Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-14 / 220. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 14., szerda FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK 5. ____ - -____________ —: 1— --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------. ---------------------—------------------­O rlenok ’88 Egy hónap a peresztrojka országában Másnap vágyakozva bámuljuk mindannyian az ugrásnyira lévő hullámokat, mivel fürödni válto­zatlanul tilos. Mint megtudom, csak a kijelölt helyen és időben tar­tózkodhatunk majd a parton, megfelelő felügyelet mellett. Ad­dig napozni sem lehet. Az iszonyú hőségben tájékoztató előadásra kullog csapatunk, ahol ismertetik a „játék” lényegét. — Ez a tábor most egy képzelet­beli akadémia — mondja lelkesen a leningrádi pedagógiai főiskolá­ról érkezett előadó. Minden kül­földi delegáció egy-egy laboratóri­umot alkot majd, és kidolgoz egy saját koncepciót a változtatásra, azaz a Komszomol megreformálá­sára ad útmutatást. Általános értetlenség. A tolmá­csok szorgalmasan fordítanak, bár ők maguk sincsenek tisztában a dologgal. Várakozva meredünk Makszimra, aki végül tehetetlenül széttárja a karját, és kitör belőle a nevetés: — Ezt sajnos, én sem értem, de az a gyanúm, hogy a szervezők sem — jegyzi meg. Az előadás úgy ér véget, hogy senki nem lett oko­sabb. Ez még két napig ismétlődik, mire csoportunk azzal a javaslattal áll elő, hogy mi szívesen beszélünk a magyar tapasztalatokról, de in­kább kötetlen találkozók kereté­ben. — Jó ötlet — bólint a soros elő­adó —, így is lehet. — No, ha így is lehet, akkor mi szeretnénk kimaradni az akadémi­ából és a találkozók mellett néha megmártózni a tengerben is. Ezt már az esti megbeszélésen mondom a táborvezetésnek, ahol csupán a delegációk vezetői, s a tolmácsok vesznek részt. — Ám legyen — mondja Olga, aki koordinálja a munkát, s képvi­seli a külföldiek érdekeit. A javaslatra hárman is csatla­koznak hozzá. A bolgárok, a cse­hek, s a lengyelek is ezt a formát választják. — Jó, jó! — érvel Olga. — Ez esetben azonban azt is mondjuk el, hogy a hátralévő idő alatt milyen programokon vennénk részt még, (IV/3.) hiszen az időt mégiscsak tartalma­sán kellene eltölteni. Elképzelés szép számmal akad, például egy-egy kirándulás az egyébként festői szépségű vidé­ken, hajókázás a tengeren, a kör­nyező városok megtekintése és fő­ként strand. Miközben ilyesfélék­ről folyik az eszmecsere, váratla­nul lesújtó hírt közölnek velünk: a tengervíz fertőzött, egyelőre nem tudják pontosan mitől, de az is le­het, hogy koleravírus. Amíg a vizs­gálat tart, és a helyzet nem válto­zik, senki nem mehet a part köze­lébe. Ha a gyerekek közül valaki­nek hasmenése van, azonnal jelez­zük. Másnap két lány erős hasme­nésre panaszkodik. — Te úristen, csak nem? — gondolom veríté- kezve. Az orvos tablettát oszt, és megnyugtat, ez csupán az ivóvíztől van. Lehetőleg más folyadékot fo­gyasszunk. Fellélegzünk, a pana­szok valóban megszűnnek. A következő napok egy hegyi túrára való készülés jegyében tel­nek. Sátrat, hálózsákot, száraz élelmet kapunk. Nagy várakozás. Végre valami izgalmas dolog. És amikor végre elindulunk, nem csa­lódunk. Legalábbis az első órában. Jéghideg patakokon gázolunk át, az erdő gyönyörű, az egzotikus, soha nem látott növényzet, a tiszta levegő, mindenkit elkápráztat. Aztán kezd nehezebbé válni a te­rep. A tempó gyorsul, az út mere­dekebbé válik, a túramezőny szét­húzódik, a gyengébbek kezdenek lemorzsolódni. A tizedik gázolás­kor a patak már csípőig ér, min- dekin csuromvíz a ruha. Riadtan figyelem a gyötrelmet lányaim ar­cán. Az óránként beiktatott ötper­ces pihenők arra elegendők, hogy a végén kullogok valamennyire felzárkózzanak az élbolyhoz. Há­rom-négy óra elteltével már senkit nem érdekel az egzotikus növény­zet, mindenki arra koncentrál, hogy valahogy megkapaszkodjon a csúszós, sáros kaptatón, amely mellett közvetlenül ott tátong a szakadék. Félünk. A fiúk, akik a szSraz élelmet hozzák, elesnek a patakban, a rizs, a keksz, a kenyér szétázik. Mire felérünk, egy egyébként gyönyörű vízeséshez, a lábunk remeg, még a kötelező biz­tató mosolyt is nehéz kipréselni magamból. Délután 5 órára érünk a célhoz, egy tisztásra, ahol még sátrat kellene állítani, tüzet rakni, vacsorát készíteni. A magyarok, a bolgárok erőtlenül roskadnak le, a velünk tartó orosz gyerekek csi­nálnak jóformán mindent. Szó nélkül, rezzenéstelen arccal. De a nap még tartogat meglepetést. Az indulás előtt ígértem, a vacsorát én főzöm, Igenám, de két kiló szét­ázott rizsből és két-három kon- zervből nehéz tápláló kosztot va­rázsolni negyven embernek. Forraljuk a patakvizet a bog­rácsban, a rizst szerencsére be sem kell áztatni, így pillanatok alatt be­leduzzad a korhadt falevelekkel fűszerezett lébe. Egyáltalán nem lep meg, amikor valaki felvilágo­sít, hogy a sót a táborban felejtet­tük. Libasorba áll a negyven ki­éhezett kamasz, s mindenkinek jut két-három evőkanálnyi megne­vezhetetlen kotyvalék. Fanyalogni nincs erő. Csak ekkor veszem ész­re, a szovjet gyerekek csendesen ül­nek, nem esznek.-Hát ti? — Nem jutott. Majd holnap reg­gelizünk — mondják fáradt egy­kedvűséggel. Végigszalad a háta­mon a hideg. Ez nem igaz, talán csak álmodom. Leleményes csa­patunknál mégis akad valami megoldás. Előhalásszák a túrára hozott levesporokat, kockákat. Soha ilyen ragyogó levest, mint amit tíz perc alatt összeütünk. A hazafelé vezető út egysze­rűbb és rövidebb. A táborban ér­kezéskor határtalan az öröm és a megkönnyebbülés. Ezúttal jólesik a kása is. S még az ebédlőben sétá­ló kutyák, macskák sem zavarnak senkit. S még egy ovációra okot adó közlemény: holnaptól lehet strandolni. Ezen az estén a tenger nyugodt, a naplemente varázslatos, s a csil­lagos égre tekintve mindenki úgy érzi: élni érdemes, élni szép, s sze­rencsés ez a maroknyi magyar, hogy eljuthatott ide. (Folytatjuk) Barta Katalin Gyere, Vakáció ... Az utcasarkon cserbenhagyá- sqs gázolás történt. A visszapil­lantó tükör talán tanúja volt a fájdalmas esetnek, hiszen az el­húzó autósnak még a távolból is élesen vetíthette a szemébe a te­hetetlenül vergődő, vinnyogó kiskutya képét. S mégsem állt meg . . . Tanúi jó néhányan voltak a történteknek, kiáltozásukra elült a közeli háztömb gyerekzsivaja. A szünidő utolsó napjainak ve­szedelmes indiánjai, bokrokban rejtőzködő számháborúzói, ve­szélyt nem ismerő BMX-ver- senyzői, a foci és a kötélugrás le­endő világcsillagai tágranyílt szemekkel bámulták az apró ál­latot. A hirtelen lejátszódó eset első pillanataiban egyiküknek sem jutott eszébe semmi. Ekkor megszólalt egy felnőtt a hátuk mögött. — Melyikőtöké ez a