Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. október 8., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. Aki mindig a teljességet sóvárogta gáltatták. A nőkön antik ékszerek csüngtek, a levegő az csodás volt, és egy újságíró töltőtollal jegyzeteket csinált a háttérben. A kis öreget odanyomták az oszlophoz, szinte rákenték, mint egy plakátot, ráléptek a lábára, hátrataszigálták egy kissé, olyan külsőt kapott a filigrán örömapa, mint egy tepertyű, olyan volt szegény az elegáns tündöklő kápolnában, mint egy szakállas, összement tepertyű. A kesztyűje kirepedt, a hasa korgott az éhségtől, mert az események hevében elfelejtettek neki reggelit adni. És hiába ágaskodott, hogy láthassa a fiát, aki az oltár előtt állott, cseresznyevörös szőnyegen egy nővel, lepisszegték. A bársonyruhás ceremonierek lapos kézmozdulattal jelezték, hogy hallja öreg, itt nem lehet annyit fészkelődni, viselje magát tisztességesen, mert kivezetjük. Az orgona pedig különböző műsorszámokat játszott, és Jonathán, a nyúlánk finanszié monoklis szemével bágyadtan mosolygott menyasz- szonya szemébe, akinek rokokó villája volt két elegáns toronnyal, heraldikus karosszékekkel és hátaslova és minden, minden, amit egy elnyűtt tata, aki zongorás éjszakákon selyem inges cselédhölgyeknek forró marónit árult, és aki duhaj cipészifjaknak hervadt kávéházak homályában két hatosért a hasából beszélt — megálmodni sem tudott volna. Mert azt elfelejtettem felvenni a rubrikába, hogy a finom kis emberke, akit bevezényeltek egy hevenyészett frakköltöny pazar eleganciájába, hogy egy holland kapitalistához hasonlítson, akinek rakományai úsznak a tengeren, és akit most lenéztek, odakentek az oszlop spirálisan felkanyargó frízeihez, régen a cirkuszban működött mint attrakció, hasbeszélő volt két szemtelen babával a térdén, akik a tata üres hasából zajos vicceket mondtak a publikumnak. De most ordítani szeretett volna torkaszakadtából, hogy ne nyomkodják őtet, micsoda eljárás az, hogy őtet, a tatát negligálják, engedjék az oltárhoz, mert ő látni akatja egyetlen Jona- thánját esküvője alkalmával, ott akar állani mellette, szeretett gyermeke mellett. De nem mert ordítani, még fészkelődni sem többet, csak könnyesen pislogott, nagy kövér cseppekben gurult ki szeméből a boldogság, ádámcsut- kás nyakát izgatottan ketyegtette, mint egy felzaklatott csirke. Filigrán, de strapás életének hő célja volt az a mai nap, homlokon csókolni sikerült magzatját, és büszke, apai melléhez szorítani a fia menyasszonyát, akit a nagy tolongásban szórakozottságból elfelejtettek neki bemutatni. Ő már nagyon szépen kispekulálta magának útközben a dolgot, most is ezen járt az esze, hogy majd homlokon csókolja a gyermekeket, és valami gyönyörű mondást fog nekik mondani a jövőről és a leendő unokákról, ha vége lesz a szertartásnak, és az orgona tust fog orgonálni. Az unokákat majd elviszi fagylaltozni, de csak egy snittet szabad nekik enni, mert különben menni fog a kicsi hasacskájuk. És Annuskával bújócskát fog játszani a fáskamrában, aztán Annuska mind keresni fogja őt, pityeregni fog, és ő akkor kibúvik a vizeshordó mögül, és azt fogja mondani: huhu, itt van a nagytata. Es amíg ott bújócskázott a fás- kamrában, észre sem vette, hogy az orgona már a tust orgonálja, vége a szertartásnak, a népek beszállnak az autókba, és akkor ő is szaladgálni kezdett egy autó után, hogy felüljön rája, mint tata, mert neki is dukál agy autó, a fia bizonyára rezervált egyet a részére, hogy legyen miben az ebédhez robognia. Ott lábatlankodott a kocsik