Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
Szovjet ötvösművészet Kazakovo, OSZSZSZK A helyi ötvösművészek szakértelmét és fantáziáját dicséri ez a fémcsipke. A IX—X. századból eredő szkany (sodrott finom fémfonálból készített ötvösmunka) művészek mai alkotásai világszerte keresettek. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) átszűrődő napfényt megörökítő kép ott látható a gobelin mellett. A szintén különdíjas Hauser Beáta Búsmagyar című gobelinje inkább a nosztalgikus, ironikus világlátáshoz, mint a tiszteletadáshoz áll közel. A biennálédijas Penkala Éva sem kötötte magát szorosan a jeligéhez. Gyökereket idéző, valaminek a kezdetét, ígéretét sejtető 1988 című kompozíciója hatásos és asszociációk egész sorát indítja el. Szilasi Annának pedig a népművészeti motívumokat feldolgozó szőnyegek szerezték meg a biennálédijat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a tisztelgő munkák között nincs szellemes, igényes. A harmadik biennálédíj S. Farkas Éva szőtt címerének jutott. A Címeres verdürben kicsinyítve megláthatjuk Szombathely város címerét, jelképeit. A harmadik különdíj pedig a Nyerges Éva — Oláh Tamás alkotói pár gobelinszalagját, zászlóját jutalmazta. A Tisztelet Szombathelynek cúnű munka ötlete, hogy korábbi biennálék díjnyertes munkáit és a város jellegzetes műemlékeit szőtték egybe. Megérdemelte Szombathely a 10. biennálé köszöntését, hiszen a modem magyar textilművészet 1968-as, budapesti jelentkezése óta ez a város fogadta be, támogatta, díjazta, segítette alkotótáborral, ösztöndíjjal, egyéni kiállítási lehetőségekkel az iparművészet korábban elhanyagolt ágának kilombosodását. Néhány éve az erőgyűjtés, az átrendeződés időszakát éh a műfaj. Az ünnepi év után ismét a lendületadás lesz a Savaria Múzeum iparművészeti osztályának fő feladata. Mindennapi nyelvünk Egy mitológiai eredetű és hátterű állandó szókapcsolat Indokolt és logikus volt a 10. textilbiennálé cím választása: Tisztelet Szombathelynek. De hogy jót tett-e a műfajnak a tematikai korlát, arról megoszlanak a vélemények. A zsűri úgy találta, hogy az 59 pályázótól beérkezett anyag túlságosan tradicionális, visszafordulás a korábbi évek útkereső törekvéseihez képest. Nem véletlen, hogy tértextil, tehát három dimenzióban élő, ható munka csak mutatóban akadt, az 1988-as biennálét a gobelinek, a szövött kárpitok uralják. A Szombathelyi Képtárban látható kiállítás azonban sikeres és tetszetős a közönség szempontjából. Érthető és élvezhető textilképekkel, mérsékelten formabontó munkákkal találkozhatunk a kiállítóteremben. Nem lebecsülendő találkozás ez. A szín- harmónia, a ráismerés otthonossága, a klasszikus értékek rangjának növekedése akkor is érték, ha a textilművészet megtorpanásának jeleit is közvetítik. Tisztelegni Szombathelynek lehetett egyszerűen csak jó, ötletes, érdekes textilmunkákkal is. A különdíjjal jutalmazott Dobrányi Ildikó gobelinjén például nincs nyoma közvetlen szombat- helyi, vasi, római kori élménynek. Egy szemlélet és egy tecnika bravúrja a munka. A színes fotó egy kis részletét nagyította fel a dekoratív kárpit. A fa lombjain Tisztelet Szombathelynek A 10. fal- és tértextil-biennáléról Népújság, 1988. szeptember 10., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS Részlet a kiállításról (B. R.) , .Elkezdtünk valamit, valamikor. . ” Egyéni jubileum — közös lemez A népszerű énekes házaspár Nem vagyok jártas az évfordulókban, így hát fogalmam sincs, hogy negyven év arany-, ezüst-, gyémánt- vagy netán csak bronzjubileumot jelent. A budai , hangulatos családi fészekben nem ünnepi a hangulat. A művésznő — Záray Márta — egy pillanat alatt helyreigazít; ez itt nem színpad, ő tehát most Márta. S amíg Jani — Vámosi János —a piacon beszerzi a levesbe valót, hellyel kínál. — Hogy jutottunk éppen most az eszébe? — szegezi nekem a kérdést, s ijedtemben a közepébe vágok: — Mondja, mit jelent Önöknek az, hogy a valamikori pályatársak közül — ebben az irányzatoktól szinte naponta változó könnyűzenei világban — ennyi év után is még mindig ott vannak? — Bocsásson meg, nem ott vagyunk, hanem csak mi vagyunk ott — mondja Záray Márta. Azt gondolom, ha valaki a szívről, érzelemről, boldogságról, bánatról, a hétköznapokról énekel, akkor azt az emberek értik, érzik. Engedjen meg egy személyes dolgot. Én tatabányai bányászlány vagyok, ezt mindig is büszkén vállaltam Putnoktól Ausztráliáig, mert sok más mellett mindkét helyen énekeltünk már Janival. Ez meghatározó indíttatása életemnek. Valami fantasztikus erőt ad még ma is, hogy a „nyócasi fésorról” eddig jutottam. Mi elkezdtünk valamit, valamikor, és azt hűségesen szolgáljuk ma is. — Mire gondol? — A különböző irányzatokra, amelyek nem érdekelnek addig, amíg úgy érezzük, hogy szeretnek bennünket, és ezt a közönség részéről mindig is éreztük . . . — Hogy kell érteni a mondat utolsó részét? — Ahogy mondtam: a közönség részéről. . . Az Álomvilág című nagylemezünk tavaly május 8-án jelent meg és november 30-án az Erkel Színházban átvehettük érte az Arany-lemezt. Kell még valamit magyaráznom? — Hol az összefüggés? — Kicsit bánt, hogy számainkat nem játsza a rádió sem. Pedig felvételeink nagy része éppen ott készült. Még az új lemezek bemutatójakor sem kapunk „szót”. — A hétfői kívánságműsorban viszont annál többször . . . — Azt a hallgatók kérik és ez nagyon jó érzés. Tudja mi a megmosolyogtató? — néz rám —, hogy például a Nosztalgiahullámban csupa fiatal „nagy öreg” dalait játszák. — Szomorú? — Fenét! Tényleg nem, csak .. . Amikor mi elkezdtünk énekelni, kevés volt az akarat. Ha még ma is diploma kellene az énekléshez, talán nem tűnnének el olyan hamar az ifjú titánok. Miért csak ezen a pályán lehet olykor felkészületlenül is dobogóra állni? — Sikeresek, szinte mindent elértek a pályán, amit csak lehet. Miért hát e keserűség a hangjában? — Megmondom. Negyven éve énekelünk, s bár számos kitüntetésben részesültünk, legna- gyobbként a SZOT-díjat is megkaptuk — de fáj, hogy művészeti elismerés még nem jutott osztályrészül. Talán, egyszer. Közben megérkezik Vámosi János is. — A következő nagylemez? — nézek a szanaszét heverő kottákra. — Dolgozunk rajta, hamarosan kész — mondja sokat sej tetőén Vámosi János. — De azért egyelőre csak annyit, hogy csupa új szerzemény szólal meg rajta. Persze, maradva saját hangzásvilágunknál. — Számon tartják még, hogy hányadik? — Nem nehéz, a nyolcadik. Amit közösen készítettünk — veti közbe Vámosi János —, mert szóló lemezeink mindkettőnknek voltak. Az első, egyébként, amelyet már együtt vettünk fel, éppen pályafutásunk negyedszázados jubileumán jelent meg. — Akkor hát most milliomosok . . . — Ami az eladott lemezek számát jelenti. És ez a lényeg, mert arra tettük fel az életünket, hogy szórakoztassunk és derűt sugározzunk. Hamarosan a boltokban lesz tehát az újabb lemez, bizonyára a felcsendülő számok között mindenki megtalálja a Számára kedveset. Készülnek rá nagyon, hiszen Vámosi János idén ünnepli pályafutásának 40. évfordulóját. Az a pálya viszont, amelyben — mint mondták — „Jani” intézi a munkát, „Márta” pedig az életüket — közös. . . (látó) Közérdeklődésre is számot tartó levelében Takács Károly olvasónk napjaink szóláshasználatának egyik sajátos jelenségére és gyakorlatára figyelt fel: egyesek nem megfelelőien használják fel pl. a sziszifusz munka)e\zős szerkezet ebben a szövegkörnyezetben: „Bajaink forrását csak sziszifuszi munkával szüntethetjük meg”. Levelét ezzel a megjegyzéssel zárja: „Jaj nekünk, ha bajaink forrásának megszüntetéséhez hiábavaló, eredménytelen lesz munkálkodásunk”. A rostára tett jelzős szerkezet életútjának ismeretében igazat kell adnunk levélírónknak, ugyanakkor a sziszifuszi jelző mai felhasználásával kapcsolatban arra is figyelmeznünk kell, hogy a jelző ma már magában hordoz olyan jelentés- és használati értékbeli többletet, amely eredetileg nem volt benne, s így egyesek elbizonytalanodnak fel- használásukban és értelmezésükben. Hogy milyen rokonértelmű szósor jelentéstartalmát és használati értékét nevezte meg eredetileg a sziszifuszi nyelvi forma, arról ezek a példák bizonykodnak: hiábavaló, meddő, kilátástalan, kivihetetlen, az emberi erőt meghaladó, eredménytelen, teljesíthetetlen stb. A görög mitológiabeli Szi- szüphosz, a korinthusi király agyafúrtsága, csalafintasága, kapzsisága és gonoszsága miatt az alvilágban azzal lakolt, hogy egy meredek hegyre súlyos szikladarabot kellett felgörgetnie, de a végső cél előtt a szikla mindig visszazuhant. így válhatott jelképévé a hiábavaló, az eredménytelen, a kivihetetlen munkának, erőfeszítésnek és nekibuzdulásnak. A sziszifuszi jelző tehát egyértelműleg utalt az erőfeszítésre, a küzdelemre, s a hiábavalóságra, az eleve eredménytelenségre. Akik járatosak a görög mitológiában egyértelműen az eredeti jelentéstartalom és használati érték tekintetbe vételével bíznak a sziszifuszi jelzőre közlő, kifejező szerepet. Ám újabban annak vagyunk tanúi, hogy a jelzőben egyre erőteljesebben felerősödnek az erőfeszítésnek, a küzdelemnek, az emberfeletti erőkifejtésnek megnevezését célzó mozzanatok, s kiürül belőle a hiábavalóságra, a-kilátástalanságra, a kivihetetlenségre utaló jelzés. A jelző egyértelmű nyelvi szerepének értelmezése is nehézségekbe ütközik az alábbi szöveg- összefüggésekben: „Ha hosz- szan tartó, sziszifuszi munkával sikerül is bizonyítanunk, alapvetően nem változik a helyzet” (Nők Lapja, 1988. jún. 25.). —„Megérett az idő egyéni Augi- ász — istállóink kisöprésére. Nem sziszifuszi tehertétel az, csak hozzá kell kezdeni” (Népújság, 1988. máj. 25.). „Sziszifuszi ügyintézgetés egyik útvesztőtől a másikig” (Magyar Hírlap, 1988. júl. 9.). A sziszifuszi jelző, illetőleg melléknév mellett újabban sajátos nyelvi szerep jut a Sziszüp- hosz tulajdonnévnek főnevesí- tett alakváltozatában. Erre nyújt jellemző példát Sütő András tömörségében is művészien formált, s jelenünk egyik legkínosabb tehertételének érzékelésére is alkalmas mondatában:” Az apró sziszüphoszok levonultak a hegyről az ősködök völgyébe, ahol feladatuk: a szikla várta őket”. Dr. Bakos József
