Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-13 / 219. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 13., kedd Egy ösztöndíjas muzsikus Rómából Bach, Liszt, C. Franck, Dupre A múlt hét csütörtökén Csa­nádi László, a Rómában élő ösz­töndíjas orgonaművész adott hangversenyt az egri baziliká­ban. Talán kellemes emlékű egri diákéveire is gondolván önzetle­nül, díjtalanul szolgált az orgo­namuzsika híveinek. A felhangzó művek egyben jellemzik is a művészt, aki a ze­nében az áhítatot valósítja meg, amely kiszakítja a köznapi gon­dok közül. Törődik azzal is, ami a megharcolandó élet mögött van: a hittel, a belső renddel, a gondolatokkal, amelyek neme­sebbé tehetnek minket és azt a közösséget, ami minket körül­vesz. Bachtól három számot ját­szott: aBWV 540jelű F-dűrtoc- cátát és fúgát, a BWV 686 jelű koráit (Christ, unser Herr zum Jordan kam) és a gyermekeinek okítására-okulására írt triószo­náták közül a G-dúrt. A három Bach-mű ebben az egymásutánban annak a XVIII. századi európainak a lelki képle­te, aki a hit és az értelem együttes fényénél rendezi el a szellem dol­gait, teremti meg magában azt a harmóniát, ami nélkül a földi élet hasonlatos az iránytű nélküli bo­lyongáshoz. Ez a feszesen szer­kesztett, az emberi méltóságot és alázatot egyébként is hangsúlyo­zó zene kitérő nélkül vezet a fon­tos pontig: az időben és bennünk minden mindennel összefügg, és ezt a boldog tudatot a harmónia csak megerősíti. Innen alig egy lépés az a kö­nyörgés, amit már a romantikus Liszttől hallunk az Óra pro no- bis-ban. Amíg Bachnál a feltét­len hit a fundamentuma a szép­ség és az igazság, a méltóság és a fenség alázattal teli áhítatának, Liszt esetében az érzelmek, a szenvedélyek, a bűntudat má­zsás köveire építkezik a lélek; onnan szeretne magasba emel­kedni. Mint ahogyan.C. Franck H-moll chorálja! Ebben a romantikus alapállá­sú fantáziában is a saját dallama, a saját lelkének gondjai kínálják a meditáció témáját a szerzőnek, és a témán túl a súlyok alóli felol- dozást, amire annyiszor vágyó­dik a küzdő ember. Csanádi László egybekapcsolja a művek­ben készenálló gondolatokat, eszméket, azzal a mai, minden­napi indíttatásával, hogy ezek az alkotások nemcsak a maguk ko­rát visszhangozzák, de korábbi ezredeket is. Mert a ma épp úgy elválaszthatatlan Bach vagy Liszt századától, mint ahogyan a bib­liai idők, az évezredek is ideszól­nak hozzánk, nekünk, szellemi­lelki hagyományaikkal. S mintha csak feledékenysé- günkre, hálátlanságunkra akar­na ez a jeles orgonista figyelmez­tetni minket is, a kortársakat M. Dupre H-dúr preludium és fúgá­jával: az elesett, ama háborús ál­dozat emlékére zúgatja meg az orgonát, mint máshol, máskor a harangokat szokás. Az áldozat, akár hős volt, akár csak szürke mindennapi ember, köztünk vált önmaga végzetévé és a mi ká­runkká is. Értelmetlenül, akár indokkal is elpusztítani — főlég önzésből, vagy akár parancsra is! — valakit, akiben a szellem és a lélek reménykedett, nemcsak bűn, nemcsak dőreség — hiba, fájdalom forrása. S ha Szabó Jó­zsef műsorközlése ebben az eset­ben az adott idézet keretén túl is megmozgatta képzeletünket, a zene, a figyelmeztető szó nyo­mán feltörő érzelmek együttes hatásának is köszönhető. A lé­leknek ez a megtisztító órája ugyancsak ránk fér manapság! Farkas András Budapesti pillanatképek Alkalmi mutatványos (MTI fotó: Krista Gábor) Új magyar tévéfilmek Új hazai televíziós produkciók­kal találkozhatnak a nézők a ké­pernyőn a Budapesti Művészeti Hetek idején. Kosztolányi Dezső műveiből Hajnali párbeszéd címmel Esz­tergályos Károly írt és rendezett tévéfilmet. Az összeállítás szoros egységben dolgozza fel az író no- vellafuzérének, az Esti Kornél­nak négy fejezetét, valamint a Barkochba, a Hrusz Krisztina csodálatos látogatása, a Vendég és az Utolsó felolvasás című írá­sokat — Gálffi László főszerep­lésével. Csáth Géza életét és művésze­tét idézi fel A varázsló álma című tévéjáték. Az író gyermekkori, kamasz-, ifjú- és felnőttkori énjét villantja fel a darab Csáth írásai tükrében, s a Hamvazószerda cí­mű színpadi játékra építve. Eh­hez illeszkednek a különböző novellákból és egyéb írásokból származó motívumok, amelyek valamiféleképpen mind Csáth személyére vonatkoznak. A film a XVIII. Veszprémi Tévétalálko­zón a drámai kategória fődiját nyerte el. Bertha Bulcsú-Schulze Éva a Labdaálmok című tévéfilmjének hőse egy asztaliteniszező, de a történet nem sportsztori: azok­ról az alkotni vágyó emberekről szól, akik a középszerűség ké­nyelméről szívesen lemondanak egy eszméért vagy egy messzi cé­lért. A darab rendezője Mihályfi Imre, szerepeit egyebek között Berencsi Attila, Czinkóczi Zsu­zsanna, Tordai Teri alakítja. Méhes György Volt egyszer egy úrlovas című tévéfilmje az 50-es években játszódik. A Tolsztoj Karenina Annájára em­lékeztető történet egy kétgyer­mekes fiatalasszony szerelmét s későbbi tragédiáját dolgozza fel. Ártatlanul megalázottak Harmincöt éve szabadultak a hatvani internált vasutas családok 1953. szeptember 4-én kelt az a határozat, amely lehetővé tette Illés Jánosnénak, hogy a Horto­bágyi Internáló Tábort elhagy­hassa. Néhány nappal ezt megelőző­en és ezt követően harmincnégy hatvani vasutas család tagjai sza­badultak meg a különböző inter­náló táborokból. A határozat hűvös, hivatalos szűkszavúsággal közölte a régen várt szabadság bekövetkezését, de az átadók nem kértek bocsá­natot, mégcsak elnézést sem, pe­dig ártatlan embereket aláztak meg, sértettek meg emberi joga­ikban, fosztottak meg személyes szabadságuktól harmincegyné- hány hónapon keresztül. Az ürügyet a letartóztatásokra az szolgáltatta, hogy 1950 júniu­sában engedély nélküli tüntetés volt Hatvanban. így akarták megakadályozni az újhatvani fe­rences szerzetesek kitelepítését. A tüntetést szétoszlatták, de a legtöbb letartóztatott nem volt ott a résztvevők között. Lefogá­sukra azért került sor, mert a kor­látlan központosított irányítás megvalósítására törekvő hatal- maskodók így akartak csapást mérni a „jobboldali szociálde­mokratákra és a klerikális reak­cióra.” Illés Jánosné például, akinek férje MÁV-kalauz volt, így em­lékszik vissza a szörnyűségekre: „A tüntetés napján a férjem szol­gálatban volt, a tüntetésben nem vett részt, csak este jött haza. Én is csak annyit voltam az utcán, amíg egy kocsival szódavizet vit­tünk a Zöldfa vendéglőbe. A fér­jemet berendelték Budapestre a MÁV Igazgatóságra fegyelmi tárgyalásra, és elbocsátották az állásából. A hazaérkezése után nem telt el tíz perc sem, amikor dörömböltek a kapun és elvitték a rendőrségre „kihallgatásra.” Én aznap éjszaka nem feküdtem le. Egyszercsak teherautók je­lentek meg az utcában és hallot­tam, amikor kiadták az utasítá­sokat: „Ez az autó ide áll, az meg amoda!” Ezután megint zörget­ték a kapunkat és már jöttek is értünk az ávósok. Közölték, hogy kitelepítik a családot. Azt mondták, a férjeink már ott van­nak. Előre vitték őket, hogy a la­kást előkészítsék. A fiam, János másfél éves volt, a kislányom hatéves. Hárman ül­tünk a teherautón a csomagok között. Éjszaka két óra tájban in­dultunk, reggel kilenc volt, ami­kor megérkeztünk a Hortobágy- ra. A Borzas-pusztai tanyán egy hodályt jelöltek ki szálláshelyül. A lovakat, birkákat nem sokkal azelőtt hajtották ki belőle. Szal­mát szórtunk a földre, azon kel­lett aludnunk. EGY. Olvasom hazai lapja­inkban azt a szeptember 1 -jei je­lentést, mely Londonból teszi közhírré, hogy az angol főváros állatkertjének pandamackóját, Csa-Csát Heath, volt brit minisz­terelnök búcsúztatta, mert az agglegény maci Mexikóba „uta­zott” (szerintem vitték), hogy egy ottani vénlány pandával remélt románc beteljesedéseként utód lásson napvilágot. Mint a hazai lapokból megtudjuk, a nászra ki­szemelt vőlegényt annak idején Mao Ce-tung ajándékozta a lon­doni állatkertnek, Edward Heath volt az, aki akkori funkciójában Csa-Csát elfogadta. Eddig a hír. Nekem is van egy hírem. Teg­nap (befőzési paradicsom cipe lé­se közben, a szállítási költség realizálása ügyében) betértem a Margaréta presszó talponállójá­ba. La-La barátom (egyébként Lala, vagyis Lajos, sőt aggle­gény) éppen megerősítette magát egy fél ginzenggyökér oldattal és Dreherrel öblítette le a férfiassá­Itt éltünk aztán három éven keresztül. Részt vettem minden­féle mezei munkában. Szénát gyűjtöttem, kapáltam, markot szedtem, máskor rizst gyomlál­tam, arattam. Dolgoztam csép­lőgép mellett, házépítésnél. Fi­zetést olyan keveset kaptunk, hogy abból a kosztunkat alig tud­tam kifizetni. Az első hetek, hónapok voltak a legnehezebbek. Egy idő után engedélyt kaptunk arra, hogy le­velet küldjünk haza. Egyszer egy héten lehetett írni, amit elolvas­tak, mielőtt elküldték volna. Az­tán megengedték, hogy megláto­gassanak a hozzátartozók. Léte­sítettek egy kis üzletet a szá­munkra, abban lehetett vásárol­ni, de időnként hazulról is kap­hattunk csomagot. Rendőrök őriztek bennünket. Ezek különbözőképpen visel­kedtek velünk szemben. Kezdet­ben a legtöbben nagyon durvák voltak. Éjszaka lámpával ellenő­rizték a hálóhelyen, hogy nem hiányzik-e valaki. Reggel „bár- cás kurvák sorakozó!” kiáltással keltettek. Voltak, akik az asszo­nyokat is letegezték. A bánás­módhoz az is hozzájárult, hogy grófoknak, naplopóknak, tolva­joknak hittek bennünket. A férjem 1953. augusztus 4-én szabadult a recski internáló táborból, bennünket, hortobá­gyiakat fokozatosan engedtek el, én szeptember 4-én kaptam meg az engedélyt a hazautazásra.” A szabadulás után sem lett gondtalan az életük. A legtöbb kitelepítettnek el­foglalták a lakását, államosítot­ták a házát, elhurcolták a bútora­it. Ismerősöknél, rokonoknál kaptak kezdetben szállást. A ko­rábbi munkahelyre a vasutasokat nem vették vissza, csak az ötve­nes évek végén. Addig bányák­ban, a Mátravidéki Érőműnél tudtak elhelyezkedni, de egyikü­ket, másikukat még ilyen mun­kahelyekről is elbocsátották, mint megbízhatatlant. 1957 után fokozatosan rendeződtek az ügyeik. Lakáshoz jutottak, visz- szakapták vagy visszavásárolták a házukat, néhányan segélyt kaptak az életük újrarendezésé­hez. A több mint háromévi szen­vedés azonban mély nyomokat hagyott bennük. Volt, aki elzül- lött, sohasem tudott visszatalálni a társadalomba. Mások még há­rom évtized után is attól retteg­nek, nehogy újból elvigyék őket, nem mernek beszélni a velük tör­téntekről. Pedig egyik legfonto­sabb feladat lenne megszabadí­tani őket a félelemtől. Ezért is kell szólni, írni arról a nagy igaz­ságtalanságról, amit velük szem­ben elkövettek a néphatalom bi­torlói. Németi Gábor Az elmúlt évtizedek bővel­kedtek nemcsak vitathatatlan si­kerekben, számottevő, előremu­tató erényekben, hanem most vagy mostan orvoslandó hibák­ban is. Az utóbbiak közül talán legfájóbb az, hogy szinte tör­vényszerűen arctalanná, sze­mélytelenné váltunk, holott mindnyájan másfajta mini-vi­lágmindenséget szenvedtünk meg magunknak. A senki által meg nem fogalmazott tiltás — nem is létezett ilyen — szürkévé, uniformizálttá, jellegtelenné tet­te szó és írásbeli megnyilvánulá­sainkat. Napjainkban szerencsére sza­kítottunk rossz beidegződése­inkkel, s örömmel fedezzük fel a sokféleséget, a szuverén karakter semmivel sem pótolható ajándé­kát. Garas Dezsőről valamennyi­en tudtuk: kiváló színművész, s az élesebb szemű megfigyelő azt is sejtette, hogy az árnyalt alakí­tások mögött nem egyszer mél­tatlanul sebzett, a szakmáért, a hivatásért, ajcözélet tisztaságáért töprengő, vitázó, ütköző, aggó­dó alkat rejlik. Szeptember ötödikén, hétfőn este a Petőfi adón ezzel az egyér­telműen megnyerő egyéniséggel találkozhattunk. Wisinger István megérezte a nagyszerű lehetősé­get — az ilyesféle újságírói téma­felfedezés se ritka, ha nem is ál­talános -, ezért választotta be­szélgetőtársul őt. A megkérdezett nem hallga­Szombati egyébként sem fé­sült, snajdig békém csapta arcul a mindig nívós Családi Tükör egyik riportjának megrázó infor­máció sora. íme a tények, persze rövidre fogva. A Fóti Gyermek- város fiataljai hörcsögöket ne­veltek. Mindaddig, amíg az ott­honvezető — ki tudja miért — ezt megtiltotta nekik, s elrendelte — még kimondani is szörnyű — a kedvenc állatok azonnali, brutá­lis kiirtását. Az egyik nem éppen stabil idegrendszerű gyerek ’’fel­lázadt”, azaz nem szalonképesen tiltakozott. Jött a retorzió. Más intézetbe utalták. Álindokkal, de büntetésként. Onnan aztán hiába vágyott vissza, mert nem fogadták, pedig igyekezett kifo­gástalanul viselkedni. Vétkesnek minősítették, mert ellenvéleményét nyilvánította. Ót, a testi fejlődésben kissé meg­tört ifjúsága sérelmeiről, többek között arról sem, hogy szárma­zása miatt bezárultak előtte — az ötvenes években efféle sokakkal megtörtént — a középiskolák ka­pui, ezért lett vasesztergályossá. Nem titkolta azt se: egy fogadás sodorta Thália szolgálatába. Az­tán szólt megpróbáltatásairól, nehezen elviselhető csalódásai­ról, arról, hogy soha nem a mun­ka, az ezernyi izgalmas teendő fá­rasztotta, hanem a vele összefüg­gő számos nehezen elviselhető körülmény, gáncsoskodás, intri­ka. Mint mások, ő is sóvárgott egy azonos célért lelkesedő csa­pat után — akár az általa megje­lenített filmbeli Minarik -, de az óhaj, sajna, nem teljesült. Csak rá jellemző módon értékelte a fiatalok helyzetét, gondjait, ki­emelve, hogy abban az ágyban alusznak, amelyet mi vetettünk nekik. Megkapó ez a vívódó, a felelősséget soha el nem hárító lényre valló frappáns, egyedi for­mai köntös, a megkínlódott gon­dolat mértékre szabott öltönye. Ily módon avatott be minket műhelytitkaiba, hitet téve meste­rei számára élő öröksége mellett, megbecsülve, tovább gazdagítva azt a hagyatékot, amelyet útrava- lóként kapott tőlük. Summázatként azt a másságot nyomatékolta, amely a holnapo­kat vajúdó jelen bennünk szuny- nyadt, de Csipkerózsika-álmá­ból végre életre csókolt vívmá­nya, a félreérthetetlen értékte­remtés nem devalválódó garan­ciája. rekedt, harminc kilós, apró ter­metű, ezért nem véletlenül gátlá­sos kamaszt, aki pedig az egyet­len gyógy írre, a szere tetre vá­gyott, de még azoktól a négylá- búaktól is elszakították, akiktől ilyesfélét remélt. Kis ügy? Nem hinném. Inkább vádirat az ellen a rideg pedagó­giai gyakorlat ellen, amely még nem egy helyütt dívik, mert szankcionálja a közömbösség, a büroktatizmus, s az az arcpirító halandzsa, amely az embertelen­séget akarja leplezni. Az eddigi hivatalos verzió sze­rint senki sem hibáztatható. Protestálok. Az adásnak kö­szönhetően minden jóérzésű polgártársammal együtt. Hiszem, hogy nem feleslege­sen... Pécsi István Esy — kettő — három got növelő koreai italt. Mint mondta, Vicushoz hivatalos, elő­re meg van beszélve a dolog, hál- isten, megkezdődött a tanév, a gyerek csak kettőkor ér haza, hát addig övék a világ, Lalával együtt léptünk ki az aj­tón (őt nem vitték, saját akaratá­ból ment), s a keresztútnál vala­mennyi férfitársam nevében el­búcsúztam. Utána már csak a két táska befőzési kötötte le a figyel­memet. Meg az, hogy erről miért nem ír a hazai sajtó? Lala és Vi- cuska románca egyáltalában nem tűnik lényegtelennek a népe­sedési gondjaink megoldásában. Gyanúm, hogy a figyelmet sze­rény személyem volt képtelen e történetre irányítani. Bezzeg, ha egy volt miniszterelnök búcsúz­tatta volna... KETTŐ. Mariska néném áhí­tattal tette le lábát a kelenföldi ál­lomás ■ peronjának burkolatára. Utoljára akkor járt a fővárosban, amikor ’56 őszén a határnak sza­ladt lányát (hogy miért éppen Budapesten?) próbálta utolérni, mert a meleg alsók kimaradtak a hátizsákból. Nem jött össze a ta­lálkozó, mert Sopron felé kellett volna indulnia. Másnap (most, nem ’56-ban) az Astoria előtt le- cövekelt Mariska. „ De sok apáca van már, hálistennek... „ -Mon­dom nekik: „Nehogy Dicsértes- séket mondj nekik, mert csak arabul tudnak. ” __ Még aznap zaklatott lelkiálla­potban hazautazott. HÁROM. Az országot bóklá­szó hazai és hazalátogató külföl­di rokonok társaságában nyaran­ta többször bekényszerül az em­ber a vendéglátóipar szélesre tárt kebelébe. A vendégek hozzák a címeket is, hol a legjobb a nem tudom micsoda. így aztán válo­gatunk. Kiválasztjuk, hol kapni a legjobb „háziast”, a legjobbb „magyarost”. A „családias” sem kutya. Biztonság kedvéért egy dél-osztrák keresztségben nevet kapott éttermet javasolok, azon egyszerű okból, mert Józsi bá­tyám nem járt messzebb élete so­rán a bükki fürdőnél, itt aztán amit adnak, az akár lehet tiroli is. Ha más nem, a rétes. Rétes nin­csen, hely sincs. Bolyongunk hát a fantázianevek útvesztőiben, a Félkerékben, a Kilenc Kancsóban és a Makk Hetesben, a Nyeleiben és a Ma- jomsiratóban, a végén még a Tet­vest is megpróbáljuk. Villamo­son térünk meg a kiindulási ponthoz, haza. A zötyögés aztán kirázza Józsiból az igazságot: itt minden csak „as és os”, így nem járatjuk le magunkat a külföldi­ek előtt, mivel csak jelezzük, hogy nem „házi” és nem „ma­gyar”, se nem „családi”, csak„as- os”. Éjjel 11-kor felmelegítem az addig titkon tárolt csülkös bable­vesemet. Mire Józsi bátyám neki gyűrkőzve, a megfelelő mennyi­ségben adagolt cseresznyepapri­kától elszorult más világi hang­ján kifejti: Ez az! Ez igen! Házi! Azt próbálom vele közölni: Itthon vagy... Majdnem sikerült is kimondanom. Benkő Károly Kis ügy?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents