Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-11 / 191. szám

4. KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 11., csütörtök A televízió jövője, a jövő televíziója Arc a nyári egyetemről Ahol a film a fegyver Az Orion Villamossági Vállalat a Magyar Alumíniumipari Tröszt és a Budapesti Műszaki Egyetemmel együttműködve kétfajta dir- rekt sugárzó, műholdvételre alkalmas parabolaantenna gyártására készült fel. Az antennával együtt előállítják az úgynevezett beltéri egységet is, amely az egyedi és a közösségi vételt teszi lehetővé. Ké­pünkön: Kovács János és Gervin Géza a mérőszobában, az antennával (MTI Fotó: Balaton József) Néhány évvel ezelőtt, amikor a műholdas tévéműsorok még csak távoli konkurenciának tűn­tek, elhangzottak már illetékes és kevésbé illetékes helyekről: a Magyar Televíziónak fel kell ké­szülnie a versenyre. Jó ideig csak mondogattuk, írtuk: közel a ki­hívás, valamit tenni kellene. Az­tán, amikor már itt volt a „nem­zetközi szórakoztatás” (egyelő­re) három csatornán is, kiadták a jelszót: a versenyben csakis a nemzeti televíziózás hozhat ne­künk sikert. Es ebben sok igazság volt — van. Mert nekünk valóban az az érdekes, az a fontos, ami velünk, életünkkel, létünkkel kapcsola­tos. Ami klasszikus és mai iro­dalmi-művészeti értékeinket mutatja fel a képernyőn. Ami nekünk és rólunk szól. Ami múl­tunkat, jelenünket és jövőnket idézi politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból. Aztán a vártnál hamarabb jött a kihívás. A Sky Chanel, a Super Chanel és a TVS programja ontja a krimit, a sci-fit, a westemt, a sportműsorokat, a sikerfilmeket, a pop- és rockkoncerteket — szó­val a könnyű szórakozást. Ám­bár egyik-másik programban fel­tűnnek dokumentumműsorok, természetfilmek, nyelvleckék, komolyzenei hangversenyek, némi kísérlet az ismeretterjesz­tésre, értékközvetítésre. Magyarországon a közönség feltétlen érdeklődéssel, kíváncsi­anfogadta az „ égből jött” műso­rokat. Egyre többen szereltetnek fel parabolaantennát, egyre töb­ben tartanak igényt a többféle vá­lasztékra. No de mit tett a mi televíziónk, hogy versenyben maradjon? Egyesek szerint semmit se kell tennie — ez van, itt magyarul be­szélnek, ehhez nem kell külön antenna —, ezt kell szeretni. Ám szerencsére vannak, akik a jobb későn, mint soha elvét alkalmaz­va, legalább most akarnak tenni valamit. Az külön szerencse, hogy éppen a tévé felelős vezetői is az utóbbi nézetet vallják. Tény, hogy nincs az az izgal­mas kalandfilm, amely felvenné a versenyt egy dokumentummű­sorral. Aligha volt nézettebb műsora televíziónknak, mint a A magyarországi zeneoktatás megújítására kísérleti tantervű 12 évfolyamos képzés indul ez év szeptemberében az újpalotai Kontyfa utcai iskola keretében. A Kodály Zoltán Kórusiskolá­ban az ének-zene órák száma ugyanannyi, mint a hagyomá­pártértekezletről szóló közvetí­tés, mint a csernobili katasztró­fáról tudósító dokumentumfilm, mint egy-egy fórum, mint egyik­másik gazdasági-politikai mű­sor. Csakhogy az ember szórako­zásra is vágyik, kikapcsolódásra, elandalodásra, vagy éppen némi izgalomra, sokkra. És akkor aki teheti, átkapcsol a műholdas mű­sorra, meg az osztrák, jugoszláv, olykor még a szlovák tévé adásá­ra is. Nem mintha a hazai kíná­latban ne találna olykor felüdü­lést, művészi katarzist. Olykor. Kivételes alkalmakkor. De nem ám főműsoridőben, hétvégeken, nyos általános iskolákban, ám itt valamennyi gyerek tanul hang­szeres zenét. Az egész napos ok­tatás során a szabadidős tevé­kenységbe integrálódik a zenei képzés. Emellett harmadik osz­tálytól kezdve angolt, hatodik osztálytól pedig intenzív mód­este nyolckor. Akkor, amikor még nem ért haza az ember a munkából, amikor holtfáradtan beesett az ágyba, amikor az egyenesen focimeccset közvetí­tenek, vagy amikor a krimire sza­vaz a család. És legfeljebb utó­lag, a kollégáktól, a villamoson, a kritikából tudja meg: valamit el­mulasztott. Külföldi televíziókban (szo­cialista országokban is) a műsor- szerkesztés — szakma. Tudomá­nyos mérlegeléssel sorjázzák egymás után és mellé a műsoro­kat. A közelmúltban űj művészeti főszerkesztő — Érdi Sándor — szerrel orosz nyelvet tanulnak a gyerekek. A negyedik osztályban egy éven át a latin nyelv alapjai­val is megismerkednek. A Kodály Zoltán Kórusiskola első, második és harmadik osztá­lyaiba jó hangú és zenei képessé­gű gyerekek jelentkezését várják, kapott megbízatást a televízió­ban. Olyan helyzetben, amikor a kevésnél is kevesebb pénz, tech­nika jut a televízió művészeti műsoraira. (Évente 250 millió forintot fordítanak tévéjátékok, tévéfilmek készítésére. Á Szom­szédok című sorozat ebből 40 milliót visz el, miközben egy-egy tévéfilmre 4—4,2 millió forint marad. S az elmúlt 6—8 év alatt az elkészült tévéjátékok száma 70—80-ról 50-re csökkent.) Védekező-visszaromló hely­zetben van a kultúra a tévében is, csakúgy, mint az élet más terüle­tén. Országos jelenség, hogy a kultúra, a művelődés a társadal­mi érdekszférában háttérbe szo­rult. A művészet ellen hat a fel­gyorsult életforma, az anyagi gondok sokasodása — család­ban, közösségekben és országos méretekben is. Ám mégis — vagy éppen ezért — most nagyobb szükség van a televízió kultúrateremtő, -terjesz­tő, értékőrző szerepére, mint va­laha. Felröppent a hír, hogy a tévé második programja a közeljövő­ben „átváltozik” kereskedelmi csatornává, amolyan állandó MTV-plusz műsorrá. A hír, amely a tévéhíradóban is elhang­zott, félreértésen alapult. Sze­rencsére. De amíg ki nem derült, szakmai körökben felettébb nagy felháborodást okozott. Rendezők, szerkesztők adták ta­nújelét aggodalmuknak éppen egy országos televíziós ünnepen, a 18. Veszprémi Tévétalálkozón. És ezt jó jelnek tekinthetjük. Akár művészi hitvallásnak is. Valóban ijesztő lenne, ha a tele­vízió lemenne az olcsó szórakoz­tatás irányába, ha feláldozná ide­jét — energiáját a mindenáron való pénzszerzésért. Mit tehet a televízió, ha kevés a pénze, és mégis vállalnia kell a kihívást? Semmi esetre sem azt, amit némelyek javasolnak, va­gyis hogy nem kell tudomást venni a versenyhelyzetről. Sem­miképpen sem mondhat le — más egyebek mellett — művésze­ti műhely szerepéről, írókat, ren­dezőket orientáló feladatáról. Versenyezni kell, a nehezebb körülmények között is jobban építve a meglévő szellemi tőkére. Azokra a televíziós alkotókra, akik olykor felragyogtatják te­hetségüket a képernyőn. (K. M.) mindazokét, akik az új tantervű képzés szerint szeretnék tanul­mányaikat folytatni. Jelentkezé­si lapok a XV. kerületi Kontyfa utcai iskolában szerezhetők be. * A jelentkezőket az iskola au­gusztus végén hívja be felvételire. Az Egri Nyári Egyetem film- művészeti tagozata ebben az esz­tendőben újított: nem egy rende­zői életművet állított középpont­ba, hanem egy vonulatot. A vetí­tések, az elemzések és beszélge­tések során arra igyekeznek rávi­lágítani a szakemberek, hogy a művészeti ág miként tükrözte a magyar falu változásait. A szá­mos külföldi vendég egyike Ma­rio Fiedra, aki Kubából érkezett. — A kubai filmklubszövetség titkára vagyok — mondja bemu­tatkozásként. — A havannai filmintézetben dolgozom, amelynek az a célja az 1959-es megalakítása óta, hogy megala­pítása a nemzeti filmművészetet, s új nézőközönséget teremtsen. — Milyen szerepet tölt be Ku­ba életében a szövetség, amelyet képvisel? — Nemrégen alakult, 1985- ben, de már 130 közösség tarto­zik hozzánk. Habár fiatal a szer­vezet, mégis nagy a nemzetközi tekintélye Latin-Ámerikán túl is. Ezt mutatja az is, hogy a filmklu­bok nemzetközi szövetsége, a FICC alelnökévé választott. Ha­zánkban kiemelkedő jelentősé­gűek, nagyon népszerűek a fil­mek: föl kell vennünk a harcot az erős észak-amerikai hatással. — Mifelénk is sok Ameriká­ban gyártott alkotással találkoz­hattunk, mégsem fogalmaznánk így. Mért ítélik ilyen veszélyesnek ezt a befolyást? — Úgy látom, hogy Európá­ban igen erősek a kulturális gyö­kerek. Ezen a földrészen a kom­mersz művek egyszerűen csak rosszak. Nálunk az amerikai mo­zi fegyver, amely meg akaija vál­toztatni az emberek gondolko­dását, olyan életformát állítva eléjük, amely nem lehet egy la­tin-amerikainak a példaképe. Folyamatosan érezzük az Egye­sült Államok jelenlétét e történe­tek által, amelyek azért készül­nek, hogy „megdolgozzák” az emberek gondolkodását. — Hogyan lehet egy klubban ezekkel a kérdésekkel szembe­nézni? — Nemcsak a művészeti problémákat vitatjuk meg. Ezekben a közösségekben a leg­rosszabb, legkommerszebb alko­tásokat is bemutatjuk, elemezve, hogy mi a hatásmechanizmusuk. Szembeállítjuk velük a jó, a tar­talmas műveket, aláhúzva a kü­lönbséget. Hozzánk tartoznak az amatőr filmesek is: olyan felvé­teleket készítenek, amelyek kö­tődnek a helyi eseményekhez, így gazdagítjuk lehetőségeinket. — Mennyire ismerik hazájá­ban a magyar filmgyártást? — Jobban, mint önök a mien­ket. így például nagyon népszerű nálunk Fábry Zoltán, Szabó Ist­ván: szép sikert aratott a Redl ez­redes, a Mephisto, de sorolhat­nám tovább. Talán az a baj, hogy (Fotó: Szántó György) a művek ritmusát nagyon lassú­nak érezzük. így például Jancsót azért nem fogadta el nálunk a nagyközönség, mert unja a tem­póját. Érdekes, hogy egy kitűnő fiatal rendezőnk róla készítette vizsgamunkáját, de mondanom sem kell, hogy nála az esemé­nyek sokkal gyorsabban mentek végbe. — Nem lehet-e, hogy az eltérő vitalitásból következik mindez, hiszen köztudott, hogy a latin­amerikaiak felfokozott életet él­nek? — Négy napja vagyok itt, s úgy látom: nem az életstílusból fakad a gond, sokkal inkább filmnyelvi probléma. Egyébként is: úgy érzem, hogy a magyarok­nak nagyon jó a humorérzékük, s ezt sem találom meg az alkotá­sokban. — Mit kapott a nyári egyetem eddigi napjai során? — Nagyon fontosnak tartom a felvetett problémát. Hasznos ta­pasztalatokkal térek haza: a ha­vannai egyetemen tanítok, s fel fogom tenni a kérdést: miért hi­ányzik ez a vonulat nálunk? Csu­pán négy város található Kubá­ban, amelyben több mint száze­zer ember él. A többi település kicsi. S el kellett jönnöm Ma­gyarországra ahhoz, hogy rádöb­benjek: ezzel az életformával mi nem foglalkozunk. Bizonyára megvan az oka, de ezen még gondolkodnom kell. Az is na­gyon megütött, hogy az itt látott művekben a tsz-szervezésről szerezhettem benyomásokat. Nálunk ez napirenden van, ezért külön izgalmas volt szembenézni a magyar tapasztalatokkal. (gábor) Megalakult a Kodály Zoltán Kórusiskola (III/3.) r A lom jött a szemére. — Csak egy óra és rendbe­jövök. Erzsikém! — már félálomban szólította a feleségét, — hát miért kellett nekünk elvál­nunk? . . . Jobb így neked? — Elaludt. Két óra múlva visszament a presszóba, és nekifogott a csöpp­nyi helyiség tapétázásához. Juci a lehető legolcsóbb tapétát vette, szakadt, mint a rossebb. Ketten voltak. Juci újabb fél üveg ver- muthot tett a pultra. — Igyon. Amennyi jólesik. Én is iszom, a párom nem jön el, ugrott a vacso­ra. Segítsek? Kis Mihályt mérhetetlen bol­dogság fogta el, bólintott, lehet. Elfelejtett minden megalázta­tást, nézte a mellette szorgosko­dó Jucit, és arra gondolt, hogy ta­lán mégis csak szimpatizál vele ez a nő . . . Elfelejtette a felesé­gét, a gyerekeit . . . mindent. Van még egy sanszom, nem ha­gyom ki, mosolygott magában. Már félig készen voltak a tapétá­zással, délután négy felé járt az idő, amikor megzörgették a le­húzott vasrácsot. A szokásos fér­fikompánia állt a bejáratnál. — Kinyitni! Kinyitni! Juci egy szempillanat alatt megváltozott. Felrántotta a rá­csot, vidáman mondta: — Gyer­tek csak fiúk, gyertek. Mindjárt készen leszünk. Igaz mester? Kis Mihály nem szólt semmit, leült a földre, és akkurátusán rá­gyújtott. Nézte a falat, már csak négy tekercset kellett volna felra­gasztaniuk, ha nem jönnek ezek a barmok . . . Akkor talán min­den másképpen történik . . . Vacsorázni is mehettek volna. Együtt. Juci túláradó kedvességgel fo­gadta a vendégeket. — Még egy fél óra! Mihály addigra kész lesz. Mit kértek? — A pult mögé sza­ladt. — Parancsoljatok! A kiszol­gálás zavartalan. Kis Mihály eldobta a cigaret­táját, elhárította magától a dicsé­rő szavakat . . . Hogy milyen klassz minden, milyen ügyes fiú vagy... Na látod, így kell ezt . . . Én megmondtam . . . Tudsz te ... — Bekente ragasz­tóval a következő tapétacsíkot. Váratlanul megszólalt a tele­fon. Juci a raktárba rohant. Sír- va-zokogva mondta, kiabálta: — Hát mégis jössz? Az asztal fog­lalva van . . . Nem, nem ... Itt minden rendben van. Várlak . . . Gyere, gyere. Azonnal, vár­lak .. . Életem. Kis Mihály marokra gyűrte a tapétát, és a földre vágta. Juci könnyes-mosolygósán jött ki a raktárhelyiségből: — Mihály! Gyorsan fejezze be, jön a pá­rom! . . . Ekkor Kis Mihály lerántotta az első frissen felrakott tapéta­csíkot, aztán a másodikat . . . Ekkor lefogták a kezét, és ütni kezdték. Juci üvöltözni kezdett: — Mit csinál maga szerencsét­len? Itt van ezer forint, és tűnjön a fenébe! Takarodjon! Takarod­jon innét a fenébe! — Kis Mihály csak mosolygott és ez Jucit még inkább felingerelte. — Te koszos paraszt, hát mit képzeltél? . . . Kellenék neked, mi?! Kis Mihály hirtelen tért magá­hoz. Az ezrest az overállja zsebé­be dugta, és miután lerázta ma­gáról a férfiakat, emelt fővel tá­vozott a presszóból. Semmit nem vitt magával. Még a létrát sem. Kitántorgott a parkba, lero­gyott egy padra, elájult. De az ájulása nem tartott sokáig, ke­mény férfiöklök térítették magá­hoz. Ütötték, verték, ahol érték. Kis Mihály hajnalban ocsú­dott fel. Kereste az ezer forintját, nem volt sehol. Végignézett ma­gán: festékkel és vércsöpökkel volt tele a ruhája. Legyintett, nem számít. . . Felszakadt véres ajkát megnyalta, leporolta ma­gát, és elindult a vasárnapi nap­felkeltében. (Vége) Újhelyi János

Next

/
Thumbnails
Contents