Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-07 / 240. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 7, péntek Interjú Fischer Ádámmal, a Haydn-fesztivál igazgatójával Két ország — közös zenekar Burgenlandi Haydn-fesztivál — hirdeti a plakát és szórólap. A Magyar—Osztrák Haydn Filharmonikus Zenekar hangversenyei Fertődön és Eisenstadtban (Kismarton). Műsoron a G-dtír (Üstdob) szimfónia, a fisz-moll (Búcsú) szimfónia, a Sinfonia Concertante, a G-dúr (Katona) szimfónia, a Királyi Zene Társaság indulója. Énekel Komlósi Ildikó és a világhírű Peter Schreier. A fesztiválról Fischer Ádám karmesterrel, az ünnepi játékok zenei vezetőjével beszélgetünk. — A fesztivál létrehozását a Burgenlandi Tartományi Kormányzat kezdeményezte. Már tíz éve szerettek volna Haydn-fesz- tivált rendezni. Egyik hivatalnokuk, aki ezen a területen dolgozott, megemlítette nekem ezt az elképzelésüket, és ismerve az én Haydn-rajongásomat, felkért a tervek összeállítására. — Hogy jött létre a kétnemzetiségű zenekar? — Az osztrák—magyar kulturális rokonság sokkal mélyebben gyökerezik az emberek mentalitásában, mint ahogyan sokáig gondoltuk. Zeneileg pedig a magyar zenei stílus nagyon hasonlít a bécsire, annak ellenére, hogy évekig nagyon nehéz volt az érintkezés. A magyarok ösztönösebbek, az osztrákok kifinomultabbak. Gondolatilag és érzelmileg így az előadás kiegészí- tődik. A zenészek sokat tanulnak egymástól. A legtöbbjükkel személyes a kapcsolatom. Az Állami Hangversenyzenekar tagjaival még együtt jártunk a konzervatóriumba. Ma már ők a magyar zenei élet jelesei. A Bécsi Filharmonikusokat 1980 óta ve- zénylem. Életem első húsz éve Magyarországhoz köt, s ez meghatározó. De Bécsben végeztem a zeneművészeti főiskolát. Bécs zenei központ. Kari Böhm, Karajan, s kitűnő zenekarok fémjelzik. A magyar és osztrák zenészek tudnak együtt dolgozni, ez már az első közös hangversenyen megmutatkozott. A fesztivált első alkalommal 1987 nyarán rendeztük meg. Állandó tagjaink vannak, akik rendszeresen fellépnek velünk. Ez nem azt jelenti, hogy egyeztetési gondok és egyéb elfoglaltság miatt nem fordul elő változás. A próbák két- nyelvűek. Pár napig próbálunk a helyszínen, akkor következik a műsor, majd a lemezfelvétel. — A magyarok is Eisenstadtban laknak? volt. Haydn ma is igényt tarthat ekkora érdeklődésre? — Mindenféleképpen. Négyéves voltam, amikor először hallottam az Üstdob szimfóniát. Azóta a Haydn-muzsika számomra a legnagyobb öröm. Talán ezért is választottak engem művészeti vezetőnek, mert hangversenyeimen Haydn műveit gyakran vezénylem. Be szeretném bizonyítani, s ezt a közönség reakcióin is le tudom mérni, hogy a „kedves, de kicsit unalmas” — közhiedelem szörnyű és igazságtalan vád Haydnnal szemben. Ez a muzsika színes, szenvedélyes és érdekfeszítő, az előadókon múlik, hogy úgy is hangozzék. — Szeretnénk operákat is játszani, mint Mária Terézia idejében. Eddigi bemutatóink visszhangja meggyőzött arról, hogy ez az osztrák—magyar zenei stílus igenis bizonyít valamit. Az egész világon ezt hirdetjük. Az angolamerikai Nimbus-lemezcég évek óta emeli lemezfelvételeink számát. Az 1987-es Haydn-fesztivál lemeze nagyon szép sikert ért el Japánban, a tíz legjobb kiadvány között szerepelt. Júniusi koncertjeinket is FCD-lemezre vették, és a szeptemberit is felveszik. Mindezek biztatnak bennünket. A forintért vásárolható jegyek, az utazási feltételek könnyítése mind azt jelenthetik, hogy a zeneszeretők közelebb kerülhetnek egymáshoz. Haydn muzsikája nem a múlté, hazai kincsünk, amely egyben nemzetközi. A koncertek, a lemezfelvételek sikere bennünket igazol. Az osztrák—magyar zenei stílus nem csak tradíció. Hiszek a jövőjében, mint ahogy abban is, hogy muzsikája öröm a mi szívünknek “• J. A. Fischer Ádám — Nem. Ők Sopronból járnak át busszal. A világútlevél számunkra is könnyített kicsit. A nemzetközi politikai helyzet enyhülése tette egyáltalán lehetővé, hogy létrejöjjenek ezek a hangversenyek, hogy két ország közös zenekart állapíthasson. Remélem, hogy ez a jövőben egyre természetesebb lesz. A zenekar osztrák intendása, Wilhelm Hübner soproni születésű. Nyugdíjazásáig, tizenöt évig volt a Bécsi Filharmonikusoknál. Lelkes szervezője és támogatója ennek az ügynek. Ő mesélte, hogy gyermekkorában gyakran járt Kismartonba, a templomba Haydn-orgonamuzsikát hallgatni. Most, hetven éven felül, azt reméli, hogy olyan lesz az együttműködés, hogy a zeneszeretőket az országhatárok nem választják el egymástól. — A helyszínek, a gyönyörű kastélyok szinte kétszáz év óta várnak méltó eseményekre. A fesztivál két helyszínű. Szervezése egyszerű volt? — Sajnos, nem számoltam azzal, hogy mindkét kastély nehezen megközelíthető, s egyelőre nem rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyekre a messziről idelátogatóknak szükségük van. Nincs még megfelelő szállás- és étkezési lehetőség. Autó nélkül csak a legelszántabbak tudnak eljönni, mert vasút sincs a közelben. Hajavulnak az utazási feltételek, akkor bizonyára több hangversenyt is tudunk rendezni. Budapesttől mindkét helyszín messze van. De jó hír, hogy ma már lehet az eisenstadti koncertekre jegyet venni forintért is. — Az igazi nemzetközi zenei élet Haydn idejében Fertődön (Részlet a Diadal és tragédia című Sztálin-életrajzból) Fordította: Zahemszky László Zsdanov és Molotov (IX/2.) Később — már a háború után — valaki a felelős munkatársak közül, e furcsa nyilatkozat megjelenését magyarázva, azt szokásos „diplomáciai szondázásnak” állította be. Tegyük fel, hogy így volt: a potenciális ellenség szondázása. Ám a nyilatkozatot a szovjet emberek milliói is olvasták, a hadsereg és a flotta teljes személyi állománya. Ha egy ilyen szondázás elkerülhetetlenül szükséges volt, akkor miért nem orientálták szolgálati úton a határ menti katonai körzetek parancsnokságát? Moszkvában Berlin reakciójára vártak. Ám a szovjet követségről érkező rejtjeles táviratok szerint a hivatalos körök teljes mértékben kitértek a nyilatkozatra adandó válasz elől. Jegyzéket nyújtottak át, amely szerint a Luftwaffe (a német légierők neve. — Ä ford.) egyik gépe megsértette az államhatárt. Berlin erre sem reagált. Akkor a szovjet népbiztos magához kérette a német követet, hogy magyarázza meg Berlin álláspontját a TASZSZ-nyilatkozatban felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Ezzel egyidejűleg a német fővárosban a szovjet követ kihallgatást kért Ribbentroptól. Mindhiába! Berlin már döntött. Közeledett az X nap. Sem Sztálin, sem Molotov — akik a szörnyű támadást megelőző utolsó napokban hasztalanul törekedtek arra, hogy Berlin azt válaszolja: mindez „félreértés” — nem tudta, hogy a támadás estéjén Hitler bizalmas levelet írt Mussolininak „Oroszország likvidálásának terveiről”. Részlet ebből a dokumentumból. „Duce! Ábban a pillanatban írom Önnek ezt a levelet, amikor a hónapokig tartó súlyos töprengés és az örökös ideges várakozás életem legnehezebb elhatározásával végződött . . . Ami a Keleten megvívandó harcot illeti, Duce, az határozottan nehéz lesz. Ám én egy másodpercre sem kételkedem az óriási sikerben. Még ha az év végére 60 vagy 70 hadosztályt is kellene Oroszországban hagynom, az mégis egy része lenne azoknak az erőknek, amelyeket most állandóan a keleti határon kell tartanom. Belsőleg ismét szabadnak érzem magam, hogy erre az elhatározásra jutottam . . .” Ahogy közeledett a háború, kapuja egyre szélesebbre tárult. A támadás kezdetére egészen gigantikussá vált: az Északi-Jeges- tengertől a Fekete-tengerig. Már lehetetlen volt bezárni. Sztálin azonban az utolsó pillanatig bízott előrelátásában és prófétasá- gában. Szűk körben még a háború kezdete előtt egy hónappal is azt mondta: — A jövő év májusában alighanem elkerülhetetlen lesz az összecsapás. Noha Sztálin biztos volt benne, hogy a háborút sikerül elodáznia, a háború előtti utolsó hónapokban ideje oroszlánrészét a katonai kérdéseknek szentelte. így a Sztálinnál tartott tanácskozás után, a vezérkar által hozott speciális direktívának megfelelően megkezdődött az egységek és csapattestek átcsoportosítása a belső körzetekből a határ menti körzetekbe (16., 19., 20., 21., 22. hadsereg). Az SZK(b)P KB Politikai Bizottsága 1941. június 21-én kelt határozatának értelmében ezen egységek nagy részének a Főparancsnokság tartalékcsoportját kellett képeznie. De már késő volt. Tekintettel a robbanásveszélyes helyzetre Sztálin jóváhagyta, hogy a katonai iskolák a tanulmányi idő letelte előtt bocsássák ki növendékeiket. A frissen kinevezett fiatal parancsnokok és politikai biztosok — anélkül, hogy szabadságot kaptak volna — haladéktalanul a csapatokhoz indultak, ahol nagy hiány mutatkozott a parancsnoki káderekből. Hosszú habozás után Sztálin egy olyan nagyformátumú lépésre is elhatározta magát, mint a kb. 800 ezer tartalékos behívása — ennek következtében sikerült feltölteni 21 hadosztályt a határmenti körzetekben. Sajnos ezekre az intézkedésekre csak a háború kitörése előtt 2—3 héttel került sor . . . A honvédelmi népbiztos június 19-i parancsa azt a feladatot tűzte a csapatok elé, hogy álcázzák a repülőtereket, gépparkokat, bázisokat, raktárakat, és telepítsék szét a repülőgépeket a repülőtereken. Ám éppenhogy csak megkezdték a parancs teljesítését . . . Ugyanúgy, ahogy a hadseregparancsnokságok tábori harcálláspontjainak telepítése is csupán a támadás előestéjén vette kezdetét. (Folytatjuk) Kinek dolgozik az idő? Ugye maguk is szeretnék tudni? Nem csigázom a kíváncsiságukat, megmondom nyíltan, kerek perec, ahogy manapság szokás nálunk: nem tudom. Nem azért nem tudom, mert nem szabad tudnom, vagy valaki azt mondta, hogy jobb nekem, ha nem tudom, vagy netán még előnyösebb, ha elfelejtem, hogy tudtam valaha. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy sejtem. Most már ez sem kötelező. Hajdan nagyon egyszerű volt a dolog. Megírta az újság, hogy rothad a kapitalizmus. Felolvastuk szépen, artikulálva, hogy az ellenség is megértse, miről van szó, aztán elénekeltük, hogy holnapra megforgatjuk az egész világot, és ki-ki elment aludni. Az idő nekünk dolgozik — mondtuk, s ez az egy éjszaka már igazán nem vág földhöz bennünket. És mit láttunk reggel? Semmit, mert még nem töröltük ki a szemünkből az álmot. Csak a fenenagy horkolást hallottuk. Évek múlva jöttünk rá, hogy az a fránya idő ahelyett, hogy szorgosan végezné a feladatát, lent alszik a szuterénban. Mit ír ma az újság? Azt, hogy még mindig hitelképesek vagyunk nyugaton, és szeretnénk előre igazítani az órát. Igaz, a Keleti pályaudvar mellett már évek óta árulják svarcban a nyugati csempészárut, de mire ideér, mindig visszaállítja rajtuk valaki az időt. Énekelni már csak a kórustalálkozókon szoktunk, és egyre kevesebb idő jut az alvásra is. No igen, mert egész éjjel azon törjük a fejünket, ki és hogyan teremtse elő a munkanélküli segélyt, és mit újunk az adóívre. Mert az idő nekünk dolgozik, tehát mi fizetjük érte az adót. No, de hagyjuk a gazdaságpolitikát! Múlandó állapot. Bezzeg a szerelem örök. Józsi barátom beleszeretett egy zöldségüzletbe. Badarságokat beszélek, hiszen a tündérszép tulajdonosnőt vette feleségül. Mondták is neki, hogy tündérkertbe került. Imádottja gyönyörű, okos és fennkölt teremtés. Igaz, az anyós felér egy egész boszorkányszombattal, de szerencsére beteges, és nem húzza már sokáig a zöldségesládákat. Józsi olyan boldog Volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele, hiszen tudtá, hogy az idő neki dolgozik. Ő meg az anyósnak. Nem mondom, kezdetben szokatlan volt hajnali háromkor kelni, éjfélkor feküdni, de az anyósa mindig pontosan felkeltette. A tündéri feleség hamarosan átköltözött a mama szobájába, hogy ne zavaija Józsi álmát. A ládákat is felsegítették a vállára, és Sajnálták, hogy már megint három kilót fogyott. De Józsi tudta, hogy az idő neki dolgozik. Amikor kórházba került, papot hívtak hozzá két ministráns gyerekkel, hogy illően feladják neki az utolsó kenetet. Józsi tisztelettudóan megkérdezte: — Eljött az idő, tisztelendő úr? — El, fiam, gyónd meg a bűneidet! — Kár — mondta Józsi meg- adóan —, sokkal jobban szeret- S tem, amikor még nekem dolgozott- T. Ágoston László Az eisenstadti (kismartoni) kastély
