Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-19 / 224. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 19., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. AZ EGRI SZÜRETI NAPOK MARGÓJÁRA A tengeren túli borexport kezdete Az egri szüreti napok alkalmával úgy hisszük, hogy nem haszon­talan a levéltárban gondosan megőrzött iratok, jegyzőkönyvek alapján felidézni a már akkor messzeföldön híres egri bor, — akko­riban túlnyomó részében vörösbor! — tengeren túli exportja kezde­ti lépéseinek históriáját. Az egri lankák bortermésének súlyponti kiviteli célpontja a XVI. század második felében Lengyelország volt. S ez a ten­dencia nyomon követhető a XVIII. században, s a XIX. szá­zad első évtizedeiben. 1783-ban a Helytartótanács egy Londonba irányuló országos borexportot lebonyolító társaság felállításával kísérletezett. A tervben Buda, Somlyó és Sopron mellett Eger is helyet kapott vol­na. A tervezet kizárólag csakis „középszerű felett”-i, „legjobb minőségű” borral számolt. Az úttörő jellegű kezdeményezés azonban tőkehiány folytán min­denütt zátonyra futott. 1824-ben Örményi Ferenc, Fiume kormányzója azt javasolta Heves vármegye alispánjának, hogy 25-30 akó tengeri úton való kivitelével „próbát tenni kelle­ne.” Azt kéri, hogy menjen majd a szállítmánnyal egy köztekin­télynek örvendő kereskedő, mai szóhasználattal piackutatás vé­gett. Fiúméból „inkább anglu- sokkal” Triesztbe, Velencébe, Korfuba és Máltába lenne célsze­rű utaznia a „próbákkal. ... a generális conzulnak recomnedá- tiója kezében lévén, jó és na­gyobb számra kiterjedt alkut te­hetne, mely által az egri borok minden esztendőben számosán a külföldre küldethetnének . . . Mindenhová tenger által kevés költséggel elküldeném és com- merciális tapasztalások, amelye­ket csinálhatna . . . sokkal töb­bet érnének és költségeit sajnossá nem hagynák . . . Reményiem, lehetne őket (ti. az egri vörösbo­rokat) haszonnal ösmeretesekké tenni és eladni, ha éppen nem ke­verve ide (ti. a fiumei kikötőbe) jönnének és lassan-lassan többi olasz és külföldi tájakra jó álla­potba próbára jöhetnének ...” A fiumei ,,Magyar Tengeri Kormányszék ” pedig a kocsikon való szállítás tekintélyes költsé­geinek megtérítésére azt javasol­ta, hogy a borszállító járművek Fiúméból való hazatértükben „coloniális portékát” (gyarmat­árut): „finum cukrot”, jamaikai kávét, chenzói étolajat stb. hoz­hatnának az országba. A fiumei kormányzó elsősorban azért kí­vánt „próbát tenni” az egri bor­kivitellel, mivel korábban a neki küldött egri vörösbor mindenki­nek igen ízlett, különösen a gö­rögországi tengereken hajózó angol hajóskapitányoknak és tiszteknek. — Ez az újszerű vál­lalkozás azonban nem nyerte meg az egri szőlősgazdák tetszé­sét,. mivel ódzkodtak a tetemes fiumei szállítás költségeitől, s nem utolsósorban bizalmatlanok voltak a részükre ismeretlen tá­voli felvevőpiacoktól. Rövidesen azonban újból fel­merült a budai Helytartótanács­nál „az egri vörös borokkal elin­dítandó tengeri kereskedések mi­képpen leendő elkezdésé”-nek ügye. 1828-ban a városi magiszt­rátus ülése is behatóan foglalko­zott ezzel a kérdéssel, s úgy talál­ták, hogy „kedves lévén a terv”, de „hasznos kinézéssel” csakis akkor biztatna, ha „ valami nagy tehetségű földesúr találkozna elő,” aki „Társaság”-ot hozna létre az egri borkivitel megszer­vezésére és folyamatos lebonyolítá­sára. Az egri szőlősgazdák túlsá­gosan nagynak találták a „rizi­kó”-t; s ezt elhárítandó a főszol­gabíró Spetz József patikust java­solta a