Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
6. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 29., szombat Az utóbbi három évtizedben nálunk is kialakult a néprajzi kutatás egységes szemlélete. A közelmúltban egyre nagyobb jelentőségre tett szert a hazánkban élő nemzetiségek hagyományainak ápolása, értékeik tudományos rögzítése. Ugyanez mondható el — több-kevesebb eltéréssel — a hetvenes évektől fogva a határainkon kívül élő magyarok folklórjának, tárgyi kultúrájának megőrzéséről. Mit tett ennek érdekében a néprajztudomány? Vannak-e intézmények, szervezetek, műhelyek, amelyek a környező országokban hátterül szolgálnak a gyűjtésnek, az elméleti munkának? Melyek azok a kiadványok, folyóiratok, melyekből figyelemmel kísérhetjük mindezeket? Egerben október 18—19-én hazai és külföldi szakemberek tanácskoztak erről. Tizennégyen tartottak előadást, a téma legavatottabb ismerői. Válogatásunkban — a közölt részletekben — arra törekedtünk, hogy valamennyi földrajzi terület képviselve legyen. Lábadi Károly A hagyományok ápolása Horvátországban A jugoszláviai Horvát SZK területén az 1971-es népszámláláskor 35488 magyar nemzetiségű lakost tartottak nyilván. Az összlakosság 0,8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Tíz esztendővel később az összeírok 25439 lelket vettek nyilvántartásba. Kilenc községek közösségében (tulajdonképpen: járásban), egy városok közösségében, valamint Zágráb területén élnek. A legnagyobb sűrűségben a pélmonostori (Beli Manastir-i) község területén, a Drávaszöben találhatók: az 1971-es népszámláláskor 13473, tíz évvel később, 1981-ben 9920 magyar nemzetiségű lakost írtak össze a jugoszláviai Baranya, a Drávaszög 24 zömmel falusi jellegű településén. Közjilük kilencben (Batina, Csúza, Kopács, Laksó, Nagybodolya, Sepse, Ujbedzán, Várdaróc, Vörösmari) a lakosság zömét a magyarok teszik ki. E magyarság életének, néprajzának intenzív kutatása gyakorlatilag az utóbbi másfél évtizedben indult el nagy léptekkel. Az eddigi kutatásokat tulajdonképpen csak két intézmény segítette. Az Eszéken székelő Horvátországi Magyarok Szövetsége és lapja, a Magyar Képes Újság. A szövetség 38 éve jelenteti meg a Magyar Képes Újságot havonta két alkalommal, 1984 óta hetente. A lap első számától kezdve rövi- debb-hosszabb néprajzi jellegű írásokat is rendszeresen közöl a Horvát SZK területén élő magyarságról. Az 1970-es évektől kezdve Örökségünk címmel néprajzi, helytörténeti és művelődéstörténeti állandó rovat jelenik meg benne. A jugoszláviai magyar és a magyar szerzőktől eddig hozzávetőlegesen pár száz, köteteket kitöltő írást közölt a Drávaszögrőlés Szlavóniáról. A rovat érdeme az is, hogy maga köré tömörítetté a horvátországi magyar és anyanyelvápoló iskolai tagozatok diákjait, akik tervszerű, irányított és szervezett gyűjtéssel szorgos méhecskékként járultak hozzá a folklórműfajok megmentéséhez. A lapalapító, a Horvátországi Magyarok Szövetsége 1979 óta esztendőnként évkönyvet ad ki. Eddig nyolc kötete került ki a nyomdából. Szerkesztői kezdettől fogva hely- történeti, néprajzi és művelődés- történeti tanulmányokat is megjelentetnek. A Horvátországi Magyarok Szövetsége keretében működik a Néprajzi és Hagyományápoló Bizottság, amely ahogy neve is mondja, a néprajzi gyűjtemények felett ügyel, gondoskodik róluk. Vörösmarton 1979-ben nyílt meg az első ilyen, s a vidék népéletének és művelődéstörténetének tárgyi emlékeit őrzi. Ma az elhunyt Baranyai Júlia nevét viseli a gyűjtemény. Laskón 1982 óta fogadja a látogatókat a Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény. A megnyitóra jelent meg a Laskaiak című művelődéstörténeti, néprajzi kiadvány (Lábadi 1983.), amelynek bővített változata 1984-ben újból az olvasók kezébe került. A szakmai, intézményi és társadalmi hálózat hiánya mellett is a horvátországi, drávaszögi néprajzi kutatás igyekezett a magyar, a vajdasági és a nemzetközi kutatások eredményeit is felhasználva tovább lépni. Az anyaggyűjtés és -közlés mellett, ahol mód adódott, összehasonlító vizsgálatokra is támaszkodik, a kölcsönhatásokat is igyekszik felderíteni területek és népek között. Kezdettől fogva azt a szociológiai szemléletet kívánja érvényesíteni, amely egyrészt a társadalmi hátteret igyekszik megrajzolni, csakúgy mint a folklór törvényszerűségeit és összefüggéseit. A drávaszögi néprajzi munkák zöme egyszemélyes műhelyben készült. Szellemi háttér, kutatók hiánya miatt egyéni vállalkozások révén kerekszik ki a vidék néprajzi irodalma. Amikor a hiányról, a korlátozott lehetőségekről esik szó, a feladatok sokasága hirtelen magasra tornyosul, az elvégzendő munka sokasága rettenettel tölti el a vele szembenézőt. Mégis egy lelkiismereti fontossági sorrendet ajánlatos felállítani. Ezért az elkövetkező esztendők feladatai közé tartozik majd a kisepikái prózaműfajok további köteteinek megjelentetése, a hiányzó gyűjteményi vezetők és eligazítok megírása, a drávaszögi folklór és néprajzi ábécé megjelentetése, a nagy hagyományú szőlészet és borászat néprajzának megírása, a vidék néprajzi monográfiájának összeállítása. Türelmetlenül várjuk a Jugoszláv Magyar Népzene Tárában a Drá- vaszög népzenéjéről szóló összeállítást, amelyet Bodor Anikó szerkesztett. Emellett továbbra is fontos a kisebb közléseknek helyet és teret biztosítani. Nem kevésbé lényegtelen az életre kapó folklórkutatások mellett a tárgyi néprajzi feldolgozások szorgalmazása sem a jövőben. Gaál Károly Az élő kultúra a burgenlandi magyaroknál A második világháborút követő években magyar néprajzkutató nem dolgozott ezen a tájon. Csak 1959-ben indult meg ismét olyan kutatás, amelyik említésre méltó. Tölly Ernő, a burgenlandi magyarok tanfelügyelője kutatta a pinkavölgyi magyarok dalait és vett fel magnetofonra közülük. Anyagát az Osztrák Tudományos Akadémia Phonogramm archívjába leltározta be. Egy kis, iskolai énekeskönyvnek szánt kiadványától eltekintve nem adott összefoglaló ismertetést közre. Ugyanebben az időben járt arra Kertész István (?) zenekutató. Felvételeiről és azok közreadásáról nem tudok semmit. Tölly és Kertész kizárólag népdalanyagot vettek fel, a hagyományos kultúra többi területei nem érdekelték őket. 1961 januárjában a Burgenlandi Tartományi Főnökség engedélyt adott arra, hogy Alsó- őrön néprajzi felvételeket csinálhassak. Az eredetileg két hétre tervezett kutatóűtból öt év lett. Alsóőr mellett hamarosan átjutottam őriszigetre is, majd a szomszédos német és horvát nyelvű községeket is sikerült megvizsgálnom. Be kell vallanom, hogy munkám kezdetén bizonyos nehézségekkel találkoztam; ügy is mondhatnánk, hogy a magyar néprajzból ismert jelenségeket kerestem, amit itt azonban nem találtam meg. így nem maradt más hátra, múlt az itt élő kultúra megismerése. Ez ahhoz vezetett, hogy nem egyes jelenségeket kerestem, hanem a meglevő kultúra ökológiájának összefüggéseit; azt, hogy milyen formában függenek a jelenségek egymástól, úgy is mondhatnánk, milyen oksági kapcsolatuk van s, hogy milyen változásokkal adja át egy generáció az ő idejében élő hagyományos kultúráját a következőnek. így alakult ki módszerként a háromgenerációs kutatás. A részeredményektől függetlenül rájöttem arra, hogy minden egyes háromgenerációs családon belül három korosztály kultúrája él, amelyek ugyan egymásba átfolynak, de a megváltozott idő szemlélete szerint alakítódnak és új jelenségekkel kiegészítődnek. Az át- vettből az marad meg, ami a megváltozott életformába beleillik, ami a régiből használható. Mindig három generáció hagyományos kultúrájának a keresztmetszetét vizsgáltam, a tárgyi kultúra és a szellemi kultúra területeit nem választottam el egymástól. Ennek eredményeként az egész kultúrát átfogó „monografikus” kutatást végeztem. Ezzel a módszerrel megismertem a kultúraváltozás történelmét. A zárt paraszti településekben élő burgenlandi magyarok száma nem haladta meg az ötezret. Arról viszont senki sem beszélt, hogy az akkor még meglévő majorokban szintén igen sok magyar élt. Számuk ekkor még mintegy tízezer volt. Az osztrák-magyar határon fekvő csajtai (Schachendorf) majorba mentem el, ahol fél évig együtt éltem az uradalmi cselédekkel. A Fertő-tó környékén lévő majorokba csak mintegy tízévi késéssel jutottam el, amikor megváltozott anyagi helyzetem ezt lehetővé tette. Ekkorra már a zárt majorközösségek a mezőgazdasági nagyüzemek gépesítése miatt feloszlottak, a cselédcsaládok a nyugat-ausztriai ipari központokba vándoroltak el. Komoly eredményeim ellenére valószínűleg sokat mulasztottam. Gondoljunk arra, hogy a mosontarcsai (Andau) majorban mintegy 250 magyar nyelvű cselédcsalád élt. Amikor odajutottam, már csak négy traktorvezetővel találkozhattam. A majorok lakói és a parasztfalvak magyaljai semmiféle formában sem találkoztak egymással. Teljes egészében kölcsönös kontaktus nélkül éltek egymás mellett úgy, hogy nem vettek egymásról tudomást. Mondhatnánk úgy is, hogy két magyar kultúra élt egymás mellett. Ebből a megállapításból fakadóan tekintem azóta a majorkultúrát önállónak és nem a paraszti kultúra részeként. Az időben is összefüggő aktív terepkutatást 1967- ben zártam le, amikor egyetemi munkám miatt erősebben Bécshez kötődtem. Összefoglalásként kimondhatjuk, hogy a burgenlandi magyarság hagyományos kultúrája az egyik legjobban felkutatott az országhatárokon kívül élő magyarokéi közül. 1965-ig csak az építkezés, táplálkozás és a gyermekjátékok vizsgálata hiányos. Az ezekben az években létrejött életformaváltozás miatt azonban ezek éppenúgy megváltoztak, mint a teljes korábbi kisparaszti kultúra. Az ingázásra való áttérés megváltoztatta a társadalom belső szervezetét és a mezőgazdasághoz kötődő jelenségeket is. Ennek az időszaknak a vizsgálata a mai fiatal kutatógenerációra vár. Én magam már nem tudok újabb kutatást elkezdeni. A még számomra rendelkezésre álló időt korábbi eredményeim összefoglalására és eredményeim magyar nyelvű közlésére szeretném fordítani. Beszámolóm nem teljes, a módszertani kísérleteket is csak mellékesen említettem meg. Fő célom az volt, hogy a jelen aktív kutatógárdáját figyelmeztessem arra, hogy a múlt eredményei nélkül a burgenlandi magyarok hagyományos kultúráját nem lehet történelmi összefüggésében és alakulásában megvizsgálni. Sajnos, hogy az utóbbi években beindított „Magyarságkutatás”, amelyet Burgenlandban a győri és a szombathelyi pedagógiai főiskolák tanárai végeznek, nem merít a múlt eredményeiből. Székelyudvarhelyi kapu (Koncz János re) Palóc lakóházak Rimaszombaton A nagyravág Hol vót, hol nem vót, vót eccer egy szegén ember s egy szegén asszon. Asszongya eccer a szegén ember a feleséginek: — Hallod-e, édes feleségem?! Süssél nekem egy kicsi pánkot! — Miből tudjak sütni? — feleselt az asszon. — Nem tudja kend, hogy egy szál fa sincs, ha hoz fát, akkor sütök. Az ember vette a fejszéjit a vállára, s elindult az erdőbe. Mikor kiért az erdőbe, nézi ezt a fát és, azt és, mejiket tudná ő kivágni, hogy vigyén haza belőlle. Eccer egy hatalmas nagy bikfához ért, nekiereszti a fejszéjit, s elröppen egy kicsi madárka, egy sárgarigó. Aszongya; — Te szegén ember, ne vágd ki ezt a fát, kérve kérlek, fiaim vannak a fán — aszongya —, mi lesz belőlük? — aszongya. — Hogyne vágnám — aszongya a szegén ember —, amikor úgy ennék egy kicsi pánkot, s az asszon nem tud sütni, me egy szikra fánk sincs otthon. — Hát te ezétt be busujál — aszongya a sárgarigó —, mire te hazaérsz, én annyi fát viszek neked, hogy az udvaron bé se tudsz menni. Jól van, az ember felvette a fé- szijit a vállára, s elindult haza. Há csakugyan úgy vót, mikor hazamenyen, odaér a kicsi kapuhoz, hát uram teremtőm, bé se tud menni a kapun. Annyi fa van, hogy teli de teli van az udvara fával. Az asszonya ott vót az ajtóba, kiabált vele szembe. — Hát hol az Isten csodájába vót ejen sokáig? A fa itthon van rég, s kend sehol sincsen! — Jaj, hallod-e, édes feleségem, hogy jártam, hallgasd meg — aszongya —, hogy került ide az a sok fa. S a szegén ember elmondta, hogy ő ki akarta vágni azt a nagy bikfát, s a sárgarigó aszonta, hogy ne vágja ki, mert ő annyi fát teremt ide az udvarra, hogy any- nyi még sohase vót. — Jól van — aszongya az asz- szon. Másnap lett, kezdett az asszon gondolkozni, s asszongya az embernek: — Haja-e, az a sárgarigó annyi fát ide tudott teremteni, akkor az tudna nekünk egy szép nagy há- zot es, istállót melléje, lovakot, disznyókot a disznyóólba, majorságot s egy nagy udvart, s gyümölcsös kertet, livádát. Menjen csak vissza ebbe a szent hejbe, s kezdje vágni azt a fát, mondja meg annak a sárgarigónak, hogy nekünk mi kéne! A szegén ember fogta a fejszéjit, kimenyen az erdőbe, oda a bikfához, s aszongya a sárgarigó: — Hát, te szegén ember, mi kéne?
