Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
8. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 17, szombat A magyarországi lengyel gimnáziumok kulturális élete a második világháború alatt Már többször is felmerült bennem a kérdés, lehet-e rendkívüli körülmények között normálisan élni? A normális élet alatt a lélek táplálékát, a kultúrát értem. A rendkívüli körülmény pedig? Hát igen, a háború. Most nem akarok a szörnyűségekről beszélni — erről mindig beszélünk, s talán még most sem eleget. Bizonyítja ezt sokszor labilis világ- helyzetünk. Azt szeretném bebizonyítani, hogy a kegyetlenség és a bombák lakóházakat is romba döntő ereje sem képes arra, hogy kiölje az emberből a szép iránti vágyat, s a hontalanság érzését is enyhíti a nemzeti kultúra, amit magunkban hordozunk. 1939 szeptemberét írjuk — kitört a második világháború. A barbár módon lerohant Lengyel- országból sokan felkerekedtek, hogy más országban próbáljanak megélni. Magyarországon kb. 140 ezer lengyel talált menedéket. A különféle természetű segítségeken kívül, rövid időn belül (már októberben) a menekülttáborok területén általános iskolák alakultak, így pl. Barcson, Gyöngyösön, Egerben, Kiskunlacházán, Rákoscsabán, Nagykanizsán. A középiskolák alakulásai sem késlekedtek. A legjelentősebb Balatonbogláron jött létre. A nagyszámú lengyel ifjúság megkezdhette, illetve folytathatta itt a tanulmányait. Minden az újdonság erejével hatott — a körülmények, a természeti szépségek és a menekültek kiszolgáltatott helyzete. Lassanként azonban feltámadt a rettegésbe temetett tudásvágy. Természetes, hogy ezek a gimnáziumok nagyon lengyelek voltak és nagyon lengyelül gondolkodtak. Ez abban az időben olyan körülmények között nem volt kevés. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az egyre inkább fellendülő, egyre többet jelentő kulturális élet. Mindenekelőtt jelentős volt a folyóiratok megjelenése. A balatonboglári gimnáziumnak is volt saját folyóirata, amely 1943 márciusától Ifjúság néven jelent meg. Az 5. számtól folyamatosan, számonként változott a folyóiratok címe, amelyre különösen nagy szükség volt az állandóan résen álló német hatóságok miatt. így pl. az 5. szám a Jövő, a 6. a Start, a decemberi szám pedig, amely karácsonyi kiadásként jelent meg egy közismert lengyel karácsonyi ének címét viselte: Isten születik . . . (Bóg sie rodzi . . .). Ezek a folyóiratok cikkeikkel munkára serkentettek és reményt keltettek. Akárcsak az iskolai ünnepségek, ahol gyakran ismétlődtek imaként a lengyel modernista költő, drámaíró, festő Stanislaw Wyspianski szavai: „Annyi erőt hord a nép, amilyen sok a számuk, szálljon beléjük Lelked, hogy megszakítsa álmuk. Légyen királysága megváltásnak, s nem keresztnek, Ó adj Jézusunk szabadföldet, nekünk lengyeleknek!” Az újságcikkek mellett a lengyel ifjúság irodalmi törekvései is helyet kaptak. Néhányon a későbbiek folyamán is folytatták a Balatonbogláron megkezdett utat, s írói pályán találták meg életük értelmét. A zsenge irodalmi hajtások nyomán a kulturális élet új területekkel is gazdagodott: a 70 tagú vegyes kórussal és a néptáncegyüttessel. A kórus repertoárján a lengyel dalokon kívül magyar vallási és népi dalok szerepeltek. A táncegyüttes a lengyel táncok: polonéz, kujawi- ak, mazurka, krakowiak mellett a csárdás alapelemeit is elsajátította és kedves, megható fénypontja lett az egyes ünnepségeknek. Kísérője a zenekar előbb ajándékhangszereken játszott, majd a későbbiek folyamán már maga is vásárolt hangszereket, s a néhány taggal indult zenei együttes hamarosan újabb és újabb tagokkal bővült. ___ S zínház nélkül a kultúra nem lehet teljes. A balatonboglári lengyel gimnázium tanulói s tanárai sem vélekedtek másképpen. Néhány tehetséges növendékből és tanárból állandó „szín- társulat” verbuválódott a gimnázium létezésének négy éve alatt. Hogy mit tűztek műsorukra? Természetesen lengyel szerzők műveit. Ezen csodálkozni sem lehet, hiszen a gazdag és „len- gyelszívű” irodalmi művek szerves részei voltak és — máig is azok — a lengyelség tudatformálásának. Négy nagyszabású színmű: A két romantikus, Adam Mickiewicz Ősökje és Juliusz Slowacki Kordianja, valamint a modemisztikus és már fentebb említett Stanislaw Wyspianski Novemberi éje és Lucjan Rydel Lengyel Betlehem című játéka szerepelt a programban. Mickie- wicz és Slowacki művei olyan hévvel és szenvedéllyel beszélnek a lengyelségről, ahogyan csak a romantika képes. Egyik irányvonala Lengyelországban az ún. „messianizmus”, mely a lengyel népet, mint megváltó nemzetet tünteti fel, ezzel magyarázva szenvedéseit. Ki hitte volna akkor, hogy ez az irányzat átível egy évszázadon? Hogy Mickiewicz szavait száz és száz fiatal, gondtalanságától megfosztott diák éli újra át? „A telkeknek szeretnék hatalmat adni még, hogy tőlem újulhassanak, ahogy pillantásomra madár száll, csillag ég.” (ford. Fodor András) A színművészek érthető módon nehezen találtak rá a magyar közönségre, amely szintén lelkesen vett részt az előadásokon. Természetes gátnak elsősorban a nyelvi nehézségek bizonyultak, amelyeket nehezen lehetett áthidalni. Segítségképpen az előadások előtt felolvasták magyar nyelven a színre kerülő művek rövid tartalmát. Legnagyobb sikert a Lucjan Rydel — szintén modernista drámaíró — Lengyel Betlehem c. műve alapján készült Jaselka aratta. Az adaptációból kimaradtak egyes hosszúnak ítélt prózai részek, helyettük táncos közjátékokat alkalmaztak. A szépséges lengyel viseletek, pergő ritmusú táncok megtették a hatásukat, így a magyar nézők is kedvüket lelték a kissé egzotikusnak ható, sodró lendületű előadásban. Az újszülött Jézus bölcsője előtt, mint egy körhintában jelentek meg a lengyel bet- < lehemes játék jellegzetes figurái: Eszes Gyurka, a zsidó, az ördög és a koldus. A három királyok ezúttal a lengyel történelemből léptek elő, mint Nagy Kázmér, Jagelló Ulászló és Báthori István. A Betlehem záró figurája a Lengyel Menekült volt. Térdelő, egyszerű ruhás fiúalakja egy távolba szctkadt, de hazája után kívánkozó nép szimbólumává növekedettfel. A színház egyszerű, megkapó törekvései meghódították a magyar közönséget is. Sajnos, ez nem tartott sokáig. A lengyel általános és középiskolák létezése Magyarország német megszállásával megszűnt. Sokan kerültek a Gestapo fogságába, onnan pedig a különféle koncentrációs táborokba állítólagos felforgató tevékenységért. Néhányan sikeresen * jutottak el pl. Angliába, ahonnan felvehették a harcot a német hódítókkal. Tudjuk, mikor ért véget a második világháború, hogy hozzávetőlegesen mennyi áldozatot követelt. Én rövid írásommal azt szerettem volna bebizonyítani, hogy még a legmostohább körülmények sem képesek megölni az emberekben a szépet. Lehet, hogy ez csak egy amatőr módra festett díszletdarab, vagy egy régi, otthont idéző dal, de éppen ez az, ami képes újjávarázsolni a hitünket önmagunkban. A bogiári lengyel gimnázium példa erre. Franciszek Budzinski A Balaton jege hamar és gyorsan olvadni kez- dett.Február végére általában már