Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 186. szám (187. szám)

8.

MŰVÉSZET - KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 6., szombat

A lázadozó író

Két dudás egy csárdában

Nézetét az ember megismerhetőségéről egyszer így adta regényhőse ajkára: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van.” Láthatatlan. „Hajoljunk kissé közelebb hozzá: talán sikerül jobban megismernünk!

Úgy él sokak tudatában, mint a mindent megértés és megbocsátás embere, a kedves szavú elbeszélő, aki az idillikussá szépítő szeretet szemszögéből nézi népe életét, s aki tőlünk is hasonló szemléletet vár. A nevéhez kapcsolt „egri remete” jelző is arra csábít, hogy olyan valakit lássunk benne, aki egyszer s mindenkorra megbékélt az élet adottságaival, holott egyéniségének egyik jellemző vonása éppen az elégedetlenség. Ez az elégedetlenségjelentkezik a meglévővel való fiatalkori harcos szembefordulásaiban csakúgy, mint a tüntető hallgatásban, vagy a látszólagos remeteségbe való bur- kolódzásban, amely csak előfeltétel volt az alkotó csend nyugalmának megteremtéséhez, mint ahogy a múltba való menekülés sem jelentett nála kora problémáitól való elszigetelődést.

Volt idő, amikor az érettségi tételek közül is törölték nevét, mert nem találták őt eléggé forradalminak, s mert regényt írt Isten önkéntes rabjairól. Gárdonyi valóban nem volt forradalmár típus, de megvolt benne az őszintén forradalmi lélek alapvonása: az igazság végtelen tisztelete és a jobbat-akarás vágya. Minden megmozdulása mélyén ott van a tudatosság, s egész élete az akaraterő példája.

Látta az élet ellentmondásait, s hordozta azokat önmagában is. Világnézete ma is problematikus. Apja, Kossuth kedvelt hadnagya, aki csak ügyességének köszönhette, hogy nem lett maga is az aradi vértanúk egyike, fiát az egri tanítóképzőbe Íratta, hogy ott készüljön fel nyugod- tabb életpályára.

Az egyházi intézmény vallásos szelleme nyilván nem hagyta érintetlenül, de már 19-20 éves korában kezébe kerül Schopenhauer, a vulgáris-materialista Büchner: Erő és anyag című műve, megismerkedik Moleschott materializmusával, Dubois Rey- mond, Hackel munkáival, később Darwinnal. Magáénak vallotta a lélekvándorlás tanait, ám elsősorban mégsem olvasmányai, hanem ifjúkori élményei, s mindenek felett szerencsétlen házasságának egy életen át ránehezedő emlékei állították szembe a házasságot szentséggé avató, s a válást lehetetlenné tevő egyházzal, a boldogtalanságot és szenvedést megengedő Istennel. (Sík Sándor) A vallást és az egyházat el tudta választani egymástól, s egész életművét tekintve nem volt ateista. Időleges anti- klerikalizmusa elvitathatatlan még akkor is, ha nem egy egyházi személyhez őszinte barátság kötötte. Nemcsak iskolája nem tudta dogmatikusan katolikussá nevelni, de késői hite is sajátosan egyéni hit. Ha meg is érintette az ateizmus szele, áhítattal tudott leborulni a betlehemi kisded jászola előtt is, és mindig arra a Krisztusra tekintett fel, aki tanítványait a legszegényebbek és leglenézettebbek közül választotta ki, aki maga is szegényként élt, és mindig a szeretet evangéliumát hirdette. Vallásossága egy- házjogilag talán elfogadhatatlan, de emberileg tiszteletreméltó.

A társadalmi élet kiáltó ellentéteire már a diák is felfigyelt, s a későbbi Gárdonyi ekképp figyelmeztette úrótársait: „Legyen nektek bátorságotok egyszer úgy írni az életről, amint van, nem pedig görögtűznél mutogatni a siralomvölgyet, amint azt szoktátok!” A nyitott szemmel járó író figyelmét nem kerülik el azok az újsághírek, amelyek a főváros hajléktalanainak megdöbbentő életviszonyairól adnak számot. Irodalmunkban talán először találkozunk a munkás és tőkés közötti ellentét olyan ábrázolásával, a „tőkéseké a haszon” tételnek olyan költői megfogalmazásával, ahogyan „Igazság a földön” című versében Gárdonyi úja: „Nem azt a bért adják, ami igazságos,/Dús palotáik mindegyik téglája/A munkás bérének elvont garaskája!” Nem téveszti meg a milleneum sokszor hazug csillogása; lesújtva veszi tudomásul, hogy írói eszményképe, Jókai a szabadságharc eltiprója, az osztrák császár előtt hajlong, és a neki képviselői mandátumot felkínáló Tiszának így vág vissza: „Ha Nagyméltóságod az országban mindenkit megvásárol is, a világosi fegyverkovácsnak a becsülete akkor sem eladó!”

Emberszeretete egész életút- ján különös melegséggel árad a falu népe felé. Ugyanaz a Móricz Zsigmond, aki a fiatal Gárdonyit Görbe-könyvei miatt még megvetette, 1933. május 14-én a Pesti Naplóban már így ír róla: „Gárdonyi írásainak alapja a nép ismerete. Abszolút író volt, akinek soha nem volt más célja az írással, csak a szépség és az életigazság szolgálata. Az ő parasztjai jelennek meg legelőször a magyar irodalomban, mint lelki életet élő emberek. Olyan megbecsülése ez a földmíves embernek, ami abban a korban felemelte a magyar nép életét emberi jelentőségére. „ A falu a maga eredeti egyéniségeivel és jellegzetes típusaival Gárdonyi kedves világa marad pályája végéig. Sok mindent felfedezett, amit más is látott, de még sem vett észre, és sokat észre vett, amit más sohasem látott meg. A mezők, a kertek, a házak és a csőszkunyhók, az öregek és gyermekek, az állatok és virágok egészen mások nála, mint elődei és kortársai rajzaiban. Kétségtelen, hogy Gárdonyi falujában inkább a napsugár ragyog, de sohasem hajlandó a valóság meghamisítására. Megmutatja a magyar falu nem egy hibáját is. Meggyőződése, hogy a legnagyobb átok, amely a szegénység mellett a parasztságra nehezedik, a kulturálatlansága. Elévülhetetlen érdeme marad, hogy országos üggyé akarta tenni a falu népének kivezetését a sötétségből és mélységből. Hirdeti, hogy a felnőttek oktatására nagyobb figyelmet kell fordítani, s a munkát ott kell folytatni, ahol a tanuló az iskolában abbahagyta. A gyermek alakja a Gárdonyiművészet külön értéke. így ír róla: „A gyermek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami a világból, ártatlan lelkében van valami égi, egész kedves

valója olyan, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség. Az apa magamagát látja fejlődni benne, az anya is saját életét látja új életre váltva. Nagy és szép csoda a gyermek! ” „ Az én falum” lírában fogant novelláiban megnyilatkozó életszemlélete, egyéni látása, bölcselő mélysége, nemes hangja, előadóművészete a tehetségére immár teljes mértékben rátalált művész alkotó nagyságának legfőbb jele. Kevés magyar író van, aki hozzá hasonló módon tudná felkelteni a részvétet a lelki elesettek, a testi szenvedők, a sorsüldözöttek iránt. Kár, hogy társadalomkritikája csak a rosszalás fokáig tudott felerősödni: Gárdonyi parasztjai megszerettetésével akarta megszólaltatni azok lelküsmeretét is, akik felelősek nyomorúságos sorsáért.

A tanítói pályától hamar megvált, de magához, a tanítói hivatáshoz sohasem lett hűtlen. Nem véletlen, hogy első Írói próbálkozásának, a Lámpásnak hősévé egy néptanítót tesz. Már nem tanít, de még mindig foglalkoztatja tamtósorstársainak élete, s harcos szellemű írásaival küzd azért, hogy elnyeljék azt, ami neki nem jutott osztályrészéül: az emberhez méltó életet, s a megbecsülést. A tam'tót nemcsak szerénységre, gyermekszeretetre, szociális együttérzésre inti, de büszke önérzetre is búzdítja. Ám ehhez elsősorban neki, magának kell elegendő szellemi, lelki értékkel rendelkeznie. Bírálja őket és tanácsokat ad, bírálata kiterjed egész oktatási rendszedrünkre: elitéli a tananyag nemzetietlen jellegét, a gyakorlati élettől elszakadt ismerethalmazt, magával az oktatási miniszterrel is szembeszáll népoktatásunk elhanyagolása miatt. Maga is ír tankönyvet, s élete alkonyán hő vágya, hogy bárcsak lenne még néhány éve ahhoz, hogy az élő magyar nyelv törvényei szerint átdolgozhassa könyveit. Tarnt írásai mondanivalójával, hősei példaadásával. Sorait olvasva érezzük, hogy mint író is ott mozog biztos talajon, ahol mint tanító is otthon volt: az egyszerű emberek, a gyerekek, a „korán szenvedők” között. Világos stílusában lehetetlen fel nem ismernünk az egykori tanítót; írásai minden népi alakjában ott van a hajdani néptanító leikébe egykor bevésődött emlékek nyoma.

A tanítóskodásnak keserű élményeitől megsebezve, többet remél az újságírástól. Győr, Szeged, Arad, Budapest hírlapírói pályájának főbb állomásai. Ám egyre jobban belefárad az érvényesülésért folytatott küzdelembe, elvágyódik a fővárosból is. Maga úja: „Fiatalságom óta az volt az óhajtásom, hogy Egerbe húzódhassam, s itt várjam meg életem decemberét. „ Azt kereste Egerben, amit az újságírói hajsza, az alkotás gyors tempója nem adott meg: a művészi írások, a nagy művek létrehozásához szükséges, elmélyedő csendet. Itt úja munkássága javát: legismertebb regényét, ifjúságunk talán legkedvesebb olvasmányát, az Egri csillagokat, A láthatatlan embert, a „legszebb” jelzővel kitüntetett „Isten rabjait”, a népszínmű fejlődésében utat mutató drámáját, „A bor”-t, a fejlődő kapitalizmus és a patriarchális világ összeütközését ábrázoló „Az öreg tekintetes”-t, itt tesz kísérletet a „Fehér Anná”- val a népdráma megteremtésére. Méltán mondja: „Áldom azt a szerencsés napot, amely 20 év után ismét ide vezetett, s áldom azt a szívdobbanást, amely itt, e barna várromok mellett tétette le velem a vándorbotot.”

Mi, egriek neki köszönhetjük a megtisztelő „Gárdonyi városa” nevet. A várvédők hősi helytállását ő tette országosan ismertté, s városunkat a hazaszeretet százezrektől látogatott zarándokhelyévé. Az egri öröksége egy írói küldetés elindítása, s egy ősi történelmi város ihletet adó ereje.

Eger dicsőségét a 125 évvel ezelőtt született Gárdonyi lob- bantotta fénybe, de ez a fény mindenütt visszahull őrá is. Eger nélkül az ő életműve is szegényebb lenne.

Abkarovits Endre

Ezelőtt egynéhány esztendővel valami nótaverseny volt. Az Új Idők rendezte. A legjobb nótára százötven forint volt kitűzve, az utánavalóra meg száz forint.

Nem hiszem, hogy volt Magyarországon cigány, aki nyugodtan aludt volna e verseny napjaiban. Az én két jóbarátom: Dankó Pista meg Lányi Géza, ez a két híres cigány is szerecsenné feketedve bolygott a fővárosban. — Mert mi, kaukázusi emberfaj meghalványodunk a belső izgalmaktól, de a cigány, az megfeketedik.

Ez a két jeles cigány szerető békességben élt eleddig egymással. Dankó a cimbalmok fáraójának nevezte Lányit. Lányi meg gyakran törte a fejét azon, hogyan koronázhatnák meg a cigányok Dankót az alkotmány megsértése nélkül királyuknak. A koronát ki is esztergályozta rézből egy Ganz-gyári műesztergályos, s megaranyozta egy Kígyó utcai ékszerész, de mert a kolera éppen akkor járta Budapestet, a koronát elhelyezték a zálogházban.

Hogy azonban kihirdetődött a nótaverseny, a két jóbarát tigrispillantásokkal kezdte egymást méregetni. Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán. Vitázni azelőtt is vitáztak, mert veszekedés nélkül a cigány nem élhet, de most szüntelenül veszekedtek, s ha egyéb okuk erre nem volt, hát egymás nótáit hasonlítgatták a régi nótákhoz, hogy t.i. ki honnan csóréit. Hát mondom: veszekedtek és agyarkodtak, de azért mindig együtt voltak. Mert ha az egyik megharagudott és fölkelt, a másik is csak vette a kalapját és utánakullogott. Végre eldőlt a verseny. A jutalmat ők ketten nyerték meg. Amint ennek híre futott a városban, a két cigány barátai az Orientbe' siettek, hogy megnézzék, milyen a cigány, amikor boldog.

