Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-01 / 209. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 1., csütörtök A Magyar Ortopéd Társaság vándorgyűlése A mozgás az életet jelenti A Magyar Ortopéd Társaság szeptember 1-je és 3. között Egerben tartja vándorgyűlését. Ez a gesztus annak a fejlődésnek is szól, ami az elműlt évek során a megyei kórházban ezen a téren végbement: 1986-ban alakult itt önálló ortopédiai osztály. A találkozó előtt dr. Tőzsér Kornél osztályvezető főorvost kerestük meg, hogy érdeklődjünk tőle arról: milyen eredményeik és gondjaik vannak, s mit jelent számukra ez a tanácskozás. Dr. Tőzsér Kornél: — Közel 300 szakember találkozik most A megyei kórház ortopédiai osztályán fizikoterápiás készülékek is segítik a gyógyulást (Fotó: Koncz János) A szabadidő újrafelosztása — Még az sem közismert — kezdi beszélgetőtársunk hogy mit is takar az ortopédia fogalma. Ez a mozgásszervrendszerrel, és az ezzel kapcsolatban álló szervekkel foglalkozó tudományág. Első hallásra nyilvánvaló a hasonlóság a reumatológiával: amit ők fürdőkkel, iszappakolásokkal s más hasonló módszerekkel igyekeznek megoldani, azon mi műtéti úton segítünk. Szervezetünk legmechaniku- sabb részeivel foglalkozunk, amelyek géppel vagy rajzzal is modellezhetők. Ezek vannak kitéve a legnagyobb igénybevételnek, így szinte természetes, hogy tönkremennek. — Valóban egyre több panaszt lehet hallani az ízületekre vagy más mozgásszervekre. Mennyire elterjedtek ezek a betegségek? — Valóságos népbetegséggé váltak, nincs olyan felnőtt 50-60 éves korban, akinek ne lennének ilyen problémái. Hosszú folyamat az elhasználódás, míg a mozgási szervek — a csontok, az ízületek, az inak, a vezérlő idegek — megkopnak. A közvélemény nem tartja ezt súlyosnak, pedig többet szenvednek ezzel, mint például a rákkal. Ráadásul több évtizeden át küszködnek a fájdalommal. Olyan komoly kérdés ez, amivel mind többet kellene foglalkozni. Sajnos, kevés figyelmet fordítunk erre a problémára, pedig a mozgás az életet jelenti. — Az előbb említette, hogy e szervek modellezhetők. Nem lehetne valahogy pótolni a sérült részeket? — A technikai fejlődés valóban lehetővé teszi például az ízületek cseréjét, a nyugati országokban a protézisek mind tökéletesebbek. Mondjuk a májat pótolni valóban sokkal nehezebb. — Ezek a betegségek többféle okból származhatnak. Mi dönti el, hogy melyik szakma segíthet? — Döntő a röntgenfelvétel: az ortopédia elsősorban a műtéti kérdésekkel foglalkozik. Egyébként sok minden megváltozott: valamikor a tbc például jelentős károsodásokat okozott, ma inkább a reumatikus betegségekkel kerülnek hozzánk. Szakmánk fejlődése azt mutatja, hogy a súlyos esetek negyven százalékában a műtéti beavatkozás a gyógyuláshoz, a szenvedés csökkenéséhez vezethet. Azt viszont tisztázni kell, hogy az ideggyógyászat vagy az ortopédia, esetleg a reumatológia segíthet a legtöbbet.-Nem olyan régen alakult önálló osztály a kórházban, s országosan is általában részlegekben tevékenykednek az ortopé- dusok. Miért alakult ki ez a fajta szervezet? — Habár mintegy 60-80 éve önálló a szakmánk, általában a baleseti sebészetek mellé osztották be az ortopédiai részlegeket. Ez nem volt szerencsés, mivel a sajátos nézőpontunk, feladatunk nem érvényesült eléggé. Már az új kórházépület felépítésénél tervezték az önálló osztályunkat negyven ággyal, de csak két esztendővel ezelőtt léptünk a saját utunkra. így is az elsők között tettük ezt. A Magyar Ortopéd Társaság az elmúlt évtizedben elért eredményeink miatt is Választotta helyszínül ez évben Egert. — Milyen témákat tűztek ez alkalommal napirendre? — Két fő napirendi pontunk lesz: a végtagok fejlődési rendellenességével, illetve a térdizüle- tekkel és porckárosodásokkal foglalkozunk. Ez utóbbi azért is került a programba, mert a specialitásunk: magunkra vállaltunk sportsebészeti feladatokat. A sérülések jelentős része a lágy részeket érinti: például szétmennek a szalagok. Egyre több sportoló fordul hozzánk ilyen panaszokkal. — Ha máraz osztály jellemzőinél tartunk, kérem, szóljon még arról, hol is tartanak! — Egyre jobban megszervezzük az ellátást az egész megyében. Minden városban működik már szakrendelés, s már nemcsak a megyei kórházi szinten dolgozunk, de néhány plusz feladatot is elvégzünk. Ilyen például a csípőprotézis behelyezése, amely égy igen jelentős köny- nyebbség a rászorulóknak. Az addig önellátásra képtelen beteg nagyon sokat javul, ha ezt a beavatkozást végrehajtjuk. Valóságos áldása sok éves szenvedés után. De szeretnénk számos más területen is előre lépni, csak ehhez nem elegendő a lelkesedés, pénz is szükséges. Műszerek, protéziskészletek kellenek ahhoz, hogy megteremtsük a feltételeket. Az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet fordítunk a rehabilitációra. Igen jelentős feladatnak tartjuk azt, hogy visszaadjuk a betegeinknek a munka- lehetőséget, a teljes életet. Jó érzés, ha egy reumától nyomorék kezű vagy egy agyvérzés után fél oldalára béna ember számára megteremtjük az önállóság lehetőségét. Nem lenne rossz egy önálló mozgásszervi rehabilitációs osztály, ahonnét egy idő után gyógyultan lehetne hazaengedni a pácienseket. Egyelőre itt nálunk próbáljuk megoldani ezt a feladatot. Nem kis tehertétel a mozgásképtelenség, talán valóban kevésbé számol ezzel a közvélemény. Se- gít-e az előrelépésben ez a mostani vándorgyűlés, milyen támogatást ad a szakmai munkához? — Közel 300 szakember találkozik most az oktatási igazgatóságon, különböző kiállítások, előadások, bemutatók segítségével mélyülhet el a szakma legújabb eredményeiben. Országos jelentőségű ez az összejövetel, mert ezek a seregszemlék ráirányítják a figyelmet az alapkérdésekre. Ezért is készültünk olyan örömmel és várakozással erre a vándorgyűlésre. Gábor László Életem számtalan orientációs pontja közül az egyik a rádiós Poptarisznya és a tévés Zenebutik. Ha ezek szólnak, jobb ha én hallgatok. Ezekben az órákban nagyra nőtt csemetéim nem hadra foghatók. Ilyenkor semmiféle családi programot nem érdemes szervezni, mert csak undok szülő lennék, aki nem érti meg a mai fiatalokat. A slágerlisták is tabu időpontok, persze nemcsak a magyar, valamennyi „menő” adót szemmel és füllel tartják. Ilyenkor nem a mieink, hanem a világszámoké gyermekeink. Elnézem őket. Fülükre fejhallgató tapad, szemük a tévé képernyőjét pásztázza, ölükben tankönyv. Az utóbbi unalmas szürkesége nem tud versenyre kelni az előbbiek technikai apparátusával. Még nem volt rá példa, hogy fölizgulva egy matematikai feladványon, vagy lenyűgözve a biológiai lecke által, kikapcsolták volna a magnót, a tévét. Igazán nem tudom, hogy mindezeknek örüljek, vagy sajnáljam őket, mindenesetre nem esek kétségbe. Tudom, világjelenségről, s nem az enyéim kóros elváltozásáról van szó. Az amerikai gyerekek például így jellemzik pedagógusaikat: írás helyett telefonálnak, olvasás helyett televíziót néznek... Tudósok, politikusok, jövőkutatók már régen megjövendölték az olvasás drámai hanyatlását. Kétségbeesett jelentéseket hallhatunk arról, miként szorítják háttérbe a könyvet az új tájékoztatási eszközök. Én nem „kiszorítósdit” látok ebben, hanem az újak jogos helykövetelését. Lehet, hogy nem nő. a könyvtárakba beiratkozott olvasók száma, de nő a megvásárolt könyvek forgalma. Igaz, áruk is, de higgyük el: a jó könyv ma is kelendő, a hasznos olvasmányra ma sem sajnáljuk a pénzt s az időt. Az olvasásra szánt idő természetszerűleg csökken, mert a rádió, a televízió, a film, a videó teret, időt kér, az időnk pedig nem végtelen. Úgy vélem, ma az emberiség szabadidejének újrafelosztását éljük. A „régi szép időkben” valóban többet olvastak az emberek, társasági életet is éltek, mert volt rá idejük. Régebben nagyon kevesen láttak^világot, csak olvastak a távoli szépségekről, miközben milliók a szomszéd faluig sem jutottak el. Hajdan a szerelmi kalandokat többnyire regényes, romantikus történetek olvasásával pótolták. A ma embere teljességre törekedve, ezekről már nem csak olvasni kíván, ezeket megélni akarja. Mint ahogy azzal sem érjük be, ha útikönyvek és filmek elvisznek bennünket a világ legszebb országaiba, tájaira. Mi saját szemünkkel akarjuk látni a Niagara-vízesést, a Hawai-szigeteket, a párizsi Notre Dame-ot, érezni akarjuk a tenger szagát, látni a fehér éjszakákat. A könyv a mai ember életében már nem az egyetlen információ- hordozó, csupán egy a sok közül. Balzac, te óriási energiájú regénygyáros, bocsáss meg! Fiam pillanatnyilag Goriot apódnál is többre tartotta azt a tévés mese- mese-mesketét, azt a végtelenül folyó Rabszolgasorsot, amely nézők százezreit döntötte rabszolgasorba! Lám, ezt az életidegen feldolgozást is testközelbe tudta hozni a mozgókép, a látvány, mellette még a hús-vér Goriot apó is elhalványult. Ráadásul emez kötelező olvasmány, amaz pedig szabadon választott rabszolgasors. Ezek a mai srácok a számukra szent klasszikusokra azt mondják: némelyik dögunalmas. A videó-borzongásokat, a szexfilmeket, a poptarisznyákat többre becsülik. Szemüket, fülüket előbb átadják a kalandnak, mint szellemüket, mert még a szellemi kiskorúság időszakában élnek. Ráadásul a zene mindenütt jelenlévő révület. Az andalító, izgató ritmusoktól, dallamoktól akkor sem kell megválniuk, ha fogat mosnak, ha reggeliznek, de még abba a kis helyiségbe is elkíséri őket, ahol a „régi szép időkben” legfeljebb csak olvasni lehetett. Ha majd megnyílnak az „ég csatornái”, ha majd a műholdakról is műsorokat szórnak, még nagyobb világ részeivé válunk, s még több időt követelnek magúinak az audiovizuális médiák. Természetszerűleg még kevesebb idő marad az olvasásra. Én mégsem húzom meg a vészharangot. Tudomásul kell vennünk, hogy kevéske szabadidőnkért egyre többféle eszköz vetélkedik. De mindegyik rendelkezik valamiféle többlettel, egyedi, csak rá jellemző képességgel, ezért mindegyikre szükségünk van, lesz: rádióra, filmre, tévére, videóra... Minden ember életében, munkájában más-más jövőben is csak az tarthat igényt a művelt ember jelzőire, aki a kultúra minden vívmányával él, aki az ismerethordozók mindegyikének birtokba vételére törekszik, de mindezek mellett saját fejét is használja. Z.E. Az erdő nem volt túlságosan messze a falutól. A kék dombok közé fulladt dűlőút hamarosan elérte az első, ritkásan sorjázó fákat, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a rét szédülten szanaszét tévelygő kecskefűzeitől, hiszen maguk is fűzek voltak, csak a közülük fölérző illat volt egészen más, nem a vizenyős lapály édeskés folyóillatát kavarta itt a szél, a kezdődő dombság föld- és mohaízű hűvöse csapott az arcodba, s a lombokból nem az alkonyi gébics fájdalmas-keserű, magányos nyekergése szólt, hanem a tülekvő, bábeli madársereglet vásári perlekedése. Észre se vetted, és már a kígyószürke gyertyánosban gázoltál, tapostad a sárga, mély horhos porát. A szódásüveg-szürke fényben elsatnyult az aljnövényzet, megdermedtek a bogarak, röptűk elakadt, a táncoló por lüktetését nem hívták elő a bevetülő fénypászták. A domb derekáig tartott ez a víz alatti, nyomasztó várakozás. Az utat addig szinte lélegzet nélkül tetted meg. Mígnem végre fölszakadt a nedves alagútmély, s befogadott a lázasan szétindázó,- mohás árnyaktól suttogó tölgyes. Akármeddig elbarangolhattál itt, hegyre föl, völgybe le, és nem értél a végére mégse e csöndes morrmolásnak. Akárha a tenger zúgott volna a füledbe. A tenger, amit szépszerével sohase hallottál, hacsak kagylómélyi mormo- lás formájában nem. A pusztai csordákét' visszhangos csobba- nása adhatott volna még képzeletednek némi fogódzót, ha a rossz ízű büszkeség nem akadályozott volna meg végképp benne, hogy elfogadd. A fiú egy álmodó mozdulattal az égnek fordította az arcát. Úgy érezte, a permet a bőrére csapódik, s pattogzó mázként az ajkára szárad a só. Hanyatt feküdt a gyíkok járta fűben, szemben a semleges kék égbolttal, amely a sus- torgó levelek mögül feszült figyelemmel lesett le rá. Átengedte érzékein a napsütötte júliusi délután minden békéjét. Itt hevert le a déli verőn, a tisztás kezdetében, ahova elhallatszott az öreg — magában, amikor senki se hallotta, bizalmas vakmerőséggel így nevezte a vénséges vén tölgyet — sustorgó zsör- tölődése. Az árnyékba nem merészkedett. A fa látszatra semmiben sem különbözött egy közönséges tölgytől, még csak nagyobb se volt a társainál. Talán a fák is úgy vannak vele, gondoltá, mint az emberek, egy idő után nem növekednek, csak a kérgük lesz vastagabb, az ágaik göcsörtöseb- bek, a törzsük bütykösebb. így múlnak el az évek, az évtizedek, az évszázadok, de tálán még az évezredek is... Ezer év, elképzelni se tudta, mennyi lehet. Egyáltalán, van-e kezdete, és van-e vége? Ha gondolatban kitűzzük is mindkét pontot, attól még nem biztos, hogy azok a valóságban is léteznek. Álmodni könnyebb, a lehullásra kész, egymásba mosódó pillanatok olyankor úgy reszketnek egymás mögött, egyik a másikhoz érve, akár a szélben szédelgő őszi levélrengeteg. Ritkásan át-áttünedezik közöttük egy, apró alakokkal benépesített látkép. A röptűkben megdermedt tűhegynyi apró madarak feketén rajzolódnak ki a különös, valószínűtlenül kék ég előtt. A pusztát gyér szálú, álma- tagsárga fű lepi be. A hangya nagyságú alakok lovaik nyakára görbédnek, lobog a lovak sörénye. Utááánam! Az érthetetlen régiségű szavak mélyéből ez vil- lámlik föl. Ha nem is érted, azért tudod, mit jelent. A hangzók, bár nem te mondod ki őket, megroppannak a fogad alatt, akár a szélfútta porszemek, az ízük is olyan, mintha nem álmodban forogna ez a szél, hanem itt volna körülötted valóban, ledöntene a lábadról, s végiggörgetne a lejtős domboldalon, akár a katángkó- ró elszáradt bozontját. A nyelved hegyére nyírkéreg édessége fut, az orrodat a szikkadt lótrágya penészillata facsaija. A fölcsapódó fűcsomók, a szétfröcs- csenő göröngyök a lovak csánk- jára csapódnak. Aztán a rohanás és a megállás rázkódásában ösz- szemosódik a fű a fűvel, s feltárul előtted a mikroszkopikus részletek csapdája. Csak előre mehetsz, akár egy varsa egyre szűkülő szája, vonz a kényszer, míg egészen azonos nem leszel a látvány szenvtelen hálólüktetésével. A puszta egy óriási szigeten terül el sziklás, késpengeélű partvidék védelmében. E parttól partig tartó földrésznyi birodalom fejedelme te magad vagy. Az ország szívéből, e hullámzó dombság rejtette ezeréves tölgyfa árnyékából figyeled alattvalóidat, akiket mind, bármilyen sokan vannak, név szerint ismersz, de akik téged egyáltalán nem ismernek. Először öreg Gyula vezette el ide. Ugyanilyen forró nap dele- lője végén. Az öreg ment elől. Nehezen járt, de ő nem merte megelőzni. A bordó, ráncosra száradt kérgű somfabot fölverte az útról a port, amelynek opálos felhői szinte életre keitek a forróságtól kábultan vibráló levegőben. (Folytatjuk) Újabb televíziós sorozatok A művészfilmeket kedvelőknek a figyelmébe ajánljuk Jiri Menzel csehszlovák színművész és filmrendező munkáit, amelyeket szeptemberben kezd vetíteni a televízió. Menzel a csehszlovák újhullám egyik vezéralakja. Hazánkban is játszották a mozik a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Szeszélyes nyár, a Koportos című alkotásait. Jó hír azoknak, akik szívesen nézik a híres zeneszerzők életéről készült filmeket; szeptemberben megismétli a televízió a Ver- di-sorozatot. Októberben kezdik vetíteni a Tengerparti nyár című nyolcrészes spanyol filmet. A forró napokat idéző látványos, romantikus alkotást bizonyára élvezettel nézik majd ősszel szombat délutánonként. Ez idő tájt indítja útjára a televízió Az özvegyek című 12 részes angol krimit, amely nemcsak izgalmas, hanem mulatságos is. A fordulatos bűnügyi történet szerzői szerencsére mellőzik a szokványos megoldásokat.
