Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-28 / 232. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 28., szerda A tető az oka mindennek? A Fortunában csinálta meg a szerencséjét Az iskolában bokáig ér a víz Csendélet az óraközi szünetben Égi áldás Szeptember 13. Még alig kezdő­dött meg a tanév, az első osztályo­sok talán még az „A” betűnél tarta­nak, szóval alig zökkentek a rendes kerékvágásba tanárok és tanítvá­nyok, máris egy kellemetlenség, ami zavarja a mindennapi munkát. Elég csupán egy kiadós, egész napos eső, s az iskolaépület mosókonyhához lesz hasonló. Az első és második emelet egy-egy szögletében kis ta­vakban áll a víz. A földszinti galéri­ának kialakított folyosórészen, mű­anyag fóliát feszítettek a paravánok fölé, hogy a kiállított képekre ne csurogjon az égi áldás. Néhány osz­tályban és szükségtanteremben — mert ilyenek is vannak — nincs áram, le kellett zárni a hálózatot, merthogy egy-egy szakaszon a fal is „elsülhet”, vezetheti a villamossá­got. Erről tanúskodnak a tenyérnyi­nél jóval nagyobb beázások, melyek sajátságos térképet' rajzolnak a mennyezeten. És ez egy új intéz­mény! Az Egri 6. Számú Általános Iskolát 1979-ben adták át rendelte­tésének. Nincs még tízesztendős, ami egy ilyen közcélú épület eseté­ben még ugyancsak gyerekkor! A körséta után joggal gyanít­juk; Barta Károly igazgató most nem tud minden erejével az oktatás szak­mai teendőire koncentrálni. Igaz, azzal nincs is baj, hiszen városszerte jó a hírük. Az itt végzettek megáll­ják helyüket a középiskolákban, a szakmunkásképzőben pedig még javítanak is a tanulmányi átlagukon. — Tetszik, nem tetszik a műszaki gondokkal kell most törődnöm — igazolja feltevésünket. S ez már így megy 1985-től, mióta idekerültem. A beázás már akkor létezett. Igaz, akkor még bizakodtunk. A tető- szerkezetre hét év garancia járt, s így a szükséges javításokat a HÁÉV, az eredeti kivitelező 1986-ban elvégez­te. A probléma mégsem szűnt meg. Persze más gondok is vannak... — Soroljam? — vesz egy nagy lélegze­tet. — Az már szóra sem érdemes, hogy az eredetileg 800 tanuló kép­zésére szánt 24 tantermes épület­ben, rendszerint 1200—1400-as lét­számmal kell megbirkóznunk. Je­lenleg negyvenhárom osztály elhe­lyezésével kell „sakkozni”. Agyere- kek már rég nem azért vándorolnak, hogy a megfelelő szaktanteremben hallgassák a magyarázatot, hanem hogy legyen hol leülniük. Akik gya­korlati foglalkozáson vagy tornaó­rán vannak, azoknak felszabadul a helyük. — A folyosói öltözőszekrények negyvenkilós ajtajai önsúlyuktól bármikor leszakadhatnak. Annak idején tűzvédelmi okokból készül­tek ilyen speciális „nehézsúlyú” anyagból. Az uszoda, mellyel büsz­kélkedtünk kezdetben, szintén csak növeli bajainkat. Teljes üzemben működik, hiszen a város valameny- nyi másodikosa itt tanul meg úszni. Az igénybevétel meglátszik az álla­potán, amely egyébként nem ettől olyan, amilyen. Már a tervezésbe hi­ba csúszott. Nem számoltak azzal, hogy folyamatos használat mellett, 80-90%-os a páratartalom, s ezt a fém ablakkeretek nem bírják ki rozsdásodás nélkül. Védekezünk mi, ahogy tudunk: már több száze­zer forintot „rákentünk” műanyag festékben. De hát arra se telik min­dig. A korrózió következménye­ként a nehéz üvegtáblák bármikor összeroppanhatnak. Csak az ablak­keretek kicserélése legalább két- három milliót emésztene fel. Ez persze csak óhaj. S még akkor nem szóltam az iskolabútorok siralmas állapotáról... Ezt látva, hallva önkéntelenül merül fel a kérdés: — Mit tesz az igazgató ilyen patthelyzetben? — Ha őszinte akarok lenni, védem ma­gam a felelősségrevonás alól. A múlt esztendőben például 470 ezer forintot kaptunk karbantartásra, festésre, mázolásra. Csak 270 ezret költöttünk el. A többi, ezt belátta az alsófokú intézményeket ellátó gaz­dasági szervezet a GAMESZ is, hogy a javítások kezdéséhez sem elég.Meghaladja a lehetőségeimet, hogy bárkivel tárgyaljak a kivitele­zők közül. Februárban levelet intéz­tem a városi tanács művelődési osz­tályához, melyre áprilisban kaptam választ. Biztattak 1989-re. A tavaszi olvadás után már'kritikussá vált a helyzet a beázással. Augusztusban egy kiadósabb esőzés után meggyő­ződhettünk, nem tartható így to­vább. Akkor írtam egy feljegyzést, amit elküldtem a tanácshoz és a GAMESZ-hoz is. Kértem a műsza­ki ellenőr szakvéleményét. Azóta semmi sem történt. Intézkedett az elektromossághoz értő szakembe­rünk is. De hát ez mind kevés! Azért történt még valami. Attól ódzko­dom, hogy a szülőket berendeljem, hiszen elég teher hárul rájuk így is. A tanácsépítővel régi, jó kapcsola­tot alakítottunk ki. Felajánlottuk, hogy nyáron itt ingyen tábort szer­vezhetnek a gyerekeknek, s az úszás és számítástechnikai oktatásban is rendelkezésükre állunk. Ez korrekt üzlet. Augusztus 29-én írtuk alá az együttműködési szerződést. Ók évi ezer munkaórát ajánlottak fel, ami­ért mi különféle szolgáltatásokat nyújtunk. Ennek mintájára a Csepel Autóval is hasonló megállapodásra törekszünk. S persze reményke­dünk... (Mellesleg megjegyezzük, épp e szerződés apropóján indultunk el az ügy nyomában, hívatlanul.) Egy hét múlva szeptember 20- ára beszéljük meg a találkozót Göcző Gézánéval, a városi tanács művelődési osztályának vezetőjé­vel. Már a telefonbeszélgetés alkal­mával elárulja: tud róla, hogy jár­tunk a 6-osban s már azóta intézke­dett is. Felkészülten fogad: — Le­sz-e pénz a tető felújítására? — ér­deklődöm nyomban. — A mostani beázás után azonnal utasítottam a gazdasági szerveze­tünk vezetőjét, hogy küldje ki a mű­szaki ellenőrt. Mivel erre az évre tervezett felújítási pénzünk elfo­gyott, jelenleg csak arra van lehető­ség, hogy feltárják a tetőn a kritikus helyeket, s azokat „lokalizálják.” Ennek a költségeit a még ezután várható bevételeinkből fedeznénk, ami igen csekély összeg. A jövő év­ben pedig, terv szerint, megkezdőd­het a teljes felújítás. Tudomásom szerint óvatos becslések alapján is ehhez legalább tízmillió forint kelle­ne... Súlyosan érint bennünket, hogy az építők felelőtlen munkájának következményeként a létesítmény ilyen állapotba került. Ötvenhárom intézmény tartozik hozzánk. Ehhez a felújítási keretünk durván évi 11 millió forint. Mi ennek felhasználá­sát 1985-től 90-ig terv szerint üte­meztük. Ebből 1989-ben hatmillió jut a 6-os iskolára. A továbbiakban 1990-től még hárommillió forintot tudunk adni. Ha józan ésszel összeszámoljuk, ez két év alatt sincs annyi, mint ami­re égetően szükség lenne. Az emlí­tett évi 11 millió forint — mint meg­tudtuk — az épületek