társaság megszervezésé­nek semmiképpen sem könnyű és hálás munkájára. — Spetz gyógyszerész „a város jeles érde­mű polgára, ki különben is a ke­reskedésbéli állapotokban ta­pasztalt férfiú” magára vállalta 60 akó „válogatott asztali bo- rok”-nak az exportját. Úgy nyi­latkozott, hogy 3,5 akó minőségi vörösbort és 500 „butellia” „ egri asszu bor”-1 hajlandó exportálni. Tudnunk kell, hogy ebben az időben Egerben vörös asszubort is készítettek! A boroknak „ame­rikai kereskedő piacaira való át­szállítás” feladatát egy pesti ke­reskedő bonyolította le. Spetz József felhívta szőlősgazdatársa­it, hogy tömörüljenek „társaság­ba” a hasznosnak ígérkező üzlet folyamatosságának biztosításá­ra. Spetz továbbiakban felvette a kapcsolatot Mihanovics Antal­lal, Fiume országgyűlési képvi­selőjével is. „Az első lépés csak próba, — írja, — de oly próba, mely a többi között az egri veres bort is különösen szerencsélteti. „Elmondja, hogy a spanyol­amerikai birtokokon a veres spa­nyol és portugál borok yoltak forgalomba, de most azok „egé­szen ki vannak rekesztve onnan.” Ezért jó lehetőség kínálkozik most az egri vörösboroknak. Spetz kérte a magisztrátus támo­gatását, hogy „az előkelő bor­gazdák hazafiúi buzgalombúi is egy társaságba összeállván” a ki­szabott bort hordókban, de ki­vált palackokba előkészítsék a tengeren való szállításra. Meg­tudjuk a vállalkozó szellemű egri patikus beadványából, hogy a tervezet szerint a következő kül­demény Brazíliába, a további pe­dig Kolumbiába és Kelet-lndiá- ba kerül leszállításra. — Az úttörő vállalkozástól vonakodó egri „borgazdák ” körében azonban süket fülekre talált Spetz akciója; s nem jött létre a borkiviteli társa­ság Egerben. Azonban tudjuk a fennmaradt iratokból, hogy Spetz József a XIX. század har­madik és negyedik évtizedében egri minőségi vörösborát a tenge­ren túlra exportálta. Amikor Spetz Józsefet a király 1833-ban nemességgel ruházta fel, a ne­meslevélben kihangsúlyozta, hogy azt az egri patikust nem­csak azért emelte nemesi rangra, mivel Napóleon Magyarország elleni támadása során az egri ne­mesi felkelő csapatok részére jól felszerelt tábori gyógyszertárat adományozott. Sőt később a kincstárt sújtó válságot 15 ezer forint adományával segítette, tá­mogatta, de nem utolsósorban megemlíti a borexport terén elért úttörő sikereit is. ” . . .saját koc­kázatára, vagyonának nem cse­kély veszélyeztetésével külföldre, nevezetesen Porosz-, Lengyel- és Oroszországba, sőt Brazíliába és az Észak-Amerikai Egyesült Ál­lamokba is szállított egri bort, amivel polgártársai számára a kereskedelem áj ágát nyitotta meg ezzel a jobb megélhetés út- ját-módját is biztosította szá­mukra ...” Mindenképpen méltó Spetz József egri vállalkozó szellemű egri gyógyszerész úttörő kezde­ményezése arra, hogy 150 esz­tendőnek ennek előtte nem cse­kély rizikóval járó úttörő tette előtt, — éppen az idei egri szüreti napok alkalmából, — tisztelet- teljesen meghajtsuk az elismerés zászlaját. Spetz Józsefben kell tisztelnünk napjaink tengeren túlra irányuló egri borexport megteremtőjét. Kissé kesernyés szájízzel nyugtázhatjuk, hogy sajnos még egy kis szűk utcácska neve sem örökíti meg emlékét és úttörő tetteit. SUGÁR ISTVÁN Irigy vagyok Az irigység nagyon csúnya bűn, sokáig igyekez­tem magam előtt is palástolni, ha benne vétkez­tem. Az utóbbi időben, ebben a kaparj kurta-vi­lágban már magam előtt sem tudom tagadni: szörnyen irigy vagyok. Miközben én híven követ­tem hazám politikáját, magam is nyakig ülvén az adósságban, s éppen azok átütemezéséről folyta­tok konzultációkat, polgártársaim jelentős hánya­dán nem lötyög a nadrágszíj, legfeljebb arany kar- perecek. Én, aki még ki sem váltottam azt a bizo­nyos világútlevelet, hiszen Soroksárig ha futja né­gyünknek, irigyen figyelem ide-oda utazó és ügyesen gazdálkodó ismerőseimet. Nézem a hó­napok alatt befejezett, tíz-húsz milliós magánkas­télyokat, szívdöglesztő nyugati gépkocsikat, és megdöbbenek, amikor minden ismerősömnél üzenetrögzítő kéri nevemet, vagy a bejárónő köz­li, hogy a nagyságos úr és a nagyságos asszony ép­pen nincs odahaza. Aztán azt is irigylem, hogy nagyjából ugyan­azok szónokolnak mostanság reformról meg nyil­vánosságról, akik tegnapelőtt még a jól leplezett pangás képviselői voltak, és a nem a nép bizalmá­ból jutott hatalmat elsősorban a hasznos és emberi nyilvánosság és tisztesség gáncsolására, tiltására használták fel. Irigy vagyok, mert ebben a változó világban látszólag minden főszereplő megtalálta a számítását, kivéve a Pénzügyminisztériumot, mely folyamatosan holmi hiányzó milliárdocskák miatt turkál hó végére tökéletesen üres bukszánk­ban. Emlékszem a kedves mondásra: csak azt oszthatjuk el, amit meg is termeltünk, de én bi­zony valahogyan kimaradtam á nagy osztozko­dásból, és velem együtt azért még egy-két millió­an. Rólunk van szó, akik idén nyaralni sem men­tünk, mert nem volt hová és főleg miből, akik nem vettük ki a szabadságunkat sem, mert ha egyszer itthon vagyunk, miért ne dolgozzunk. Rólunk van szó, akik nem nyúlhatunk a telefon után, ha nagy ritkán a véleményünket kérdik valami szép, álde­mokratikus kérdezz-felelek fórumon, mert nincs telefonunk, a Magyar Posta jóvoltából, amely ál­lam az államban még mindig, akár a MÁV, az IKV, hogy rázósabb betűszavakat ne is merjek leírni, úgyis kihúzná a gondos szerkesztő a nyilvánosság jegyében. De hát irigy vagyok, ez a lényeg, irigy a mester­emberre, a benzinkutasra, a taxisra, az orvosra, akik játszva eltitkolják immár a kockázat miatt megemelkedett jövedelmüket, irigy vagyok ma­gára a szisztémára, mely finoman és cinikusan át­menti magát a kibontakozás zászlaját lobogtatva. Tudom, szánalmas és terméketlen állapot ez, csak azért írtam le a tüneteket, hátha akad egy sorstár­sam, aki tud ellene valami orvosságot. Mert már egészen sárga vagyok az irigységtől. Sz. Sz. P. Talpon maradásért a Ganz Mozdony- és Vagongyár Vállalatnál A gyár alaptermelésének jelentős hányadát adja a malaysiai megrendelésre készülő 10 sínbusz, melyek elővárosi forgalomhoz készülnek (Fotó: Krista Gábor — MTI) Az egykori neves Ganz- MÁVAG Vagon és Gépgyár évek óta gazdasági nehézsé­gekkel küzd. A gazdálkodás javítása érdekében tavaly hét önálló vállalatra bomlott az egykori nagy üzem. Közülük a legnagyobb, a Ganz Moz­dony- és Vagongyár Vállalat az eltelt időszakban sem tud­ta valóra váltani a megújho­dási elképzeléseket, igaz eb­ben fontos szerepet játszott az önállósuláskor „örökölt” több milliárd forintos adós­ság. Az elmúlt hetekben le­zajlott csődeljárást követően további önálló gazdálkodá­sukra nincs mód, több hazai, esetleg külföldi cég érdek- szövetsége révén születhet újjá a hazai járműgyártás. Szeptember G yümölcspusztító seregé­lyek surrannak el a fejem felett. Pocsék népség, űzött, hajtott siserahad. Nyáron megtizedelték a cseresznyéseket, dézsmájuk után olyan lett a föld, mintha bevérezték volna. Járom a szőlősorokat, nézege­tem a fákat is; a barackot, a szil­vát, a diót. Zöldek még, de a lombok rezdülése már fáradt és tűnődő, a