A két cigány ott ült most is egymással szemben, amint szokott. Feketébe voltak öltözködve, és Dankó a friss borotválás fényében tündökölt, de Jeremiás sem kesergett búsabb orcával Jeruzsálem pusztulásán, mint amilyen bús a Dankó arca volt, s az egyiptomi fáraó a kilencedik égi csapást nem nézte nagyobb keserűséggel, mint amilyen keserűséggel nézte Lányi a maga két decijét.

Mi lelte ezeket? Talán még nem jutottak a pénzükhöz?

— A zsebünkben van — mondja mély sóhajtással Dankó Pista.

— Hát akkor mitől lóg úgy a fületek?

— Lányi azt mondja, hogy én szerencsétlenné tettem.

— Igazat mondok vele — szólalt meg Lányi a megereszkedett cimbalomhúr hangján —, mert ő nyerte meg az első dijat.

Voltak ott okos emberek: költők, festők és vezércikkírók, de Lányival nem lehetett megértetni, hogy csak akkor nem lenne rendjén a dolog, ha Dankó nyerte volna a második dijat. Mert hogy valaki a cimbalmosok fáraója is legyen, meg a nótaköltők királya is legyen, az sok a méltóságból. Viszont Dankóval meg azt nem lehetett megértetni, hogy ez az ő életének legboldogabb estéje, mert ő most a nóta- csinálás lomnici csúcsára érkezett.

Gyászos ábrázattal ültek ottan és olyan búsan néztek egymásra, mintha mindegyik a koporsóban nézné a másikat.

Végre mikor eloszlott a társaság, ők is vették a kalapjukat és elindultak.

— Ne hagyjuk őket együtt — mondta valaki a kapuban —, ezek még ökölre mennek.

De az idő már későre járt, és senkinek sem volt érkezése ahhoz, hogy mentőangyalul szegődjék hozzájuk.

A két cigány a Fiume kávéházba ballagott. Hogy miért nem váltak el egymástól, azt. én nem tudom.

Az úton nem is beszéltek, csak mentek szépen egymás mellett. Egyik sem vezetett. Mind a kettő tudta, hogy hova megy a másik, mert mind a kettő a Fiúméba szokott menni, mikor pénze van.

Leültek egy párisi gömböcszínű sarokasztalhoz, és búsan ösz- szenéztek.

— Igyunk pezsgőt! — mondotta végre Dankó.

— Igyunk pezsgőt! — felelte megadással Lányi.

Ä pezsgő feldurrant. A két cigány összekoccintotta a poharát.

— Bizony pajtás — mondta Lányi —, még tegnap nem gondoltam, hogy ilyen szomorú napra virradok.

— Hát ha más nyerte volna az első dijat, valami klavírmajszter, akkor jobban volnál?

— Ázt meg agyonverném.

Hosszú volna mindezt leírni,

amit ott ketten beszélgettek. A beszélgetés az így lett volna, úgy lett volna határai között mozgott. Mert a volna, az a szó a cigány beszédben, ami a sarokvas az ajtón, akörül forog minden.

Mikor már valami négy üveg pezsgőt megittak, Lányi a veszekedő hangból egyszerre kilágyulva azt mondja:

— Vedd magadhoz pajtás a pénzemet, mert én már csismoll- ba vagyok!

Dankó belegyűrte Lányi bankóit a nadrágja zsebébe. Tovább beszélgetnek, volnázgatnak, keseregnek, és tovább is hozatják a borokat. Lányi immáron úgy pillog, mint a bagoly, Dankó meg a feje búbjáig ráncolgatja a homlokát.

— Pajtikám — mondja Dankó —, érzem, hogy a józanságom az alsó húrokba ereszkedett, légy olyan szíves, vedd magadhoz holnapig a pénzemet, mert bizony isten nem marad egy garasom se.

Kihúzza a vedlett bőrbugyel- lárist, és odanyomja a százötven forintját Lányinak. Lányi anélkül, hogy félbehagyná a beszélgetést, a mellénye zsebébe dugta a bankókat. Már akkor serege- sen állt az üres üveg az asztalukon, s a két cigány egymás szemét búzgón telefüstölve, barátságosan beszélgetett. Egyszer csak föláll Lányi, és a poharat a kezébe véve így kezdi:

— Tehozzád zendítem szívemnek minden húrját, te magyar cigányok ragyogó üstökös csillaga, Dankó Pista... (Még akkor Rigó Jancsi a névtelenség ködében vesztegelt.)

Dankó hallgatja ezt komoly cigarettázással a beszéd közepéig. Itt már oldalt néz, és sűrűn peckeli a hamut a szivarjáról. Készül a feleletre. Koccintanak