bruttó értéké­nek bizonyos százaléka, amely pénzügyi számítás alapján képző­(Fotó: Koncz János) dik. Ha egyik intézménynek (az 53 közül) többet adnának az előirány­zottnál, a másik látná kárát. A la­postetők felújításával pedig gond van. Egerben is öt általános, s jó né­hány középiskola, s több óvoda így épült a hetvenes években. Azóta, — országosan bebizonyosodott — a szerkezet, a technológia eleve hibás. Ki hát a felelős? A közigazgatásnak, az üzemeltetőnek nincs sok eszköze arra, hogy felelősségre vonja a vét­keseket. Egyébként is ki a vétkes? Az egykori építtető, a tervező, a gyártó, vagy a kivitelező? Molnár László, a GAMESZ igazgatója elis­meri: augusztusban azért nem fog­tak hozzá azonnal, mert tudták, hogy csak jövő évtől van rá pénz, s mert abban reménykedtek, addig még kihúzza az iskola. Azért sem, mert mindeddig nem találtak vállal­kozót, aki a teljes felújítás megkez­déséig kiigazítja a réseket a laposte­tőkön. A problémát ismerik hiszen jóval korábban fényképfelvételeket készítettek a helyszínen. Beszélge­tésünk napján, szeptember 21-én jó hírrel szolgál. Van egy kisiparos, aki bitumenes lemezzel (kátránypapír­ral), szurokkal s egyéb módszerek­kel kiigazítja a réseket. A napokban hozzá is fog. A műszaki ellenőr is munkához látott, s az év végén el­kezdhetik a tervek készítését. A szóban forgó úgynevezett neoacid fedés leszerepelt. Sátortető kellene, de az a mai infláció mellett belátha­tatlan összegekbe kerül. Az ügy vé­gén a Barta Károly által sorolt többi probléma már szóba sem kerül, nincs napirenden. Miből? Az igazgató tehát leveleket gyárt, támogatókat keres. A tanácsi veze­tőnő adatokkal érvel, s próbál mél­tányosan dönteni. A GAMESZ ve­zetője széttárja a kezét; ennyit tehe­tünk, s olcsón, jól dolgozó szakem­berek után talpal. Reméljük, a kisiparos hatéko­nyan fog munkálkodni, hogy ne le­gyen baj mire leesik az első hó. Jámbor Ildikó Míszter Eskilsson leszerződtette Túri Lajost Hófehér parókában jelenik meg az énekes a budai vár pódiumán. Előad egy Mozart-paródiát. A han­gulat vidám, mindenki jól mulat. Túri Lajost, a világot járt magyar énekest kitűnő tehetséggel áldotta meg az isten, ahogy mondják, hogy különleges hangjával, arcjátékával kapcsolatot teremtsen a közönség­gel. Minden vendég úgy érzi, akár egy barackpálinkát ivott, akár francia konyakot, hogy az ének éppen hoz­zá szól, az énekes mindenkit utánoz, egy kézmozdulattal, egy fintorral. Mindenki nevet, mindenki tapsol. Az első sorban egy magas, rokon­szenves úr a poharát magasra emel­ve üdvözli a sikeres énekest. Ake Eskilsson örökké tevékeny svéd üz­letember, aki eredetileg fegyvergyá­ros és halálbiztos vadászpuskákat gyárt, és budapesti szállodaépítési elképzeléssel és az észak-magyaror­szági Prinz Coburg kastély szálloda­ként történő hasznosításának tervé­vel érkezett Budapestre. De amikor meghallotta Túri Lajost énekelni, teljesen az énekes hangjának a hatá­sa alá került, ennek első jele volt, hogy követte a magyar művészt az éjszakában, bárról bárra. Mindenütt meg akarta hallgatni és meggyőződni, miként tudja min­den szórakozóhelyen babonázni a közönséget. Túri Lajos ugyanis a ré­gi budapesti szokás szerint "pendli­zik” és négy-öt helyen, így a Fortu­na, a Paradiso, a Pigalle műsorában lép fel egyetlen éjszakán. Minden­hol más jellegű a közönség, de a népszerű énekes mindenütt meg tudja teremteni a kellő kellemes, vi­dám atmoszférát és a nélkülözhe­tetlen kapcsolatot a hallgatósággal. A siker frenetikus, így tehát érthető, hogy Ake Eskilsson, éppen úgy, mint fivére, Evert Eskilsson, és üz­lettársa, Kurt Johansson teljesen a magyar énekes produkciójának a hatása alá került. Hamar megtör­tént előbb a szóbeli, majd az írásbeli megállapodás is. — Vállalom Túri Lajos svédorszá­gi menedzselését — mondta Ake Eskilsson —, szuggesztív egyéniség­nek tartom. Előbb a svéd televízió egyik különösen népszerű műsorá­ban kívánom felléptetni, majd pe­dig másutt különböző városokban énekel majd Túri Lajos, aki igazi showman, ő a magyar Sammy Da­vis. Valóban, mintha a magyar éne­kes arca gumiból lenne. — Foglalkoztat egy film terve is, amelynek a színhelye Budapest len­ne, ez a gyönyörű város. Sehol sincs Európában ilyen pazar panoráma, mint amilyen Budáról tárul az em­ber szeme elé — folytatja Ake Es­kilsson. — A legszebb tereken, utcá­kon és a szép épületek előtt énekel­ne Túri Lajos egy-egy dalt. Szeretem Magyarországot és amint már több­ször említettem, szerintem a Duna vonalától keletre fekvő országrész­ben óriási idegenforgalmi lehetősé­gek rejlenek. Nem szabad csak a Ba­latonra és Budapestre gondolni, ha programot készítenek a külföldi tu­ristáknak. Nagyon szeretem például Egert, amikor csak tehetem, elho­zom ide svéd barátaimat. A magyar énekes életrajza azóta már el is jutott Svédországba, mert a menedzseléshez ez is hozzá tarto­zik. Túri Lajos.már beutazta a fél vi­lágot, Járt Venezuelában, Etiópiá­ban, Mozambikban, Angolában, Kongóban, Máltán, Jugoszláviá­ban, az NDK-ban, Csehszlovákiá­ban és az Egyesült Államokban. Ott, a tengerentúlon két államban, Kansasban és Oklahomában dísz­polgári címet is kapott, mert annyi­ra tetszett ott az éneke. Lehetséges, hogy Ake Eskilsson menedzseri tevékenysége révén Svédországban is elnyeri ezt. Molnár Károly Ake Eskilsson és Túri Lajos egy budai bárban (A szerző felvétele) Kockás abroszok A sokfelé járó ember min­dig lát, észrevesz valamit, ami felkeltheti az érdeklődését. Az egyik faluban egy cégtáblára lettem figyelmes, amelyen ez állt: Kocsma. — Ide bemegyünk pajtás! — Kocsmába? Keressünk in­kább egy tisztességes italboltot, egy kisvendéglőt, miért éppen egy kocsmában kell meginnunk valamit? Vonzott a felirat, amely alatt szerényen meghúzódott a tulaj­donos neve is. Vajon ki ez az em­ber, aki a rossz emlékű, hajdan százával becsukott „Kocsmával” próbálkozik, és éppen ezt akarja felhasználni cégérül. A nagyszobányi helyiségben néhány tarka terítős asztal, a fa­lakon ízléses díszítés, halk zene, a korabelinek álcázott söntés fé­nyesre szidolozott rézcsapjából habosán csorog a sör. A csinos csaplárosné patyolatfehér kö­penyben éppen a távozó vendé­gek asztaláról söpri le a morzsát, és friss pogácsás tálat tesz az asz­talka közepére. — Parancsoljanak uraim! Sokan emlékezünk még a hajda­ni kedves kis kocsmák hangula­tára, amelyek neves íróinkat, ko­szorús költőinket is megihlették, a sanzonokban» megénekelt fi­nom tepertős, túrós csuszákra, a halászlevekre, a pacalpörköltek­re is, amelyek vonzották, főleg a kispénzűeket. Másra is emléke­zünk! Arra, hogy a kocsmák szá­zai váltak borgőzös csellókká, gyalázatos köpködőkké, ahol az ember talpa alatt recsegett a tök­héj meg a napraforgómag, és mi­közben a pult előtt tolongva ittuk a fröccsöt, ajánlatos volt vissza­pillantani, nem szúija-e hátba az embert valaki tévedésből. Az iz­mosodó szövetkezeti mozgalom aztán kiadta a jelszót: — Bezárni a kocsmákat! így születtek meg a különböző nevű és rangú vendéglátóipari egységek, az italboltok, ahol kul­turált időtöltést, udvarias kiszol­gálást ígértek. — Egy fröccsöt és két kávét kérünk! A kocsmáros — negyven kö­rüli férfi — az idegeneknek min­dig kijáró érdeklődéssel teszi elénk a kért italt, kíváncsiskodik, nem vagyunk-e éhesek, mert to- jásrántottával is szolgálhatnak... — Hogyan adta a fejét a kocs- márosságra? — Egy rozsdás cégért szeret­nék megcsillogtatni! — Sikerrel? — Még korai lenne a róka bő­rére innunk! Annyi bizonyos, hogy csupán az elnevezésen nem sok múlik. Találhat még ma is jól felszerelt kisvendéglőt, ahol fize­tés idején egy papírszeletet alig lehet a földre ejteni, és ahol záró­ra előtt már olyan a hangulat, hogy néha a körzeti megbízott rendőrre is szükség van. — Igaz az ellenkezője is? — Úgy tűnik! Az italmérések alsóbb osztályai egy ideig tartják magukat. Őrzik a színvonalat, aztán valami történik! Lezülle- nek, köpködőkké, lebujokká válnak, kétes helyekké, ahová a jobb érzésű emberek nem szíve­sen mennek, alkoholista klubok­ká minősülnek. Mások dacol­nak, állják a sarat, és ez nem kis anyagi veszteséggel jár. — Hogy a cégér fényes marad­jon? Eltűnődni látszik, majd törté­neti áttekintéssel szolgál, ötven éves statisztikát idéz: hazánkban akkor is a legel térj ed tebb és leg­jobban jövedelmező üzletág volt az italmérés. A közel húszezer kocsmában harminchétezer em­bert foglalkoztattak. A főváros­ban — amely akkor fele létszámú sem volt — 637 önálló italmérés, illetve kocsmáltatási joggal felru­házott üzlet működött. — Most itt, maguknál mi a helyzet? — Nálunk az alkoholista, a kocsmatöltelék rosszul érzi ma­gát! Először tetszett nekik a fel­irat, jöttek, aztán mentek is. Ki szépen, ki csúnyán. Én magam vagyok ugyanis a kidobófiú, az erkölcsökre pedig a feleségem személyesen ügyel. A betévedő gyerekeknek cukrot ad cigaretta és pálinka helyett. Ingyen! — Vannak már törzsvendé­gei? — Az emberek — ha tehetik — szívesen szórakoznak, beszélget­nek, netán játszanak is egy-két partit. Ott a hátsó asztal a sakko- j zók törzshelye, de van egy kis lu­gasunk is az udvaron, ahol nya- ranta különösen jól csúszik a hi­deg sör. — Hová járnak a „nagyivók”? Elneveti magát, a feleségét hívja segítségül. — Ez már üzletrontás lenne! Ha nem veszi rossz néven, nem j nyilatkozunk. Helyet cserélnek. A férj, a I kocsmáros szolgál ki, a kocsmá- rosné szán ránk néhány percnyi ! időt. Kedves sztorival is szolgál: — A napokban az egyik asz- szony a félje után kiáltott: — Hová mész? — Iszom egy sört. — A kocsmába menj! — Miért? — Mert az italboltban leitat­nak... Fizetünk és elmegyünk. Ami­kor az ajtóból visszapillantok, észreveszem, hogy a kocsmáros- né abroszt cserél, mert az előbb ügyetlenül a tarka abroszra csö- pögtette a kávét... Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents