Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-08 / 241. szám

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

6.

NÉPÚJSÁG, 1988. október 8., szombat

A megnyugvás ösvényein

(Részlet)

Ügy alakult, hogy egy délelőtt valami vagyonbecslő bizottság szakértőként felhívatott a kastélyba. A kincstár és a báró között folyt a küzdelem az örökösödési illeték miatt. Néhány műtárgyról volt szó, amikről a községben az a legenda járta, hogy kincseket érnek. A jegyző műve lehetett, hogy felrendeltek engem is a kastélyba. A báróval való haragos viszonyomra építette reménységeit. A kastélyban az apámmal jártam utoljára. Az anyám halála után volt ez; az öreg felhívatott, hogy a szívemre beszéljen, legyek a társadalom szorgalmas kis nyüvecskéje, s becsüljem meg magam. Mezítláb voltam, s nemigen tudtam, mit becsüljek magamon. A báró kinyitott egy szekrényt, egy körtét vett ki belőle, és nemes ünnepélyességgel nekem ajándékozta. Az apám felszólított, hogy csókoljak kezet a kegyes pojácának. Mikor aztán illedelmesen kifa- roltunk a kastélyból, az apám csalódottan azt mondta nekem, hogy a körtét, ha akarom, el is dobhatom.

Most ott álltam a zegzugos épület lépcsőháziban. Valahol nyitva lehetett két ajtó, sziszegő légvonat szaladt végig a bástya belsejében, felseperve azokat az ósdi szagokat, amelyek olyan régen megültek a lépcsők hajlataiban és a lőrésmélységű ablakokban. Egy papírlapot sodort ki valahonnan a légvonat. Fölemeltem és még félig nedves női írást láttam rajta. Beléptem a szemközti ajtón. A légvonat, úgy láttam, felturkálta az egész íróasztalt, Nofretete ott térdelt a padlón és a lesodort papírlapokat szedegette.

— A légvonat — nyújtottam feléje az írást közömbösen. Ahogy fölemelte karját, a nyakán valami jókora fehér csontfa- ragványt láttam.

Fölszedtem a papírjait és szétnéztem. A falon egy kínai szépiafestményt láttam. Egy bambusztörzset, helyesebben a bambusztörzs egy részét ábrázolta.

Indulni akartam, de aztán újra a kép felé fordultam. Mit akarhatott az a sárga, régmúlt emberke, aki ezt festette, ezzel a bambuszdarabkával? Mi értelme van megfesteni egy bambusznád néhány ízületét, amikor ott volt előtte az egész bambuszerdő? Ahogy az elszürkült, porosnak tetsző papírt s az odavetett köny- nyed festményt néztem, lassan derengeni kezdett bennem valami. A kis sárga emberke a kis bambuszcsutkába belerajzolta az egész nagy bambusznádat is. Aztán kibontakozott az egész nádas is, a vidék, az egész tartomány. Felfejlődtek a szelek, az idő évszázadai, megjelent Laocse is, a háttérben Buddha mosolygott; a sárga ember mindent belerajzolt a bambuszcsutkába, az egész Kínát, a Yung Lo Ta íren huszonháromezer kötetes enciklopédiáját és önmagát. Azt a ritka megszállottságot éreztem, amelyet az ember csak az élet meg- rendítően egyszerű dolgai előtt érezhet.

— Kínai festmény — magyarázta a báróné egy tompa mozdulattal. Pillantása közöttem és a kép között röppent el, ki az ablakon. Vártam, mikor világosít

fel, hogy bambusztörzset ábrázol.

— Van több is? — kérdeztem.

Bólintott. Az egyik ajtóhoz lépett, kinyitotta.

— Lépjen be... Ott a falon... S abban a szekrényben... — egy üvegszekrényre mutatott. Aztán rám nézett. Láttam, mérlegeli, meg fogom-e érteni. Az ajtómélyedésben állottunk, egymás közelében, mert már elindultam, hogy belépjek a szobába. A nyakában ovális alakú elefántcsont- faragvány függött, amely egy halotti maszkot ábrázolt. A szemem meglepődve tapadt a csodálatos munkára. Egy pillanat ti- zedrésze alatt megállapítottam, hogy soha ilyen tökéletes alkotást még nem láttam. Észrevette az érdeklődésemet. — Jöjjön — mondta és a szobába lépett.

