Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-13 / 219. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 13., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Magyar—román kereskedelem Nemcsak személyeknek, hanem kollektíváknak is Mit mondanak a számok? Janus-arcú — talán ez a legtalálóbb jellemzése a mai magyar- román kapcsolatoknak. Miközben szinte kivételesen feszültté váltak a politikai viszonyok a két KGST-tagállam között, a gazdasági együttműködés majdhogynem felhőtlen — legalábbis ez derül ki a Kereskedelmi Minisztérium illetékeseinek információiból. Az utóbbi években az összes szocialista ország közül Romániával bővültek a leggyorsabban kereskedelmi kapcsolataink. A múlt évben a kétoldalú árucsereforgalom értéke 618 millió rubel volt, ami — folyó áron számolva — 16 százalékkal múlja felül az 1986. évit. Idén pedig az előirányzat már 655 millió rubel, tehát további, jelentős előrelépésre számíthatunk. Csakhogy a látványos fejlődés értékelésénél legyünk figyelemmel arra is, hogy az induló érték, a bázis meglehetősen alacsony volt. Statisztikai adatok szerint két évvel ezelőtt mind a magyar importból, mind az exportból 2 százalékosnál kisebb mértékben részesedett Románia, mint az alábbi táblázat mutatja: 1970 Kivitel: 2,3 Behozatal 2,8 Jelenleg a kereskedelmet egy hoszzú lejáratú, az 1986—1990 közötti időszakra szóló egyezmény szabályozza, amely összesen 3,2 milliárd rubeles kölcsönös szálh'tásokat irányoz elő. Idén augusztusra a vállalatközi magánjogi kötésállomány értéke már elérte az 570 millió rubelt, azaz az egész évre tervezett 655 millió rubel 87 százalékát. Az első félévi magyar export 129 millió rubelt tett ki, az import 161 milliót. (Ugyanezen adatok 1986.1. fél évében 152 millió, illetve 141 millió rubel.) A visszaesés okai Mi van a számok mögött? A hetvenes években határozottan élénk volt a két ország kereskedelme, a következő évtized első fele viszont a stagnálás, több területen a visszaesés időszaka volt. Ekkor derült ki, hogy Romániának már nincs szüksége több Ikarusra, a Rába gyár termékeiből is a vártnál kevesebbet vásárolt, egyszóval ellentétek jelentkeztek a hosszú távú elképzelések és az éves gazdasági érdekek között. Hozzájárult még a forgalom visszaeséséhez szomszédunk megváltozott gazdaságpolitikája, amely az adósságok mindenáron való visszafizetésére törekedett, és ennek érdekében szigorúan korlátozta az importot. Az árucserén kívüli területeken, a szállításban, az idegenforgalomban még inkább csökkentek a román kiadások. Ami a vasúti szállítások visszafogását illeti, ez gazdasági okokkal, a MÁV tarifaemelésével magyarázható, de amögött, hogy az igényekhez képest egyre kevesebb forintot kaphattak a román turisták, talán már nem túlzás politikai okokat keresni. E két területen ösz- szesen 1983-ban még 23 millió rubel magyar aktívum képződött, a következő évben már nem egészen tízmillió. Gazdaság és politika Figyelemre méltó, hogy a gazdasági kapcsolatok visszaesésének időszakában viszonylag jók voltak a politikai kapcsolatok a két ország között, legalábbis ezt mutatta a felszín. Ez az 1977-es nagyváradi találkozót, a ma már csak diplomáciatörténetben létező debreceni román és kolozsvári magyar főkonzulátus megnyitását követő időszak volt. Az akkori és mostani események egyaránt az bizonyítják, hogy azoknak van igazuk, akik szerint magyar—román viszonylatban nem mutatható ki gazdaság és politika közvetlen összefüggése. A magyar—román árucsereforgalomnak több mint a 60 százaléka gépekre, műszerekre, berendezésekre esik. Olyan nagyszerű arány ez ami két iparilag kiemelkedően fejlett ország kereskedelmét szokta