Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 10., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Lehet-e véleményt kutatni? Az elmúlt húsz évben nálunk a közvélemény-kutatás és a felmé­rés szinte azonos jelentésű foga­lommá vált a köznapi szóhaszná­latban. A kérdőívvel táskájában a lakásunkba becsöngető kérde­ző felmérést végez, „azaz” köz­vélemény-kutatást folytat. Pedig a kettő nem ugyanaz. Nem is csak azért, mert felmérést sok mindenről lehet készíteni, ami nem tartozik a vélemények vilá­gába — a lakások nagyságától a fogkrémfogyasztáson át a háztá­jiban termesztett zöldségfélék mennyiségéig. Inkább azért, mert a véleményeket is fel lehet mérni anélkül, hogy valójában közvélemény-kutatás történne. Érdekek, érzelmek Közvélemény-kutatást csak akkor lehet végezni, ha az adott jelenségről van közvélemény. Az emberektől, persze, akkor is le­het véleményeket gyűjteni, ha a valóságban nem alakult ki köz­vélemény, de ilyenkor ezer vagy akár sok ezer ember válaszait ös­szegezve sem kapunk mást, mint az egyéni vélemények szélesebb vagy szűkebb színképét. Bármi­lyen sok ember vélekedjék is ha­sonlóképpen, ítéleteik, állásfog­lalásaik valamiféle szerveződés révén válhatnak közvélemény- nyé. A szerveződésnek pedig fel­tételei vannak. A vélemények kialakulásához nyilvánvalóan szükséges bizo­nyos mértékű ismeret, tájéko­zottság a szóban forgó jelenség­ről, bár a tudás egyáltalán nem kizárólagosan határozza meg a vélekedéseket. Az érdekek és az érzelmek a vélemény tárgyáról való ismereteket is befolyásolják, s még inkább a tárgyról formált ítéleteinket, értékeléseinket. Emiatt szokták mondani, hogy a közvélemény bizonyos mértékig „irracionális” is lehet. A magánvélekedések gyakor­ta igen bizonytalanok, cseppfo­lyósak, változékonyak. Megszi­lárdulásukhoz, árnyaltabbá válá­sukhoz eszmecserékre, mások­kal való szembesítésre, vitákra van szükség. Ha ezek megma­radnak a lakások falain belül, a fehér asztal mellett folyó diskur­zusok körében, a magánvéle­ményből legfeljebb csoportvéle­mény válhat. A közvélemény lét­rejöttéhez szélesebb körű, jelen­tőséggel bíró gondolatcserék, nézetütközések szükségesek. Más szóval, nyilvánosság nélkül nincs, nem is lehet valóságos közvélemény, amely a társada­lom életében hatékony szerepet játszhatna. A társadalmi nyilvánosság s ennek alapján a köz vélemény léte és működése tehát a társadalom konkrét berendezkedési módjá­tól függ. Demokratikus intézmé­nyi viszonyok kellenek hozzá, a nyilvánosság fórumainak soka­sága, az állampolgárok közötti kapcsolatok minél sűrűbb háló­zatai. Az ilyen viszonyoktól függ, hogy mi válik vitathatóvá /vagyis véleményalkotás tárgyá­vá/, miben alakul ki széles körű közmegegyezés vagy éppenség­gel a vélemények polarizálódása, miben válik a közvélemény haté­kony szabályozójává a viselke­désnek, cselekvésnek. A visszajelzés szerepe Mindezt jól illusztrálják a ma­gyar közvélemény-kutatás törté­netének némely eseményei. Ma­gyarországon először a II. világ­háború után alakult kijelentős — rendszeres, szakszerű, széles kö­rű — politikai közvélemény-ku­tatás, 1945-től 1948-ig. Az ak­kori Magyar Közvélemény-kuta­tó Intézetet 1949-ben szüntették meg, miután a