körül, nézte, hogy melyikbe szálljon bele, de elsodorták, mint heves szél a zsíros újságpapírt, elfogytak az autók, faképnél maradt a kis öreg, a járdán felejtették, el- potyogtatták, mint haszdntalan hulladékot. Ott gubbasztott elcsodálkozva az öreg, szomorú tata az üres templom előtt, mint hajdan az indóházban, mekegve rezzent ki a száján néhány furcsa hangocska, szépen megnyesett császárszakálla reszketett és tétova kézzel, szép, fehér, repedt kesztővel keresni kezdte a zsebkendőjét, de az ismeretlen frakkban nem tudott szegény eligazodni. Pedig ha ő nincs a világon, akkor ez a publikum nem szaladt volna össze a fiát látni, mert a fia neki köszönheti, hogy a világra jött, hogy kilábalt a tífuszból, iskolából, penészvirágos szegénységből, ennek a félredobott kis tatának itt a járdán. Ha ő most itt hirtelen meghalna? És hervadtan csoszogott neki az ismeretlen városnak, kereste Jonathánt, dicsőséges kis palántáját, aki elfelejtett neki autót rezerválni. Megállította az embereket, rendőröktől kérdezősködött, aztán szóba elegyedett egy barátságos hordárral, aki gyalog hazakísérte. Este volt már, amikor éhesen, szomjasan, végleg megrepedt glasszékesztyűben célhoz érkezett. — Üljön le, tata, és egyék valamit — mondta neki a fia szórakozottan, és bevezette a vendégek közé, és észrevétlenül leültette egy hosz- szú asztal végébe. A tata meg volt most hatva, némán rázogatta a fia kezét, aki ilyen jó volt hozzá, halat hagyott neki meg egy kis fácánt. Nagy darab kenyeret evett a fácánhoz, tokaji bort ivott hozzá, és ragyogó arccal hallgatta a különböző felköszöntőket. Gyönyörűen érezte magát a kis öreg a vendégkoszorúban, roppant büszke volt a fiára, akiről annyi jót mondtak az előkelő emberek, nagyon jó kedve kerekedett, ő is a pohara után nyúlt, mert úgy találta, hogy neki, a tatának is van egy kis beleszólása a dologba, úgy illik, hogy ő is felemelje a poharát. Kiönti a szívét, hadd lássák, milyen egy szerető, hűséges tata. Készült is felállani, de a fia rémülten intett neki a fejével. Alig vette észre, csak mikor felállott, akkor húzta valaki vissza frakkjánál fogva. Kissé megsértődött, sokáig hallgatott, de aztán nem bírt zajos apai szívével, amely kapálózva kérezkedett ki belőle. És amikor a toasztok lassankint elfogytak, hirtelen meglódult benne valami, és a nagy csendben váratlanul elkezdett kotkodácsolni, mint régen, amikor a kicsi Jona- thánkát a térdére ültette, és mulat- tatására síri tyúkhangokat hozott elő a hasából. A vendégek meglepetten néztek egymásra, sejtelmük sem volt. honnan jön a szakadatlan kotko- dácsolás, az asztal alá kukucskáltak, és ez felbátorította az öreget, kukorékolni kezdett, gyönyörű tenorban, de úgy, hogy a száját nem is mozgatta, s amikor elfogta a hajdani sikerek láza, tűzbe jött, és egy szép tréfás felköszöntőt is mondott a hasából. Óriási hahota következett, a kis örömapa felállott, és boldogan hajtotta meg magát az ovációra. A fia úgy ült a helyén, mint egy sárga tök, a menyasszony sírni kezdett szégyenében, és akkor valaki odajött a tatához, s azt mondta: pardon egy pillanatra. De a tata nagyon büszke volt a sikerére, és mikor finom diszkrécióval kezdték kiküszöbölni a vendégkoszorúból, méltatlankodva maka- csolta meg magát, hogy miféle dolog az, ő a tatája a méltóságos úrnak, ne tologassák őt kifelé, miféle eljárás ez? Ö marónit árult, ő utolsó keserves pénzéért szafaládét vett Jonathánkának, ő strapálta magát szegény boldogult nejével egyetemben a fiáért, és most még ne is örvendhessen a boldogságának? Hadonászva fejtegette apai szívének jogait, és észre sem vette, hogy a vendégek faképnél hagyták a nagy ünnepségeket. A finom menyasszony sápadtan zokogott a sarokban, Jonathán pedig odaál- lott a tata elé, és sírai boldogtalansággal, keservesen, de harag nélkül azt mondta a kis öregnek: — Tata drága, ezt szépen megcsinálta. A tata most kezdte felfogni a helyzetet. Állt, állt, nézett, nézett, az álla elkezdett citerázni, aztán anélkül, hogy egy szót is mekegett volna, letántorgott a lépcsőn, vitte, vonszolta magával megdöbbent, bőgő szívét, leült egy sarokkőre a magános éjszakában, és ott sokszor, hangosan azt mondta magának: — Te hasbeszélő, te svarckünct- ler, te öreg disznó. És most megint olyan volt, mint egy összezsugorodott, szakállas tepertyű. Nagyon lehetett sajnálni szegényt. Száz esztendeje annak, hogy Gyulafehérvárott megszületett az a Karácsony Benő, aki — íróként és emberként — egész életében a teljességet sóvárogta. Erről álmodott, ezért próbált küzdeni, miatta formálta remekbe sikeredett novelláit, regényeit, színdarabjait. Ézért vívódott, vergődött, s az annyira óhajtott célt sosem érte el. Már indulása is megpróbáltatásokkal járt. Apja, a kisvárosi szabómester csődbe jutott, s ez megnehezítette a fogékony fiatalember érvényesülését. Nehezen boldogult középiskolai tanulmányaival is. Bizonyítványának érdemjegyei mindenféle kalkulusban bővelkednek, csak jelesekben nem. Hajdani osztálytársai mégsem erre emlékeztek, hanem sokirányú érdeklődésére, ritka megfigyelőkészségére, egyszóval azokra az adottságokra, amelyek valóban belépőt jelenthettek számára az irodalom világába. Persze ez sem ment könnyen, a keserű személyes élménysor, az ennek nyomán rögződött gátlásosság folyvást visszahúzta. Olyannyira, hogy újra számysze- getten rajtolhatott. Kemény árat fizetett a későn érkezett egzisztenciális és alkotói sikerekért. Erről vall majd minden munkájában, hiszen nincs olyan műve, amelynek — ha áttételes módon is de — ne ő lenne a hőse. Mindenütt felbukkannak csalódottságának motívumai, a zátonyra futott nosztalgiázás szomorkás impressziói. Fel mégsem adta, hiszen ami a valóságban megfeneklett, azt megkísérelte munkáiban újjáteremteni. Kitartón, makacsul, következetesen. Akkor is, ha sejtette, tudta, hogy a végkifejlet nem lehet más, csak tragikus színezetű záróakkord. Talán ez a magyarázata annak, hogy vitathatatlan értékű kincsekkel ajándékozott meg bennünket. Nem kötődött divathullámokhoz, csoportosulásokhoz, csak arra vállalkozott, hogy igazmondó tükröt tartson nekünk s az utánunk következőknek. Hadd szembesüljünk hibáinkkal, esendőségünkkel, etikai megalkuvásainkkal. Tette ezt azért, mert kimondatlanul is hitt az effajta katarzis jellemző voltában. Nem valamiféle csinnadrat- tás csodában, csupán abban, hogy néhány olvasó ráérez a mondandóra, az tovább rezdül benne, s ezt a hagyatékot örökíti a többiekre. A jubileum jó alkalom arra, hogy méltassuk a bravúros stilisztát, aki minden gondolatát világosan, érzékletesen, csak rá jellemző kifejezéseket hadbavetve tolmácsolta mindazoknak, akik szomjúhoztak az efféle szavakra. Kevés olyan szerző akad, aki hozzá hasonló biztonsággal idéz fel Izeket, színeket, messzibe tűnő fényeket. Azt vallotta: szeretné végigjárni a lélektől lélekig vezető utat. Révbe mégsem juthatott, mert 56 esztendős korában Auschwitzban végezte. Életműve azonban velünk maradt. Szebbé, értelmesebbé téve néha fájóan szürke hétköznapjainkat . . . Pécsi István •Ijes kiállítási anvag megtekinthető Egerben, az Egervin aulájában, az MMK és a Hevesi Szemle tárlatán (Gál Gábor reprodukciói)
