Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 186. szám (187. szám)

NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus ^., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 9. és csókolódznak. Akkor Dankó áll föl, és így kezdi: — Tisztelt és szerelmetes ba­rátom, Lányi Géza, te dicső fára­ója minden századok cimbalmo­sainak... Lányi hallgatja ezt komoly és méltóságos pillogással. S tán még most is folytatnák a felkö­szöntéseket, ha Lányinak eszébe nem jut, hogy Dajna Bandi a vi­lág legjobb kisbőgőse, és hogy vele bőgőztetni mennyei gyö­nyörűség. Kávéházról kávéházra men­nek. Mindenütt megisznak egy üveg pezsgőt, de persze Dajna Bandit már a második kávéház­nál elfeledik, s a következő kávé­háznál csak az a kérdés vezeti őket: — Hun van még nyitva? A reggeli napfény választja őket széjjel. * Fölébred este az ágyában Dankó, és nézi mereven az asz­tallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan kü­lönös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba, és micsoda dolgok történ­tek vele, mielőtt az ágyba került volna? Némi eszmélkedés után így brummogott: — Vagy a szegedi főispán va­gyok, vagy pedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hóna­pos ágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nó­támmal. Lássuk csak! Nézi a tárcáját. Abban nincs semmi. Nézi az erszényét. Ab­ban egy megavasodott papíros- hajtalék van. Nótaszöveg az, de valami nmet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nad­rágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót ta­pint ki. Elővonja. Olvassa, nézi és vakaródzik. Olvassa, vakaró- dzik és nézi. Vakaródzik, nézi és olvassa. — Az irgalmát! — mondja végre. — Hát ilyen sok pénzt mu­lattam én el! Egy forint híján ép­pen száz forint hiányzik. Tyhű, fene teremtette! Öltözködik és igazítja magát az Orientbe. A fölébredés Lányinál hason­ló elbámulások és gondolatbo- gozások között történik. Ő azon­ban azt álmodta, hogy ő Dankó Pista, és hogy a rézkoronát napo­kig hordta a fején a Kerepesi úton. Ebben a véleményében megerősítette a sok pénz, amit a zsebében talált. Százegy forint volt ott, egy krajcárral sem keve­sebb. Hanem hogy az állát a ke­zére támasztotta, meghökkent. — Hogy lehet az, hogy így megnőtt a szakállam. Ha Dankó Pista vagyok, nincsen szakállam. Ez különös. De Lányi Géza se le­hetek, mert akkor nem volna ilyen sok a pénzem. Megnézi magát a tükörben, és kétségtelennek találja, hogy ő mégis csak Lányi Géza. — No, ez furcsa! — mondja, a szemüvegét az orrára csippent­ve. — Egész éjjel pezsgőztünk, aztán hol én fizettem, hol Dan­kó, mégis több a pénzem, mint amennyi volt. Kártyáztam vol­na? Nem, az lehetetlen. Hogy kártyáztam volna, amikor nem tudok kártyázni? De nini! Mi jut az eszembe, hiszen én odaadtam Dankónak az én pénzemet, hogy el ne költsem. így még különösebbnek tet­szett a százegy forint. Kóválygott a feje, mint az ördöghintóka. — Irgalom Istene, ne hagyj el! — mondja kétségbeesetten. — Bizonyosan loptam ezt a sok bankót, részeg fejjel elloptam va­lakitől. No, vége a becsületnek! Szegény apám, ha te ezt megtu­dod a másvilágon, hétszer meg­fordulsz a sírodban. De hol lop­tam? Miért loptam? Kitől lop­tam? Kinyitja az ablakot, és lenéz az útra, hogy nem állanak-e ott rendőrök? Nem állanak. Gye­rünk az Orientbe, talán Dankó tud valamit. Dankó már ott ül és „csigaret- tázik”. Kezelnek. Lányi leül, sö­téten és kérdőn néz Dankóra. — Hogy érzed magadat? — Jól! — feleli Lányi. — Nem vesztetted-e el a pénzemet? — Micsoda pénzedet? — Amit az éjjel odaadtam. — Nini! — mondja Dankó — Hát a te pénzed ez? — Persze, hogy az enyém. — Hiszen akkor a te pénzed meg énnálam van. Lányi a homlokára csap, és ki­ragyog a szeme: — Persze, hogy nálam van! Ihol van pajtás, mind a százegy forint. Dankó Pista barátja A Gárdonyi Géza természetét felületesen ismerők könnyen rá­mondják, hogy visszavonultan élő remete, sőt emberkerülő kü­lönc volt. Elhamarkodott véle­mény ez! Kisdiák korától halála napjáig egész életében voltak ba­rátai. Mély baráti kapcsolatokat is kialakított, különösen élete el­ső felében. Bársony Istvánhoz, Borsody-Frinth Lászlóhoz, Bródy Sándorhoz, Endrődi Sán­dorhoz, Fesztyékhez, Halászy Gézához, Hock Jánoshoz, Sza- bolcska Mihályhoz, Tóth Bélá­hoz és számos más kortársához sokféle kötelék fűzte. Élettörté­netében különféle jellegű barát­ságokat tanulmányozhatunk. Az egyik legérdekesebb a Dankó Pistához, a szegedi cigányprí­máshoz fűződő kapcsolata. Egy kilencven éves fénykép kínálko­zik kiindulópontnak, amely az egri múzeumban őrzött hagya­tékból került elő. I. Scotto, San Remóban tevékenykedő „K. Hof Photograph” készítette. A gyógypark nagyra nőtt pálmái alatt mutatja a nagy magyar nó­taköltőt és feleségét. Dankó ki­gombolt kabátban, nyitott ing­nyakkal, kényelmes karosszék­ben, keresztbe rakott lábakkal ülve pihen. Kalapját tarkójára tolva, komolyan tekint a fotográ­fus-masina lencséjébe. Lábánál kényelmét még fokozó kis zsá­moly. A napsütötte út végén a gyógyszálló egyik épülete lát­szik. Gyógyulni küldték Dankót barátai és a pesti orvosok az olasz Riviéra fürdővárosába. Talán va­lóban nyújtott valamit életén ez a kúra. Négy év és négy hónappal később 1903 tavasza vitte el a még nem egészen 45 éves nóta- teremtőt. Tudta, hogy a tüdeje beteg. Gondolatban talán már a San Remo-i fényképezéskor osz­togatta emlékképeit az itt mara­dó barátoknak. Talán már akkor megfogalmazta a Gárdonyinak szánt fénykép hátán olvasható ajánló sorokat: ,;Gárdonyi Gé­zának, az én legkedvesebb bará­tomnak. Szíves emlékül az ide­genből. San Remo 1898. nov. 20. Dankó Pista.” Gárdonyi hagyatékából elő­került az a levél is, amellyel a fényképet elküldte Egerben lakó barátjának: „Kedves Gézám! Itt küldök egy arcképet meg egy nó­tát. Jobb szeretném mind a ket­tőből az eredetit megmutatni, t.i. a nótát eljátszanám, és a saját ké­pemet Magyarországra tolnám. A napokban már küldtem neked egy nótát, nem tudom, megkap­tad-e? Címe: „Jaj de magasan száll a felhő”. Légy szíves véle­ményt adni mind a két nótáról. Szomorú vagyok, jobb szeretnék otthon beteg lenni, mint itt egészséges. Ölel Pista. — U.i.: Ha a nóta megtetszik neked, írj róla véleményt Szabolcskának is! Fiume, 1898.” A levél elárulja, hogy a nóta­szerző minden alkalmat felhasz­nált Gárdonyi közreműködésé­nek megnyerésére. Nézzük meg e véleménycsere folytatását Gár­donyi válaszából, amire Dankó­nak nemsokáig kellett várnia. (A fényképen november 20-i dátum áll, a válasz pedig november 27- én kelt.) A szövegéből: „Kedves Pista! Megkaptam a fényképet. Olyan nagyságos úr formád van ott a pálmák alatt, hogy ijedtem­ben majd csaknem lekaptam a kalapomat. Mind a ketten jól el vagytok találva és éppen nem lát­szotok betegeknek. — A Sza- bolcska-féle nótának az első so­rát nem értem, hogy g-mollban van-e vagy c-dúrban, mert 3 b-t tettél eléje, de az ász sehol sincs feloldva... A Görbe nótának kí­vánságod szerint megcsináltam a közepét, vagyis 2-ik strófáját. így van: Ha a zannyuk rutli vóna/ Az gyerök mög temó vóna/ Ak­kor mindig tönném raknám/ Dárijusér hej nem annám/ De az rutlin