centralizált politi­kai struktúrában a demokratikus nyilvánosság intézményrendsze­rét is felszámolták. A központi politikai hatalom egységesen tá­mogató, helyeslő reagálásokat akart visszajelzésként kapni a la­kosságtól, olyan közmegegye­zést, amelyet a centralizált tö­megkommunikáció és más pro­pagandaeszközök révén ő maga akart betáplálni a népességbe. A közvélemény-kutatások új­jászületése jellemző módon az 1968-hoz kapcsolható első re­formidőszak eseménye volt. A Magyar Rádió és Televízió szer­vezetén belül 1969 januárjában jött létre a Tömegkommunikáci­ós Kutatóközpont (TK), amely kizárólagos jogosítványt kapott országos méretű politikai véle­ményvizsgálatok végzésére. A TK egyúttal a közvélemény alakulásának, befolyásolásának egyik legfontosabb tényezőjét, a tömegkommunikáció működé­sét is hivatásszerűen vizsgálta. A kettős profilnak aztán számotte­vő szerepe lett abban, hogy a het­venes években, a reformstop ide­jén is működött, fejlődött a poli­tikai véleménykutatások legna­gyobb hazai műhelye. Helyzetének ellentmondásos­ságát azonban jól kifejezi az a tény, hogy a lakosság vélemény- világáról szerzett tapasztalok, a politikai vezetés számára végzett kutatások eredményei túlnyo­mórészt bizalmas információnak minősültek, nem váltak nyilvá­nossá. Hacsak néhány kis pél­dányszámú szakmai folyóirat ha­sábjait nem azonosítjuk a nyüvá- nossággal. A köz nem kapott visz- szajelzést saját véleményeiről. Ez persze logikus folyománya volt annak is, hogy ebben az időszak­ban a szocialista demokrácia in­tézményrendszere sem fejlődött viharos gyorsasággal. Idén májusban az MSZMP or­szágos értekezletének idején az újságolvasók nálunk szokatlan írásokra bukkanhattak a Nép- szabadság és a Heti Világgazda­ság hasábjain. A pártértekezlet eseményeiről végzett gyors köz­vélemény-kutatások eredményei a felmérések lebonyolítását köve­tő második napon megjelentek a lapokban. S azóta olvashatók voltak a kutatási eredmények a június 27-i tömegdemonstráció­val kapcsolatos véleményekről, a Központi Bizottság júliusi ülésé­nek fogadtatásáról, a Hírháttér című augusztusi tévéműsorban pedig először kerültek nyilvános­ságra adatok a politikai vezetők iránti bizalom mértékéről. Rövi­den: fordulat történt a közvéle­mény-kutatás nyilvánosságá­ban. A névválasztás nem formaság Július 1-je óta a 19 éves múltú TK helyében a Magyar Közvéle­mény-kutató Intézet (MKI) mű­ködik. A névváltozás természe­tesen nem puszta formaság, ha­nem érdemi szándékok kifejező­dése. Az MKI létrejötte a közvé­lemény-kutatások politikai fel­értékelődését jelzi, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a kor­mány kutatóintézeteként műkö­dik az államminiszter felügyelete alatt. A szervezeti elhelyezésből az a törekvés világlik ki, hogy a kormányzati munkában — a döntések előkészítésében és tár­sadalmi hatásaik, érvényesülé­sük vizsgálatában — fokozottab­ban hasznosítsák a közvélemény tudományos kutatásának ered­ményeit. Ebben pedig a politikai intézményrendszer reformfolya­matának egyik mozzanata is­merhető fel, különösen a kutatá­si tapasztalatok nyilvánosságá­nak fényében. Ennek persze meg is kell tudni felelni. Az MKI csaknem két év­tizedes kutatómunka