Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

Népújság, 1988. szeptember 17, szombat

MŰVÉSZÉT — KOZMUVELODES

9.

A fent megnevezett művészeti ténykedések csak a kezdetét jelentették annak a gyümölcsöző és gazdag fejlődésnek, amely később Balatonbogláron mutatta meg igazi arculatát. Az ilyenfajta ténykedésre Zamár- diban sem elegendő idő, sem pedig pénz nem volt.

A gimnáziumban megtartottak minden nemzeti és egyházi ünnepet. Már 1939. november 29-én volt ünnepség, amely a novemberi felkelésre emlékezett. Az ünnepi szónoklatok kiemelték a lengyel fegyveres felkelések nemzeti tudatformáló erejét, valamint a független Lengyelország 1918-ban való megszületését. Beszéltek az emigrációs szellem politikai jelentőségéről, mely a lengyel fegyveres erők mellett annak magyarázatát és kiegészítését adta. Kiemelték annak a köteléknek a jelentőségét, amelyik a rabság hosszá évei alatt minden lengyel erőt egyesített az országban és az emigrációban is.

Különösen ünnepélyes külsőt kaptak a május 3-i megemlékezések. Ilyenkor a tanítás is szünetelt. A reggeli szentmisén részt vettek az iskolai fiatalságon kívül a polgári menekülttábor családjai is. A mise után ünnepség következett. A május 3-i alkotmány eredetiségéről és jelentőségéről Lengyelország történetében dr. Kostka beszélt, a kórus pedig néhány dalt adott elő. Az ünnepség a mindenki által énekelt „légy üdvözölve májusi hajnal”-lal és a nemzeti himnusszal ért véget.

A magyar nemzeti ünnepeket is megtartottuk. Március 15-én a magyar lakossággal együtt részt vettünk a helyi templom miséjén, ezután a főtérre mentünk, ahol a felkelés emlékművénél virágcsokrokat helyeztünk el, meghallgattunk néhány ünnepi szónoklatot, valamint lengyel és magyar nyelven iskolatársaink által előadott verset. Ez az ünnep különleges alkalom volt a magyar—lengyel kapcsolatok és a két nép életre és halálra kötött barátságának felidézésére is. A magyar forradalom katonája és költője Petőfi Sándor verseiben Bem József tábornokot dicsőítette, aki Magyarországon talán nagyobb népszerűségre

tett szert, mint a saját hazájában. A magyarországi ünnepségek programjába tartozott Petőfi verseinek, valamint a lengyel Cyprian Norwid Bem emlékére írt gyászrapszódiájának előadása. A magyar nép egy másik lengyel tábornokot sem felejtett el — Henryk Dembinskit, aki 1848—49-ben a magyar seregek vezére, rövid időre pedig fővezére is volt. Az osztrák és cári seregekkel harcoló magyarok megsegítésére sietett egy egész lengyel légió is, Jozef Wybicki vezetésével.

Adam Mickiewicz mondta, hogy a szabadságért való küzdelem össze kell, hogy kapcsolja a nemzeteket és mindenütt, ahol harcok dúlnak a szabadságért ott kell lenniük a lengyeleknek is. Saját szabadságukat keresve a világ végére is elmentek, hogy segítsenek másokon. És mindig ezeken a vándorutakon a legnagyobb meghatódást és elérzékenyülést a karácsonyi, húsvéti ünnepek váltották ki belőlük. Az örömnek és diadalnak ezek az ünnepei minden bujdosóban a hazai föld, az otthon és a család emlékét ébresztették. Szomorúságot, hiányérzetet keltettek, hogy azután az új erő és kitartás forrásai legyenek.

* * *

Franciszek Budzinski: egyetemi professzor, szül. 1923-ban. 1939-ben, a háború kitörése után, volt tanítója, Noga Bronislaw által szervezett cserkészrajjal (mint az 5. hegyi lövészezred kisegítő egysége) kerül el Magyarországra. Először a balatonzamárdi majd később a balatonboglári ifjúsági menekülttábor lakója. 1944-ben érettségizik, 1945-ben pedig visszatér Lengyelországba. Itt a krakkói Jagelló egyetemen történelemből és jogból szerez diplomát, valamint politikai főiskolát is végez. Éveken kérészül tarnt a Krakkói Műszaki Egyetem Politikai Gazdaságtan tanszékén, aminek jelenleg is a professzora. Személyes élményeiből íródott ez a könyv, amelynek alapján készült a fordítás.

„Lengyel m

tábortűz mellett. • •”

A fenti sor írója, a magyar katonaköltő Gyóni Géza, és a przemysli vár erődítményrendszere, s katonái a „föszereplöF' az 1985-ben, Lagzi István szerkesztésében, lengyel nyelven megjelent könyvnek.

Igaz, úgy véljük, hogy a történelem szorosan összekapcsol bennünket a lengyelekkel, nagy általánosságban azonban megmaradunk a „magyar, lengyel két jóbarát” közhellyé alacsonyait mondóka szövegénél. Közös kultúránk igazi kincsei ritkán kerülnek felszínre.

Ezért örültem meg annyira ennek a terjedelemben nem nagy, de szívvel—szeretettel, közös munkával (sajnos csak lengyel nyelven) írott kötetnek, amelynek pontos címe magyarul: Magyarok a przemysli várban 1914—15 (Wegrzy w Twierdzv Przemyskiej w latach 1914—15).

Az első világháború ismert és ismeretlen katonái a hősei — talán nem is a legjobb szó — szenvedő alakjai ennek a publikációgyűjteménynek.

A galíciai Przemysl városa — az olaszországi Doberdo és Isonzó mellett — az egyik legnagyobb magyar veszteséget őrző „emlékmű”. Tudnunk kell, hogy a przemysli erődítményrendszer a harmadik legnagyobbnak számított az antwerpeni (Belgium) és a verduni (Franciaország) után. Az erőd romjai máig megtekinthetők, sőt 1968-ban megnyitották a przemysli múzeum kihelyezett részlegét, ahol állandó kiállítás mutatja be az első világháború idevonatkozó emlékeit. Sok ezer különböző nemzetiségű katona harcolt itt, és áldozta életét egy — ma már tudjuk — vesztett ügyért. Ez minden korok háborúinak a sajátossága, kis jelentéktelen csavarrá változtatja az élő, gondolkodó embert, hogy beépülve kegyetlen mechanizmusába, pusztítsa magát. Nem szeretem a statisztikai adatokat. Mert mit jelent például az, hogy a przemysli erődítmény 128 ezer embert számlált? Legfeljebb any- nyit, hogy ennyi ember harcolhatott és halhatott meg. 128 ezer ember — az 128 ezer különböző arc, műveltség, lélek, gondolat és vágy. 128 ezer más és más hangon ejtett szó, 128 ezer levél a távoli otthonba, amit meglátni talán soha többé nem volt módjuk.

Az első harcok 1914. szeptember 16-án kezdődtek el, az ellenséges orosz hadakat (300 ezer fő) Radko Dimitrev vezette. A támadás 72 óráig tartott, megszakítás nélkül. Az oroszok 10 ezer embert vesztettek. Október 9-én Boerowicz tábornok seregének sikerült átszakítania a Przemysl köré vont blokádot. Ám az osztrák seregek rövid életű győzelmeit hamarosan kemény vereségek követték. Az osztrákok kénytelenek délre a Kárpátok mögé vonulni. 1914. november 9-én Przemyslt újra körülveszik az orosz seregek, akik taktikát változtatva éhezte- téssel próbálják az erőd védőit megadásra-bírni. Miután március 21-ről 22-re virradóra elfogyott a megmaradt muníció, a hidakat felrobbantották a rádióállomással együtt — Przemysl megadta magát. A védőknek meghagyták kardjaikat a hősies védekezés elismeréseként. Ismét a nem kedvelt statisztikai adatok az orosz hadifogságba kerültek- ről: 9 tábornok, 93 vezérkari tiszt, 2500 magas rangú tiszt, 117 ezer közkatona. 1915. március 23-án Przemyslbe érkezett vezérkarával II. Miklós cár. Az orosz vezetés nem sokáig tartott. 1915. május 2-án Gorlice felől a németek átszakították az orosz frontot. Május 8-a körül a megtépázott orosz seregek Przemys- len keresztül kezdték meg visszavonulásukat. Május 13-án a város alatt folytak a harcok. Az oroszok megerősítették a tönkrement erőd részeit és a lövészá- rokrendszert. A német seregek megkezdték a város bombázását, június 2-án a bajor hadseregcsoport behatolt a 10. erődbe — az ún. Orzechowcebe — ezután pedig elfoglalta Zurawicét. A jobbszárnyon az osztrák lovasosztag a VlII-as (Letownia), a IX-es (Bruner) és a IX (Przy Krzyzu)

erődöket támadta. Ebben a helyzetben az oroszoknak nem maradt más hátra, mint elhagyni Przemyslt, ami június 2-ról 3-ra virradó éjszaka meg is történt. Az erőd oroszoktól való megtisztítása 1915. június 5-ig tartott.

Przemysl ezzel beírta nevét a világtörténelembe. Az erődítményrendszer harcai sokáig voltak újságcikkek, emlékiratok, történelmi tanulmányok és regények témái. Talán kevesen tudják, hogy a tragikus harcok emlékét Budapesten az ún. „przemysli oroszlán” őrzi. A Margit-híd budai oldalán álló emlékmű a Przemyslt védő, s ott elesett magyar katonáknak állít emléket.

Akárcsak verseiben az izgalmas, de méltánytalanul mellőzött egyéniség — a katonaköltő Gyóni Géza.

Gyóni nem volt alkalmi költő, még az első világháború kirobbanása előtt jelentek meg verseskötetei. Igazán azonban a przemysli erődítmény lövészárkaiban bontakozott ki erőteljesen költői egyénisége. 1884. június 25-én született a Budapestről nem messzire eső Gyón községben. A fiatal Gyóni először teológiát tanult Pozsonyban, majd a Híradó nevű nyugatmagyarországi lap munkatársa volt. Egy sikertelen párbaj után — szülőhelyének jegyzői hivatalában dolgozott. Ä későbbiek folyamán közgazdasági tanulmányokat folytatott. Rövid katonai szolgálat után a Soproni Napló szerkesztője lett. Az első világháborút megelőzően a Bácskai Hírlap, valamint a szabadkai színházi magazin munkatársa volt. Az első világháború kitörésének pillanatától a hadseregben szolgál. A przemysli erődítményhez irányítják, ahol az erőd építésén kívül ütközetekben is részt vesz.

A fizikai és lelki kínok erősen megviselik érzékeny szervezetét. Igaz ugyan, hogy a harcok elején büszkén hirdeti katonasorsát. Talán a mesebeli Jánosok erejét érezte magában? A diadal helyett azonban maradtak a ködös, fagyos őszi—téli éjszakák, az éhség és a kíméletlen magány, amely minden harcoló sajátja, s a tudat, melyet a születésünktől kezdve a génjeinkben hordunk: a haláltól való félelem. Itt a halál mindennapi „ismerős” volt, s láthatatlanul is társául szegődött 128 ezer katonának.

Gyóni vízióit a halálról és az átélt borzalmakról a legszebben talán a Csak egy éjszakára című versben jeleníti meg. A naturalista képekben ott érezzük a létbizonytalanságot, azokat a szörnyűségeket, amelyek hétköznapi rettenettel ivódtak bele a harcolók tudatvilágába. A lengyelek nemzeti folyója a Visztula a mondabeli Styx folyót idézi — csakhogy itt a „lelkek révésze” az ágyúgolyó, s a „Gépezet” szürke kis csavarjai darabokban hullanak alá az „alvilágba”. Az emberi élet fizetőeszköze csupán egy falevél, melynek lehullásához hasonlítja a költő a kihúnyó emberi életeket.

„ Csak egy éjszakára küldjétek

el őket,

Gerendatöréskor szálkakeresőket,

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a

gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.”

Egészen más stílusban íródott a Levél a Gránicról c. költeménye, amely a Lengyel mezőkön, tábortűz mellett verseskötetben található. A gyermekvershez hasonló rímelés egy látszólagos játékosságot kölcsönöz neki, mintegy Ady Kis karácsonyi ének stílusát idézve. Az idilli szelídségű sorok között azonban, ha láthatatlanul is, de meghúzódik az irónia s keserű önkritika. A „csillagos éggel” takaródzó, „bádogcsajkát” tükörnek használó jó katona „vidáman” él, bármily pillanatban készen arra, hogy „csúnyán” meghaljon.

„Nap süti napszám S ha hűs az éjjel, Betakaródzik Csillagos éggel:

Éhét elveri Jó bádog-csajka,

Tükörnek is jó;

Ha kedve tartja.”

Gyóni Géza verseit a „Tábori Újság” hasábjain jelentette meg. 1916. március 6-án például A boreki sáncokban c. tragikussá- gában is optimista költeményét közölte.

„ Hat lábnyira a föld alatt Mégis vidám az élet.

Még nóta is szól, hallga csak: Ó drága magyar lélek!

Hat lábnyira a föld alatt Dalolnak a legények.”

Gyóni Géza születésének 100. évfordulójára Przemyslben és Jaroslawban irodalmi estet rendeztek, ahol Lagzi István bevezetője után a legismertebb verseket a városok diákjai szólaltatták meg. Különös, hogy itthon még néhány soros megemlékezésről sincsen tudomásom.

A katonaköltő Gyóni mellett (aki egyébként 1916-ban halt meg Krasznojarszkban, hadifogságban), találjuk a Nobel-díj első magyar díjazottját Bárány Róbertét, aki katonaorvosként szolgált Przemyslben.

Przemysl—Magyarország kapuja kialakította a maga magyar életét: a templomokban magyar nyelven miséztek, a főtéren a magyar honvédek fúvószenekara gyakran adott koncerteket, s a magyar művészek előadóestekkel járultak hozzá a kulturális élethez.

Ám idővel megszűntek a koncertek, előadóestek, gyakrabban került szóba az éhség problémája, amivel a katonáknak meg kellett küzdeniük. A kötet utolsó lapjai egy ismeretlen tiszt naplójának részleteit tartalmazzák. Egyszerű közléseket olvashatunk az erőd mindennapjairól — a drámaiság éppen ezekben a néhol lakonikus rövidségű mondatokban rejlik. A reménytelenségtől egészen a tragikus közömbösségig széles a skála ebben a néhány lapnyi sorsrajzban. Akaratlanul is idekínálkozik Gyóni Géza Sírverse.

Hazai domb lesz, vagy idegen árok

Bús sírom füve amelyen kihajol,

Kopott fejfámon elmosódó írás

Bolygó vándornak ezt kérdezve majd:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt.

Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt. A publikációgyűjtemény érdekesen és színesen tárja elénk az első nagy világégés szomorú korszakát, hogy a „przemysli oroszlánnal” együtt őrizze a „lengyel mezőkön” veszett magyar honvédek emlékét.

Trojan Tünde