baracké sárgább mit nyáron, a körték leveleit már pi­rosra érlelték a csípős, hideg éj­szakák. Alattam a falu ködben úszik, olyan, mintha vattacsomót dobott volna egy láthatatlan kéz a házakra, az út mentén, amely ide kanyarodik, színehagyott, fa­kó virágok gondolnak vissza a nyárra. A varjak kiáltása is mesz- szebbre hallatszik a nyirkos idő­ben, rikkantásukban benne van a gyászhangulat a múló idő fölött, ugyanakkor a közelgő ősz tudo­másulvétele is, amely az ösztön­naptárukból kitörölhetetlen. El­károgják a nyári hejehujákat, közvetítik a közeli erdők-mezők üzenetét, a szüretre váró szőlőtő­kék terhes vajúdását. — Vénasszonyok nyara! — hallom a szomszéd öblös hang­ját. Szó sincs róla. A vénasszo­nyok nyara ugyanis a fáradt, ké­sei ősz nagylelkű ajándéka, afféle visszamosolygás az elmúlt hóna­pokra, amolyan könnyesen ne­vető búcsúzás, az október megle­petése. Kellemes nyárutó, szép őszelő ez a szeptemberi ajándék, amely bizony gyakran már derű­re ború, olyan, mint a szeszélyes menyecske, aki idővel kimutatja a foga fehérét. Kilenc szőlősorom van, há­romszáztizenöt tőke. Itt üldögé­lek már reggel óta az egyik sor végén a száraz fűcsomón, és va­lamennyit számbaveszem újra és újra, miközben keresem a régi is­merőseimet, akik köszönés nél­kül angolosan távoztak. A sárga­rigó már régebben elvitte arany­dolmányát, az ezüstfurulyát, amellyel kapálás közben ingyen szórakoztatott, a fülemüle sincs itt, nem szól a kakukk, és lenn a tóréten sem sétálnak már a pec­kesjárású gólyák. A feketerigók, a gerlék, a mihaszna verébnép­ség, és a seregélyek ugyanakkor fittyet hánynak a világra, nem is gondolnak a szegény vándorok­ra, akik ösztöneiktől hajtva elre­pültek. Kisasszony napja körül búcsúzkodnak már a fecskék is. Hiába! Intelligens, frakkos ma­darak a fecskék. Villanydróto­kon, háztetőkön, sürgönypózná­kon gyülekeznek, tanakodnak, és elköszönnek a vándorút előtt. Szemezgetem a saszlát, hu­nyorogva bámulom a kósza kis felhőket, amelyek jönnek-men- nek céltalanul az égen békés ma­gasságokban, valahol arrafelé, ahol a kis vándorok járnak. Mel­lettem üres faládák, otthoni biz­tatásra szedek majd belőlük tele néhányat. — Legalább a permetezőszer, a kötözőzsinór, meg a műtrágya ára jönne be, ha már a saját mun­káját nem is számolja az em­ber . . . Olyan kellemes most még egy ideig tétlenül sütkérezni a napon. Az idő, amely augusztus letépett naptárlapjait tartja a kezében, éj­jelente már nem ismer tréfát, és már este, meg hajnalban össze­gombolja magán az ember a ka­bátot. Ilyenkor déltájban, mint­ha mondaná valaki onnan fent- ről: — Napozzatok, melegedjetek emberek! A nyárutó szépasszonyt utá­noz, aki fölött telik az idő, és aki­nek a szeme alatt először parányi szarkalábak jelennek meg, ké­sőbb arcának bársonya is eltű­nik, krémmel kell kozmetikáznia a bőrét, hogy emlékeztessen a fiatal időkre. — Becsapom a világot! — gon­dolja, és letagadja az éveket, pe­dig ő tudja a legjobban, hogy a hervadó rózsából sohasem lesz már bimbó. — Mennyit adnak a szőlőért? — dörren a szomszédom bari­tonja a hátam mögött, felriaszt csendes pihenésemből. Helyet mutatok neki magam mellett a fűcsomón, és egy jó ideig még adós maradok a válasszal. Must- rálgatja a tőkéket, sanda szem­mel nézi a rizlinget, a zsendülő traminit, figyeli, hogy a szemte­len darazsak milyen pusztítást csapnak az irsain. — Tíz, tizenkét forintot be­szélnek kilójáért . . . Hegyeset seccint maga elé, vo- nogatja a vállát, és a gondolko­dó, de kevés szavú emberek tu­lajdonsága szerint válaszol. — Az nem sok! Megadással hallgatjuk a sem­mit, de azért gyönyörködünk a mutatkozó termésben, amely a gazda szemének drága öröm. — Igaz, hogy kivágnak har­mincezer hektárt? — Mi most ültettünk . . . Bólintó csodálkozása a me­rész vállalkozásnak szól, hiszen már nincs segítség, sem állami tá­mogatás, de még biztató szó sem. — A piac lefölözi a hasznot! A csemegét a kereskedő kétszer annyiért adja, amennyiért veszi. A harmincforintos óbort is ki­lencvenért árulják . . . Berzenkedek én is önmagám­mal a szomszéd kérlelhetetlen igazságában, de semmi kedvem sincs közgazdasági vitába bo­nyolódni. — Váljon a sorára! Egyszer fenn a kerék, máskor lenn . . . Az én sokat tapasztalt szőlő­szomszédom megrángatja a vál­lát. Látom az arcán, hogy a népi bölcsességet elfogadja ugyan, de érveimet nem, és szavaim igazsá­gában erősen kételkedik. Szarkák húznak el a fejünk fö­lött hullámzó, mély repüléssel. Nem szeretem, ha ezek észre- vesznek, mert elpletykálják or­szágnak, világnak, hogy itt va­gyok. Később egy ölyv kerül elő valahonnan, köröz, erősen figyel egy pontra, lehet, hogy a kis aká­cost lesi, ahol egy beteg nyúl, vagy egy hurokba csalt fácán húzza meg magát. Körözése és haladatlan repülése megint eszembe juttatja a munkát, az üres ládákat. — A műtrágyát is felemelték negyven százalékkal! Fészkelődik a szomszéd, már majdnem leszorít a fűről, tulaj­donképpen unom is hallgatni a keserveit, amelyek igazságához ugyan nem fér semmi kétség. — A jó bort ezután is el lehet adni! — A kiskőrösi pancsolókat én felakasztanám. — Ott sem mindenki disznó. Mondom, hogy a jó bort mindig keresni fogják. Különben mit árulnának a kereskedők? — Szervezkedni kellene! — Most már ketten is szervez­kedhetünk... — Gyerek trappol mögöttünk a földúton, már hallom is a mezí­telen talpak csattogását a félke­mény talajon. — Ki kerget? Liheg a kis kölyök, mint a ko­vácsfújtató, meztelen lába szárát bekente vörös festékkel, mint a filmekben látott indiánok. — Itt van a pincénél az a sza­kállas ember. — Mit üzen? — Azt, hogy vörösbor kellene neki száz liter. — Mennyiért? Vállát vonogatja a gyerek, lesi a nagyapját, fázósan kapkodja a nadrágjához a talpát. — Miért nem húzol cipőt? Mit bohóckodsz folyton, mint a ko­médiás! A szakállasnak meg mondd meg, hogy harmincért az én pincémből még nem vittek vörösbort. Ha megadja érte legalább a negyvenet, akkor ki­abáljatok . . . Elfut a gyerek, alig telik öt perc, hangzik a hegyi távíró, de az én szomszédom eleinte süket­nek tetteti magát, sőt még komó­tosan rá is gyújt. — Nem nagyon iparkodik! — adom alá nevetve a szót. — Miért siessek? Harmincért nem adom, a negyven meg csak arra jó, hogy az új bort ne váija meg a régi. Eldobja a félig szívott cigaret­tát, elmenőben megsimogatja a mosolygó szőlőfürtjeimet. — A kiskertesek szerveződé­séről meg gondolkodjon! A tsz magával is tehetetlen, a legki­sebb gondja is nagyobb annál, hogy a maga száz tőke csemegé­jével törődjön. Szakcsoport nincs, de ha lenne, az sem szer­vezné meg az értékesítést. Ha így megy, jövőre mint a muslicák, a borunkba fulladunk . . . Búcsúzik már a Nap, amikor végzek a csemegézéssel. Úgy so­rakoznak a ládák a sorok végén, mint a harcba induló katonák. Napszálltakor vörös az ég alja, ami szeles időt jelez. Egy hónap­pal ezelőtt ilyenkor még lángolt a napsugár, ragyogott a világ, most egyszerre hűvös lesz, morcos szél támad, és a távoli tüzek keser­nyés füstje betakarja a szőlőhe­gyet.. . Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents