Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-05 / 238. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 5., szerda Petőfibányai kérdés: Ki veszi át a stafétabotot..? Lassan másfél évtizede vezeti a petőfibányai könyvtárat Zahar László, aki korábban hasonló járási intézmény élén szerzett sok-sok tapasztalatot a faluhelyt általában nehéz munkához. Belefáradt volna? Szavaiból, tekintetéből az ellenkezője tűnik ki. — Igaz, sokféle gonddal kell megküzdenie egy viszonylag kisebb, három és fél ezer lelkes település könyvtárosának, de ugyanakkor megnyugtató, hogy a Mátraalji Szénbányák Vállalat, amelynek művelődési háza fedelet nyújt tennivalóinknak, igyekszik, mindenben a kezemre játszani. Ennek tulajdonítható, hogy mostanra húszezer kötet nyugszik polcainkon, illetve forog hétszáznál több olvasó kezén. S húszezer forint jut évente fejlesztésre, új kötetek vásárlására. Ide tartozik annak fölemlítése is talán, miszerint törzsanyagunk jó, s az idősebb korosztályok mellett képviselve van benne a diákok ajánlott irodalma . . . * Mint későbbiek során megtudtuk: a korábbi évekhez képest a felnőttek körében fogy az érdeklődés a könyvtári szolgáltatás iránt. Ám a helybéli fiatalok sem látogatják annyian a könyvtári kölcsönzőórákat, mint tették hajdan. Mire vezethető ez vissza? — Például: teremhiány okán nincs helyben olvasási lehetőségünk. Holott ezt igen fontosnak tartom mind az érdeklődés felkeltése, mind pedig a hasznos alkalmi kikapcsolódás, időtöltés miatt. A helyi iskola, óvoda nevelői sem úgy tekintenek rá, mint tették ezelőtt Morvái Lászlóné, Tóth Józsefné, Szeberényi Pálné, Gonda Lászlóné! Könyvtár és ifjúság kapcsolata utóbb jósze- rint egy-egy évenkénti vetélkedő lebonyolítására zsugorodott, amihez csak a helyiséget adjuk. Szóval miután nincs aki átvegye a stafétabotot a régiektől, ilyenformán iskolások, nagyobb óvodások hiányában az indító láncszem sincs meg. Az első olvasmányélmény! Amihez kapcsolódhatna a többi, s idővel a diákolvasóból felnőtt könyvbarát válhatna — jegyzi meg Zahar László. — Persze belejátszhat a dolgok alakulásába a könyvállomány naprakészsége, amit említettem az imént. Mert jó, hogy selejtezhetünk, s van pénzünk a pótlásra. De ugyanakkor a könyvterjesztéstől rendre olyan jegyzék érkezik hozzánk, ami foghíjas. Vagyis a friss megjelenésű, kurrens irodalom hiányzik belőle. Az effajta kötetekről olvasóink legfeljebb hallanak, ám ide hiába jönnek értük. Persze, aki nem ismeri igazán a petőfibányai művelődési házban „székelő” könyvtár vezetőjét, azt elkedvetleníthetik szavai, tapasztalásai. Zahar Lászlót szerintünk mégsem kell félteni. S talán arra sincs ok, hogy a könyvkölcsönzők táborának rohamos csökkenésétől tartsunk. Ő maga is vallja: nincs felszámolnivaló könytár, csak rossz, tehetetlen könyvtáros. Ebből eredően igyekszik az új szezonra úgy felkészülni, hogy színesítse azt a téli hónapokban néhány vonzó irodalmi est. Szorosabbra szeretné fűzni kapcsolatait a külszolgálati munkára járókkal is, továbbá igen-igen reményli, hogy az olvasóvá nevelés szempontjából fontos helyi általános iskolában ismét akad egy-két pedagógus, aki a régiektől átveszi a stafétabotot. Moldvay Győző A Magyar Rádió stúdióiban A Magyar Rádió stúdióiban készülnek a különböző napok, hetek műsorai. Reményi János, az MRT Gyermekkórusának művészeti vezetője Fodor Tamással énekpróbát tart (balra lent). Az MRT Gyermekkórusának tagjai (jobbra fent) és a Láttuk-hallottuk című műsorban Szakáts Ildikó műsorvezető Fáber András filmkritikussal beszélget. (MTI-fotó: Hámor Szabolcs) Küldetéstudat X ' £ ' Manapság sűrűbben esik szó a gondokról, a megoldásra váró problémákról, mint azokról, akik a legnehezebb helyzetekben is úrrá lettek ezeken. Méghozzá: ismeretlenül, mindenféle csinnadratta nélkül. Ezért becsülöm azokat a kollégákat, akik őket keresik, kutatják, s pályájuk konfliktusokban bővelkedő állomásait felidézve akaratlanul is erőt, hitet sugároznak jelenünk szkeptikusainak, megrögzött borúlátóinak. Kedden este — a Petőfi adón — . . . Magadból semmit fel ne adj!. . . címmel a Veszprém melletti Vilmapuszta falusi tanítónőjét Boros Margitot mutatta be nekünk — méghozzá igen árnyaltan — Szabó Éva. Azt a személyiséget, aki valaha az irodalom bűvöletében élt, de álmait a mostoha körülmények között fel kellett adnia. Nem tört meg, nem omlott össze, hanem elhatározta, hogy az isten háta mögötti településen zsellérgyerekek számára iskolát létesít. Voltaképpen a semmiből. Megbirkózott nemcsak a lehetetlennel, hanem az előítéletekkel is. Egyénisége kényszerű devalválásába soha nem egyezett bele, inkább vállalta — némi ötletességgel, kompromisszummal enyhítve — az olykor kemény ütközéseket. Elégtétele nem medáliák regimentje, hanem az a felemelő tudat, hogy abba a nem torzító jelképes tükörbe nyugodtan belenézhet, mert onnan gazdag, nemes, szilárd karakter pillant visz- sza rá. 5 mindehhez törvényszerűen társul az a tudat, hogy megérte, érdemes volt. De jó, hogy ízelítőt kaptunk magvas tapasztalataiból is. Jelezte: az emberség visszasugárzik, a szeretet hasonló érzéseket kelt. Azt is nyomatékolta — illene megszívlelni! — hogy tekintélyt kizárólag a felkészültséggel társult humánum szül. Nemcsak az ő posztján, hanem bárhol e hazában. Bevallotta: esetenként diszkréten, de határozottan megszegte a rigorózus szabályokat. A tehetséges nebulókat néha egy-két osztállyal előléptette, mert meggyőződött arról, hogy rászolgáltak. Minderről kizárólag magának kellett számot adnia, s lelkiismerete szignálta döntéseit. Úgy vélem, a szuverén alkat nem is cselekedhet másként, mivel egy cél vezérli: adni. Lehetőleg minél többet. Elismerésre nem számító önzetlenséggel. Vérbeli Magvetőként. . . Azt hiszem, ismétlést sürget ez a műsor. Hátha felfigyelnek rá azok a képzős, illetve főiskolai hallgatók, akik riadoznak a községekben rájuk háruló tennivalóktól, akiknek tudatába illene betáplálni a Lámpások felelősségérzetét, reklámozatlan önfeláldozását. A képességek szolgálatában Szerdán — a Kossuthon — majd hasonló időpontban szinte azonos gondolatkör villanyzott fel. Varga Bálint András, riporter köszöntötte azt a nyolcvanesztendős Bartha Dénesi, akit méltán minősítenek a honi zenetudomány nagy öregjének, aki nemcsak nemzetközileg rangos egyéni sikerekkel büszkélkedhet, hanem azzal is, hogy muzsikusnemzedékeket nevelt, beléjük plántálva leendő szakmájuk ezernyi fortélyát. Noha erre esküdött, nem békéit meg ennyivel, hiszen irigylendő alázattal szolgálta a rábízott ifjak képességeinek kibontakoztatását. Dyenkör elfeledkezett önmagáról, személyes ambícióiról. Felfedezte, feltérképezte a nem mindennapi adottságokat, s ezek csiszolásával bíbelődött. Nem tudorkodó, fölényes professzorként, hanem ritka famu- lusként. Az arra jogosultakat felkarolta, s maga mellé emelte, áttörve a beosztás és a korkülönbség szabta sorompókat. Olyannyira, hogy társszerzőként szerepeltette őket, s addig talpalt, amíg megfelelő állást talált nekik. Kritikusként, mint az igazság fanatikusa vizsgázott csillagos jelesre. Közben azt is bizonyította, hogy a legbonyolultabb ösz- szefüggéseket is lehet világosan, szabatosan, színesen, érzékletesen, magyarosan tolmácsolni. Százezrek, sőt milliók számára. Ezért osztályrésze az, hogy másokban él tovább. Csorbítatlan halhatatlansággal. Akkor is ha nem pályázott rá, ha nem igényelte. Idősebbek és fiatalabbak egyaránt tanulhatnának tőle. Soha nem késő. . . Pécsi István O t év körüli fiúcska bámészkodik a nagy forgalmú üzletben. Gondosan szemügyre vesz mindent, nézeget, keresgél, magában motyog is valamit, aztán rövid időre megáll a hűtőpult