semmi sem maradt meg belőle. Elkezdődött a csónakázások, kajakozások és úszások ideje. Csónakunk és kajakunk nem volt. Nem lehetett kölcsönkérni sem, mert a kölcsönzés csak a nyári szezonban jöhetett számításba. A vízi járművek megközelítése azonban nem volt nehéz, mert ezeket gyakorta csak egy tető és néhány oszlop védte az időjárás viszontagságai ellen. Derült vagy éppen viharos időben éltünk tehát a csónakázás veszélytelen vagy nagyon is veszélyes lehetőségével. A viharos Balaton — rettenetes természeti erőt képezett. A csónakot pehelyként dobálták a hullámok, állandó lökések közepette. A szakadatlanul áramló víz minden pillanatban a csónak felborulásával vagy pedig elöntésével fenyegetett. A vízen maradás állandó egyensúlyozást és a víz eltávolítását igényelte. A sikeres visszatérés a partra határtalan megkönnyebbülést és örömet váltott ki. Kivívta ezenfelül a diáktársak elismerését, akik a partról figyelték a bátor küzdelmet, egyben nyugtalanul várva annak kimenetelét. Kiváló alkalom kínálkozott így új és nagyszerű szórakozásra. Az iskolatársak sorfalat álltak, hogy győztes „fanfárokkal”, győzelmi daHal és „lobogókkal” köszöntsék a visszatérőket. A legbátrabbak „kivételes” tetteitől az egész iskola büszkesége megnövekedett. A Balaton esti időben is vonzotta a fiatalságot. Vacsora után gyakran sétáltunk a vízparton, megigéztek bennünket a tópart sötét kontúrjai, a távolban villó- dzó, elektromos lámpák fényei, a Tihanyi Apátság világos tornyai és a sűrű, egész félszigetet betakaró erdő. Zamárdi majdnem a félszigettel szemben, nem nagyobb távolságban, mint három kilométer feküdt. Az esti csendben a kolostor harangjainak szavát a környező hegyekről visszaverődve a viz hullámai messzire röpítették. Olyan élesen hallottuk, mintha csak mellettünk harangoztak volna. A tihanyi hegyek mögül előbukkanó hold sugarai a víz színén ringatózva ezüst hídként kapcsolták össze a két partot. Ezen a „fényes hídon” szerettünk volna eljutni a túlpartra. Sokan meg is tették közülünk, de nem este, hanem éjszaka. Az ügyeletes nevelő szokásos esti körsétája után — amelyen ellenőrizte, hogy ágyban vagyunk-e már és eloltottuk-e a lámpát — kiszöktünk az internátusból. A kijutás nem volt túl egyszerű dolog. A bejárati ajtók zárva voltak, a földszinti ablakokat pedig rácsok védték. Kijutni a szabadba csak az első emelet ablakain lehetett, ehhez már előbb odakészített erős és vastag kötelet használtunk. Néhány társunk engedett le bennünket, majd segítettek a visszatérésben is. Két csónakkal, teljes hallgatásba burkolózva, megígézve és egyben megszeppenve is úsztunk az éjszakai csendben. Csak jóval később Balatonbogláron a vitorlástúrákon, többszemélyes csoportokban szabadultunk fel a félelem alól. Egyébként ezek a túrák a nevelők és szakképzett vitorlásoktatók felügyelete alatt zajlottak le. Zamárdiban senki sem ismételte meg közülünk az éjszakai Tihany-hegyi kirándulást. Nagy szerencse volt, hogy egyetlenegyszer is, de sikerült. A magyarok a Balatont „magyar tengernek” nevezik. Számunkra is óriási tenger volt. Úsztunk rajta, mint a nagy óceánon. Ide vezethető vissza, hogy az irodalom- és történelemórákon megismert régi századok tengerészei — Kolnói János és Krzysztof Arci- szewski — különös hatással voltak ránk. Nagy óceáni kalandokról ábrándoztunk. Igazi, mély emléket ébresztett bennünk a háború előtti kemény lengyel ellenállás a németek Gdanskot és az egész lengyel tengerpartot bekebelezni akaró mohóságával szemben. Mélységes hálát éreztünk azok iránt, akik megerősítették a „világra tekintő ablakunkat” megépítve a csodás kikötőt — Gdyniát. Különösen rokonszenvesnek találtuk két diáktársnőnket Ewa és Hanka Gluszykot, akiknek édesapja tengerész volt, ők pedig átvágva a „zöld határon” egészen Gdanskból vándoroltak ide. Itt, a Balaton mellett ismertük meg a tenger szépségét, az örömet és erőt, amit az embernek ad. * * * A balatonzamárdi ifjúságot a sport is élénken érdekelte. A legkönnyebbnek a röplabdapálya előkészítése bizonyult az intemátus udvarán. Labdarúgást is játszottunk, általában az osztályok között folytak le a mérkőzések. Ezenkívül a gimnáziumunkat két jó képességű, különböző korosztályú csapat képviselte. Ezek egymással valamint a siófoki magyar gimnáziumok csapataival játszottak mérkőzéseket. Az egyik legnagyobb eseménynek az 1940. április 28-án megtartott siófoki magyar gimnazistákkal és cserkészekkel való találkozás számított. A cserkészek kerékpárral, a többiek pedig vonattal érkeztek hozzánk. Délután labdarúgó-mérkőzéseket tartottak a csapatok között, este pedig tábortüzet rendeztek. Az ifjúság mellett részt vett a lengyel és magyar lakosság egy része, valamint a helyi és minisztériumi magyar képviselet, mint pl. Antall József és Vajkai Rózsi. A műsor lengyel és magyar cserkészdalokat és magyar, lengyel táncegyüttesek által előadott táncokat foglalt magában. A magyar cserkészek táncai és bemutatói, amelyekkel 1935-ben Spalában, a nemzetközi cserkésztalálkozón is szerepeltek, különösen nagy sikert arattak. A labdarúgó-mérkőzések a vasútállomás és a Szántód felé vezető országút mellett lévő füves pályán zajlottak le. Általában itt voltak a testnevelő óráink is. A labdarúgás a gimnáziumi fiatalság körében a legnépszerűbb sportágnak bizonyult. Ezek az ún. „presztízsmérkőzések” majdnem az egész középiskolai fiatalságot magukhoz vonzották.- Egész Zamárdi zengett a fiatal és idős drukkerek buzdításaitól. A játékosok pedig, akik jó technikájukkal és játékszellemükkel kivívták a közönség elismerését, az iskolában is nagy népszerűségnek örvendtek. Bárki kész volt nekik segíteni a tanulásban, megosztani a szülőktől kapott csomagok tartalmát vagy kölcsönadni saját lábbelijét és ruháját is. Zamárdiban a legismertebb labdarúgók közé tartoztak: Marian Bajerski, Marian Matlowski, Wieslaw Skiba, Tadeusz Kucz, Leopold Részlet Franciszek Budzinski könyvéből Pelczar, Stanislaw Stein, Jerzy Wolosewicz, Jerzy Dregiewicz és Franciszek Budzinski. Sok fiatal a különböző művészeti együttesekben próbálta magát megvalósítani. Stanislaw Swirad tanár úr szervezte az iskolai vegyes kórust. Ezenkívül felügyeletet vállalt a zenekar felett is, amelyik a Katolikus Ijfúsági Szövetségtől ajándékba néhány mandolint, gitárt, hegedűt és harmonikát kapott. Halina Dubenska tanárnő tánccsoportot toborzott, akik viszonylag rövid idő alatt jó néhány táncot megtanultak: krakowiakot, kujawiakot, matróztáncot és lembergi polkát. Az együttes megfelelő ruhákkal is rendelkezett, amelyek anyagait a Lengyeleket Segítő Angol Szövetség vásárolta. A gimnáziumban működött — igaz, csak szerény keretek között — a színkör. Marian Jasienski tanár úr volt a szervezője. A kiemelkedő „színészek” közé tartoztak: Zygmunt Pytel, Leopold Pelczar, Stefan Lu- kaczynski, Ryszard Sikora, Zbigniew Wolak, Stanislaw Zajaczkowski és Witold Kropinski. Az ő részvételükkel 1940. március 3-án a színkör bemutatta Adam Mickewicz: Ősök c művét. Az előadást megismételték a polgári menekülttábor részére is.
