Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. október 1., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7 hogy 5' »gy I ?14vhcn ss koronázása; ke/düdöu a ággyütcv Ivustal a királyné koronázása volt mt|Hrcn<i<ei :K éppolyan pompával zajlott te. mini Károly*; A vokal!» . íu volt benne. hogy a Síéül Márton-Sempiomhaft u vcs> ni püspök helyett kivételesen m esztergomi érsek érinteti A károlyiak bárói címere (Gál Gábor reprodukciói) Egy félreismert személyiség Végigtekintve a magyar történelem évszázados periódusain, figyelmesebb mérlegeléssel, sajátos kettősséget fedezhetünk fel. Perszonalizált alapozású történetlátásunkon mindmáig végighúzódik az a helyenként és alkalmanként mesterségesen felerősített kettős látás, amely történelmi személyiségek között, a nemzet számára felkínált választási lehetőségeket, pl. Dózsában és Werbőczyben, Szapolyai Jánosban és Habsburg Ferdinánd- ban, Pázmány Péterben és Bethlen Gáborban, II. Rákóczi Fe- rencben és Károlyi Sándorban, Kossuthban és Görgeiben, Károlyi Mihályban és Kun Bélában stb. kívánta megjelölni. E választási kényszerrel sugallt kettősség mögött nemcsak ideológiai, politikai és koncepcionális ellentétek húzódnak, hanem annak ingoványos terepre vivő kínálata: ha a nemzet egésze az adott szituációban az egyiket választotta vagy követte volna a másik helyett, elkerülhette volna későbbi sorstragédiáit. A történetírást sokszor megzavaró politikai igények morális kategóriákkal illettek olyan politikusi életpályákat, amelyek a nemzetet egy tragikus pillanatából kívántak kivezetni. Tevékenységük és nemzetmentő elképzelésük megvalósításához folytatott politikájuk minősítése oly gyakran kapta meg, — sokszor már kortársaik értékelésében — az áruló jelzőt. Sokan váltak, s részben maradtak mind a mai napig ennek áldozatává, köztük is elsősorban az a Károlyi Sándor, akinek biográfikus igény- nvel megírt életrajzával Kovács Ágnes a Magyar História sorozatának utolsó kötetében lépett a szélesebb nyilvánosság elé. Történelmünk azon alakjának életútját ismerhetjük meg a kötetből, amelyet mind ez ideig csaknem az 1711-es szatmári békével hozott összefüggésbe a történelmi köztudat. Szekfü Gyula maga is nagy monográfiát kívánt írni Károlyi Sándorról, s őt, mint a Rákóczi- szabadságharc kompromisszumos befejezésének képviselőjét, s tudomásunk szerint a szabadságharcnak széchenyies szellemben tevékenykedő reálpolitikusát kívánta ábrázolni. Való igaz, ez az életpálya két szakaszra osztható, az első az 1711-es szatmári békekötésig tart, míg a második, az 1711 utáni korszakot fogja át, amely döntően a Habsburg Birodalom szolgálatában telik el. S mindkettőre megfigyelhető Kovács Ágnes kötetében, az egyfajta kompromisszumkereső készségnek a körülményekkel és a reális valósággal mélyen és következetesen számoló politikus alakjának árnyalt, történeti igazságot szolgáltató elemzése. A kötet szerzője, nagyon helyesen az 1711-es esztendőt, a szatmári békét tekinti olyan korszakhatárnak, amely lényegében módosította a Habsburg-magyar kapcsolatok jellegét. A szatmári békekötés lezárt egy olyan korszakot, amely a rendi függetlenségi harcok évszázados küzdelmeinek eredménye képpen Habsburg-fölényt biztosított, s egyben olyan új korszak nyitányát jelentette, amelyben a politikai centralizációra törekvő Habsburg Birodalomban az országnak gazdasági, közjogi és politikai státusa jelentékenyen átalakult. Károlyi Sándor a kortársi politikusok egyikeként, talán az elsők között észlelte ennek