előtt, ahol az üvegfal másik oldalán ínycsiklandozó finomságok kínálják magukat. A gyerek alig éri fel az üvegfalat, lábujjhegyre áll, és úgy nézi a virslit, a disznósajtot, a csemegeszalonnát, a májasokat, pisze kis orrát a vastag üveghez nyomja. — Mit kérsz kisfiú? A gyerek nem szól, csak a fejét rázza, szájában bizonyára összefut a nyál a sok finomság láttán, mert mintha keserű pirulát venne be — nagyokat nyel. Nyüzsög az üzlet, emberek, közöttük ismerősök jönnek, mennek, váltanak egy-egy szót, valahol valaki nagyot nevet, szinte harsog tőle a bolt. — De/jó kedve van valakinek! — jegyzi meg epésen egy testes hölgy, miközben kosarában rendezgeti a választott árut. A gyerek már a rágógumikat pislogja, aztán megakad a szeme a csokoládékon, majd sarkon fordul, és visszamegy oda, ahol a kenyérféléket kínálják. — Kenyeret kérsz? — Nem! Kenyeret nem kérek. — Akkor fonott kalácsot? — Két buktát! Lekvárosat. Kosarába teszi a süteményt, aztán újabb körútra indul az üzletben, közben kiveszi a papírból, és szagolgatni kezdi. Ácsingózik még egy ideig, figyeli a tele kosarat, végül nagy kosárlóbálás közepette beáll a pénztár előtti meglehetősen hosszú sorba. — Nyolc nyolcvan. A gyerek a zsebében kotorászik, kimarkolja belőle a pénzt, és a pénztárosnő elé teszi. — Ötven fillér hiányzik! — Nincs több pénzem. — Akkor vidd vissza az árut, és’máskor pénz nélkül ne gyere a boltba. Amikor anyukád elküldött biztosan tudta, hogy miért küld, és mennyibe kerül, és nem tehetek róla, hogy elszórtad a pénzt. Állj félre! Nem látod, hogy mindenki rád vár? Zsebeld ki magad, és ha megtaláltad, akkor visszaállhatsz megint a sor végére. Kis barátunk lesütött szemmel végighallgatja a hosszúra nyúlt szöveget, és eloldalog a buktákkal. Egy viszonylag csendesebb helyen kotorászni kezdi a zsebeit, tesz néhány kört, megforgatja a papírból kiesett süteményeket, és elszántan újra beáll a sorba. — Két bukta! — emeli a pénztárhoz a kosarat. — No, ugye! Megvan az ötven fillér. Az aprók szétgurulnak a tányérkában, a pénztárosnő a tőle megszokott gyorsasággal kapkodja össze valamennyit. — Süket vagy? Megmondtam, ha nincs pénzed, ne vásárolj, és ne tartsd fel az embereket. Add vissza az egyik buktát .. . Eközben valaki a tányérkába csúsztatja a hiányzó öt ven fillért, és kedvesen megsimogatja a gyerek fejét, majd félbeszakítja a bőbeszédű pénztárost. — Számolja meg újra! Villognak a szemek, szórják a szikrát. — Mit számoljak rajta? Ötven fillér hiányzik és kész! Magának pedig semmi köze az ügyhöz, kérem, hogy ne szóljon bele. Tolongás támad a sorban, egyesek nyugtalanul izegnek- mozognak, valaki előrekiált: — Mi lesz már? Nekem indul a buszom, nincs időm a maguk torzsalkodását hallgatni. A gyerek tudja, hogy valaki a háta mögül kipótolta a pénzét, és most már magabiztosan ágaskodik lábujjhegyre. — Tessék megszámolni! Az efféle dolgok tűz módjára terjednek és már az egész sor egyenként, gyakran egymás szavába vágva véleményt nyilvánít. — Ilyen cirkuszt a nyavalyás ötven fillér miatt! — Látszik, hogy nincs gyermeke. — Szíve sincs. Minek lenne az ilyennek a gyerek? A főnök is előkerül. Ő zárja le a vitát: — A kartársnőnek igaza van! Az üzlet nem szociális intézmény, itt kérem a kasszának stimmelnie kell, különben is ötven fillér is hiány . . . — És a „többlet” — kiált valaki. — Abból persze nem csinálnak majrét! — röhög egy kamasz. A pénztárosnő zokogva elrohan, csattan a főnök szava: — Ilike! Üljön a pénztárba .. . A gyereket mindezekből az égvilágon semmi sem érdekli. Még az ajtóban beleharap az egyik lekváros buktába, és akkorát nyel, hogy majd megfullad. A papírt eldobja, a másik süteményt pedig zsebkendő j módjára a zsebébe gyömöszöli. — Éhes vagy? A fiúcska felpillant, tele szájjal szólni sem tud, csak a fejével bólint: — Ühüm . . . Szalay István Két buhta