A bolthajtásos falakon képek függtek. A báróné néhány kurta szóval megmagyarázta őket. Az egyik üvegszekrényben furcsa tárgyat láttam.

— Érdeklik ezek?

— Igen — feleltem szolgálat- készen.

Egy korhadt fatörzset ábrázoló ecsettartóra mutatott. Mellette egy festékes csésze állott. Azt kérdezte, tudom,mik ezek? Kíváncsian pillantottam bele egy tükörbe. Az ördögbe is, hát csakugyan olyan kőfaragónak látszom?

Az egyik szekrényből bambuszból faragott tücsökkalitkát vett elő és felém nyújtotta. Aztán egy jádból faragott majmot.

— Jádfaragvány a Táng korszakból — tette hozzá gépiesen.

— S ez? Micsoda?

Mint egy unatkozó és siető múzéumőr a zárás előtti percekben, gyors egymásutánban egy baglyot ábrázoló chrizofras füstölőt, egy onyxból faragott háromlábú varangyot, egy tubák- szelencét, egy késmarkolatot és néhány más tárgyat szedett ki a szekrényből. Időnkint nemcsak a tárgyat magát nevezte meg, hanem a korszakot is.

— Váza a Khangsi korszakból... Hajtű a Ming korszakból.

Egy sötétfoltos galcedonból való kanálra mutattam.

— S ez itt?

— Khangsi korszak — közölte egyre gépiesebben, kitekintve az ablakon. A tárgyakat felém nyújtotta, anélkül, hogy rám nézett volna. A kanál nyele „olvadó hó” színű jadeit volt egy sor teknősbékává kifaragva. Néhány más faragvány következett, néhány bronz szíj vég és övre varrható üveglemez. De ezeknek már nem kérdeztem meg a korát. Az ember nem tudhatja, hány száz korszaka van a sok ezer éves kínai művészetnek, és ez a nő, amennyire közönyéből megítélhettem, kész volt rá, hogy még néhány tucat korszakot felsoroljon. Jelenlétem azonban tökéletesen személytelen volt a számára. Nem nézett rám. Az sem érdekelte, hogyan kerültem a kastélyba és mit akarok. Vagy tudta volna? S ha tudta, miért nem igazított útba? Valaki az előbb belépett a szobájába — könyvelhette el az esetet — s néhány pillanat múlva nyomtalanul távozni fog, vagy már el is távozott. Alighanem az utóbbit gondolhatta, mert már észre sem vette, amikor elhagytam a szobát. Azt hiszem,

soha még olyan kevéssé nem érdekeltem embert, mint ezt a nőt, ezekben a percekben. Egy ruhafogas vagy kályhacső határozottan nagyobb érdeklődést váltott volna ki belőle. De nem volt mit a szemére vetnem. Közönyösebb ruhafogast, mint ő, én is keveset láttam.

De a nyakán csüngő halotti maszk egyik legcsodálatosabb mővészi élményem volt. A szemem egész idő alatt erre a gyöngéd női arcra tapadt, s nem az „olvadt hó” színű jadeitekre.

Néhány ajtón benyitottam, amíg megtaláltam a bizottságot. A báró elém jött, s azt kérdezte, mit akarok „újra”. Egyszer kerestem s akkor is csak kívülről és alulról adatott meg nekem, hogy beszélhessek veié. Jövetelem céljáról a bizottság világosította fel, amely éppen néhány festett faszobrot nézegetett. Amennyire múzeumi volt a bárónő szobája, olyan meghökkentő ócskapiacot ábrázolt a báró szobája. Egy tudósnak, egy zsibárusnak és egy szeszélyesen mindent összehordó szarkának volt ez a fészke.

A fal mellett tizenkét faszobor állott, a tizenkét apostol. A bizottság felszólított, hogy vizsgáljam meg őket alaposan és megállapíthattam, a szobrok művészi értéke jelentéktelen volt. Inkább régiségük ruházta fel őket valami műbeccsel.

— Vásári panoptikumba valók

— közöltem vizsgálatom eredményét.

Kijelentésemet, amint vártam is, általános elképedés követte. A bizottság tagjai összenéztek, aztán azt kérdezték, hol tettem szert ennyi szakértelemre és nem befolyásol-e esetleg a báróval való üzleti vagy más természetű viszonyom? — Nem hiszem — ráztam a fejem —, hogy a báróhoz való viszonyom befolyásolt volna. A báró úr engem ugyanis közönséges fatolvajnak tart. Fel is jelentett. így van, báró úr?

— így van, és semmi okom változtatni a véleményemen — közölte a báró, nyakát méltatlankodva a szügyébe vágva, mint egy nagybőgő.

— íme — hajoltam meg szerényen, mint egy oroszlánszelídítő a mutatvány után. — Ami pedig ezeket a fabábokat ihleti, ezeknek alighanem szintén van valami közük a büntetőtörvényhez. Ezek is fából vannak és ezeket is lopták. Természetesen egy templomból.

A báró előrelépett. Üresen és karikára tágult szemmel bámult rám. Utoljára egy ponty nézett rám ilyen kozmikus ürességgel.

— Tisztelt barátom — hallottam a fojtott zihálását —, tisztelt kőfaragó barátom, maga nem fontolta meg szavainak jelentőségét. A maga szavainak igen pimasz jelentőségük van. Hogy merészkedik maga itt bűnvádi perrendtartásról vagy micsodáról beszélni?!

Intettem, hogy ne folytassa.

— Felkértek rá, báró úr.

— De maga lopásról merészkedett itt csevegni. Lopásról, Felszegi úr! Azért, mert én hasonló üzelmek miatt bíróság kezére juttattam! — A bizottság tagjaihoz fordult. — Kérem, vegyék tudomásul, hogy ez az ember egyszerűen... megkárosított engem...

— Nos — fordultam én is a bizottsághoz —, láthatják, mi a helyzet... Egyébként, ha lopták is ezeket a faszobrokat, készséggel jelentem ki, hogy a báró úr nem ludas benne. A tettes jó néhány évtizeddel, esetleg egy-két évszázaddal megelőzte a bárót. Hozzá kell tennem, hogy kár volt a fáradságért.

Az égjük szoborhoz léptem, elővettem a zsebkésemet és lehasítottam a szobor orrát.

— Fenyőfa — mutattam oda a lemetszett orrot.

A bizottság — hárman voltak

— megütődve tapogatta az elillant dús adózsákmányt. Megtapogatták a lemetszett orrot is, aztán elfanyalodva ültek asztalhoz, hogy az értékbecslésről a jegyzőkönyvet felvegyék. A báró ösz- szefonta a karjait és elém lépett. Merev halpillantással bámult rám. Azt kérdezte, honnan veszek ennyi vakmerőséget.

■i »B—a—w—BB——aa—b—a——————h—a———

Novella a tatáról

Flammingóné, aki tolvaj cselédlányoknak adott szállást, óbégatva hajtotta össze a két darab lábrava- lót, mert éjfélkor átjött ő is segédkezni a pakoláshoz egy meleg kávé reménységében. Összekarmolt arcú, zilált asszonyság volt az a Flammingóné, de most jóságos szavakat használt, és okos útbaigazításokat szolgáltatott a fehémé- pek ellen. A törékeny öregnek pedig potyogtak a szívéből a köny- nyek és a kuffert átkötötte egy vastag spárgával, ő volt a tata, egy császárkabátos hüvelykmatyi, legfeljebb százötven centi magas vicces kis egyéniség, sötétfehér piké- mellénnyel és antik ezüstlánccal, egy nemes fej, valami jóízű Rübe- zahl-paródia, most azonban csak egy szerény, vérző tata, aki gyerek nagyságú kezeivel húzta a spárgát a rozoga bőrönd felett, és férfias komolysággal biztatta a fiát, mert a fia, akit Jonathánnak hívtak, letette az érettségit és így elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy sovány muszklijával, két darab lábravaló- val, egy ötkilós bamakenyérrel és egy pár igen finom kaucsuk kézelővel nekivágjon a világnak pénzt kisajtolni, egzisztenciát alapítani, szutemrozni a tatát néhány bőrszivarral és egy pár forinttal. A mama, az tavaly februárban meghalt szegény meílbajban, pedig áldásos, derék, szorgalmas anya volt, aki súlyos forintokat keresett liba- tömési praxisával, mert a tata már kibicsaklott, és nem tudott keresni. Azóta vékonyan vegetált az apró tata és Jonathán a vizes szobában, a büdös petróleumlámpa mellett. De most megvolt az érettségi, és a tatának tele volt ódon pi- kémellénye alatt szülői kebele reményekkel, éjszakánként csak nyitva tartotta a szemét és száraza- kat csámcsogott szomorú szájával és gyufát gyújtott megnézni a vekkert, a tovaenyészo éjszakákat, mert alapjában véve végtelenül

bánatos volt, hogy a sors elmetéli őket egymástól.

Mikor a kuffer megvolt, megitták hármasban a meleg kávét. Flammingónénak szívére ment a dolog, dörzsölgette terpeszkedő orrát, a tata is zokogni akart volna, de csak vigasztalta a jószívű Flam- mingónét, hogy ő már öreg ember, csak a fiának menjen jól, aztán eloltották a gyertyát, és kibaktattak az indóházhoz a hideg hajnalon. Cipelték a poggyászt, szívük olykor belefáradt a teherbe, le is tették a járdára, és kifújták ketten az orrukat.

— Meglátja drága tata — jövendölte lázasan Jonathán —, egzisztenciát csinálok magamnak. Aztán a tatát is elhozatom.

— Meghalok én addig, fiam — hrázott a szegény tata, és lihegve emelgette a bőrönd fülét —, csak téged segítsen meg a Jóisten.

Mert önzetlen, jóságos tata volt a kis öreg, apában igen szép zsá- ner, aki palotákat szeretett volna ajándékozni a fiának, egyet a főtéren, szemben a vasdepóval, és egyet Párizsban, a főutcán. A peronon minden hordárt megállított, hogy nem ment-e el még a vonat, amelyikkel a fia utazik, aztán beszaladt a harmadosztályú restaurációba, vett egy zacskó édes szilvát a fiának és egy pakli dohányt a jobbikból, és szóba elegyedett az utasokkal, és elmesélte, hogy a fia is utazik. Aztán, mikor bejött a vonat, felkapaszkodtak egy harmad- osztályú kocsiba, az öregnek fontos tanácsok tódultak ki a száján, de a belseje reszketett a meghatottságtól, visszaszaladt a restaurációba, vásárolt még két darab szafaládét és egy puffadt, régi pogácsát, a peronon is kiadott még egy kis pénzt egy pár cipőzsinórra és bugyogó bőkezűséggel begyömöszölte a Jonathán zsebébe. Aztán összecsókolták egymás arcát, a vonat elindult, ott máradt a kis

öreg, a császárszakállas, magányos tata a sínek mellett. Egy vasúti tisztviselő kergette el onnan, mert tolatni kezdtek. Úgy lehetett sajnálni szegény emberkét, ahogy csoszogott kifelé összefacsart szülői szívvel, hatalmas cugoscipőjé- vel az indóházból.

Egy hónap múlva aztán levelet kapott. Az volt benne, hogy nincs még állásom szeretett tata, de azért ne búsuljon drága tata. És akkor keresetre adta magát a tata, egy kosárban forró marónit árult lebujokban és lányos házakban, hajnalig.kotolt söntések ajtajában. A pénzt postára adta, és írt egy drága levelet, és válaszbélyeget tett a borítékba.

Egy év múlva egy doboz trabu- kót kapott Bécsből, később már némi pénzek is jöttek, egyszer Hamburgból, később Lübeckből, Amsterdamból, és a kis öreg ruhát vett magának, demier modell, zsemlyeszínű zsakettet barna kockákkal, amilyennel ifjú angol lordok lovagolnak délelőtt a Hyde- parkban. A kabát egy kicsit hosszú volt, majdnem a cipősarkáig ért, de elegáns volt, és keménykalapot is vett, és bement a kávéházba és rendelt egy forró feketét, és elbűvölően beszélt a fia karrierjéről, és boldog volt, hogy ügy hallgatják, mint egy regényt, és megkérdezik tőle, hogy hol van az az Amsterdam. Passzió volt nézni, milyen elégedetten és tekintélyesen dominózott zsemlyeszínű zsakettjében. Mert jól ment a dolga, meg- stuccoltatta a szakállát és vigyázott arra mindig, hogy a kalapja mindig ki legyen kefélve. Mert tartozott ezzel az elegáns magatartással a fiának, aki egészséges fogaival átharapta magát a szegénység és névtelenség rossz ízű kásafalán, kartelleket csinált és bonyolított, és mikor már nagyon magasan volt, a titkárjával magához telefonáltatta a tatát esküvő folytán.

És a kis öreg, maga sem tudta hogyan, ott állott a kápolnában, lábujjhegyen, és a glasszékesztyűjét gombolgatta határtalan büszkeséf

ében. A zenét egy mezzoszoprán amaraénekesnő és egy többszörösen kitüntetett orgonista szol-