kutyus? Mi a neve? — kérdezte. —Szólít­sátok már meg, akkor megnyug­szik talán, s be tudjátok vinni az állatkórházba, hogy megment­sék . . . A gyerekek csak álltak moz­dulatlanul, választ senki sem tu­dott adni. —A kkor ez olyasféle lakótele­pi blöki lehet — folytatta a fel­nőtt. — No, várjatok, majd segí­tek én. Elviszem az autómmal az állatorvoshoz. Nemsokára itt va­gyok, s ha érdekel benneteket, hogy mi lesz a sorsa, ne menjetek el sehová . . . A járókelők rosszat sejtettek, amikor jövet-menet végigmérték a sarkon álldogáló gyerekhadat. Ezek bizonyára valamiben sánti- kálnak, gondolták magukban, aztán azzal siettek tovább, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a tur­pisság. Erre a gyermeki „akció­ra” valóban nem kellett sokáig várniuk. Talán tíz-tizenöt perc sem telt el, az állatmentős befordult a sar­kon. — Meghoztam a hírt — szállt ki az autóból. — A kutyusotok életben marad, de meg kell műte­ni. S ez pénzbe kerül, százötven forintba, ezt ki kell fizetnetek. A többi a ti dolgotok, szevasz- tok . . . Az első hurrá után megszólalt egy kis copfos. — Nekem nincs pénzen, anyu­ék meg csak este jönnek haza. — Nekem sincs —folytatta egy indián, aki egész idő alatt a mű­anyag kését szorongatta. Pillanatokon belül együtt volt az őrsi lánc, megkezdődött az ak­ció. Béla bácsit, az éjszakás por­tást álmából zavarta fel az élesen berregő csengő. — Tetszik tudni, egy autó el­ütötte a kutyust. . . Megoperál­ják . . . De, nekünk nincs rá pén­zünk . . . Ha tetszik tudni ad­ni... — szólt a zavart monológ. S megvolt az első tizes. — Az ügy volt, hogy egy au­tó .. .— Ä kuktát szorongató fiatalasszony letette az edényt, megtörölte a kezét és köténye zsebébe nyúlt. Aztán csak ennyit hallott: — Köszönjük szépen . . . Az egyik emeleten farmeröl­tönyös fiú dugta ki az orrát. — A sarkon elgázolták ... És csak sírt. . . —hadarta a gyerek­hang. Jó időbe került, mire kide­rült a „kutyaügy” —Ahá, hát ezért álldogáltatok ott olyan hűségesen. Vedd, itt van egy ötvenes . . . Hátul, az erkélyek alatt egyre nagyobb lett a csoport, közepén egy földre vetett, kopott lábas­ban gyűlt a pénz. Amikor már- már mindenki befutott, az indián átvette a parancsnokságot. — Számoljátok meg — bökött a pénzre az egyik nyílvesszővel. — Tíz . . . húsz . . . itt egy ötve­nes ... ez egy húszas. . . ne kapkodjátok szét, rakjuk össze. Csörögtek a fémpénzek, kisi­mítva lapultak a papírosok. Az egyikük éppen felvette őket a fű­ből, amikor jött még egy fiú. — Ne haragudjatok, én nem tudtam pénzt hozni, de elvezetlek benneteket oda, ahol az az ember lakik, aki bevitte a kutyust. Útközben számolták össze a gyűjteményt. Becsöngettek az ajtón, s amikor nyűt a zár, még a köszönést is elfelejtve, egymást túlkiabálva újságolták. — Százkilencven forint. . .! — Ezt nem gondoltam volna — vette el a pénzt a felnőtt. — Máris indulok vele a kór­házba. S ígérem, mihelyt lábra áll a blöki, visszahozom nektek. Ekkor hangzott el a második hurrá ezen a délelőttön. Aztán a kapuból még visszakiáltott az egyik gyerek: — De, ne arra a sarokra tessék hozni, hanem a ház mögé, ott fogjuk majd várni. Teltek a napok, de még min­dig a kutyus volt a legfontosabb téma. Bizonyára jól van már, ta­lán egy-két alvás még és egyszer­re itt ugrál, mintha misem történt volna. — Ügy köszön majd, hogy vau . . . vau . . . vau ... — ug­rabugrált négykézláb egyikük. — Nézd a hülyét — nevették körül. — Ez itt bohóckodik, ami­kor még azt sem tudjuk, hogy mi a neve. — Legyen, mondjuk, Blö­ki.. . — A, az nem jó, inkább hívjuk Belinek, hátha megment mégő is valakit. . . Erre is legyintettek. — Figgyusz ide, hólyagok! — pattant fel az indián. — Rég suli­ba járunk már, mire ez a nyári ku­tyus visszakerül ide, s el tudom képzelni, amint várni fog ránk délben az isinél. Én például kilo­pom majd a kajamaradékból a csontokat, odaállok elé és azt mondom neki: „No, gyere, Va­káció!” Lefogadom, hogy érteni fogja . . . (szilvás) Fiatalok programjai Gyereksarok A pszichológus válaszol Mit tehet a közösség a minden­napok stresszei ellen? A modem világban rengeteg stressznek van kitéve az ember. Fő­leg a pszichoszociális stresszhelyze­tek súlyosbodnak. Ilyen pl. ha nehéz feladatok állnak az emberek előtt, ha hajszoltnak érzik magukat, ha bántják őket, ha zsúfoltságban él­nek vagy ha magányosak, ha veszte­ség éri őket vagy, ha egzisztenciális, erkölcsi-világnézeti bizonytalan­ságban élnek. Az érzékenyebb em­berek belebetegedhetnek a tartós stresszbe. A leggyakoribb ilyen be­tegség a neurózissal már foglalkoz­tunk ezen az oldalon. Beszéljün most arról, hogyan le­hetne csökkenteni a minket érő stresszt. Ha egy társadalomban tartós bé­ke, biztos jólét, kevés megterhelés, jó egészség, védett környezet vehet­ne mindenkit körül, lecsökkenne a stresszhatás. Ezzel jelenleg nem di­csekedhetünk. De nézzük az emberi kapcsolatok szféráját! Ez is renge­teg stressz, forrása, az iskolai és munkahelyi közösségektől a csalá­dig, de egy részük mégis kivédhető lenne. A harmonikus, emberi kapcsola­tokhoz három dolog kellene. Az el­ső az egyenes, nyílt, hiteles kommu­nikáció, amely tisztázza a félreérté­seket és hozzásegít a problémák kö­zös megoldásához. A második az empátia, a mások lelkiállapotába való beleérzés képessége, mely segít észrevenni a másik ember ki nem mondott érzéseit, titkolt gondjait. A harmadik az elfogadás, ami azt je­lenti, hogy ha nem is szeretünk min­den embert, ha látjuk is hibáit és próbáljuk megváltoztatni — alapjá­ban mégis elfogadjuk embertárs­nak, és nem vetjük meg, nem gyű­löljük mindenáron. Ha mégis kialakul a kóros mérté­kű stresszhatás — mondjuk a neuró­zis —, akkor abban segíthet a közös­ség, hogy az egyénnek támaszt nyújt bajában. Nagyon jó az, ha van kinek elpanaszolni a gondokat — olyan­nak, aki mellette áll, aki együtt érez vele. Leghasznosabb megelőzniaba)t. Ha már a feszültségkeltő körülmé­nyeket nem tudjuk kiiktatni az élet­ből, akkor legalább a stresszhatáso­kat próbáljuk mérsékelni. Ez két különböző dolog, a stresszhatás nagysága az egyén feldolgozásmód­jától és nem utolsósorban a társa­dalmi megítéléstől is függ. így ha a közmegegyezés egy bizonyos kiala­kult helyzetet elfogadhatatlannak minősít, akkor az egyén is tragiku- sabban veszi fel. Például a század elején a teherbe esett lányok jó része öngyilkos lett — ma ezt szemcsére másként élik meg a közvélemény és a szokások miatt. Fordított arányú változásra példa: a testi fájdalmakat sokkal kevésbé tűrik az emberek, mint régen és így jóval gyakrabban fordulnak orvoshoz kisebb bajjal is. Ha az „ingerküszöb” társadalmi szinten emelkedik, ha nagyobb to­leranciára nevel, akkor a kisebb akadályokat, sérelmeket az egyén is könnyebben „átlépi”. A stresszhatás kivédése szem­pontjából kulcskérdés a megbirkó­zás fogalma (a szakirodalomban az angol coping szóval szerepel). Ha a közvéleményben elterjed az a szem­lélet, hogy „nem érdemes küzdeni” vagy, hogy tartósabb megterhelé­sekkel, komolyabb feladatokkal „nem lehet megbirkózni baj nél­kül”, akkor ezektől sokan eleve visszariadnak, vagy ha nem, akkor szinte bebeszélik maguknak a bele- betegedést — mire az valóban be is következik. Az lenne jó, ha a társadalom csak emberszabású akadályokat állítana a tagjai elé, ám azok leküzdésére — és nem a kikerülésére — nevelné őket Következő írásunkban azt vizs­gáljuk meg, mit tehet maga az egyén a lelki betegségek ellen. Dr. Ignácz Piroska pszichológus Egri Családsegítő Szolgálat Beköszöntött a szeptember, elkezdődött a tanév. Ilyenkor a tanulás mellett legtöbb diák vá­laszt magának olyan időtöltést, amelyet szabad idejében szíve­sen űz. Az Egri Ifjúsági Ház megalakulása óta — immár öt éve — változatos elfoglaltságot kínál a tizenéveseknek. Ezen a héten, ma délután öt órától indul a biológus szakkör, ahol leginkább akvarisztikával és terrarisztikával foglalkoznak majd mindazok, akiket érdekel az élővüág számos csodája. Csü­törtökön, délután három órakor kezdődik a Paletta Rajzstúdió, ahol a képzőművészet mesterfo­gásait sajátíthatják el a résztve­vők. Ugyanezen a napon délután öt órától az újságíró- stúdió várja régi és új tagjait. Több tanfolyam is indul a kö­vetkező hónapban, amelyekre már most lehet jelentkezni. így például művészi tornára, sportó­vodára, cselgáncsra és számítás- technikára. Szeptember egyik legérdeke­sebb progamjának ígérkezik a „ Mielőtt csillag lettem "című em­lékműsor, amelyet Vlagyimir Viszockij emlékére állított össze Siposhegyi Péter. Az életdrámát Hegedűs D. Géza és Mikes Lilla tolmácsolja majd, csütörtökön este 7 órától. A legutóbbi feladványunk he­lyes megfejtése: 8-2—5+3— 4=10. Szerencsés nyerteseink a következők: Gőz Andrea, Tisza- nána, Bodó Katalin Nagyfüged, Szlávik Ágnes Eger. A könyvu­talványokat napokon belül pos­tázzuk. A következő rejtvényünk az alábbi: a logika alapján milyen szám kerül a kérdőjel helyére? A megfejtéseket két héten be­lül várjuk szerkesztőségünk cí­mére. A levelezőlapokra kérjük írjátok rá: Gyereksarok. f HEVES MEGYEI MUNKAÜGYI H SZOLGÁLTATÓ IRODA Az ETERNIT Azbesztcement-ipari Vállalat pályázatot hirdet selypi gyáránál nyugállo­mányba vonulás miatt megüresedő GYÁRI­GAZGATÓI munkakör betöltésére. A munkakör betöltése 1989. január 1-jétől esedékes. A megbízás öt évre szól, alkalmas­ság esetén meghosszabbítható. A gyár főbb tevékenysége: azbesztcementnyomó és lefo­lyócsövek, burkoló lemezek, speciális ce­mentek gyártása. Pályázati feltételek: erkölcsi feddhetetlen­ség, egyetemi végzettség (műszaki vagy köz­gazdaságtudományi), vezetői gyakorlat. A pályázat tartalmazza: állami és politikai is­kolai végzettségét; részletes önéletrajzát, je­lenlegi munkakörének, szakmai és vezetői tevékenységének ismeretetését. A pályáza­tot kérjük 1988. október 30-ig a vállalat sze­mélyzeti és oktatási osztályára elküldeni. Cím: ETERNIT Azbesztcement-ipari Válla­lat 2536 Nyergestíjfalu, Pf. 1. Telefon: (34) 12-196, 12-826.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents