Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-18 / 249. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 18., kedd Egy hét A KÉPERNYŐ ELŐTT Budapestet előzve Egerben Leningrad bemutatkozik, Igazgyöngyök Kováts Adél a tévéfilmből Ha egy orvos morfinista lesz, kisiklott élete magánügy, szemé­lyes tragédia. Ám, ha a doktor ritka érzékenységgel, tehetség­gel megáldott, megátkozott ka­rakter, akkor gyötrődései révén igazgyöngyökkel ajándékozza meg a literatúrát. Mint Kosztolányi Dezső uno­kaöccse, a szabadkai Brenner Jó­zsef, aki Csáth Géza néven lett halhatatlanná. Sokáig csak keve­sen ismerték, értékelték mun­kásságát, hiszen az ötvenes évek csukaszürke vagy annak álcázott toliforgatóinak népes körében, riadalmat, megdöbbenést keltett volna ez a cseppet sem szabályos, ez az átlagtól mindenben elütő egyéniség. Nem is szólva azokról a művekről, amelyek sorsának konfliktusos állomásairól vallot­tak. Méghozzá megrendítő erő­vel, lebilincselő őszinteséggel. Szerencsére később, ha foko­zatosan is, de csak törlesztettük az adósságot, s ma már ott a he­lye irodalmunk legnagyobbjai között. A minősítés igaz voltáról mindazok meggyőződhettek, akik szombat este megnézték A varázsló álma című regényéből készített tévéfilmet, amely nem véletlenül lett az idei Veszprémi Tévétalálkozó fődíjasa. A stáb minden tagja megérez­te a lényeget, bizonyítva azt, hogy a sikeres adaptációk nem csorbítják, hpnem hiánytalanul villantják fel az alapmunka vala­mennyi mozzanatát, összes eré­nyét. Ezt produkálta Sülyi Péter dramaturg, Zádori Ferenc ope­ratőr és Molnár György rende­ző, s a figurákra tökéletesen rá­hangolódó színészgárda. Segédletükkel barangolhat­tunk egy bomlott lélek birodal­mában. A főhőssel együtt vívód­tunk, tépelődtünk, keresve a la­birintusból kivezető Ariadné-fo- nalat. Nem kaptuk meg, s kutat­va sem leltünk rá. A hideglelős „pokoljárás” mégsem volt feles­leges, mert az a szomjúhozott ka­tarzis nem maradt el. Töprengtünk, meditáltunk, s az tudatosult bennünk, hogy ne csak a vaskos realitásokhoz kö­tődjünk, hanem tudatunkból szinte kiparancsolt impresszió­inkkal is foglalkozzunk, hiszen ezek soha nem devalválódó kin­csek, s hozzásegítenek minket ahhoz, hogy megértőbbek le­gyünk mások iránt, hogy árnyal­tabban lássunk mindent szőkébb és tágabb környezetünkben. így szublimálódik bölcsesség­gé az egykori zseni golgotás éle­tének folyvást aktuális üzenete. Különösképp ilyen remek mí­vűtolmácsolásban . . . Pécsi István Hogyan oktat a tévé? Nemrégiben egy hétig tanács­koztak Egerben arról, hogyan is oktat a televízió. Nem könnyű dolog, mert merőben más a kö­zeg, mint például az iskolában. Az éterbe sugárzott műsorok nem mindig érik el a kívánt ha­tást, sőt az ellenkezőjükbe for­dulhatnak. Négyszemközt a kép­ernyővel nem ügy viselkedünk, mint mondjuk a padban. Pizsa­mában és papucsban másként fest a világ, a „kötelező figye­lem” néha alábbhagy, a tévések által legizgalmasabbnak ítélt résznél megyünk ki a konyhába megkenni egy szelet zsíros ke­nyeret. így aztán hiába a legváltozato­sabb, legokosabb program, ha nem találkozik a közönség szo­kásaival, érdeklődésével. Re­méljük, a tanácskozás tapaszta­latai közvetlenül is beleépülnek a forgatásokba és a szerkesztésbe, mert sokszor tapasztalhatunk ügyetlen megoldásokat. Az utóbbi időben az egyik leg­érdekesebb kezdeményezés a Hármas csatorna jelentkezése volt. A gördülékeny stílus talál­kozik az értékes mondandóval: ebből csak jó sülhet ki. Nagy vá­rakozással tekintettem Janko- vics Marcell sorozata elé, aki (M)ilyenek az állatok címmel mondja el töprengéseit. Sajnos, némileg göcsörtösnek bizonyult a megvalósítás, mivel a „botcsi­nálta riporterek”, a most szer­ződtetett fiatalok kevés rutinnal rendelkeznek, s összes bájuk el­lenére nem álltak a helyzet ma­gaslatán. Pedig a téma lehetősé­get adott arra, hogy színesen tá­lalják. Csak hát nehezen lehet úgy mozgalmas produkciót ké­szíteni, ha iskolásán ragaszkod­nak ahhoz, hogy előbb egy kis szöveg, aztán egy kis film, majd egy kis zene. A változatosság a formai kísérletezésben rejlik, ha erre kevéssé képesek, a figyelem lankad. Az idézett tanácskozáson, az oktatótelevíziós szemináriumon az egyik magyar résztvevő ügy fogalmazott, hogy a Hármas csa­tornában az újszerűség csupán „csokoládé” a pirulán. Ha ezen a szemléleten nem lépnek túl, s nem úgy építik fel a műsort, hogy szervesen kapcsolódjék a szóra­kozás és a tudomány, addig köny- nyen kilóg a lóláb. Mert egyen­rangú a kettő, maga az ismeret is lehet szórakoztató, s az „időtöl­tő” részben is sok tudást kaphat a néző. Ehhez azonban át kell lép­nünk a régi „népművelői” be­idegződéseinket, s kissé másként nyúlni ezekhez a televíziós ösz- szeállítá sokhoz. Gábor László ni és kamatoztatni, addig a tárlat más részletei tágas panorámáját építik fel a városnak, amely az egyik képaláírás szerint is „szép és fenséges”. És utánozhatatlan' Nem szeretnénk adatok; évszá­mok, nevek, alkotások útvesztőjé­ben eltévedni, apró jelenségek fogságában figyelmünket elapróz­ni, mégsem tudjuk megállni, hogy a legnevezetesebbeket ki ne emel­nénk a nagy hatású összeállításból. Az európai hatalmi mozgások és Péter minden irányú reform- gondolatai hozták létre Petrográ- dot. 1704-ben elsőként a hadifon­tosságú védelem, majd a további szándék sorakoztatta fel mindazt, amit egy ésszerű hatalom ezen a tájon, a tenger partja mentén, a Néva torkolatánál elképzelhetett. Nagyszerű örökség ez! Ha a for­mákat és a bennük rejlő tartalma­kat végiggondoljuk, világossá vá­lik, hogy az akkori Hollandiát és Angliát végigvándorló-tanuló Pé­ter hogyan képzelte el a korszerű, modem cári birodalmat. Ezt a szellemi örökséget és tartást jelzi a Péter-Pál Erőd, az Admiralitás pa­lotája, az Izsák Székesegyház, a Kazányi Katedrális, az Opera, a Puskin Színház, az Ermitage, a Bank-Híd, a Katalin Palota, Pet- rodvorec, Nagy Péter szobra. Vagy a Szmolnij, ha már át akarunk tér­ni az ismert történelmi szakaszra, a Az MSZMP Oktatási Igazgató­ságának csaknem az egész föld­szinti részét benépesíti az a kiállí­tás, amelyet pénteken délután nyi­tott meg Leningrád Város Taná­csának elnökhelyettese, Volkov Valerij Jefimovics. Minden kiállítás — névjegy. Tö­mören és rokonszenvet ébresztőén úgy közli a legfontosabb tudniva­lókat, hogy a bemutatkozó lehető­leg elképzelhetővé tegye a teljessé­get, mindazt, ami ma őt jellemzi. Ilyenkor meg kell találni azt a kiin­duló pontot, azt az indító mozza­natot, amely a lényegeset, a ki nem hagyhatót közli. Ez a város, Le­ningrád, Nagy Péter gondolatai és szándéka szerint kétszáznyolc­vanöt éve áll és a közkedvelt szlo- gén szerint „ablak Európára”. Ez az ablak vissza is tükrözi Európát mindazzal a tartalommal, amit ez a város, ez a milliós település fennál­lásának csaknem három százada során összegyűjtött, felmutatott, megélt. Nem lennénk kellő figyelemmel a tárlat, a vendégek és a peresztroj­ka iránt, ha nem elsőül és elsősor­ban a mai munkát, a mai szándé­kokat vennénk észre. Leningrád idehozta és bemutatta ipari termé­keit azokból a szakágazatokból, amelyekben — tudományos és gyakorlati téren is — világszínvo­nalon áll. Érzékelteti azt a termé­keny ipari együttműködést is, amely a leningrádiakat a mai hazai ipari potenciálunkkal szorosan együttműködteti, főleg az elektro­nikában. Hangsúlyt kap itt a mezőgazda- sági szféra is, hiszen mi, magyarok, mindenütt, a leningrádiakkal kap­csolatban is komolyan vagyunk ér­dekelve a termelési ágazatban. S ha a tudományos kutatás jelentő­ségét ez a szemlélés is így emeli ki, mint ahogyan a gazdag anyag a belső termekben érzékelteti, tanú­ságtétele ez annak, hogy a pangás évei után mint mindenütt, itt is megindult az egészséges áramlás a társadalom és szervezés széles fo­lyamatában. Amíg az ipari és tudományos újdonságokat inkább a szakembe­rek számára érzékeltették vendé­geink, mert az információk köl­csönös hasznát ők tudják felfedez­Volkov Valerij Jefimovics a megnyitót követően bemutatja a kiállítást az érdeklődőknek forradalomhoz, Lenin szobrához. Vagy a Győzelmi Emlékműhöz. A kiállítás mindig is az aktuáli­san fontos dolgokról szól. Itt is. A turistautakról is emlékként haza­hozott látnivalók között ott villog­nak a fotók a mai mindennapi em­berekről. Az öregek emlékeznek a negyvenes évek nagy-nagy meg­próbáltatásaira, a szép szakállú, ti­pikusan orosz férfi messzire tekint az egyik felvételen, míg a másik fo­tón az alig tizenéves kislány fújja furulyáját. Emberek ezrei seregle­nek egy előadóteremben, mert a művészet mindenkié, a hallás és a látás képessége mindenkiben megvan ahhoz, hogy az igazságot is kivalló szépséget észrevegye és megértse. Parkok, hidak, terek, színházak, utcák közönsége, apró részletek tarka mozaikrendszere vonul itt fel, hogy a köszönés, az is­merkedés igényével kínálja fel szellemi, lelki értékeit azzal a kör­nyezettel együtt, amit Leningrád testesít meg 1988-ban. Nem alaptalanul voltunk kíván­csiak a képzőművészeti anyagra. Nem állítanánk, hogy tájékozott­ságunk naprakész lenne, hogyan is fejezik ki magukat a szovjet, a le- ningrádi művészek ma, amikor Gorbacsov egész országát ablak­ként nyitotta a világra. Ügy fogal­mazódott meg bennünk a kérdés már a tavalyi Lenin-portré-kiállí- tás alkalmával, hogyan visszhang­zik most a Szovjetunióban és Le- ningrádban, ebben a Nyugat felé mindig is nyitott ablakban mindaz, amit a világ stílusban, gondolatok­ban, szemléletben létrehozott az utolsó évtizedekben. Van-e még és ha van, hogyan van még nyoma annak a túlpreferált szocialista realizmusnak, amely a zsdanovi években kapta merev ideológiai alapjait, s amely bizonyos mérté­kig gátlója is volt már a szellemi, művészi haladásnak? S nem kis örömmel állapítottuk meg, hogy a patetikus, a beállított, a mércék­Miiidcuki számára van izgalmas látnivaló (Fotó: Perl Márton) Számos ipari üzem küldte el szép termékeit nek, az ideológiának mindenkép­pen megfelelni akaró, a megszo­kott ikonográfiái szabványokat mindenképp teljesítem kívánó al­kotásoknak nyomát sem láttuk. (Lehet, hogy mi máris lemarad­tunk a legújabb szovjet képzőmű­vészeti törekvések néhány ütemé­ről?) Könnyed hangvételű, a min­dennapi életet tükröző, az utca emberének lelkivilágát elénk táró életképeket, jellemző profilokat, érdekes arcokat, jelenségeket ka­punk itt. Viszonylag kevés város­ábrázolás, épületegyüttesek, azok is inkább pasztellben, a város at­moszféráját, levegőjét, hangulatát érzékeltetik. Danilov Esti képe a szökőkútról színes folt az ő lenin- grádi szériájából; Andrejev ugyan­csak egy városképet bemutató so­rozatából látunk egy villantást; Szorkin a Névát örökíti meg nyári fényben: Jachnan a tengeri csaták névtelen hőseiből emel ki egyet, de bemutatja a halfeldolgozó munkásokat is, sajátságosán raj­zolt és színezett felöltöztetésben. Szinte a riport elevenségével hat a fiú, ahogy a hátára vetett gitárral néz a lány után: mintha valamit el­mulasztott volna, éppen a búcsú pillanatában. Éppen ilyen friss az az utcai jelenet is, amikor a fiatal anya sietősen lépked, félrebámuló gyermekével az utcán, nyilván sür­geti az idő a mindennapi gondok közepette. A természetesség, az oldottság. az egyéniség, a szép te­remtésének kötetlen formái si­mulnak itt egybe látványosan, jó anyaggá. Vallomás egy városról, ahogyan élnek, ahogyan a várost megteremtő ősök unokái éreznek, gondolkodnak, felszabadulva a kötelezően előírt kemény és töré­keny formáktól. S ha ezt a kiállítást Eger kapta elsőként, azt nemcsak a város, Eger köszöni meg, de az az intéz­mény is, amely eddigi munkájával mindezt kiérdemelte. Farkas András Tódorján« SZOCIOTUR 11/2. Varsóban sötét volt, és zuho­gott az eső, akár egy Remarque- regényben. A város összes szál­lodáját lezárták, a tudósítókon kívül külföldi alig akadt. Egy arab egyetemista hordozott ben­nünket ki tudja milyen megszál­lottságtól hajtva, szállóról szálló­ra, kempingről kempingre, míg végre, elhallgatva, hogy a szoba külföldieknek kell, sikerült egy turistaházat találnia. Ez a nagyszerű város azonban a szükségállapot ellenére sem halt meg: érkezésünk napján Chicago Blues Fesztiválra hívott a plakát, a kávéházakban fran­cia-arcú lányok bódító szemeket meresztettek az elszánt tekinte­tű, lázasan vitatkozó fiúkra. To­kajit ittunk, a hely szellemétől megbűvölt, saját sorsuk kalodá­jából ideig-óráig szabadult ha- zárdőrök, a gyakorlatiasult esz­me szomjas kalandorai. Más volt ez, mint az otthon kiszámított ta­posómalmának napról napra unalma, a helyettünk gondolko­dók kisszerű zsarnoksága. Varsó nyílt város volt, pillana­tonként demonstrálva létezését. A templomok előtt hatalmas vi­rágkereszteket állt körül a fekete ruhás, éneklő tömeg. Szakadt a hideg eső, de a nép kereszttől ke­resztig vándorolt, s helyezte el apró mécseseit János Pál pápa, Wiszinsky bíboros, vagy éppen Lech Walesa kereszthez helye­zett fényképe előtt. Bőrig ázva követtük a jobbára középkorú nőkből és férfiakból álló pre­cessziót, no meg az őket követő ballonkabátos, kockás sapkás férfiakat, akik a felvonulók után mindannyiszor összeszedték a Szolidaritás vezetőjének „ottfe­lejtett” arcmását. A Nagy Ember temetésének napján Varsó nem tartott gyász­napot: a tévében kvízműsort su­gároztak, az Akwarium dzsessz- klubban Krysztof, a lángoló bő­gős két-három éves gyereket is zenekarába fogadott, Wojtek, a hangszerboltos pedig még azon az éjjel szülővárosába, Gdansk­ba hívott meg bennünket. Nem mentünk Gdanskba, pe­dig megérte volna, hiszen szo­bánk árát napról napra borso­sabban állapították meg a mo­gorvábbnál mogorvább recepci­ósok. Találkoztunk viszont magun­kon kívül is magyarral. Iván iro­dalomban utazott, s éppen Mro- zek egyik drámáját igyekezett a szerzőtől megszerezni a Nagyvi­lág számára. Ő a Nemzeti Szín­ház lábánál, a lengyel főváros leghuzatosabb pontján rögtön­zött nekünk — lévén szlavista — előadást Lengyelország sajátos történelmi helyzetéről, a hazafi- ság összetéveszthetetlenül sza­badságcentrikus lengyel felfogá­sáról. Ha legalább sejteni aka­runk erről valamit, tanácsolta, látogassunk ki a legyei katonai temetőbe, s szemrevételezzük Pilszudski virágokkal örökké el­halmozott síremlékét. Bár jó okunk lett volna a gyászra, mégsem mentünk a te­metőbe. Egy nagyszerű véletlen folytán az óváros elején sörre bukkantunk egy apró kis bode- gában. Bemenekültünk egy tál bygosztra (húsoskáposzta) a bolt melletti önkiszolgáló étterembe, s éppen nekiláttunk Volna a sö­rök kupaktalanításának, amikor asztalunkhoz tipegett a személy­zet, és közölte, hogy sört inni pe­dig itt nem lehet! Hümmögve csóváltuk a fejünket, s meg sem próbáltunk vitatkozni. Ekkor azonban a velünk szemben lévő asztaltól felpattant egy kifogás­talan eleganciával öltözött, előbb még teáját kavargató öre­gúr, és sistergő polák szóáradatot zúdított a fehér kötényes asz- szonyságra, aki kezét széttárva hápogott és hátrált. Aztán utá- nozhatatlanul finom és ugyanak­kor hanyag arisztokratizmussal helyet foglalt mellettünk, s saját kezűleg bontotta ki a söröket. Mintha csak azt mondta volna ez a mozdulat: hát jól néznénk ki, ha már ezt sem lehetne! Kortyoltuk a sört, és Zsoltot hallgattuk, aki olyan átéléssel mesélt Marakeshről, mintha legalábbis járt volna már ott. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents