Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

4, €*ÄZÖASÄ€S — TÁRSAOAIjOIUB NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 10., szombat Á megye egyik leggazdagabb faluja A titok nyomában Abasári őszi vázlatok Ahol a jóizlés a jóléttel együtt fejlődött ki Micsoda házak! Házak? In­kább kacsalábon forgó várak, vagy ha úgy tetszik, XX. századi kastélyok. És micsoda porták! A kapukon belépve rácsodálkoz­hatunk a jó ízléssel berendezett lakásokra. Merthogy Abasáron, a megye egyik leggazdagabbnak tartott településén nemcsak a külsőségekre ügyelnek. Néhány évvel ezelőtt is hason­ló élményeket gyűjtöttem itt, amikor egy szobor ügyében jár­tam a községet. Az emlékművet Szabó Miklós, a település egyik köztiszteletben álló lakója azóta elkészíttette. AzAba Sámuelt áb­rázoló mű a Fő tér közepén ka­pott helyet. De ne kalandozzunk el a múlt­ban, térjünk vissza a mához! Summa-summárum: még akkor elhatároztam, ha ügy hozza a sors, igyekszem megkeresni e helység gazdagságának titkát. Emberekkel beszélgetve, Lati- novics Zoltánnak a Bagó-sztori­ban megfogalmazott gondolata jut eszembe: csak a tevékeny élet... visz előre. De vajon valóban olyan gaz­dagok laknak-e errefelé, mint ahogy a látszat jelzi?! Talán olcsó megoldás, de mégis a legjobb, ha a helyi takarékszövetkezettől szerzek adalékot ezzel kapcso­latban. — Valóban jól élünk — véle­kedik informátorom, Rostás Fe- rencné, a takarékszövetkezet fő­könyvelője. — Mi sem bizonyítja jobban: amíg másutt csökken a betétállomány, nálunk növek­szik. A július 31 -i állapotok sze­rint 217 millió 453 ezer forint a betét, míg a kölcsön 84 millió 213 ezer forint. Ebből azt is ki lehet olvasni, hogy a pénzt nemcsak behozzák, hanem hitelként fel is veszik. Néhány évvel ezelőtt Csol- lány Imréről is írtam lapunk ha­sábjain. Ő volt az, aki elsőként kívánta hasznosítani megyénk­ben, sőt országosan is több száz sertésének trágyáját biogáz er­jesztésére. Mi történt azóta? Ho­gyan valósította meg ötletét? — Sajnos, a tervet nem tudtam keresztülvinni — válaszolja, de keserűségnek nyomát sem látni az arcán. Udvarának közepén hatalmas malomkő díszük. Virá­gok, fák övezik. — A múlt héten virágzott ez a leander — mutat rá az örökzöld díszcserjére, melynek itt-ott még láthatók hervadozó, rózsaszínű virágai. Majd egy másikra irá­nyítja figyelmünket, miközben az udvar másik részén lévő serté­sól felé sétálunk. — Ez pedig ha­marosan kibontja szirmait. Ismerős számomra a kert. Az eltelt négy év alatt mit sem válto­zott. Ugyanolyan katonás itt a rend, mint hajdani találkozá­sunkkor. Megérkezünk a beton­gödörhöz, ahhoz, melyben a híg ürüléket gyűjtötte össze, hogy abból gázt fejlesszen. — Megbukott a dolog, mert rossz tanácsokat kaptam — mondja némi egykedvűséggel. — Elszámoltuk magunkat. Kicsi lett a medence, s ráadásul a föld­ben lett elhelyezve. Igaz, próbál­gattam, hátha lesz belőle valami. Egy hét alatt elhasználtam két nagy gázpalackot is, hogy bein­dítsam az erjedést, de az egész do­logból csak egy gyertyalángnyi gázt sikerült nyerni. Ez kevés volt a lakás fűtésére. — Nem sajnálta a befektetett energiát? — Most mit mondjak? — kér­dez vissza. — Sajnáltam. Ha a medence szélesebbre készül és a föld felé kerül, akkor gazdaságo­san működött volna a rendszer, s májustól októberig hasznosít­hattam volna az ott keletkezett energiát. Legalább 15-20 köb­méteres tároló szükséges e célra, az enyém csak 8 köbméteresre si­került. Most már nem kezdem új­ra. Nem akarom ostoba szavak­kal biztatni, hogy „ugyan már Imre bácsi, hát miért nem kezdi újra?!” Ezért hallgatok néhány pillanatig. Meglepetésemre újabb tervével rukkol elő a ma már 76 éves férfi. — Néhány nap múlva 200 ser­tés röfög majd az ólban — kezdi a beszámolót újabb tervéről. — Bérhizlalásra vállalkoztam. Majd bebizonyítja, hogy az utóbbi időben sem veszítette el leleményességét, s bemutatja, hogy a disznóólak régebbi rácsos padozata mellé (a rések között potyogott ki a sertések ürüléke a biogázeijesztő medencébe) egy újabb újítás született. Csőrend­szerbe kerül a vályúkba a táp, a dara. Szinte emberi kéz érintése nélkül. Egy csörlőrendszer „ci­peli,” sodorja fel a csőbe az emlí­tett táplálékokat. Búcsúzáskor javasolja, keres­sük fel ismerősét, Bemáth Ist­vánt. Ott is megtudhatunk egyet s mást arról, miféle ember is az abasári. — Tudni kell róla, hogy kőművesként ment nyugdíjba. — bocsát utunkra Csollány Imre. — Akkorkőműveskedett, amikora falu szinte valamennyi férfija ezt a szakmát űzte. Úgy is csúfolták az ittenieket, hgoy fecskék, mert­hogy tavasszal elindultak szerte a világba. Be is csöngetünk Bemáthék- hoz, s miközben végigkalauzol bennünket á házigazda és felesé­ge a hatalmas udvaron, úgy érez­zük magunkat a sok-sok gyü­mölcsfa és virág között, ahogy az első emberpár érezhette magát a bibliai paradicsomban. A, házat még 1949-ben építette a gazda. Saját kezűleg. Azóta nem kellett újra kőporozni, festeni, vakolni. — S mindenkinek ilyen tartós házat épített? — érdeklődünk. — Igyekeztem. — így a lakoni- kus válasz. A kert felé tartunk. Márcsak azért is, hogy meggyőződjünk, valóban olyan kitűnő kertész-e Bemáth István, ahogy azt má­soktól hallottuk. — Azt látták volna, mennyire tönkre tette a vihar ezt a 200 négyszögöl szőlőt. — meséli a férfi útközben. — Az égszaka­dás, talán tíz percnél sem tartott tovább, de nekünk tízezres káro­kat okozott. A termés 90 százalé­kát elpusztította. Tö.vestől kicsa­varta a fákat, s beletörte a vete­ményesbe. « — Azért csak enyhít ezen a ká­ron valamit a biztosító... — vet­jük közbe. — Hát az aligha — vélekedik a feleség. — Egyszer elég volt a biz­tosítóból. Néhány éve történt: több biztosítási díjat fizettünk, mint amennyit visszatérítettek egy mostanihoz hasonló vihar után. Akkor elhatároztuk, nem biztosítunk. Aztán végigjárjuk a szőlőtő­kéket. A szemek java része ro­hadt, nincs ép fürt — Nagyon sajnáljuk, hogy így tönkrement — jegyzi meg a férj. — Minden időnket itt töltjük a kertben. Senki nem fordít ilyen nagy gondot a gyümölcsösre, mint mi. őszibarackból is sokat termesztünk, de akad itt szinte mindenféle fa. Én oltottam be az erdőből hozott csemetéket. Ezek­ből lett a gyümölcsösünk. Bernáth István: — Csak az egészséges sze­meket érdemes leszüretelni Bernáth Istvánná: — Minden időnket a kert- Hatos Lászlóné: — Harminc lakodalmi ka- ben töltjük lácsot sütöttem ma (Fotó: Szántó György) íme egy ház, abasári módra Csollány Imre: — Rossz ötleteket kaptam — A jelek szerint akkor nem lesz jó szüretjük... — Az uram még most is porol- gatja a fürtöket, leveleket, pedig már nem érdemlik meg — így Bemáthné. — Szegény szüret lesz a mosta­ni — magyarázza a férfi. — Az egészséges szemeket érdemes csak leszedni, mert a rohadtak rossz ízt adnak a bornak. Bízom benne, hogy ha mennyiségében nem is elegendő, minőségében fi­nom mustot tudunk készíteni. A ztán még nem kis meglepeté­sünkre beavatnak néhány dolog­ba. így például, hogy Bernáthné csírából hatalmas, két ökölnyi krumplit termesztett. Aztán, hogy a férj szinte minden munká­hoz szükséges eszközét maga ké­szítette, a fűrészgéptől a kukori­cadarálóig. Utunk az általános iskolába vezet, ugyanis a helyiek közül többen is büszkén említették: a tanévkezdésre ugyancsak meg­szépült az intézmény. — A tanács jóvoltából, s a la­kosság közreműködésével nagyarányú felújításra, karbantartásra került sor a szü­netben — nyilatkozik Petes Im- réné, az iskola igazgatója, aki Dér Tibor tanácselnök jelenlété­ben számba veszi azokat a mun­kálatokat, amelyeket közös erő­vel végeztek el, s ennek köszön­hetően megifjúdott a négy régeb­bi és egy új épületből álló oktatá­si központ. íme, egy újabb példa a tevékeny életre. S vajon miként emlékszik visz- sza a szünidőre egy kisdiák, az ötödik osztályos Grósz Csaba. — Nagyon vártam a tanévkez­dést— mondja nem kis meglepe­tésünkre. — Ötödikes lettem, többet kell majd tanulni, de nem bánom. Már nagyon hiányoztak a barátok. Nyáron sokat játszot­tam, aztán elmentem üdülni nagymamámékhoz Zaránkra. Hát így telt el a szünidő... Széttárja a karját, mintegy je­lezvén, kimerítő választ kaptam- e, vagy netán mondjon-e még va­lamit. Nem zaklatom, ehelyett újabb riportalanyt keresve benyi­tunk Hatos Lászlóné péküzleté­be. Nincs sok ideje, hiszen har­minc hatalmas kakaós kalácsot süt éppen. Lakodalomba lesz. A vásárlók mind dicsérik kenyerét, kalácsát. Csupán Hatosné pa­naszkodik. Az adórendszer mi­att. — Nincs megfizetve a mun­kánk — mondja, miközben ki­szedi a forró kemencéből az illa­tos kalácsot. — Augusztus 20-a előtt annyit dolgoztunk, hogy még aludni sem volt időnk. Az­tán kiderült, minél többet értéke­sítünk, annál kisebb a haszon. Mégis dolgozunk, s örülünk an­nak, hogy délutánra mindig el­fogy minden. Hazafelé egyik beszélgető- partnerem szavai csengenek a fülembe. Úgy fogalmazott: sze­rencsés ember az abasári, mert sohasem azon gondolkozik, ho­gyan lehetne kikerülni a mun­kát... Homa János Utcakép

Next

/
Thumbnails
Contents