Németország területe, mondta, „erős angol bombázásoknak van kitéve, és a levegőből jól megfigyelhető az angolok által. Ezért kénytelen volt nagy csapatkontingenseket Keletre vinni ...”

Sztálin, noha nyugtalanító és — mint kiderült — alapjában véve igaz jelzéseket és jelentéseket kapott, nem szánta rá magát, hogy az operatív stratégiai felfejlesztés terveinek megfelelően rendkívüli katonai intézkedéseket foganatosítson. Ha energikusan és időben megteszik a kellő hadműveleti és mozgósítási intézkedéseket, a háború kezdete más lehetett volna. Ugyan

merte volna-e akkor valaki, akár csak gondolni is, hogy egy héttel a háború kitörése után a hitleristák Minszkben lesznek! Úgy vélem, hogy A. M. Vaszilevszkij, a Szovjetunió marsallja igen pontosan minősítette Sztálin cselekedeteit ebben a szakaszban: „Sztálinnak azt a kemény vonalát, hogy semmi olyasmit ne engedjen meg, amit Németország ürügyként használhat a háború kirobbantására, igazolták a szocialista haza történelmi érdekei. De bűne abban van, hogy nem vette észre azt a határt, amelyen túl ez a politika nemcsak szükségtelenné, hanem veszélyessé is vált. Ezt a határt bátran át kellett volna lépni, maximális gyorsasággal teljes harckészültségbe kellett volna helyezni a fegyveres erőket, végrehajtani a mozgósítást és katonai táborrá változtatni az országot ...”

Nehéz nem egyetérteni ezekkel az ítéletekkel, de... bárcsak nem csupán 1978-ban mondták volna ki őket! Sajnos Sztálin politikai és katonai környezetéből senki nem tett kísérletet arra, hogy meggyőzze őt azoknak az igazságoknak a magvas voltáról, amelyeket Vaszilevszkij oly bölcsen — ám későn — kifejtett. A háború előestéjén a Fő Haditanács több megbeszélésére került sor. Az egyiken G. K. Zsukov, I. V. Tyulenyev, D. G. Pavlov, P. V. Ricsagov, A. K. Szmimov előadásait hallgatták meg. És mivel a fő figyelmet ismét a támadó hadműveletek lebonyolításának szentelték, teljesen észrevétlen maradt a kevéssé ismert P. Sz. Klenov altábornagy szerfölött érdekes felszólalása; ő „a háború kezdeti szakaszának egy olyan lehetséges jellegét” vázolta fel, amikor az ellenség arra fog törekedni, hogy meghiúsítsa mozgósítási és hadműveleti terveinket.

(Folytatjuk)

J

önnek, mennek a levelek tíz és százezer számra. Vonaton, autóbuszon utaznak, de sok levél a szelek szárnyán, repülőgépen siet a címzetthez, és a pilóta vállalja a postás szerepét.

Ki tudja, mit rejtenek a borítékok, mennyi öröm, szomorúság, meglepetés kel útra csupán egyetlen napon? A sok levél közül rátaláltam egyre, amelybe engedéllyel belepillanthattam, és olyasmiket tudtam meg, amelyről talán érdemes mondani valamit:

Ez a boríték is olyan, mint a többi száz, meg ezer társa, valahol Romániában adják fel, és itt, Egerben kapja kézhez a címzett: Joli néni. De ki is az a Joli néni, akihez a levelekkel immár több, mint fél évszázada havonta bekopogtat a postás? Ha késik a levél, már a levélhordó is reklamál:

— Mi van Joli néni? Ne tessék búsúlni, talán majd a jövő héten .. .

A mi Joli néninknek hajdanán, még a polgári iskolában volt egy kedves osztálytársa, mi több, egy barátnője, akivel egy padban ültek, közösen izgultak az órákon, együtt futkároztak az udvaron, ' később együtt beszélték meg a bakfislányok óriási gondjait, megosztották titkaikat. Egyre mélyült, szélesedett ez a gyermekbarátság, közös emlékkönyvük volt, együtt sírtak, örültek és egymáshoz tartoztak, mint két jó testvér.

Az idő ötven esztendővel ezelőtt is szelek szárnyán repült, hamar elszállt a polgári iskolában a négy év, amellyel tulajdonképpen véget is ért a két csitri- lány boldog gyermekkora. Akkor elváltak, és elbúcsúztak az iskolaudvar egyik rejtett zugában, a nagy gesztenyefa alatt, egy életre szóló ígéretet tettek egymásnak: bárhová, bármerre is sodorja őket a sors, legalább levélben mindig felkeresik egymást, és kicserélik gondolataikat. Tulajdonképpen ezzel az esküvel megpecsételt ígérettel indult el fél évszázada Joli néni, és barátnőjének mesébe illő, de valóságos barátsága.

A barátnő ma már ősz hajú, nyolcvan feletti néni, aki a fényképeken is mindig mosolyog, nevet, és aki szintén gyermekei, unokái között tölti öreg napjait. A nekem mutatott levélből a minap egy fénykép is kipottyant, rajta a felirat:

— Ő a dédunokám! Igaz, még csak gügyög, de majd én megtanítom magyarul, és ha nagyobb

Levelek

lesz, ő is ír majd neked.

Egerből is mennek a levelek, a fényképek, amelyek mindenről hűen tudósítanak. A barátnő pontosan tud mindent, ami Joli néni családjában történik. A nyaralásról; a betegségekről, a Jutka szép bizonyítványáról, sőt még arról is, hogy bizony pocsék volt az idei szüret, mert megrothadt a szőlő . . .

Fél évszázada jönnek, mennek a levelek híven a szent eskühöz, a baráti fogadalomcsókhoz. Ki gondolná, hogy két copfos, matrózruhás kislány fogadalma

ilyen állhatatos és ilyen erős! Mindent tudnak egymásról, megosztják terveiket, szándékaikat, levélben megbeszélnek mindent, amit ők fontosnak tartanak, személyesen találkozniuk még egyszer sem sikerült. A fényképek persze árulkodnak, és Joli néni albumában nyomon követhető Etuska egész élete.

— Nézze! Itt van Etuskának a menye, és ő a fia. Ugye mennyire hasonlít a két gyerek? Ikrek!

Az idős hölgy úgy beszél Etus- káról, mintha tegnap találkoztak volna, a fényképekhez fűzött

kommentárjai színesek és elevenek, sőt még a család belső titkai közül is elpletykál egyet-egyet.

— Nagy kópé a Gerő, az Etuska unokája! írja a barátnőm, hogy annyi lánynak udvarol, hogy meg sem tudja számolni az ujjain . . .

A hatalmas diófa szekrényben gyűjti össze Joli néni a levelezéseit, évek, évtizedek szerint.

— Ezek még a lánykori levelek! Itt már mint férjes asszonyok leveleztünk, és nézze csak; itt jött az első gyerek, huszonkét évvel később az első unoka . . .

A kiváncsi, kutató szem gyorsan megtalálja azt, ami rejtett, ami a legféltettebb kincs, ahová nem lehetséges a bepillantás, és szentebb minden postatitoknál. Aranypapírba csomagolt, ezüstszalaggal átkötött doboz. Félve teszem fel még a kíváncsi kérdést is.

— És ez a díszes doboz?

Joli néni hallgat, majd bizalmasan közelébb hajol és a fülembe súgja:

— Ebben vannak a szerelmeslevelek. Mind az övé! Az enyémek nála vannak. A magaméról csupán másolatok készültek a saját kézírásommal.

Ülünk a cserépkályha körül, Joli néni maga sütötte süteménynyel kínál, és ekkor eszembe jut valami, amivel talán egy kicsit meggondolatlanul előhozakodom.

— Szánja már rá magát Joli néni, és találkozzanak végre!

— Úgy érti, utazzam oda?

— Vagy ő ide.

Tekintete a múló évtizedekben keresgél, azután bizonyára eljutnak a gondolatai a mához.

— Ezzel már elkéstünk. Mindketten!

Olyan válasz ez, amelyhez nem illene a további kérdés, tapintatlanságnak tűnne az okok firtatása is, hiszen kitartó bölcsességben és szerető ragaszkodásban ők ketten ritka példát mutattak a világnak, mert életük történetét írták meg ezekben a levelekben, két ember sorsát, amelyet fél évszázad alatt sem tudott eltépni az idő. És ki tudja? Nem ők találták-e meg a bölcsek kövét?

— Mi lesz a levelek sorsa? — kérdezném szívesen.

Joli néni kitalálja a gondolatot, válaszol is.

— Végrendeleteink szerint valamennyit magunkkal visszük majd a sírba . . .

Szalay István