tapasztala­taira támaszkodhat, de a fejlő­désre mégis múlhatatlanul szük­ség van. A közvélemény-kutatá­sok iránti igények gyorsan növe­kednek, ugyanakkor az aktuális információk szolgáltatását még magasabb szinten kell végezni, s az aktuális jelenségek vizsgálata mellett nagy erőkkel kell kutatni a közvélemény hosszabb távú mozgásfolyamatait, szerkezeté­nek alakulását. Ugyanakkor nem volna bölcs dolog elhanya­golni a tömegkommunikáció egyes eszközeinek és egész rend­szerének empirikus és elméleti elemzését sem. Demokratikus viszonyok kö­zepette a tömegkommunikáció és a közvélemény szféráinak ösz- szefüggései még összetettebbek­ké válnak. A kommunikáció új elektronikus eszközeinek robba­násszerű fejlődése pedig mind erőteljesebbé teszi a közvéle­ményt befolyásoló nemzetközi híráramlást is, tovább növelve a társadalmi tudatfolyamatok ösz- szetettségét. Egészséges konkurencia A demokratikus nyilvánosság szocialista pluralizmusával ne­hezen férne össze a politikai köz­vélemény-kutatások monopo- lisztikus szerveződése. Ez a gya­korlati felismerés mutatkozik meg abban, hogy például az MSZMP Politikai Főiskoláján is létrejövőben van egy közvéle­mény-kutató egység, s mind több megyei pártbizottság építi ki a maga közvélemény-kutató háló­zatát. E törekvésekből kibonta­kozhat egy egészséges konku­rencia. S ha a vizsgálati eredmé­nyek nyilvánosak, a társadalom számára megteremtődnek a ku­tatások ellenőrzésének feltételei, amitől a közvélemény-kutatások iránti bizalom növekedését lehet várni. Jakab Zoltán a Magyar Közvélemény-kutató Intézet igazgatóhelyettese Munkaalkalom, otthonteremtés a Romániából érkezőknek A Pest Megyei Tanács közve­títésével a megyében eddig meg­közelítően 600 Romániából át­települt állampolgárnak terem­tettek munkalehetőséget. Mivel Pest megyében még most is több száz betöltetlen állás kínálkozik a különféle szakmákban, a ta­nács a vállalatok, helyi tanácsok bevonásával számba vette azo­kat a lehetőségeket, ahol nem­csak munkát biztosíthatnak, ha­nem a közelben megfelelő szál­láshelyet is kialakíthatnak a lete­lepülőknek. Mindehhez köz­ponti forrásból 4 és fél millió fo­rint támogatást nyújt a tanács. Kemencén például két üresen maradt házat hoztak rendbe, részben ebből a keretből, részben társadalmi összefogással, hogy összesen 14 Romániából érke­zett szakembernek, illetve csa­ládjuknak teremtsenek otthont. Néhányan közülük faipari szak­munkások, s így szívesen foglal­koztatják őket a helyi vegyesipari szövetkezetnél. A Dunakeszi Konzervgyárban éppen gépkar­bantartókat kerestek, s az e szak­mában jártas áttelepülők közül huszonöt embernek egy felújí­tott, rendbehozott munkásszál1 lóban nyújtottak a körülmé­nyekhez képest kényelmes elhe­lyezést. Ugyanígy az Alagi Álla­mi Tangazdaság is átalakított egy épületet, hogy néhány romániai magyarnak a munkaalkalom mellett otthont is adjanak. Nagy- börzsönyben a tanács több lakó­házat rendbehozott, s a közelben munkalehetőséget is nyújt az ideérkezőknek. A Pest Megyei Tanács most felméri a további el­helyezkedési lehetőségeket és a Fővárosi Tanács külföldiekkel foglalkozó ügyfélszolgálati iro­dájával készül szorosabban együttműködni, hogy az ezután érkező áttelepülőknek