jellemezni. Kulcsfontosságú tétele az árucserének a gépkocsi, azaz a Dacia, és jóval kisebb mértékben az ARO terepjáró. Ebben az évben elképzelhető, hogy több mint 40 000 Dacia fogja átlépni a határt . . . Akkor, amikor kereskedelmi miniszterünk nemrég bejelentette, hogy a szocialista autószállítások alacsony szintje miatt a Merkur csak a lakossági sorszámokra adhat ki gépkocsit, gyakorlatilag a Dacia az egyetlen típus, amelyre nem kell éveket 1985 1986 1.7 2,0 százalék 1.8 1,9 százalék várni. Másrészt ma már Magyar- ország a román autók legnagyobb vásárlója, a Daciák 40 százaléka itt talál vevőre. Talán nem túl nagy merészség feltételezni, hogy ez az arány jóval alacsonyabb lenne, ha Nyugat-Eu- rópában vagy a tengerentúlon sorban állnának az emberek a román kocsikat is kínáló autókereskedőknél. Gyártmánydiplomácia Érdekes kérdés, hogy mi lesz a Oltcitek sorsa. Évek óta, minden Romániával kapcsolatos gazdasági interjúban illik megkérdezni, hogy mikor lesz már végre Magyarországon is kapható a Citroen Visa mintára készült autó? Eddig a szocialista országok közül egyedül Csehszlovákia vásárolt 12 000 darab Oltcitet, tőkés exportra menő Skodái helyett. Az érdektelenség oka, hogy a kocsi vételárának bizonyos, nem jelentéktelen hányadát tőkés keménységű cikkekben, vegyipari alapanyagokban, élelmiszerben kérik. Megjegyzésül csak annyit, ha az eredeti elképzeléseknek megfelelően létrejött volna a Rába-GM üzlet, az amerikaiak az Opelek szállításáért megfelelő fizetségnek tartották volna a RÁBA-termékeket. így aztán elképzelhető, mire a románok engednének, maga az alaptípus, a Visa is elavult lesz. Arra a kérdésre, hogy érdeke lehet-e bármelyik országnak a gazdasági kapcsolatok szűkítése, az aradi találkozó egyértelmű választ adott: Nem! Kölcsönösen egymásra van utalva a román és a magyar gazdaság, a kérdés legfeljebb csak az lehet, melyik országnak fontosabb a másik. A gazdasági kapcsolatok fejlesztése terén az elsődleges feladat a fejlettebb együttműködési formák elterjesztése lenne, ugyanis a kétoldalú gyártásszakosítási és termelési kooperációs megállapodások keretében az áruforgalomnak mindössze 10 százaléka bonyolódik le. Ráadásul éppen ezek a formák lennének igazán alkalmasak egy kis „gazdasági diplomáciára”, hiszen szinte már közhelyszámba menő igazság, hogy munka közben ismerszik meg az ember,. . . 1980 2,4 2,1 Az alapjogok alkotmányi szabályozása Október elejéig megfogalmazzák a gyülekezési, az egyesülési jog, a véleménynyilvánítási szabadság, a politikai, valamint a gazdasági, szociális és kulturális alapjogok, továbbá a személyi szabadságjogok alkotmányi szabályozásának koncepciótervezetét. Ezt vállalta az alkotmány felülvizsgálatával megbízott egyik szakértői testület: az állampolgárijogokkal foglalkozó munka- bizottság a közelmúltban megtartott ülésén. Ádám Antal, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem alkotmányjogász professzora, e bizottság vezetője Molnár Erzsébetnek, az MTI munkatársának elmondta: a felülvizsgálatra készült ütemtervnek megfelelően októberben és novemberben megvitatják az alaptörvény tudományos elemzésének eredményeit, és előkészítik az új alkotmány koncepciójának tervezetét. Ez a munkabizottság mindenekelőtt meghatározza az alapjogok csoportjait és azok alanyait. Figyelembe veszi, hogy az utóbbi négy évtizedben mintegy húsz olyan nemzetközi egyezmény született — főleg az ENSZ keretében —, amely kötelezi az államokat bizonyos alapjogok biztosítására. Az utóbbi időszakban fejlődtek mind a szocialista, mind a nem szocialista alkotmányok: egyes alapjogok fajtái szaporodtak, tartalmuk gazdagodott. Az eddigieknél pontosabban szükséges megállapítani az alapjogok megvalósításának jogi garanciáit és korlátáit, valamint megsértésének szankcióit. A készülő alkotmányban az eddigieknél pontosabban meghatározzák majd a többi között a politikai jogokat, köztük a választó-, a petíciós vagy kérelmezési jogot, a társadalmi vitában, a népszavazásban való részvételt, a politikai szervezetek létrehozásának, a gyülekezésnek és a tüntetésnek a jogát. Körültekintően rögzítik a szabadságjC- gokat is, ezen belül az úgynevezett személyi vagy személyhez kötött szabadságjogokat, mint amilyen a személyi sérthetetlenség, a mozgás- szabadság, a lakás, a levéltitok sérthetetlenségének joga. E tekintetben is különös jelentőségűek azok a biztosítékok, amelyek kizárják, hogy a hatóságok törvényellenesen korlátozhassák a polgárok személyi szabadságát. A jelenlegi alkotmány erről nem rendelkezik. Szükséges az alaptörvényben rögzíteni a szabadságjogokat érintő jogszabályok tartalmának kereteit, amelyeket a későbbiekben a jogalkotók, a kormány és a parlament is köteles figyelembe venni. Az alkotmány feltehetően rögzít majd olyan garanciákat, mint például az ártatlanság vélelme, a büntetőtörvény visszaható hatálynak tilalma, a jogorvosláshoz való jog, amelyeket most alacsonyabb szintű jogszabályok írnak elő. Differenciálja majd a gazdasági, a szociális, az egészségvédelmi, kulturális jogosultságokat. Ezek közül némelyeket állampolgári jogként, másokat állami feladatként indokolt előírni. Célszerű például meghatározni az állami szociálpolitika alapelveit. Mindezek révén az alkotmánynak ösztönöznie kellene a magyar társadalom vállalkozói, szerveződési és alkotókészségének kibontakozását azért, hogy a közösségek képesek legyenek minél nagyobb mértékben kielégíteni szükségleteiket. Ez nem azt jelenti, hogy az állam nem segíti elő ezeknek a megvalósítását. E célok szolgálatában az alkotmány nemcsak a személyeknek biztosít majd alapjogokat, hanem kollektíváknak is. Remélhetően meghatározza például a lakóhelyi, a munkahelyi, a vallási közösségek, a nemzetiségek, az etnikumok státuszát, önállóságának kereteit, az állami szervekhez fűződő kapcsolatainak főbb eszközeit. Előírja a többi között azt is, hogy egy-egy közösség a közhatalom gyakorlása tekintetében milyen jogokkal rendelkezik. Jelenleg ugyanis csak az állampolgárokat illeti meg a közérdekű bejelentés, javaslattétel joga. Ha kibontakozik ezeknek a szervezeteknek az érdekképviseleti szerepe is, akkor elképzelhető, hogy ezek létrehozhatják a maguk szövetségét, vagy országos testületét, és képviselőt küldhetnek a különböző állami testületekbe. A bizottság az egyesülési és gyülekezési jog alkotmányi szabályozásához figyelembe veszi az egyesülési és gyülekezési törvény tervezetének társadalmi vitájában elhangzó javaslatokat, ugyanakkor ajánlásokat tesz e két törvénytervezet végleges szövegének megfogalmazásához. Szükséges tisztázni: milyen felhatalmazást ad az alkotmány az alapjogok esetleges korlátozhatósá- gára. A téma nemzetközi irodalma megjelöl olyan alapjogokat, amelyeket semmilyen körülmény között — háború vagy természeti katasztrófa idején — sem lehet korlátozni. Ilyen például a polgárok egyenjogúsága és a faji megkülönböztetés tilalma. Valószínű, hogy az alkotmány megfogalmaz néhány olyan alapjogot, amelynek gyakorlása külön törvényi szabályozás nélkül következhet be, több alapjog érvényesítési rendjének szabályozását pedig külön törvényekre bízza. A társadalmi problémákkal foglalkozók közül többen úgy vélik, hogy az alapjogok gazdagításával és rendezésével együtt ki kell építeni a társadalmat fenyegető súlyos veszélyek — például az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, a munkakerülés, a bűnözés, a terrorizmus, a környezetkárosítás — elhárításának alkotmányos eszközeit. Alaptörvénybe kívánkozik néhány olyan jogosultság is, amelyet a korábbi alkotmányok nem tartalmaztak: például a tájékoztatáshoz, az egészséges és esztétikus környezethet való jog, a szülőknek a gyermekek, a gyermekeknek a szülők iránti jogai és kötelezettségei, a testi kultúrához, a sporthoz való jog. Az alkotmányozás során figyelembe kellene venni az alapjogok úgynevezett harmadik generációját is, többek között a békéhez, a fejlődéshez, az emberiség közös örökségének kiaknázásához való jogot, amelyek kidolgozása széles körű nemzetközi összefogással már megkezdődött. Kitárt ajtók . . . A hír az első olvasásra szinte közéleti „szenzációként” hatott: na végre, megbolydult valami a tanácsok körül. Ám, amikor az a néhány sor alaposabb gondolkodásra késztette az embert, kiderült, nincs szó semmi újdonságról. Csupán annyiról, hogy Somogybán életre keltek egy porosodó rendelet betűi, amelynek nyomán a megyei tanács nyilvános ülésre invitálta az állampolgárokat. Akiknek eddig is jogukban állt bepillantani a testület munkájába, csak hát . . . A tanácsok ülései — elméletben — sohasem zajlottak zárt ajtók mögött, kivételt képeztek természetesen azok az alkalmak, amelyek szükségessé tették az egyes döntések kizárólagosan belső előkészítését. Csakhogy — mondják a tanácsok vezetői — évtizedek óta nem volt rá példa, hogy valaki is bekopogott volna a körzet tanácstagjához, vagy magához az elnökhöz: bebocsátást kérve az ülésre. Ennyire pasz- szívak lennénk, állampolgárok? Nem hinném, hiszen pontosan az ellenkezőjét bizonyítják az utóbbi esztendők lakossági és falugyűlései, ahol a résztvevők nem rejtették véka alá a véleményüket, az elképzeléseiket, ha a településük, szülőhelyük gondjairól, fejlesztéséről volt szó. A tapasztalatok igazolták mindenütt, hogy a „passzívnak” hitt emberek szinte állítják az információkat, mert — s ezt a tanácsi vezetők, testületi képviselők is érezhették — abból csordogált a legkevesebb. Megoszlanak hát a vélemények, mások-mások a tapasztalatok, ez a tisztázatlan helyzet aztán okot adhat mindkét fél magyarázkodására. Az a tény, hogy a lakosságot „csak” akkor érdekli a tanácsok munkája, amikor egyedi, egyéni üggyel fordul a szakigazgatási szervekhez — nem alaptalan. Napi példák sokaságát sorolhatnánk, hogy az ügyfelet kielégítő tanácsi döntés, intézkedés, határát szabja a további, hivatal iránti érdeklődésnek. Ha akad is kivétel egy-egy aktíva, lelkes lokál- patrióta, ügyes szervezőkészséggel megáldott helybeli személyében, az csak erősíti a szabályt. S ilyen esetekben joggal fogalmazhatja meg a tanács, hogy az „állampolgárokban kihalófélben van a közért való ténykedés, érdeklődés igénye”. Erre a nem éppen hízelgő megállapításra kapja fel a fejét az érintettek széles rétege, mert — figyeljük csak meg a példáikat — okkal és joggal hivatkoznak a tanácsok életének zártságára, a döntéshozatalok előkészítésében való aktívabb részvétel akadályaira. íme az érveik egy sorozata: „nem járhatunk örökké a tanácstagjaink nyakára, hogy most mire készül a tanács . . „a lakosság képviselői zömében megelégednek azzal az előregyártott beszámolóval, amelyet a fogadónapjaikra kézhez kapnak a tanácstól, így egyes részkérdésekre már nem tudnak kielégítő választ adni. . .”, „a tanácsi apparátus dolgozói túlterheltek, nincs idejük részletesebben foglalkozni az éppen eléjük kerülő ügyek hátterével, így kénytelenek beérni a számukra sem megnyugtató tűzoltómunkával . . „behatárolt az az idő, amikor egy állampolgár „csak úgy, érdeklődésképpen ”felkeresheti a tanács üléseit, miután ezekre általában akkor kerül sor, amikor a lakosság zöme dolgozik ...” Az éremnek ezúttal valóban volt „harmadik oldala” is, mégpedig az a helyben topogás, amely semmiképpen sem vitte előre az ügyet. Ahogy mondani szokás: most „benne van a levegőben” a tennia- karás kényszere mindkét fél részéről. A tanácsiak lám, itt-ott már elővették a toliseprűt, s leporolták az irattárak dossziéit, hogy — segítve ezzel a saját munkájukat is — közelebb kerülhessenek azokhoz, akiknek az érdekében tevékenykednek. Ebből fakadóan remélik, hogy a lépéseik meghozzák a kívánt eredményt. S ha ezt vesszük, akkor most rajtunk — állampolgárokon — van a sor: legyünk kíváncsiabbak arra, hogy mi történik körülöttünk, de arra is, mit miért szándékoznak így vagy úgy megoldani a város-, illetve községháza „lakói". Meijünk hát kopogtatni az ajtón, ott, ahol még talán nehezebben nyílnak a szárnyak, vagy ahol eddig kevésbé vették figyelembe a véleményünket. Nyíltság és érdeklődés — alappillérei ezek a továbblépésnek, amelyre a jövő érdekében óhatatlanul szükség van és lesz. Talán nem tűnnek nagy szavaknak, ha úgy fogalmazunk a közéleti demokrácia fejlesztésének elodázhatatlan ügyében, hogy a „kis lépések taktikájára” van szükség. Ez várhatóan oldja majd idővel a ma még tapasztalható hivatali bürokrácia görcseit, bizalmatlanságát, az egymástól időnként el-eltérő, de segítő szándékú vélemények összecsapása miatt. S hasonlóan jó irányba tereli az ügyfelek gondolkodásmódját is, ha érzik, látják, a saját személyükben tapasztalják a döntéselőkészítés, a megvalósításra kimondott „igen” komolyságát, nehézségét és súlyát. Tudvalévő, hogy megosztásra vár ez a teher, amely napjainkban egyáltalán nem mondható elenyészőnek. Az is egyértelmű, hogy ezt a teherviselést nem lehet egyedül és csakis a lakosságra hárítani. A Somogyból keltezett hírt — amelyet tulajdonképpen bárhol megfogalmazhattak volna — ezért nem lehet „szenzációként” kezelni, inkább mindeme vélemények közvitára bocsátásával kell átgondolni. Az élet törvényszerűségei megkövetelik a párbeszédet minden területen, így a közéletben is. A kezdeményezés mindenesetre figyelemre méltó, s követésre késztető. Nem kisebb meggondolásból, mint abból, hogy a már említett nyíltság és érdeklődés — azon tül, hogy további megújulásra sarkall — egy sor tévhitnek, félreértésnek, alaptalan szóbeszédnek veheti az elejét. Csírájá- ban fojthatja el az önös érdekből történő viszálykodást, a „szocialista összeköttetésre ” való hivatkozást, az előnyszerzés lehetőségét. Nem kell jósnak lennünk ahhoz, hogy megfogalmazzuk: a döntések demokratikusságának égisze alatt olyan ügyekbe kér majd beleszólási lehetőséget az állampolgár, amelyhez ma szinte semmi köze sincs. Mi több: az is elképzelhető, hogy a tanács szélesebb látókörű lakossági bizottságokra testálja majd a lakáskérelmek és -kiutalások, a szociális segélyek iránti igények elbírálási jogát. De folytathatnánk a település- fejlesztés, az idegenforgalom, a közrend és a közbiztonság, a társadalmi tulajdon védelme, az egymással való törődés terén vállalható lakossági szereppel, kezdeményezéssel. A kitárt — s a megnyitásra kész — ajtók jó értelemben vett megbolydu- tósíjeleznek, s tulajdonképpen a pár mondatos napi hírnek ez adja az igazi — hírértékét. . . Szilvás István Ablakból: egymilliomodik négyzetméter A Győr-Sopron Megyei Tanács Építő és Szerelőipari Vállalat mosonmagyaróvári gyárában elkészült az egymilliomodik négyzet- méter műanyag keretű ablak. A vállalat termékei iránt rendkívül nagy a kereslet, nemcsak a közületi, hanem a kislakásépítők között is. Gyártósoron a korszerű ablak (MTI-fotó: Matusz Károly) F. G.