a változásnak a tényét. A magyar rendiséggel szemben fölénybe kerülő Habsburg-vezetés, céltudatos centralizációra törekedett, s Károlyi Sándor már egészen fiatalon annak latolgatásával kezdett politizálni, hogy az ország érdekei és a rendi érdekek közös nevezőre hozásával miként teremthetne hatékony ellenerőt a Habsburg- törekvések akadályozására. Ez eredményezte azt, hogy a század- fordulón a Habsburgokkal szemben való tevőleges ellenállás Károlyit is arra késztette, hogy csatlakozzék a szabadságharchoz. A kötet jól érzékelteti azt a nem könnyű döntést, ahogyan Károlyi eljutott a Habsburgokkal szembeni fegyveres ellenállás tényleges vállalásáig. A Rákóczi-szabadságharchoz Károlyi Sándor azon meggyőződésből csatlakozott, „hogy a kialakult helyzetben nem lehet ösz- szeegyeztetni a királyi ház szolgálatát és a magyar érdekek képviseletét,” s ahogyan Kovács Ágnes könyve ábrázolja, ez a felismerés és szerepvállalás nem hiúságból és kényszerből táplálkozott, mint azt oly sokszor hangsúlyozták, hanem nagyon is reálisan latolgatott és a nemzet sorsáért felelősséget érző politikusi magatartásból fakadt. Igaz, Károlyi számára a Rákóczival való szolidaritásvállalásnál elsősorban a nemesi-nemzeti sérelmek estek a latba, s miközben a rendi kiváltságok korlátozásmentes fenntartását kívánta, azt sem tévesztette szem elől, hogy az erősödő pozícióba kerülő Habsburgok a magyarokkal szemben visszaélnek a hatalommal. Amikor az 1708-as augusztusi trencséni csatavesztés bekövetkezett, már Károlyi is világosan látta — amit korábban is sejtett —: a szabadságharc sorsa, miként az a többi magyarországi szabadságküzdelemnél is megfigyelhető, nem mindig a hazai fegyverek erejétől függ. A fokozatosan felgyülemlő gazdasági nehézségek, az árutermelő nemességnek a szembehelyezkedé- se a harc folytatásával, a jobbágyi sérelmek orvoslásának, valamint a beígért személyi szabadságnak az elodázása, rohamosan csökkentette a szabadságharc népszerűségét. Ez Károlyiban is azt a meggyőződést érlelte, hogy miként lehetne a megsemmisítő katonai vereség elhárítását politikai, diplomáciai eszközökkel előkészíteni. Károlyi a helyzetet katasztrofálisnak ítélte, és sem a harcók folytatására, sem az emigráció választásában nem látott kielégítő garanciát és megoldást. Kovács Ágnes könyve ezt az önmarcangoló lelki tusát jól érzékelteti Károlyinál, aki felismerte azt is, hogy a belső erőforrások fokozott kimerülése után a szabadságharc nemzetközi helyzete is megingott, hiszen sem a franciák, sem az oroszok nem tartották olyan fontosnak a magyar szabadságharccal való tényleges gazdasági és katonai együttműködést, mint ahogyan a magyar fél, sokáig még maga Károlyi is, hitte vagy remélte. Milyen politikai tartalmú egyezmény megkötésében segédkezett Károlyi? Először is nem akarta elszalasztani a tárgyalásos rendezés ‘ lehetőségét, felismerve azt, hogy ebben maguk a Habsburgok is érdekeltek. A békeegyezmény a harcokban részt vettek számára teljes kegyelmet biztosított, s megígérte a rendi sérelmek országgyűlés keretei között tartott orvoslását, igaz, hogy csupán dinasztikus keretben. Károlyi megegyezését a fejedelem árulásnak tekintette, de Károlyi — ahogyan a szerző is hangsúlyozza: „egy olyan programnak lett az «árulója», amely 1711-ben már csak utópiának” volt tekinthető. A szatmári béke utáni periódus nemcsak az ország életében hoz új változást, hanem Károlyi Sándor további egyéni életútján is. A kiteljesedő egyéni karrier mintegy párhuzamos vágányon halad: az ország érdekeinek következetes képviselete mellett, Károlyi egyre több gondot fordított egyéni gazdaságának szervezésére is. Mint a rendi érdekek szószólója, elsődlegesnek tartotta az ország alkotmányos jogainak elismertetését. Az összeülő országgyűlések sorozatán, reformelképzeléseiben szerepelt egy központi kormányszerv létrehozása, amely végrehajtó intézménye lenne a király és a nemesség megegyezésének, továbbá a hatalom gyakorlásának paritásos alapon történő dualisztikus formájának kiépítését szorgalmazta. A korszak igényeinek megfelelően a merkantilista elvek alkalmazásától remélte a belső piaci viszonyok kiszélesítését. A kötet azonban ezeket az elképzeléseket kritikusan szemléli, hiszen a kortársak, köztük maga Károlyi Sándor, nem figyeltek arra elég körültekintően, hogy a terjeszkedő Habsburg abszolutizmusjobb és kedvezőbb külpolitikai hátszéllel indult tervei megvalósításához. Belső centralizációs törekvéseinek alapozását az a körülmény is biztosította: a korabeli európai nagyhatalmi helyzetben egy gazdaságilag és politikailag megerősödő Habsburg Birodalomnak kedvezőbbek lettek a feltételei. Ezért indokolt a szerzőnek az az észrevétele, miszerint a nemesi érdekvédelemnek a kortársak által kialakított gyakorlata, valamint a Habsburg centralizációs törekvések egyidejű összeegyeztetése, nehezen lett volna megvalósítható. A kötet tartalmas és szakszerű fejezeteit gazdagítják azok a részek, amelyek a gazdálkodó, a birtokgyarapító, a sajátos jobbágypolitikát folytató, immáron országos tekintéllyel bíró főnemes alakját mutatják be. Alapos ismereteket nyerhet az olvasó egy roppant kiterjedésű uradalom tisztségviselőinek feladatairól, a gazdaságirányítás szakszerű jellemzőiről. Egy modern, a piaci és a nyereségi szempontokra messzemenően ügyelő földesúri gazdálkodás mechanizmusát ismerhetjük meg a kötetből. Aki nem közvetlen szakmai vonzódással veszi kezébe a kötetet az is bő ismeretet adó és jó stílusban megírt munkát olvashat. A szélesebb olvasóközönség tetszését bizonyára azok a nem szigorúan „szakmai megállapítások” nyerhetik meg, amelyek a kötetben, gazdag terítéssel, az életmódra, a személyi mentalitásra, a viselkedési és az öltözködési normák korabeli jellegzetességeire vonatkoznak. A portréból egy nagyon eredeti, kortársi barokk miliőben is szokatlan, „magyaros” minták szerint gondolkodó, élő és viselkedő, parvenu alűrökkel bíró főúr alakja rajzolódik ki. Szőke Domonkos ruló? alapján az érdembeli tárgyalások megkezdhetők. Ezt annál inkább is sürgetőnek találta, mert a kuruc és a császári haderők közti különbség szinte napról napra nőtt. Időnyerés céljából Károlyi gyorsfutárt küldött a Pesten tartózkodó Pálffyhoz, és türelmét kérte: „Mivel nemcsak magam személyét illeti ... hirtelen magamat resolválni elhatározni lehetetlen; hanem hogy hozzá kezdhessek és egy kis időm lehessen, excellentiád előtt alázatosan könyörgök.” Egyidejűleg levelet írt Munkácsra, amelyben a tárgyalások megkezdésére igyekszik rábírni a fejedelmet. Nyilván ezt az álláspontot képviselte személyes találkozásukkor is, de — mint az a Pálffyhoz intézett válaszból kiderül — minden eredmény nélkül. A császári fővezér ennek ellenére sem szakította meg a Károlyival való levelezést. Jól tudta ugyanis, hogy Károlyi nem mindenben osztja Rákóczi véleményét. Éppenséggel a kettejük felfogása közti különbség alapján Pálffy nagyon hamar felismerte, hogy politikai céljai megvalósításához Károlyi alkalmasabb partner lehet, mint az elveihez