minél rö- videbb időre csökkenjen az új élet kezdésével járó bizonytalan­ság, s hozzájáruljanak az elfo­gadható egzisztencia gyors meg­teremtéséhez. Fegyelem és pontosság Kapitányságvezető — Hevesen Határozott, kemény embernek ismerik, aki munkatársaitól is megköveteli a fegyel­met. Irodai szobája precíz gazdáról árulko­dik. Nincsenek fölösleges tárgyak a helyiség­ben, csak azok, amiknek valamilyen felada­tot kell ellátniuk. Beszédében, előadásmód­jában azonban korántsem ennyire kimért Bohák Pál rendőr őrnagy, a Hevesi Rendőr- kapitányság vezetője. Szívesen tekint vissza a múltba, gondolkozik el egy-egy témán. Végigjárta — ahogy mondani szokás — a létrafokokat. — Amikor 1956-ban a zűrza­var, a káosz időszaka volt — em­lékezik a kezdetre —, én a szülő­falumban, Békésszentandráson éppen a behívómat vártam. De­cemberben végül megalakítot­tuk a helyi karhatalmat, amely­ben a hónap végéig teljesítettem szolgálatot. Dyen előzmény mellett egy ro­konlátogatás döntötte el életé­nek folytatását. — A nagybátyám Mezőköves­den volt kapitányságvezető — meséli. — Még 1957 februáré­ban jöttem el hozzá, ő pedig rá­beszélt, szereljek fel. A „pufaj- kások” közé kerültem Miskol­con. Nevüket ruhaviseletükről kapták. Azon a hétvégén szülé­imhez egy távirat érkezett he­lyettem... Nem volt könnyű a szolgálat Borsodban. Egészen Sátoralja­újhelyig folytatták az akciókat az ellenforradalmárok elfogására és a fegyverek begyűjtésére. Az­után 1958. június 1-jén Heves megyébe, az egri vasútbiztosítási rendőrőrsre helyezték át. — Eleinte úgy gondoltam — magyarázza —, hogy csak időle­gesen maradok. Tulajdonkép­pen egy családos társam helyett vállaltam. Ám, hamar kialakult a baráti kör, és ez állandóságot te­remtett az életemben. Közben meg is nősültem. A végleges letelepedés azon­ban még váratott magára. Sorra következtek az újabb és újabb szolgálati helyek: Hatvanban a vasúti őrs, Bélapátfalva, ahol utóbb őrsparancsnoknak tették meg, majd Pétervására, alosz­tályvezetői beosztással. Utána megint költözködés Petőfibá- nyára, ahol három esztendőn át volt körzeti megbízott. Elvégezte a rendőrakadémiát, majd Gyön­gyösön lett váltásparancsnok. S végül eljött 1973 — Heves. — Alhadnagyként közbizton­sági alosztályvezető lettem — említi. — Vettem egy szövetke­zeti lakást. Végleg maradtunk. Elvégeztem levelezőn a Rendőr- tiszti Főiskolát, utána a marxis­ta-leninista esti egyetemet. 1980. december 1-jén neveztek ki a kapitányság irányítójának. Máris önmagát kínálja a kö­vetkező téma: vezetői stílus. Ma­napság más módi járja e téren is. Bohák Pál fejtegetése is ennek bizonysága. — Nem könnyű vezetőnek lenni, pontról pontra megfelelni a követelményeknek, egyszers­mind eleget tenni minden kívá­nalomnak. Nem véletlen, sokan adnak nemleges választ, akikre távlatban számítana az ember. Egyfajta elképzelés, stílus mind­egyik vezetőnek kell, hogy le­gyen. Ez persze, nem jelenti azt, hogy őket is ne formálnák a vál­tozó körülmények. Még akkor is, ha mi például másfajta nevelést kaptunk. Keményebbet. Ettől bizony nemigen tud az ember megszabadulni, de azért termé­szetesen változik a stílusa. Az is tény, a rendőri hivatás sajátos megoldásokat kíván. A heti parancsnoki megbeszélése­ken a kapitányság vezetője kikéri a kollégák véleményét arról, mit, hogyan kell végezni. Demokrati­kus vonásokat mutat, hogy sze­mélyi kérdésekben például fon­tosnak tartja az egyeztetést. Akár bérfejlesztésről, akár elis­merési javaslatról legyen szó. Az azonban nyilvánvaló — ez követ­kezik a testület jellegéből is —, bizonyos esetekben elkerülhe­tetlen a határozott döntés. Ezt a jogot az egyszemélyi felelősség is garantálja — véli. A mindennapok gondjaira té­rünk át társalgás közben. — Sok van bizony belőle — mondja. — Nem vagyok bele- nyugvó típus, de vannak dolgok, amiken nem nagyon lehet vál­toztatni. Mondjuk az állampol­gári fegyelem lazaságán. Nem törvényszerűek, de mai korunk velejárói a kedvezőtlen megnyil­vánulások. Ez mindenekelőtt tu­dati kérdés. S hogy melyek a káros követ­kezmények? Már sorolja is a té­nyeken alapuló jelenségeket me­gyénk legfiatalabb városáról és körzetéről: — Nem csökken az ismertté váló bűncselekmények száma. Különösen az erőszakos, garáz­da jellegúekénem. Sok a testi sér­tés, a garázdaság, a rablás. Terü­leti sajátosság, hogy elég magas a cigányság aránya. Iskolázottsá­guk alacsony fokú, szemléletük, életvitelük zömében negatív. Erőfeszítéseink nem mindenben hozták meg a remélt eredményt. Igaz, ezt nem veszem tudomásul. Megint előkerül egy kérdés: elégedett vagy csalódott? — Az előbbi semmiképpen se — szögezi le. — Inkább bizonyos mértékig csalódott. Ez nem elke­seredés, pesszimizmus, hanem realitás. En optimistának tartom magam, bízom benne, hogy in­tézkedéseinkkel sikerül jobbá tenni a mai helyzetet! Tervezzük például a bűnmegelőzés erősíté­sét. Eddig is nagy segítségünkre voltak az önkéntes rendőrök, a munkásőrök, a nyugdíjas tisztje­ink. Létre kívánjuk hozni a bűn- megelőzési tanácsot is. Szóba kerül a lakossággal való kapcsolat. Ebben is igyekszik pontosítani. — Júniusban számoltam be a város közbiztonsági helyzetéről a tanácsi testület előtt. Az ott el­hangzott felvetések tükrözik az emberek véleményét. Nincs mindenben egyetértés. Mond­juk, ha valaki bejelentést tesz ná­lunk, nem biztos, hogy azonnal tudunk rendőrt küldeni. Külö­nösen, ha egy időben több más helyen kell dolgozniuk. Az intéz­kedés azonban sosem marad el! A munkánkkal kapcsolatos pa­naszok száma minimális, és azok döntő része is megalapozatlan... A beszélgetés végén óhatatla­nul felmerül az aggodalom: va­jon nehézségeink velejárója lesz-e a bűnözés növekedése? — Csak részben osztom az ag­gódok véleményét — adja meg a feleletet. — Hiszen magunk tehe­tünk ellene! El kell érni a csúcsot az állampolgári fegyelem dolgá­ban! Mindenekelőtt a munkahe­lyi fegyelem helyretételével. Bi­zakodó vagyok, hogy e téren ha­marosan bekövetkezik a kedve­ző fordulat. Az is tény, az elhe­lyezkedési gondok a mértéktelen szeszfogyasztással párosulva a bűncselekmények számának nö­vekedését hozzák magukkal. Fo­kozottabb ellenőrzésekkel azon­ban elejét lehet venni ennek a fo­lyamatnak. Ha kell, az admi­nisztratív intézkedésekre is szük­ség van, de ez nem lehet gyógyír, csupán — eszköz! Szalay Zoltán Révátkelés a Dunán Tahinál (MTl-fotó: E. .Várkonyi Péter)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents