Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS 5. NÉPÚJSÁG, 1988. október 1., szombat Mindig egyenes tartással Szelídség és türelem Kálnoky László Adósság című versét közli a kötet előszóként. Alkalmi vers ez, a hetvenöt éves Apor Elemért köszöntötte több, mint hat esztendővel ezelőtt, a baráti lelkiismeret hangján zen- getve meg a kor kíméletlenségét és azt az aggódást, hogy ő a tartozásból esetleg nem tud törleszteni. APOR ELEMER Mindenütt téged kerestelek Többek között így szól ez az írás: „Bárcsak találnék szavakat, elmondani, hogyan taposta el a lángot, mielőtt felragyoghatott volna igazában, egy óriás talp. Láthattam fejem fölött a mindnyájunkat fenyegető balszerencsét nemegyszer én is. Nekem sikerült egy váratlan mozdulattal kicsúszni árnyéka alól.” A nemes veretű sorstörténeti jelzést — utólag is — véresen-ko- molyan kell vennünk. Mert Kálnoky Lászlónak valóban sikerült a provinciális hatalmak talpa alól kimenekülnie; kemény jelleme a sérülékeny sorsban is tartotta azt a fegyelmet és tájékozódást, amely képességei szerint is vitte őt a központba, az irodalmi tudat és elismerés magasabb régióiba. Apor Elemér — aki diplomával és sok kitűnő adottsággal a tarsolyában — ugyancsak lehetett volna űtitársa a költő Kál- nokynak és nemcsak a barátság okából — nem ment el Egerből, hőn szeretett szülővárosából. Még akkoriban amikor mindenki úgy érezte, hogy a politika viharai, csapásai ellen, az elképesztő túlkapások, meghurcoltatások elől is odébbállva helyet és helyzetet kell változtatni. Nem ment, maradt. Valószínűleg — ahogy mi ismeijük őt — érzelmei, rokonságai, e táj szellemessége megtartó-visszatartó ereje miatt sem akart elmenni innen. S ma, felfelé ívelő öregsége idején nyugodtan és nyugtatóan állítjuk, jól tette. Ezt az érzelmi életet, ezt a szelíden, a bükki levegőtől is fényes, az egész testet- lelket átjáró-áttisztító elevenséget, a szépségnek ezt a zenélő áramlását, a megfontolt szavaknak ezt a józanul, kimérten dallamos rendjét s benne a lelki örömnek ezt a sajátos hozsannáját — nevezhetnénk talált, megtalált, de mindenekfölött lelkesült életszeretet — itt és csakis itt lehet, ebben a barokk, ebben a művészi környezetben úgy megélni, hogy minden a helyén legyen. Nem szeretnénk elaprózni mondandónkat. Ha a költő életét és sorsát áttételesen érzékeltettük, csak azt emelve ki, hogy az eltaposó láb irgalmatlan fenyegetésétől sem riadva vissza igyekezett túlélni mindent, vagy a mindent bevárni — ami még későn is, de jöhetett —, úgy a válogatott versek lényegéről ejtenénk néhány szót, hogy egy nagyobb terjedelmű írásnak a vázlatát adjuk most. Ez a költészet a kezdetektől fogva zenélő szavak és zenélő gondolatok játéka. Azt senkinek nem kell erősítgetnünk, aki ezt az alig hetven verset elolvassa, csemegézi, ízlelgetvén netán még elemeire is bontja, hogy itt a leírt, inkább kimondott szavaknak olyan zenéje, dallamvilága támad, ami csak Apor Elemérre jellemző. Első kötetének — 1935-ben jelent meg — vezérdarabjai is azt az embert mutatják be, aki a tiszta lélek, a minden áldozatra kész jellem, a tapintha- tóan értékes erkölcsi rend birtokában szól embertársaihoz. Nemcsak azért, hogy megvallja magát, hanem azért is, hogy társakra találva, otthon érezze magát övéi között. Eger, ez a kisváros nemcsak életének színtere maradt a költőnek hosszú nyolc évtizeden keresztül s valószínűleg már lesz is haláláig, hanem az alkalom is, alázatosan elviselt kereszt is, ahol a magány nemcsak