mereven ragaszkodó fejedelem. A levelekből és az üzenetekből Károlyi is világosan látta, hogy Pálffy és Rákóczi álláspontja öszszeegyeztethetétlen. A „felfedezés” súlyos lelkiismereti tehertételt rótt rá, mert egyrészt őszintén ragaszkodott a fejedelemhez, másrészt — a szabadságharc katonai helyzete és főleg kilátásai alapján — meg volt győződve a tárgyalások szükségességéről. Állásfoglalását tehát ezúttal is a tényekből levont következtetések alakították, nem csupán személyes érdekei. Bírálói megfeledkeztek (megfeledkeznek) az 1710. december 22-én kelt császári leiratról, amely a hűségnyilatkozat letétele esetén birtokainak és főispáni tisztségének megtartásáról biztosította Károlyit. Különböző forrásokból Károlyi hamar tudomást szerzett a kegyelemlevélről. Ha tehát csak önérdekére lett volna tekintettel, már 1710 végén elpártolt volna a kurucoktól. Ehelyett idegőrlő feladatot vállalt: megkísérelte az ösz- szeegyeztethetetlenek összeegyeztetését. Fáradhatatlanul érvelve próbálta meggyőzni Rákóczit a tárgyalások szükségességéről, s közben állandóan kérte Pálffy megértését. A császári főparancsnok 1711. január 1-jén indult el Pestről, és a kemény téli idő ellenére a Nagykőrös — Szolnok — Püspökladány — Hajdúszoboszló útvonalon haladva január 9-én Debrecenben volt. Károlyi a fejedelemmel való megbeszélések céljából fegyverszünetet kért Pálffytól, aki, bár az időhúzást nehezen viselte, január 12-én nyolcnapos fegyverszünetet kötött. Igaz, ennek ára volt. Hogy Bécsbe is jelenthessen valami eredményt, a fegyverszünetért cserébe Pálffy Sarkad átadását és a kuruc csapatok Nyírbakta—Nagy- kálló vonalra való visszavonását kérte. A fegyverszünet megkötése után Károlyi azonnal Munkácsra sietett, de a fejedelmet már nem találta ott. Ezért gyorsfutárt menesztett a Lengyelországba távozott Rákóczihoz, s nemcsak a fegyverszünetről tájékoztatta, hanem visszatérését is sürgette. Rákóczi január 17-én kapta meg Károlyi levelét, de lengyelországi tárgyalásait fontosabbnak tartotta a hazatérésnél. Még meg sem érkezhetett a fejedelem válasza, a nyugtalanul várakozó Károlyi újabb levelet küldött, amelyben tájékoztatta Rákóczit terveiről. Mindenekelőtt a fegyverszünetet akarta meghosszabbítani és — Vay Ádámmal, Sennyey Istvánnal egyetértésben — elhatározta magát a Pálffyval való személyes találkozásra. Pálffy helyzete sem volt köny- nyebb. Már akkor elfogadta Károlyi javaslatát (be kell vonni a megbeszélésekbe a fejedelmet is), amikor az udvarban még hallani sem akartak a Rákóczival való tárgyalásokról, s amikor még ő maga sem rendelkezett teljhatalommal a magyarországi ügyek fölött. A hatáskörét túllépő Pálffy kétségeit az is tetézte, hogy a nyolcnapos fegyverszünet Károlyi híradása nélkül járt le, noha a kuruc tábornagy erre ígéretet tett. Azt persze Pálffy nem tudhatta, milyen nehézségeket kellett leküz- denie Károlyinak, aki azt is igyekezett eltitkolni, hogy Rákóczi nincs Magyarországon. Ilyen körülmények között Pálffy, hogy fedezze magát Bécsben, kénytelen volt felújítani a katonai akciókat. Január 21 -én megindult Kállófelé, de a mostoha időjárás miatt csak Téglás—Hadház vonaláig jutott el. A császári sereg hadmozdulata kétségbeeséssel töltötte el Károlyit, akinél jobban senki sem volt tisztában a kuruc seregek súlyos helyzetével, és cselekvésre késztette. A császáriak további előnyomulását feltartóztatandó, megjelent Pálffy táborában, és nemcsak Ecséd és Sólyomkő kiürítését, a kuruc erők Szatmárig való visszavonását ígérte meg, hanem Rákóczi meghódolását is. Pálffy, aki már azt hitte, hogy a politikai rendezésre irányuló erőfeszítései zátonyra futottak, örömmel fogadta Károlyi bejelentéseit. Beleegyezett a fegyverszünet ötnapos meghosszabbításába, és késznek mutatkozott a Rákóczival való személyes találkozásra, amivel tábornokai is egyetértettek. Azt igazán nem sejthették, hogy Károlyi felhatalmazás nélkül nyilatkozott a fejedelem nevében. A nem várt fordulaton fellelkesülve Pálffy január 21-én részletes jelentést küldött Bécsbe, s csapatai sanyarú állapotára, Rákóczi közeli meghódolására hivatkozva felhatalmazást kért a további tárgyalásokra. Bár a titkos tanács ezúttal teljesítette kívánságát, és engedélyezte a Rákóczival (igaz, csak mint magánszeméllyel) való tárgyalást, a császár csak január 31- én írta alá a felhatalmazást. Pálffy mindezzel nem sokat törődött, felhatalmazás nélkül is vállalta a fejedelemmel való találkozást. Azaz, csak vállalta volna, mert Rákóczi még mindig nem tért vissza Magyarországra, s természetesen sejtelme sem volt Károlyi ígéretéről. Károlyi szorongva gondolt az előtte álló nehézségekre, s hogy időt nyerjen, mindenekelőtt az ötnapos fegyverszünet meghosszabbítására törekedett. Pálffynak — ha ragaszkodott politikai terveihez — nem sok választása volt. Kelletlenül, de végül is beleegyezett a határidő-módosításba (január 30- ig), sőt levelet is írt Rákóczinak. Ebben reményét fejezte ki aziránt, hogy a személyes találkozás elősegítheti a megegyezést és a haza javát. Károlyi, Pálffy' levelével a pogy- gyászában, január 24-én indult el Munkácsról, hogy találkozzon a fejedelemmel. Másnap Korosztóról írt levelet, s ebben szinte kétségbeesve sürgeti a fejedelem hazatérését. Károlyi meg volt róla győződve, hogy a felkelés ügye Magyarországon fog eldőlni, s úgy vélte, hogy csak Rákóczi és Pálffy találkozása akadályozhatja meg a hadműveletek kiújulását. $ ameny- nyiben tehát a találkozásra nem kerül sor, elúszik a szabadságharc politikai lezárásának a lehetősége is, kárba vész a csaknem egy évtizedes küzdelem minden eredménye. Az eseményektől távol lévő fejedelem nem látta ennyire sötéten a helyzetet. Optimizmusa azonban nem tartott sokáig. Január 27én találkozott Károlyival Skoljé- ban, s vele együtt érkezett meg másnap Munkácsra. Tábornagyának beszámolója és az itthon szerzett „élmények” két napon belül megváltoztatták Rákóczi véleményét. Már január 29-én olyan értelemben írt Bercsényinek, hogy a szabadságharc ügye katonailag megpecsételődött, és hogy a „bent lévők” valamennyien békét kívánnak. Tapasztalatai és talán Károlyi érvelése hatására a fejedelem beleegyezett a Pálffyval való találkozásba, amelyre január 31-én Vaján került sor. Pálffy arra igyekezett rávenni Rákóczit, hogy újon József császárnak egy hódoló levelet, mert azzal a felkelők számára kegyelmet, Magyarország és Erdély részére pedig törvényeken alapuló szabadságot nyerhet. A teljes amnesztián, valamint birtokai visszanyerésén kívül önmaga számára is a legmagasabb méltóságokat remélheti, egyetlenegy: az erdélyi fejedelemség kivételével. Rákóczi még aznap éjjel megírta a levél fogalmazványát, amely- lyel Pálffy — az Aranybulla ellenállási záradékára való hivatkozás kivételével — egyet is értett. Még azt sem kifogásolta, hogy Rákóczi nemcsak a vezetők, hanem a felkelés valamennyi résztvevője számára kegyelmet kért. Csak később, az udvari körök felhördülése után védekezett azzal, hogy az említett követelés tudta nélkül került a levélbe. Pozsony