sose nyerők/ Piz hejött mög gyön a gyerök/ De még azt is elviselném/ Tsak adóba kivet­hetném/ Kivethetném, beszöd- hetném/ A szénámot rendöz- hetném. — Képzelem, hogy mi­lyen derültséget fog kelteni a Pó- sa-asztalnál, ahol ezt a nótát minden este elénekelnék... A Görbe bíró könyve negyedik ki­adásába már így kerül bele. Most szedik. Én azt gondolom, jó len­ne, ha a kótát is odatennénk... A 100 nótás gyűjteményedben benne van, de ott úgy elvész, mintha nem is volna. Hej, sok szép nótád halva született gyerek a szöveg miatt... Van azok közöt néhány gyönyörű nóta. Hófe­hérke az üvegkoporsóban. Vagy­is, gyönyörű eleven teremtések, de nincs leikök, amely megmoz­dítaná őket. Persze, utólag csi­nálni lelket a testhez nem lehet. Annak együtt kell születni. A vers költhet zenei hangulatot, de a zene nem költhet szöveget... Kedves nőddel együtt üdvözöl Géza.” De lássuk még a következő lé­pést a közös alkotómunkából, Dankó Pista újabb válaszát Gár­donyi megjegyzéseire: „Kedves Géza! — Igazad van, a Szabolcs- ka-féle nóta első része g-mollban van, az ász-t nem oldottam fel... Azt hiszem, most már meg fogod érteni és leszel olyan szíves véle­ményt adni róla... A Görbe kö­zépső strófa pokoli, olyan kaca­gásba fogja hozni a közönséget, ha utazom vele, hogy nem tu­dom, nem kell-e orvosságot hor­dani velem a kacagó-görcs el­len... Légy szíves a két nótáról re­ferálni. Ölel híved és barátod, Pista.” A sűrű és hosszú zenei viták nem mindig folytak közöttük bé­kés mederben. Gárdonyi például így horkan fel 1899. január 31- én kelt levelében: „...Én tehát, hogysem egy nótád csorbuljon, kiadom neked a saját szamársági bizonyítványomat, és ezennel le­mondok arról, hogy valaha ne­ked tanácsot merjek adni...” Dankó ajánló sorai a fényké­pen „legkedvesebb barátom­nak” mondják Gárdonyit. Való­ban kedves volt már első találko­zásuk is 1883. szeptember 3-án, amikor elkezdődött negyedév­századra szabott barátságuk. Gárdonyi alig egy hónappal az­előtt érkezett Győrből az alföldi metropolisba. Leszúrta újságírói vándorbotját a Tisza partján, hogy tehetsége tarisznyájából ki­forgassa a tárcák, versek, tréfák hamuban sült pogácsáit, mint az előtte Szegeden járók és az őt ott követő többiek. Látni, tanulni akart a szegedi újságok, a Híradó és a Napló asztalai mellett. Pósa Lajos mutatta be őket egymásnak. A Hungária kávé­ház márványasztala felett villant először a cigányprímás szemefé- nye Gárdonyi szelíd tekintetébe. Gárdonyi akkor hírből, nótáiból már ismerte Dankó Pistát. A va­lóságban azonban nem ilyen szi­varfüstből előtűnő fekete ruhás, Petőfi-hajú, kusza szakállú alak­nak képzelte. — Dankó Pista. Tudod kicso­da? — fogta egybe Pósa az új is­merősök kezét. — Szégyenleném, ha nem tudnám. Gárdonyi vagyok. Szer­vusz! Pósa csendben odasúgja Gárdonyinak: — Kár volt ilyen hamar tegeződnöd. Elvégre is ci­gány... — És rosszallóan csóválta a fejét. — De tehetséges... Nem tu­dom, hogy vagy vele, de én nagy­ra értékelem... Elhivatottság su­gárzik a szeméből. — Te látod? — Látom. A tegeződés a barátságba fo­gadás jele, a megszólítási mód a megbecsülés vagy a lenézés min­dennap ismétlődő kifejezése. Ez a vélemény hangzik ki Dankó 1899. január 12-én írt panaszos hangulatú leveléből: „...Persze én nem vagyok az a bizonyos, akinek csak egy ünnepélye ezer forintnál többe került. Én a te­hetségemmel még annyira sem tudtam vinni, hogy Pósával pertu legyek. Egyszer, mikor te indít­ványoztad, szégyenszemre; visz- szautasította...” Megbízható jó barát volt Gár­donyi. Biztos reménnyel lehetett hozzá fordulni vigasztalásért, se­gítségért, tanácsért. Az egysze­rűsége mellett is bonyolult lelkü­letű Dankó más embernek aligha mondta volna el ilyen szavakkal személyes gondjait: „...Míg élek mindig bánom... hogy eljöt­tünk... Otthon is meglettem vol­na ezzel a készséggel, bizonyo­san tudom. Itt hetenkint lakás­ért, kosztért a mi pénzünk szerint fizetek 50 forintot, abban benne van egy kis üveg bor is és két fe­kete kávé... No de most van 5 pincér, aki az embert kiszolgálja, egy szobapincér, fűtő, szobalány, liftes gyerek mind a markát tartja minden héten... A kezem mindig a zsebben van, aztán meg néha meg is kívánunk valamit, ami szintén pénzbe kerül... Az én pénzem jan. 15-én elfogy, azután majd megeszem a kavicsokat a tengerparton. Rajtad kívül, ami­óta itt vagyok csak Pósa írt egy levelet! Én nem tolakodom se­hová, hogy azt ígérték, hogy amit elköltők azt visszatérítik. Ne is új nekik erről a levélről. „Szegény vagyok, szegénynek születtem...” ...Boldog újévet kíván barátod Pista.” Csakis igazi baráthoz intézett levél tartalmazhat ilyen keserű panaszkodást: „...Édes Gézám, a világ legszerencsétlenebb em­bere én vagyok! Volt 1000 forin­tom, mintegy 3-4 száz forint ára smukkom, arra szántam, hogy valami falun veszek egy kis vis­kót s akkor a nyavalya körül fon­ja a tüdőmet s a Budapesti Sza­már orvosok elkergetnek San Remoba én meg elmulasztom Wekerle kávéházzal a szerződést s elvesztek ezen a télen legalább 6-7 ezer forint keresetet...” A nótaköltő, Gárdonyi egri letelepedését és telekgyarapítá­sát látva, maga is szeretett volna holmi „szőlőbútokhoz” jutni. Efelett siránkozik 1899. január 25-i levelében: „... Keserves ál­lapot biz ez édes Gézám! A buezkámat most fordítja 16 em­ber, én meg nem lehetek ott, se a feleségem. Az igaz, hogy a sógor elvállalta, hogy megmunkáltatja a szükségeseket míg oda leszek... de ő is hivatalnok és nem lehet ott mindig. — Barátom! minden eszem, kedvem abban telik. Alig várom már, hogy ültessek. Öt részre fogom osztani u.m. Jókai domb, Pósa völgy, Göre járvány, Feszty határ és Nóta fészek. A vincellér pedig Gábor lösz ö.m.a.f. ... Ölel Pista.” A kiadókkal folytatott örökös harcban edzett Gárdonyi e te­kintetben is segítette barátját. Hogy ez a küzdelem milyen ke­mény volt, megmutatja egy rövid bekezdés az 1899. január 31-i Gárdonyi-levélből: „... nem tu­dok annyira jézusi ember lenni, hogy két olyan zsebráknak, mint Nádor és Rózsavölgyi, jövödel- met döntsék az ölébe, mikor ők nekem soha életükben szívessé­get nem tettek, sőt Rózsavölgyi, mint tudod, egyszer egy éktelen goromba levéllel ganajzott rám, mikor arra kértem, hogy a Ka- násznótát ne csámpásítsa el. Hát ilyen körülmények között nem ültetek almafát a kertjökbe, ha­nem majd cselekszem úgy, hogy koppan a szemök...” A közöttük ide-oda járó nóták és versek kísérőleveleiből kilát­szik, hogy mindketten adtak és találtak okot a türelmetlenségre. Egy Gárdonyi-levélben olvasha­tók ezek a mondatok: „...A má­sik nóta, a Tárkányi lányok, most harmadszor megy hozzád. Ha nem csinálsz rá zenét, kiadom azzal, amit magam csináltam. El­végre is ezek a Göre-szövegek olyanok, hogy rossz melódiával is közkeletűek lesznek... Itt kül­dök neked még egy verset, amit már egyszer elküldtem, de nem zenésítettél meg. Talán most lesz időd rá...” Az utóbbi, kissé türelmetlen szavakkal emlegetett nóta a Ma­gányos fa a pusztában kezdetű. Dankó Pista a türelmetlen felké­résre gyorsan elvégezte a zene­szerzést, és elküldte Gárdonyi­nak. Ettől kezdve természetesen ő sürgette Gárdonyi véleményét. De még milyen szavakkal: „... Ha éppen nem akarsz a Magá­nyos fa nótáról véleményt külde­ni, hát kimondom én, hogy igenis a San Remoban készített nóták­nak a koronája. S akkor sem ha- zudok, ha azt mondom, hogy az egész működésemnek majdnem a dísze...” Egy későbbi levelében újra visszatér a témára: „...A Magá­nyos fa ez. nótánkra türelmetle­nül várom a véleményedet, de nem jő. Légy szíves azonnal tu­datni, hogy megkaptad-e. Én ezt a nótát tartom a legértékesebb­nek azok között, amit San Re­moban komponáltam...” Nem volt könnyű együtt dol­gozni Dankó Pistával. Igaz, Gár­donyi sem volt mindig birkatü­relmű. Össze is vesztek. Valami félreértett bíráló nyilatkozat ke­verte fel annyira az egri író epé­jét, hogy 1902. május 6-án így nyilatkozott Fabó Bertalan nép- zenekutatóhoz intézett levelé­ben: „ ... Ami a Dankó cikket il­leti, szépnek és jól megírottnak találom. Többet nem mondok róla, mert én Dankó Pistát ma már nem szeretem. Amíg a sár­ban volt, az én kezem volt az első, amely érte nyúlt, és én voltam az első, aki őt piedesztálra áhítot­tam, amikor oda került, legelő­ször is engem kicsinyített le nyil­vánosan. Kerülöm, mint minden rondaságot.” Rossz szokása volt Dankónak, hogy leveleire általában nem írt keltezést. Most egy dátum nél­küli írásának egyes részeiből ve­hető ki a nagy harag oka: „Ked­ves Géza! Szíves leveled vétele után sietek neked megírni, hogy én a Pósa-asztalnál nem ejtettem el semmiféle szót, hanem te mondtad nekem, hogy te írtál az én nótáimhoz verseket. Hát ez igaz, hogy három nótával így tör­tént, név szerint a Kanász, Bús az magyarnak élete és Mikor még a bajszom csak egy csipet vót cí- műekkel, de viszont az is igaz, hogy én zenésítettem meg a Bús a gólya. Tárkányi lányok, Ez a vi­lág mi vóna, Noé nóta, Durbints sógor talán lú kend, Tengöri nó­ta, Hét országban nincsen olyan cimbalmos és a Baka levél ez. verseidet, amelyeknek értékét... igen sokra becsülöm, így hát én a te istenadta tehetséges ellen (amiről biztosítalak, hogy ég­föld különbséggel többre becsü­löm, mint a Rózsavölgyi cég) nem ejtettem el semmi szót, ha­nem igenis védelmére keltem an­nak, amit gondolok, hogy nekem is van, a tehetségemnek... A Pó­sa-asztalnál te mondtad édes Gézám, hogy én rossz ember va­gyok. Arra csak azt tudom mon­dani, hogy én érzem amit érzek, hogy müyen rossz vagyok azt csak akkor fogod megtudni, mi­kor már én nem leszek. Isten áld­jon meg kedves családoddal együtt. Őlel igaz barátod Pista.” Húsz év múlva másik fontos barátjával, Bródy Sándorral ke­veredett hasonlóan nagy harag­ba Gárdonyi. Akkor is a halál ár­nyékában jött el a megbékélés. Amikor 1903 márciusának vége elvitte a szegedi cigányprímást, Gárdonyi Géza az igazi jóbarát keserűségével állt a siratok kö­zött. Érzelmeit szépen, pontosan fejezték ki a temetési szónoklat gondolatai: „Kedves Dalostársam! Eltö­rött a hegedűd, de lepattant húr­jainak zenéje a halhatatlanságé. A föld alacsony rögében szü­lettél, s felemelkedtél a legmaga­sabb csillagba: a dicsőség sugár­mezébe. Bölcsődben koldusfiút ringat­tak, koporsódban mint királyt kísérnek utolsó utadon. Nem kótából daloltál, hanem úgy könyv nélkül, mint a madár a rengő ágakon, ahogy az Isten súgta. Megfürdetted lelked a délibáb fényében. Edzetted szárnyadat a sík puszták fuvalmában, hogy annál feljebb tudj repülni. A ma­gyar szívek dobogásának nemze­ti dalköltője, az én szeretett he­gedősöm voltál Te, Dankó Pista! Ajkról ajkra szálló dalaimnak te voltál a szárnya...” Korompai János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents