Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1988. október 1, szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS Összegzés (Részlet a kötetből) Amikor Novák István ferences szerzetes Károlyi Sándor nekrológjának megírásához anyagot gyűjtött az elhunytról, Károlyi Ferenc így nyilatkozott apja kuruc múltjáról: „A békességszerzés céljából hadakozott.” A megállapítás nemcsak azért nagyon találó, mert a békekötés tényével igazolható, hanem mert közvetve az indítékra is utal, amely Károlyi Sándort Rákóczi táborába vezette. Nevezetesen arra a felismerésre, hogy az uralkodó csak a fegyverek erejével kényszeríthető a Magyarországgal szemben folytatott politika megváltoztatására. Károlyiban fokozatosan, egyéni próbálkozásainak kudarca után alakult ki az a meggyőződés, hogy a rendi Magyarország megmentésére a Rákóczi vezette szabadságharc a legcélravezetőbb eszköz. S mint ahogyan a Rákóczihoz való csatlakozásában, úgy a Pálffyval való tárgyalásokban és a Béccsel való megegyezésben is racionális szempontok vezették. Azaz 1711- ben, a bel- és külpolitikai adottság, a gazdasági nehézségek és a katonai erőviszonyok alapján, Károlyi már nem a fegyveres harc folytatásában látta a rendi jogok elismertetésének legfőbb zálogát, hanem a békekötésben. A kutatások mára meggyőzően igazolták ennek a helyzetértékelésnek a helyességét, Károlyi békekötése mégsem nyert teljes rehabilitációt történetírásunkban. A megegyezést bírálók a külpolitikai tényezők túlértékelésével, a nemesi önzéssel s ebből adódóan a rendi társadalmon kívül rekedtek érdekeinek elsik- kasztásával, végső soron a nemzeti-társadalmi fejlődés nagy lehetőségének elmulasztásával vádolják a kompromisszum létrehozóit, mindenekelőtt Károlyi Sándort. Aligha vitatható, hogy a magyar államiság fejlődése és a társadalmi progresszió szempontjából /hacsak retrográd politikai erők nem ragadják magukhoz a hatalmat/ a szuverenitás biztosíthatta volna a legkedvezőbb feltételeket. Csakhogy 1711-ben a függetlenség kivívása mint politikai program már nem volt reális. A döntéskényszer a Habsburgokkal való megegyezés és a végsőkig való kitartás viszonylatában jelentkezett, s az lenne a meglepő, ha a szabadságharcban vezető szerepet játszó nemesség döntő többsége nem a békekötést választotta volna. Hiszen az uralkodó nemcsak az amnesztia megadására volt hajlandó, hanem a rendi privilégiumok tiszteletben tartását is megígérte. Ezzel szemben a szabadságharc folytatása katonai vereséggel és Magyarország teljes beolvasztásának veszélyével fenyegetett. Az alternatíva tehát csak látszólagos: a két lehetőség közül az utóbbi — társadalmi bázis híján és a várható következmény miatt — nem is volt igazi lehetőség. A további küzdelemnek, téves helyzetértékelés, illetve szemléleti és morális megfontolások alapján, jószerivel csak a határon túl lévők látták értelmét. A szabadságharc sorsáról azonban az itthon maradottaknak, elsősorban a fővezérséggel megbízott Károlyinak kellett határozni. S mivel Rákóczit nem tudta megnyerni a békekötés ügyének, .Károlyi — bár általános társadalmi igényt realizált — saját felelősségére döntött a megegyezés mellett. Eléggé általános vélemény, hogy ez az a pont, ahol Rákóczi és Károlyi céljai összeegyeztethetetlenek, ahol útjaik végképp elválnak egymástól. Valójában a két pálya itt fonódik össze a legszorosabban. Hiszen Rákóczi nyolc éven át tartó küzdelmének sikerei nélkül az udvart nem lehetett volna rávenni a konfliktus tárgyalásos rendezésére, Károlyi „megalkuvása” nélkül pedig teljesen megsemmisültek volna a szabadságharc eredményei. Az események belső logikája és a Habsburgok 1711 utáni hatalomgyakorlásának módja egyaránt arra figyelmeztet, hogy Rákóczi és Károlyi, illetve a szabadságharc és a szatmári béke kapcsolatában nem a szétválasztó, hanem az összekötő elemek a meghatározók. A Habsburg-ön- kényuralom felszámolását ugyanis a szabadságharc és a megegyezés együtt tette lehetővé, függetlenül attól, hogy Károlyi a fejedelem nélkül és tiltakozása ellenére kötött békét. Éppen ezért e két jelentős történelmi személyiség szembeállítása helyett inkább arra kellene felhívni a figyelmet, hogy tulajdonságaik szerencsésen kiegészítették egymást, s ennek köszönhetően Rákóczi sok áldozattal járó harca nem volt hiábavaló. Hogy melyek voltak azok a tulajdonságok, amelyek szerepet játszottak abban, hogy Károlyi a szabadságharc talán legnagyobb karrierjét mondhatta magáénak, remélhetőleg kiderült az életrajzból. A gyors észjárás, lényeglátás, a szélsőségek elutasítása, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás, kitűnő gyakorlati érzék, nagy munkabírás és életvidámság, az átlagon felüli empatikus és kommunikációs képesség, a jól időzített sértődé- kenység és ravaszság és nem utolsósorban a becsvágy — mind olyan jellemvonások, amelyek különleges történeti szituáció nélkül is sikeres pályát ígérnek. Ám Károlyi Sándor a magyar történelem olyan időszakában élt, amely bővelkedett rendkívüli helyzetekben, s ezáltal tág teret nyújtott az egyéni érvényesülésre /és persze pozícióvesztésre is/. Ebben a közegben Károlyi kiválóan kamatoztathatta képességeit, és ezt meg is tette. Károlyi tehát személyesen is sokat köszönhet a szabadság- harcnak és a békekötésnek, történeti szerepét mégsem lehet az egyéni nyereség alapján megítélni. Az értékelés szempontja csakis az lehet, mennyire szolgálta a megegyezés az ország érdekeit, illetve hogyan élt a megegyező Károlyi azzal a lehetőséggel, amelyet a kompromisszum biztosított a magyar nemesség számára? Károlyi 1711 utáni közéleti tevékenysége és reformjavaslatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy a szatmári békekötő — a Habsburg Birodalom keretén belül is <— felelősséggel és fáradhatatlanul munkálkodott a magyar viszonyok fejlesztésén. Változásokat sürgető törekvései azonban nem nagyon találtak visszhangra a nemeség körében. A közönyt — legalábbis a nemesség többsége esetében — nem elvi meggondolás, tudatosan vállalt passzív rezisztencia indokolja, hanem a befogadás képességének hiánya. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a békekötést elutasítók az 1711 utáni társadalom-politikai és hivatali rendszer visszásságaiért, a nemzeti fejlődés századvégi problémáiért is a megegyezőket teszik felelőssé. Az 1711-ben létrejött Habsburg—magyar unió természetesen szorosan kapcsolódik a szatmári békéhez, de a 18. századi magyar viszonyokat nemcsak ez a kapcsolat határozta meg. A békekötés és a 18. századi állapotok összefüggésének túlhangsúlyozása elhomályosítja azokat a történeti adottságokat, amelyeket az e korszakbeli Magyarország az előző századoktól örökölt. Márpedig éppen ennek az örökségnek, a tényleges állami önállóság hiányának, a birodalom többi részéhez képest is (Nyugat-Európához viszonyítva pedig különösen) elmaradott és deformált gazdasági-társadalmi struktúrának az ismeretében válik történetietlenné az a problémaközelítés, amely a nemzeti függetlenséget és a rendi kereteket szétfeszítő társadalmi változtatásokat kéri számon a békekötőktől. Károlyi Szatmár utáni politikai szerepének agyonhall- gatása vagy ab ovo elmarasztalása ugyanabból a szemléletből táplálkozik, amely nem ismeri el a békekötés szükségességét, és alábecsüli a kompromisszummal elért eredményeket. Ebből a felfogásból persze logikusan következik a Habsburg— magyar unió elutasítása is. Ám, ahogyan a megegyezés indokoltsága egyre kevésbé vitatható, úgy válik szükségessé a „hanyatló 18. század”-koncepció felülbírálása is. Mert tény, hogy Magyarország 1711 utáni helyzetét alapvetően a Habsburg Birodalomhoz való tartozás határozta meg, de az is vitathatatlan, hogy az örökös tartományokhoz képest kiváltsá- gosabb pozíciót élvezett (ami a nemzeti fejlődés szempontjából egyáltalán nem közömbös), és a diszkriminatív gazdaságpolitika ellenére gazdaságilag is fejlődött. Ez a gazdasági növekedés azonban nem volt olyan mértékű, hogy képes lett volna felszámolni az elmaradottságot, a féloldalas fejlődést. Károlyi vállalkozásai is bizonyítják, hogy a pénz- és szakemberhiány, a külföldi áruk konkurenciája és az úri, paraszti, sőt polgári háztartások önellátásra törekvése szükségszerűen befullasztották az ipari kezdeményezéseket. A csődöt csak azok a vállalkozók kerülték el, akik elegendő tőkével rendelkeztek, és viszonylag korszerű technológiával gyártott, viszonylag versenyképes termékeik számára piacot tudtak biztosítani. Bár Károlyinak ez nem sikerült, gazdasági tevékenysége így is figyelemre méltó. Károlyit persze alapvetően az a politikai szerep emeli a történelmi személyiségek sorába, amelyről ő maga igen tömören csak ennyit jegyzett fel: „... nagyon kellett az hazának szolgálni.” Az idézet Károlyi erkölcsi imperatívuszának is tekinthetjük. Olyan vezérelvnek, amelyet egész politikai pályájával hitelesített. Ennek ellenére nem az volt a célunk, hogy tévedhetetlen és hibátlan, következésképpen nem emberszerű hőssé avassuk Károlyit. De feltétlenül szándékunkban állt annak bizonyítása, hogy Károlyi Sándor a 18. századi Magyarország legjelentősebb történelmi személyiségei közé tartozik. Érsekújvár Károlyi Sándor IL Rákóczi Feren Reálpolitikus vagy á Károlyi pozíciójának megerősödésével párhuzamosan egy másik magyar főúr pályája is fordulóponthoz érkezett. 1710. szeptember 26-án nevezték ki a magyarországi császári csapatok főparancsnokává gróf Pálffy Jánost, aki a felkelés katonai felszámolása helyett politikai rendezésre törekedett. A Habsburg-hű családból származó, kinevezésekor negyvenhét éves tábornagy azért kötelezte el magát a „párbeszéd” mellett, mert úgy vélte, hogy egy egységes és erős magyar uralkodó osztály nagyobb sikerrel képviselheti érdekeit az udvarral szemben. Az ugyanis, hogy a küzdelem lezárása után hamarosan sor kerül a dinasztia és a magyar rendek kapcsolatának átértékelésére, mindenki előtt nyilvánvaló volt. Bécsben természetesen katonai sikereket vártak az új főparancsnoktól, aki — ha nem akarta veszélyeztetni politikai céljait — kénytelen volt kettős játékba kezdeni. Egyrészt — valójában hamis — helyzetjelentéseket küldözgetett az udvarhoz, amelyekben azt hangoztatta, hogy képtelen katonailag úrrá lenni a felkelésen. Pálffy nem csak az önigazolás szándékával fogalmazta meg jelentéseit. Azt remélte, hogy így könnyebben kap felhatalmazást a kurucokkal való tárgyalásokra. Másrészt, hogy majdan legyen kivel tárgyalnia, titokban és saját felelősségére felvette a kapcsolatot Károlyi Sándorral. Pálffy ügyesen taktikázott. Nemcsak az udvari körökkel akarta és tudta elfogadtatni a tárgyalások szükségességét, hanem a kurucokkal is. Pátensei megsemmisítő katonai vereséget helyeztek kilátásba, ha a felkelők nem hódolnak be. A Károlyinak címzett leveleket ugyanakkor nagy diszkrécióval küldözgette. A hozzá írt két levélből az derül ki, hogy Pálffy kezdetben arra törekedett, hogy elválassza Károlyit Rákóczitól, és a teljes kegyelem ígéretével meg- nyeije őt a különmegegyezés ügyének. Károlyi azonban Pálffy mindkét levelét bemutatta a fejedelemnek, s válaszát ugyancsak Rákóczi tudtával fogalmazta meg. Erre csak 1710. december 9-én került sor, de tudjuk, hogy közvetítők útján Károlyi már korábban kapcsolatba lépett Pálffyval, és nem zárkózott el a tárgyalásoktól. A hivatalos válaszban, amelyet Komáromi Csipkés György debreceni főbíró s egyben Bihar megyei alispán juttatott el a császári fővezérhez, Károlyi határozottan elutasítja az egyéni átállást, s kifejti azokat az elveket, amelyek a megbeszélések alapját jelenthetik. A nagyobb nyomaték kedvéért — nyilván Rákóczi utasítására — elküldte Pálffynak a fejedelem emlékiratát is (Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése), amelyben félreérthetetlenül megfogalmazódik az „általános békesség” követelése. Bár Komáromi szóban azt is közölte, hogy a felkelők nem fognak kegyelemért folyamodni a császárhoz, és az 1708. évi pozsonyi országgyűlés végzéseit sem ismerik el, Pálffy nem adta fel a küzdelmet. Tudomásul vette, hogy Károlyi nem hajlandó az egyéni meghódolásra, de azt is érzékelte, hogy a kuruc tábornagy tárgyalási készsége őszinte. Éppen ezért gyorsan és lehetőségeihez képest rugalmasan reagált Károlyi válaszára, aki biztosította őt arról, hogy az óhajtott békesség megteremtésében „csekély tehetsége” szerint kész fáradozni. Pálffy elfogadta Rákóczi bevonását a tárgyalásokba, de azt is kijelentette, hogy az erdélyi fejedelemség elismerésére ne számítsanak. A december 17-én keltezett levél 20-23-a között juthatott el Károlyihoz, tehát mindenképpen a fejedelem Munkácsra távozása után. Károlyi roppant nehéz helyzetbe került. Rákóczi tudta nélkül nem dönthetett, holott őmaga úgy ítélte meg Pálffy levelét, amely