édes összhangokat súgott és súg, megpróbáltatások időközét is beiktatta. S mindezek ellenére, ezekkel együtt a mai Apor Elemér ugyanúgy, ugyanezt a feszes, a klasszikusoktól is átöröklött, szigorú fegyelemmel elsajátított költői renddel, a nemesen szecessziós romantikával összeillesztett verssorokkal, a szakaszokon belül is pajzán táncot járó dallamívekkel, lendülő töredékekkel kapcsolja egybe a múlt hangulatait, az örök témákat. Elegyíti mindazzal, amiket ma az egri utcán járva, a dombokat, a bükki helyeket bebarangolva, a templomok szépségét, nagyszerűségét is megértve, a temetők halk lombsusogását is hallgatva. Zenévé — gondolattá növeszti élményét, amik nélkül nem is igazi a játék és a bölcselkedés, az itteni tartózkodás. Hogy hány rétege akad ennek a játéknak? Sok. A kötet címadó vallomása például — Mindenütt téged kerestelek — oly igen hasonlít egy szerelmi kitörésre; az is, de nem személyhez szól, hanem a vers végén csattanóként áll a mindennél fontosabb: „ . . . fenn és lenn és mindenütt téged, téged, téged kerestelek, gyötröm, gyönyörűségem mindenség szívverése vers”. Itt nincs sehol köz- pontosítás, csak a verssorok tördelése érzékelteti, mekkora belső feszültséget áraszt ki ez a szerelem. És ha ez a világ a költő számára így forog, minden innen fejthető fel, vagy fejthető ki. Ez a játék: az alkotás öröme, a tartalom és a forma remek ötvözete. Nem akarjuk a művészi megélés, fogalmazás sok-sok példájával a kötetből azt bizonyítani, mennyire, mihez, hogyan kötődik szülővárosában. De azt, hogy szépen, tartalmason, pisszenő panasz, horkanó harag nélkül, nemesen és magas erkölcsi szinten vállalta-teljesítette életét, azt mi sem fejezi ki jobban, mint az, hogy a megkoptató évtizedek után is az a jelenség Egerben, akinek olykor megjelenő írásait, de őt-magát is mindig kitüntető szeretet fogadja. S ha van itt halk népszerűség, szelíd tekintély, az az övé, mert kezilo verséből, 1935-ből vesszük a/ átalakított szólást: ő erkölcsi nagynak született. Ilyen a sors költészete, ilyen a költészet sorsa! Farkas András Széljegyzet a köztéri szobrászatról Varga Imre szobra Károlyi Mihályról (Fotó: MTI-Press) Az ókori Athén számunkra minden bajával együtt a demokrácia örök bölcsője. De nem volt mindig a nép hatalma alatt e jelképpé nőtt görög város: valaha zsarnok, tirannus uralkodott. Athén egyik ilyen zsarnokát két ifjú ölte meg családjuk becsületének védelmében. A nép szobrot állíttatott nekik, s mikor a perzsák elfoglalták Athént, majd távozván magukkal vitték a szobrot, a Zsamokölők kettős alakját újra elkészítették. Római kori márvány másolata ma is őrzi a két daliás ifjú alakját, akik megszabadították a várost. Valahol itt, a klasszikus Athénban kezdődik az, amit ma köztéri plasztikának nevezünk. A korábbi szobrokat istenként tisztelték, áldoztak előttük, ünnepségek tárgyai voltak — ám a halandók, izmos ifjak és szép lányok képmásait már nem vallási célbői állították, hanem azért is, hogy a leendő anyák rájuk pillantva szép és jó fiakat szüljenek. Legalábbis van egy ilyen hagyomány. És nem kisebb szerepe volt a városállamok dicsvágyának. A régi görögöknél vagy a reneszánsz Itáliában a városok minden lakója magáénak érzi, szeretettel simogatja a szobrokat, még talán a szegények, a rabszolgák is. Ez a hagyomány egészen a múlt század végéig élt. Nem volt szinte olyan komolyabb francia város, amely ne örökítette volna meg Jeanne d Arc emlékét, s ugyanezt mondhatjuk e| a magyar városokról meg Kossuth Lajosról. Hozzátartozott ez a város fogalmához, mint ahogy fél századdal később — az európai művészethez való csatlakozás „fáziskézsége” miatt — a török városokat lepték el az országot megmentő és felvirágoztató Atatürk lovas vagy álló szobrai. Mindezek a művek többnyire reneszánszos-barokk, ám főként akadémikus stílusban készültek, illően a kor közízléséhez, melyet tekintélyes polgárokból álló zsűrik képviseltek, s e zsűrikben a legkisebb közös nevezőt a legkonzervatívabb tag képviselte. Ez különben máig így van. Nincs is semmi baj az ókorból, reneszánszból, múlt századból vagy épp ötven-hatvan évvel ez- előttről ránk maradt szobrokkal. Hozzánőttek a városokhoz, tájékozódási pontok, jelképek. Néha mai alkotások is betöltik ezt a funkciót, például Marosits István esztergomi Liszt-szobra csakhamar megjelent képeslapokon a város legjellegzetesebb részei között, jelezve a befogadást. Ám az az igazság, hogy az ilyesmi inkább kivétel, mint szabály. Nem a szobrász tehet róla — a műfaj élte túl önmagát. Nem alkalmas arra a mozgósításra, lelkesítésre, mint valaha, sokkal hatásosabb tömegkommunikációs eszközök fejlődtek ki századunkban. Hanem az utóbbi évtizedekben még élt a hit, hogy a köztéri szobrászat a meggyőzés hatásos eszköze, és kialakult egy jó néhány évjáratból álló művésznemzedék, amelyet ebben a szellemben neveltek, s egyben abban az illúzióban, hogy az állam rendelései előbb vagy utóbb hozzá is eljutnak. Az állam azonban most másra tartogatja a pénzt, s egyéb közületek sem tartják lényegesnek, hogy növeljék a felszabadulási emlékművek vagy a Leninek számát. Az ifjabb, „stúdiós” szobrásznemzedék meg mintha nem is nagyon tömé magát, hogy része legyen a nagy megbízások dicsőségében. Amit kiállítanak, az legfeljebb gúnyos fintor az emlékműszobrászatra — kitömött varjút, óriási villanykapcsolót és hasonlókat ugyan mely közület rendelne meg? Legfeljebb múzeum, a modern gyűjteménybe, de a múzeumi lét korántsem azonos a köztér eleven forgatagával. A verkli, ha lassan is, de forog tovább. Hiszen van még nagy ember és nagy esemény, amely nem kapott emléket. De az utóbbi évek alkotásai mintha szégyenlősen foglalnák el helyüket. Talán Károlyi Mihály szobra — Varga Imre alkotása — volt az utolsó nagyplasztika Budapesten, amelynek igazán jól választották meg helyét. Wallenberg emlékműve miért nem kerülhetett eredeti helyére? József Attila Duna-parti szobra hogy tétethetett ilyen szerencsétlenül kieső pontjára a térnek? És hosszan sorolhatók még az olyan emlékművek, amelyek mintegy elbújnak a fák közé — Münniché, Bajcsy-Zsilinszkyé ... A felemásság jelzi e művek helyzetét; létüket a mecenatúra intézményének továbbélése, a városatyai megszokás magyarázza, s nem a közösség élő igénye. Két szakember a fiatal gárdából, a történész Potó János és a művészettörténész Wehner Tibor sokat foglalkozott az utóbbi években köztéri plasztikánk múltjával és jelenével. Ez is jelzi a műfaj aggkorát. Hogy eztán lehet-e jobbat kitalálni helyette? Nem tudom. Karinthy sem tudta végül helyettesíteni a házasság tökéletlen intézményét. Székely András A Mátra múzeuma Gyöngyösön . . . Országhatárainkon túl is jól ismerik, a gyöngyösi Mátra Múzeum természettudományi gyűjteményét, annak igen sok ritkaságát. Az idelátogatók nemcsak a mátrai élővilág és növénytannal ismerkedhetnek meg, hanem a város és környéke történetével, néprajzával, szőlőkultúrájával, gazdaságával is. A mátrai fazekasság emlékei . . . (Szabó Sándor felvétele) Napjaink szó- használatának sajátos jelenségéről Jellemzően sajátságos és figyelemre méltó szóhasználati jelenség éppen a jelenség szóalaknak feltűnően gyakori jelentkezése szóban és írásban egyaránt. Ennek természetes következménye, hogy a legkülönbözőbb beszédhelyzetekben és szövegkörnyezetekben vállal közlő, kifejező szerepet, de ugyanakkor olyan jelentésárnyalatokat és használati értékeket is magára vállal, amelyek csak merész áttételekkel kapcsolhatók a szó eredeti szerepköréhez. A nemkívánatos általánosítás kelepcéjeként olyan életjelenségek megnevezésére is felhasználjuk, amelyek távol esnek a valóban jelenségnek tekinthető eseményektől, történésektől. A jelenség szó szerepkörének bővülése éppen napjaink nyelv- használatát jellemző sajátság, ennek oka az is, hogy érzékenyebbek lettünk mindennapjaink jelenségeire, építgetjük kapcsolatainkat a természeti jelenségekkel is. Megpróbáljuk napjaink apró-cseprő jelenségeit a jelenségvilág nagy összefüggésében megragadni és érzékelni. Az sem véletlen pl., hogy újságjaink riportjaiban is oly sűrűn jelentkezik a jelenség szó, s a riportok legtöbbje is csak a jelenségek szintjén és síkján fogalmaz a riport tematikáját érintő témakörről. De ezzel kapcsolatban a költő Csorba Győzőt kell védőtanúnak megidéznünk. Megszaporodtak a jelenségek, s számot kell adni róluk, de a jelenségek mögötti valóságról sem feledkezhetünk meg. A vers nyelvén mindez így szólal meg:,,A jelenségek úgy megsűrűsödtek, /hogy látnom kell a törvényt bennük és / el is fogadom” (Csorba: Kifész- kelések). A vershez csatolt költői ajánlás címzettje Bertha Bulcsú, aki az Élet és Irodalom hasábjain sorozatban ír az élet, a társadalom sajátlagos jelenségeiről, Jelenségek címmel. Hogy milyen beszédhelyzetekben vállal a jelenség szó nyelvi szerepet, arról ezek a szövegrészietek bizonykodnak: „Ma már szinte jelenséggé vált, hogy csúfondárosan mutassuk a színpadon a parasztságot” (Szabad Föld, 1988. júl. 29.). — „A napjainkban oly divatos jelenségről, a vállalkozásokról készített összeállítást a rádió” (Népszava, 1988. júl. 27.). — „A létszámhiány a vasútnál nem újkeletű jelenség” (Népszabadság, 1988. júl. 18.). — „A színházakban a jelenségek és a viszonyok, a sikerek és a kudarcok mindig bizonyos folyamatok termékei” (M. Hírlap, 1988. júl. 9-) Csak merész áttételekkel es belehallásokkal fogadjuk el a szó szerepkörének bővülését ezekben a szövegrészietekben: „A hajdan jó nevű szakközépiskola kollégiumában arra a furcsa jelenségre figyeltünk fel, hogy a szilenciumon a gyerekek 5 órára elbóbiskoltak” (Észak-Magyar- ország, 1988. júl. 8.). — „Van nálunk halkérdés! A jelenség évtizedeiket ezelőtt ütötte fel a fejét” (Élet és Irodalom, 1988. jún. 24.). A divatszóvá válás jellemző jegyeiről árulkodnak ezek a megnyilatkozások: „Sokatmondó jelenség, hogy ilyen fokon is oly sokat hibáznak” (Televíziós közvetítés Wimbledonból, 1988. júl. 2.). — „A vízilabdán túlmutató jelenség, hogy hangulat volt az uszodában” (M. Nemzet, 1988. jún. 30.). Hogy nyelvhasználatunkban ritkábban jelentkeznek a szimp- toma, szindróma, tünet szavak, annak is betudható, hogy az ő szerepüket is átvette a jelenség szóalak. Jegyzetfüzetembe ezek a nyelvi formák kerültek bele: Gobbi-jelenség, Cseh Tamás-jelenség, Száraz György-jelenség, Tandori-jelenség stb. Ezek a megnevezések éppen napjainkban nyelvhasználatunk új keletű divatjelenségei között tarthatók számon. Dr. Bakos József Mindennapi nyelvünk
