Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-14 / 220. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 14., szerda „ Úgy megtalálni a közöst, hogy látsszék a különös is...” Egri találkozás Dino Nikolov bolgár műfordítóval Szép beszédű ember. Kiejtett szavai után először nem is a távoli anyanyelv ízei sej- lenek fel, hanem valamiféle hazai tájszólás gyökerei után kutat emlékezetében, aki hallgatja. Nem gyűri, gyötri a magyart, nem „játszik rá” a külföldiségre, természetesnek veszi, hogy a bolgár szavak most visszahúzódtak az ajkairól a szívébe. Észreveszi, de nem zavarja, hogy beszélgető partnere a megszokottnál feszültebben értelmezi a mondatokat. A nyelvünket bíró külföldivel szembeni rossz beidegződés ez, nehéz oldódni. — Szeretem a magyarokat, s szívesen beszélem ezt a nyelvet... Cigarettára gyújt — ki tudja már, hogy hányadikra, amióta együtt vagyunk —, s hátra dől a fotelban, mintha ezzel a mozdulattal is jelezné, van időnk a társalgásra. Ami — ahogy az lenni szokott egy hivatalos program szabad óráiban — azonnal „önéletrajzi” fordulatot vesz. Dino Nikolov ezúttal megszűnik a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központ igazgatójának lenni, s itt ül velem szemben, mint hazájában és nálunk is elismert, szenvedélyes költő, műfordító. ...Valamikor az ötvenes években jelent meg az első verse, amelyet egyre több és több követett. Már jegyzik otthon a nevét, amikor nyolcadmagával marsall- botot kap: külföldi tanulmányi lehetőséget ajánlanak fel, s ő Budapestet választja. És kilenc esztendeig el sem hagyja a magyar fővárost; tanul, minden új iránt érdeklődik, mindent összehasonlít, s ezt a sok-sok mindensé- get szeretné átplántálni hazájába, megosztani népével. Ahogy ékesedett gondolataiban a magyar szó, úgy jött magától a fordítás igénye. — Petőfivel kezdődött még 1952-ben — mondja. — Emlékszem, erre ma is jól emlékszem, az első nekifutásra harminc rövid verset ültettem át bolgárra. Ez a Petőfí-ciklus azóta is a kedvenceim közé tartozik... Aztán jöttek az újabb fordítói „megpróbáltatások”: József Attila, Garai Gábor, Fodor András költeményei kerültek a bolgár irodalom- kedvelők kezébe antológiákban, kötetekben. — Irodalmi berkekben úgy hírlik, ön a bolgár Nagy László.. — Köszönöm ezt az elismerést, bár nem hiszem, hogy Nagy László nyomdokaiba léphetnék. Jól ismertem őt, haláláig igaz barátsággal kötődtünk egymáshoz, nagyon szerettem a verseit. Sok jó tanácsot, ötletet, segítséget kaptam tőle, hogy sikerüljön átvinnem Bulgáriába a nemes magyar h'rát, prózát. A hatvanashetvenes évek fordításaiból két antológia emelkedik ki: az egyik a XIX. századi magyar költők gyöngyszemeinek válogatását tartalmazza, a másik a fiatal, XX. századi poéták alkotásaiból áll össze. Később visszatértem Arany Jánoshoz, majd érdekes módon egyből Juhász Ferenc következett. — Mindemellett otthon is termékeny költőként tartották számon.,. — Ahogy a szükségét éreztem, úgy írtam, szeretem verssorokban kifejezni magam. Napjainkra húsz saját kötet van mögöttem. De sok-sok irodalmi jellegű tanulmányt, cikket is írtam otthon, köztük számtalan a magyar művészeti élettel foglalkozik: ismertető, kritika, átfogó elemzés. — Ezek szerint a prózai műfaj sem áll távol öntől. — Valóban nem, de az igazi szerelmem mégiscsak a költészet. Ami a prózai fordításaimat illeti, főként az akkori fiatal írók műveit kóstolgattam, fordítgat- tam. A legjobban azonban Fekete Gyula kisregénye, Az orvos halála fogott meg, le is fordítottam, s örömömre otthon nagy sikert aratott. Igen, és van még egy másik könyv, amit szívből írtam, az a címe: Szeresd meg Magyar- országot...! — Ez élménybeszámoló, útleírás? — Is-is, de ha én fogalmazhatom meg a műfaját, akkor inkább amolyan memoárkötet. Azokról írtam, akikkel itt találkoztam, s azokról a helyekről, tájakról, ahol együtt voltam, barátkoztam velük. írókkal, színészekkel, hétköznapi emberekkel, akik fontosak voltak és maradtak a számomra. Vallom, én megszerettem Magyarországot, s úgy szóltam ebben a könyvben a bolgár emberhez: ”... szeresd még te is! ” A mostani munkahelyemen, a kulturális központban viszont azért dolgozom, hogy a magyar ember is épp így megszeresse az én hazámat... — Engedje meg, hogy visszakanyarodjunk a fordításaihoz. Mint e műfaj avatott gyakorlója, mit tart a nyelvi átültetés lényegének? — Egy nemzet, nép érzéseit, gondolatait, történelmét és jelenét hűen visszaadni, tolmácsolni rendkívül nehéz. Meg merem kockáztatni: két egyforma szívvel lehet csak ezt csinálni, különben a legegyszerűbb szó is elveszti a hitelét. Vélem, az emberiség élete közös, ám népenként különbözik is egymástól. A műfordítónak tehát úgy kell megtalálnia a közöst, hogy látsszék azért a különös is... Nálunk is, itt is úgy 20-20 író-költő fordítja az arra érdemes műveket. Örömmel tapasztalom, hogy Magyar- országon sikerrel jelennek meg a mi írásaink, de mondhatok színpadi csemegét is: Pancsov darabja, a Négy síi vég például száz- hatvanszor ment Budapesten. — Vajon milyen a mi palettánk odaát, Bulgáriában? — Semmivel sem rosszabb! Évente 7-15 kötet jelenik meg, átlagosan 20-60 ezres példányszámban. Petőfinek 16, József Attilának két kiadása van eddig, Nagy Lászlóról nem is beszélve. De ismertek a klasszikusok, Mikszáth, Móricz, a mai prózaírók közül a nők: Galgóczi Erzsébet, Jókai Anna, Szabó Magda. Kedveltek a magyar drámák, jelenleg 17 színház tűzte műsorára őket. S itt vannak a tervezett új kiadások: válogatás Lukács György írásaiból, a Sztravinsz- kij-kötet Fodor Andrástól, vagy Juhász Péter könyve a közös sorsról Óbolgárok és magyarok címmel. Mindez jelzi, hogy mi, műfordítók nem vagyunk munka nélkül... Dino Nikolov elnyomja az utolsó cigarettát, int a program szervezőinek, hogy tudja, nemsoká indulniuk kell. Mi is lehetne az utolsó kérdés, mint az, hogy személy szerint neki milyen munkái, tervei vannak. — Az elmúlt évben jelent meg egy kötetem Kraszimira fehérben címmel, várhatóan az idén adják ki a másikat, a Csupasz faágak című vérsösszeállítást. Aini pedig a fordításaimat illeti: LJtassy József 40-50 versét válogatom össze és ültetem át. Már a címe is megvan — A ve, Éva... — Érdekes lenne bolgárul olvasni mindhárom könyvet. — Kérem, az én anyanyelvem is szép... Szilvás István Oldenburg! konyha Vendégkiállítás A Is Egy esztendővel ezelőtt a Néprajzi Múzeum szerepelt vendégkiállításon az NSZK-ban, Alsó-Szászországban. A magyar paraszti bútor- és lakáskultúra emlékeit vitték el Cloppenburg- ba. E kiállítás viszonzásaként most két intézmény, az alsó- szászországi Szabadtéri Néprajzi Múzeum és az Árterület- és Lakódombkutató Intézet által ösz- szeállított anyag érkezett Magyarországra. A jövő nyárig megtekinthető kiállítás az észak-német lakásról és lakóiról közöl érdekes információkat, Közös fedél alatt címmel. Méghozzá több mint kétezer év településformáit, építkezési szokásait, paraszti gazdálkodását felidézve. Az anyag természetéből adódik, hogy többnyire rajzok, fotók, rekonstrukciós rajzok, okiratmásolatok, metszetek, árnyékképek, kőnyomatok töltik meg a termeket. S csak kiegészítőül hoztak el a cloppenburgi skanzenből néhány parasztbútort, munkaeszközt, használati tárgyat, konyhai edényt. Bőséges magyarázó szöveg igazítja el a látogatót a lakóépület és a berendezkedés formáiról, a jellegzetes település paraszti életéről. Történelmi visszapillantással az időszámítás kezdeteitől indul a kiállítás. Az Árterület- és Lakódombkutató Intézet ásatásai, régészeti feltárásai ugyanis kétezer éves házak maradványait is felszínre hozták, bennük növényi maradványokat, termést, magokat. Amikor a tengermellé- ki árterületek a tengerszint emelkedésével az I. évszázadban veszélybe kerültek, a lakóhely megemelésével, lakódomb építésével védekeztek az ott lakók a természeti erők ellen. Kezdetben minden parasztgazdaság a maga portájának emelte a dombot, ezekből a III. században kialakultak a faludombok. Megtudjuk, milyen állatok tenyésztésével, milyen növények termesztésével foglalkoztak a századok folyamán Alsó-Szász- országban. S amire a címbeli közös tető utal, annak idején — és még a múlt század közepén is — a mezőgazdaság teljes gépesítéséig ember és állat közös épületben lakott. Nem különült el az istálló, a pajta és a lakás. Azt is érdemes megemlíteni e kiállítás kapcsán, hogy a cloppenburgi skanzen nem csupán szűk múzeumi területre összezsúfolt parasztházak együttese. A műemlékvédelem a tájegység hatezer épületére terjed ki (ehhez az állam igen jelentős támogatást ad a tulajdonosoknak), és védelem alatt állnak a berendezési tárgyak, a munkaeszközök is. Ez idáig nyolcezer használati tárgyat dolgoztak fel. K.M. Artlandi Kaliwerk épület (Dolezsál László felvételei - MT1- Press) iraünBBm Főhajtás A csendes, halk szavú élet ritkán eseménytelen, mint ahogyan a kisebb lelki földrengések sem látványosak, és a dolgos hétköznapok sikerei is tiszavirág életűek. Akik nem vernek maguk körül nagy hullámokat, azoknak az életét is érdemes kutatnunk, mert ha aranyrögöket nem is, de értékes porszemeket marékszámra találhatunk. Az önismeret keserveivel együtt járó keresés, önmagunk megtartó erőinek a felfedezése mindig közelébb visz minket életünk céljának, értelmének a megpillantásához. Úgy ment el, ahogyan élt. Csendesen, váratlanul egy mosollyal az arcán, abrosznyi kiskertjüknek a rózsái közül. Az egyik volt ő azokból, akiknek az életében nincs különösebb látvány, semmi feltűnés. Közöttünk élt hosszú, tartalmas életet, ember módra, és bármennyire is sokat dolgozott, mégis dolga végezetlenül hagyta itt a világot. — Nem lehet nyugalomban lenni úgy, hogy közben élni is akarunk. Az ember számára roppant nagy szerencse, ha mindhalálig benne él a vállalkozásaiban. A falusi tanító életében volt valamiféle kényszerű kétarcúság, különösen abban az időben, amikor fel kellett vállalni az analfabétizmus elleni harcot, a butaság trónfosztását, miközben az iskolaszék, vagy a kegyurak megértő, gyakran vállveregető elismerését is ajánlatos volt kiérdemelni. — A tanító sem nem úr, sem nem paraszt! — vallotta Gárdonyi, és ezzel a véleményével egy korrajzot is adott az utódoknak éppen úgy, mint ahogyan azt Leonardo da Vinci tette a maga idejében: mi, akik a szellem emberei vagyunk, száműzöttként élünk egy korban, amely azzal dicsekszik, hogy felszabadította a szellemet. A hatalmasokat szolgáljuk, az uralkodó • kegyeiből élünk. A néptanítót hajdan „mesternek” tisztelték, így Gárdonyi Gézát is az Én falum hősei. Ö egy volt a kései mesterutódok közül, példa a pedagógiában, az értelmes emberi életben. Kezdőként száz gyereket tanított egyedül, délelőtt, délután, éjszakába nyúlóan, közben csomagoló papírokra térképeket, ábrákat, szemléltető képeket rajzolt, és két ököllel verte ki a tehetséges parasztgyerekeknek a polgárit, a gimnáziumot egyetlen érvvel: — Bűn lenne elkallódniuk! Homályos petróleumlámpák hunyorgó fényében tollat fogott, és szakcikkeket, tankönyveket írt, új pedagógiai módszereket dolgozott ki, amelyekre kénytelenek voltak felfigyelni az értő tanügyiek. — Ki ez az ember? A falvak népe, ahol tanított, jól ismerte, sírva búcsúztatta, amikor meghívták az egri tanítóképző, illetve a főiskola gyakorló iskolájához. — Maga kérem ezután tanárokat tanít! Az akkortájt születő általános iskolák alsó tagozati tankönyveit írta és szerkesztette, amelyekből esztendőkig tanultak az ország gyermekei, miközben amúgy is zúzmarás ólomkedélyét a vájt fülűek nem egyszer próbára tették. Az előrehaladás, az ország szellemi kibontakozása, az írástudatlanság felszámolása, és nem utolsósorban kedves tanítványai szerencsére visszaadták érzékenységbe göngyölt életkedvét. A tanítás mellett vállig merült az elméleti és gyakorlati modem pedagógia megteremtésében, az igehirdetésben, közben előadásokat tartott,* vándorszínész módjára járta a falvakat, vállalva a romantikus nyomorúságot, a kispénzűséget. Közműveit és oktatott akkor is, amikor köszö- nömmel fizették ki az agitátort. A százak és ezrek, akik tanítványai voltak, akik személyesen ismerték, tudják, hogy mindig jobbító és segítő szándékkal, szerető emberséggel mutatta meg a zsákutcából kivezető utat a vakvágányon járóknak. Úgy osztozott mások bajában, mintha azok a sajátjai lettek volna. Egyszer mégis, önmagát vádolva azt mondta: — Küzdeni tudok, de harcolni nem! Tanítókat, tanárokat tanítani, katedrára alkalmassá tenni afféle gyümölcsoltó munka, ahol a jó alany mellett fontos a rügy, a szemezés művelete, amely az új gyümölcs életnedvét beleviszi a vérkeringésbe, nem titkolva el, hogy amire vállalkozik ajelölt, az nem foglalkozás, sokkal inkább egy belső elhivatottságból adódó, életre szóló vállalkozás, amiért a fizetséget nem a postás hozza. Akit tanít, oktat, nevel, az mindig valamilyen igét hirdet, és minden rendelkezésére álló módot és lehetőséget megragad ahhoz, hogy szándékait siker koronázza. így jutottak el a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején írásai hetente a Népújsághoz, ahol az olvasók által kedvelt ’’Tollrajzok” szerzője és aláírója: Hórvölgyi István volt. Diákjai, a kezdő tanárok mint égő csipkebokorból jövő szózatot hallgatták szavait, olvasták, keresték írásait, és ezekből megértették az ő ars poétikáját is: mindig az ember és az emberség a fontos. • Egy-egy szomorú eltávozás összegyűjt bennünket, miközben mi magunk egy szebb, boldogabb emberibb életért, mint mesék hősei harcolunk. Ez az élet! Madáchcsal szólva: küzdelem és bizakodás... Szalay István
