Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-20 / 251. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 20., csütörtök Üzenet Zimbabwéből Szobrok a ki­állításról (Fotó: MTI- Press) Távoli, egzotikus országból érkezett a kőből, fából való üze­net. Lecsiszolt, sima, fényes fel­ületekkel, az anyag adta formák­kal, valami teljesen eredeti, sem­mi máshoz nem hasonlítható jel­legzetességgel. Csupa kisplaszti­ka, csupa autodidakta művész­től. Harmincnyolc zimbabwei szobrász hatvanegy műve érke­zett hozzánk a Budapest Galéri­ába, rövid, október 26-ig látható kiállításra. Az európai szocialis­ta országokat érintő vándorkiál­lítást a zimbabwei Nemzeti Ga­léria állította össze. Hozzánk Szófiából és Titográdból érke­zett az anyag, és Budapestről Po­zsonyba, Prágába, Berlinbe uta­zik még az idén. Jövőre láthatják Varsóban és a Szovjetunió több városában. Rendkívül szuggesztív, külö­nös tárlat. Mélységesen egyéni és mégis rendkívül egységes mun­kák sorakoznak a kiállítóterem­ben. És ami a legkülönösebb, hogy e művek nem az ősi afrikai szobrászat jegyeit viselik magu­kon. A magányosan dolgozó művészek szinte minden előz­mény nélküli világot, merőben új stílust, új formát teremtettek. Noha nem tagadják meg a több ezer éves hagyományokat. Ősi mítoszok, legendák adnak mun­kájukhoz inspirációt. Mélyen él bennük az a hit, hogy őseik szel­leme körülveszi őket, és megfor­málják a róluk szóló álmaikat, lá­tomásaikat. A halottak gyakran madarak (bagoly, sas) vagy más állat alakjában térnek vissza e művekben. Harminc éve, hogy szinte a semmiből támadt ez a megraga­dó zimbabwei művészeti stílus. Az egymástól független, szobrá- szatot nem tanult, vidéken élő művészek szinte egyszerre jelen­tek meg alkotásaikkal. S azóta is bőven buzog a tehetség e bővizű forrása. Újabb és újabb művé­szek tűnnek fel. Mások meg, amint valami jövedelmező állást tudnak szerezni maguknak, abba is hagyják a szobrászkodást. Szerencsére a zimbabwei Nemzeti Galéria meg a hararei egyetem és más intézmények alapítványa támogatja az igazán elhivatottakat. A Nemzeti Galé­ria többüknek állást is ad, hogy tovább foglalkozhassanak a mű­vészetekkel, művészeti iskolát in­dított számukra. A hazai és a nemzetközi elismerés nyomán többen művészcsoportokat al­kottak. Sokuknak volt kiállítása Londonban, Párizsban, az NSZK-ban, Indiában, Ausztráli­ában, az USA-ban. John Takawira, N. Mukombe- ranwa, C. Nyanhongo, T. Nko- mo neve nem ismeretlen a mo­dern szobrászat kedvelői előtt. E. Chiwawa nevére és művészeté­re pedig a tavalyi budapesti Nem­zetközi Kisplasztikái Kiállításon figyelhettünk fel, amikor is a mű­vész a nemzetközi mezőnyben, a nemzetközi zsűri egyik előkelő díját nyerte el. k.m. Mese és valóság i. Tiszán innen, Dunán túl, ahol a kurta farkú malac túr, van egy falu. Abban a faluban van egy ház. Abban a házban lakik egy körzeti állatorvos. Úgy élt, éldegélt sok éven át abban a faluban az a körzeti ál­latorvos, mint a többi faluban a többi körzeti állatorvos. Kora reggel hóna alá csapta táskáját a vizsgálati műszerekkel meg az orvosságokkal, és sietett a bete­geihez. Kikúrálta a csacsit a szamárköhögésből, megecse­telte a kakas berekedt torkát, hogy újra szépen kukorékol­hasson. Megvigasztalta a dep­ressziós pacit, hogy ne búsul­jon, egyáltalán nem nagyobb a feje a kelleténél. Megállapítot­ta, hogy a kutyának már kutya baja sincsen. Értette a dolgát a mi dokto­runk. Olyan jól értette a dolgát, hogy egyszer csak — elfogyott a dolga! Makkegészséges lett a körzetében minden jószág! Kacagott az állatorvos egyik szeme, sírt a másik. Már hogy­ne sírt volna, amikor munka nélkül maradt. Rossz ez annak, aki szereti a munkáját. Gondolt egy nagyot az álla­tok aranykezű gyógyítója. Ha nincs beteg jószág, hát majd lesz! Azt találta ki, hogy kitalált magának egy beteg tehénkét. Egy Fantom-Riskát. Képzelet­ben ezt vizsgálgatta, kopogtat­ta, istápolta. Amíg csak ki nem múlt szegény. Képzeletben. Akkor mi mást tehetett, kitalált magának egy másikat. Aztán egy harmadikat, negyediket... Nagyon jó fantáziája volt a doktor úrnak, bizakodva néz­hetett a jövőbe. II. A somogyi rendőrség nem mindennapi ügyet göngyölített fel a közelmúltban. Egy körzeti állatorvos hamis állatkáijelen- tő lapokat töltött ki. Ez magya­rul azt jelenti, hogy igazolást adott gazdáknak arról, hogy el­hullott a szarvasmarhájuk, pe­dig nem is hullott el. Volt olyan ügyfele is, aki évtizedek óta nem is tartott állatot. Az állat­orvos még kezelőlapot is kiállí­tott. Mettől meddig „kezelte” a beteget, mi volt a baja, stb. A biztosító pedig fizetett. Közel negyedmillió forintot. Alig há­rom év alatt. A kártérítés egyharmadát a doktor úr megtartotta magá­nak, egyharmadát a biztosítási ügynök kapta, a fennmaradt részt a láthatatlan állatok „tu­lajdonosai”. III. Sajnálatos módon minded­dig nem értesültünk arról, hogy a láthatatlan jövedelmek után fizettek-e adót az érdekelt fel­ek. Ha fizettek, elég rosszul tet­ték. Hisz nem a jövedelmek vol­tak láthatatlanok, hanem a marhák! Kürti A ndrás Több mint két évtizedes múlt­ra tekint vissza Csuvasia és He­ves egye baráti kapcsolata. Szep­temberben kedves vendégek ér­keztek ez alkalomból Csebok- száriból megyénkbe, hogy filmet készítsenek a barátság minden­napjairól. A rendező-operatőr Alekszandr Dümics, az Orosz Föderáció és Csuvasia Érdemes Művésze, társa Valerij Pranov, a Kazányi Filmstúdió főszerkesz­tője. Míg útjukon elkísértük őket, érdeklődtünk a stúdió tevékeny­ségéről: Pranov: — Havonta három híradót készítünk négy autonóm köztársaság nézői számára, álta­lában mintegy 40 kópiát egy-egy filmből, s ezeket az orosz mellett nemzetiségi nyelveken is szink­ronizáljuk. Évente húsz doku­mentumfilmet forgatunk, s bi­zony megfeszített tempóban, mert a stúdió négy részlegének mindössze három rendezője és kilenc operatőre van. Dümics: — „A széles Volga mentén” című híradó igen nép­szerű Csuvasiában is. A kazányi stúdió csebokszári részlegét ve­zetem évek óta. Különösen a gorbacsovi reformok szelleme újította meg munkánkat. Ma már a legégetőbb gondokat, a legrázósabb témákat is megfil­mesíthetjük. Kevesebb a bürok­rácia, mely akadályokat gördít­hetne elénk. — Eljutnak-e alkotásaik a Szovjetunió más vidékeire is? Pranov: — Legsikeresebb hí­radóinkat az egész Szovjetunió­ban vetítik. Sőt, néhányat átvesz a moszkvai televízió is, így azo­kat több mint százmillióan lát­hatják. Pár hete tekintélyes visszhangja volt a kazányi galeri­háborút bemutató filmünknek. A tatár fővárosban a fiatalkori bűnözésről forgattunk. Rámu­tattunk, hogy a helyi rendőrség alaposan alábecsülte a galerik szerepét, létszámukat s veszélyü­ket a fiatalokra. Megszólaltattuk a szovjet belügyminisztert is, aki határozottabb fellépést ígért az említett közösségek ellen. Dümics: — Ennek ellenére úgy érezzük, filmjeink még min­dig nem érik el azt a népszerűsé­get, mint ami megilletné őket ér­tékük szerint. Míg a játékfilmek rendezői még nem találják igazi hangjukat, addig a dokumen­tumfilmesek nagyon éretten se­gítik az átépítést és a nyilvános­ságot. Jelenleg azonban olyan sok a jó, valóságot feltáró, a visz- szaéléseket leleplező mű, hogy nehéz betömi az összszövetségi piacra... — Milyen benyomások érték Önöket itt Magyarországon, He­ves megyében? Dümics: — Az volt a célunk, hogy magyar embereket szólal­tassunk meg arról, mit jelent szá­mukra a barátság Csuvasiával. Minket nem a protokoll érdekel, hanem az őszinte, udvariaskodás nélküli vélemények. Akárhová mentünk a megyében, tisztelet­tel szóltak a peresztrojkáról, és ez számunkra erőt adó. Eger gyönyörű, elragadó város. A ré­gi, szűk, kanyargós utcák házai mellé reprezentatív, új épülete­ket emeltek remek összhangban. Pranov: — Szétnéztünk Gyöngyös környékén is, s ha­sonlóakvoltak a tapasztalataink. — Mikorra készül el a filmjük lakóhelyünkről, és mi lesz a to­vábbi sorsa? Dümics: — A forgatáshoz a legmesszemenőbb támogatást megkaptuk a megyei pártbizott­ságtól és a megyei tanács műve­lődési osztályától. E nélkül nem tudtunk volna dolgozni. Otthon körülbelül egy hónapig tart az anyag összeállítá­sa. Novemberben már szeret­nénk megtartani a bemutatót. Pranov: — Ha elkészült a fil­münk, egy kópiát elküldünk majd a testvéri Heves megyének is. Talán érdekes lehet az itteni­eknek megfigyelni, miként látjuk az Önök hazáját mi, más szem­mel... Hernádi Ferenc AZ MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán ,, Gyűlölöm, hogy imádlak..." Az MMK dísztermében Szilá­gyi Tibor Kiváló művész és Su- nyovszky Szilvia, Jászai-dijas nyújtott feszes egyórás pódium­műsort az egri közönségnek. A két színész népszerűsége, művé­szete telt házat vonzott. Az ilyes­mi ritka pillanat a műfaj gyakor­latában! Talán jobban ki kellene fejte­nünk a címadó szlogent, hogy rá­jöjjünk: igaz-e a gyűlölet önma­gunk ellen csak azért, mert imá­dunk valakit? A kétségtelenül vak és vad szenvedély szokott ilyeneket mondatni a szerelmi láz, vagy az elkeseredés csúcsán. Mert ez az érzés kiismerhetetlen, bár nem állítanánk azt sem, hogy megunhatatlan. Ezeknek az üt­köző és ütköztető lélektani sá­voknak, fordulópontoknak óriá­si szerepük van az életünkben, ezért is tudunk azoknak és azo­kon nevetni, olykor egészen jóí­zűen, akik ezt a szenvedélyt, őrü­letet, vagy egyszerűen elodázha­tatlan mámort bemutatják ne­künk. Még ha csak akár rövid órácskán át is. Az örökifj ú Karinthy aforiz­maszövegeivel vezette be a szí­nészpáros ezt a szerelemről szóló egyveleget, hogy Örkény ab- szurdjai, Heltai Jenő irodalmi kedvességei — és néhány sanzon innen-onnan, a századelő han­gulatát is idézve — végképp leve­gyék lábáról a nagyérdeműt. A szerelem örökzöld és min­dig érvényes témájában mára már nem találnak mondanivalót a magyar humoristák, vagy ha rá is fanyalodnak valami szexszerű és mégis irodalmi témára, azt igen kurtán-furcsán intézik el, nem is ékelődve, a lelkieket nem is igen kutatva. Szilágyi és Su- nyovszky így hát inkább vissza­nyúlnak a háború előtti, úgyne­vezett polgári szemléletű szer­zőkhöz — az ő folytatásuk ebben a hangnemben Örkény is — és feldolgozzák mindazt, amit belő­lük a mai szív, a mai magyar ál­lampolgár felfoghat. És a közön­ség veszi a lapot. Majdnem úgy, mint a piacon a tüzes-csípős pap­rikát. Sunyovszky kellő haté­konysággal és gráciával — jól il­lik ez a szó ide! — a két világhá­ború közötti pesti dámát alakítja, aki nem is tudna létezni apróbb- nagyobb flörtök, félrelépések nélkül. Nem ám Szilágyi! Nem­csak azzal riogatja a nézőtéren ülő hölgyeket, hogy a Makran­cos hölgy színházi megvalósítása során két színházban is két-két Makrancos Katát fogyasztott el, de a mikrofont nőnek nézve el­játszik egy dúvadszerű szerelmi vallomást, ahogyan azt a termé­szetüket fékezni nem tudó aty­afiak elképzelik. A görbe tükör torzítása más-más visszhangra talál minden számnál. Mert a sanzon, a kupié más lélekből táp­lálkozik, mint a shakespeare-i szöveg, aminek dinamikája, ve­retessége mindig is felüdíti a ze­nélő verssorok, a dialógusok hallgatóit. S ha most az érzelmi mozaiko­kon túl arról is ejtünk szót, hogy a „Gyűlölöm, hogy imádlak” idézet mennyire fedi a műsor tar­talmát, inkább azzal a/megállapí- tással válaszolnánk : ez a két szí­nészegyéniség — így, egy párban — két végletet összeköt. A fino­man bájos nő éppen eredendően nemes érzéseivel, tartásával igyekszik lecsillapítani, kezessé tenni az éhes, az erejével gazdál­kodni nem akaró férfit, az eget is nagybőgőnek, illetve asszonyi testnek látó hímet, akinél a gyű­löletig eljutni — nem hosszú éve­kig tartó vándorlás eredménye. És egy egész óráig tartott ez az el­lentétekre építő-épülőfeszültség! (farkas) Sunyovszky Szilvia Szilágyi Tibor (Fotó: Gál Gábor) Csuvas filmesek Hevesben Barátság a peresztrojka kamerájával

Next

/
Thumbnails
Contents