Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-29 / 206. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 29., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Olcsóbb termék, növekvő jövedelem Pillanatkép a Hatvani Szociális Foglalkoztatóból Kőedények exportra A Központi Bizottság legutóbbi ülésén lényegesen csökkentette káderhatásköri listáját. A döntés részben gyakorlati következményekkel jár, részben elvi jelentőségű, jelzés, amely arra biztat, hogy minden szinten újragondoljuk, milyen poszt, milyen párttestület hatáskörébe tartozik. Összhangban azzal a többszörösen deklarált elgondolással, mely szerint ott döntsenek személyi kérdésekről, ahol a szükséges ismeretek adva vannak. Ahol a vélemények/negala- pozottak. A kádermunka kulcsszava hosszú ideig a kiválasztás volt. Ami óhatatlanul azon a föltételezésen alapult, hogy a tehetséges embereket felülről veszik észre — kiválasztják —, aztán ugyancsak felülről egyengetik útjukat. Félreértés ne essék, a káderutánpótlásnak ez a módja sem elvetendő, az sem, ha valaki kineveli utódját. Csak éppen emellett a kiválasztódásnak is lehetőséget kell adni. Annak, hogy valaki a munkája révén váljék ki, és vétesse észre magát — közvetlen környezetét meggyőzve képességeiről. És vezetővé ez a közvetlen környezet jelölhesse, választhassa önállóan, a választás kockázatát és felelősségét is vállalva. A kádermunka alapelvein mit sem változtat a kiválasztódás lehetősége. Gyakorlatán igen, valamint azon is, hogy milyen kívánalmaknak igyekszik megfelelni az ilyen-olyan szintű posztot betöltő. Bármennyire is igaz, hogy mindenkit tevékenysége minősít, azért az napi dilemma, hogy a felsőbb szintű megítélés a fontosabb vagy a helyi közösségé. (Optimális esetben a kettő között nincs lényegi különbség, mégsem mindegy a függőségi viszony jellege.) Módosítja-e a helyi önállóság növekedése a vezetőkkel szemben támasztott úgynevezett hármas követelményt? Aligha, hiszen a szakmai hozzáértés, a politikai, a vezetői rátermettség — s negyedikként hozzátehetjük az erkölcsi magatartást — nem valamiféle kimódolt előírás, bármelyik híján alkalmatlan bárki is a vezetésre. Más kérdés, hogy posztja válogatja, miből kell több vagy kevesebb. Az is nyilvánvaló, hogy e fogalmak tartalma az idők során változott. Ha föltételezzük — és minden okunk megvan rá —, hogy a szakmai képzettség általában is növekedett az elmúlt évtizedekben, nagyobb a közép- és felsőfokú végzettségűek aránya, akkor magasabban képzett szakemberek közül kerülhetnek ki a vezető beosztásúak. A politikai rátermettség sem ugyanaz, mint volt a felszabadulás utáni években, vagy az ellen- forradalmat követő konszolidációs időszakban, amikor is joggal a politikai megbízhatóságon volt a hangsúly. Ma a politikai rátermettség azon túl, hogy természetszerűleg magában foglalja a legfontosabb céljainkkal való azonosulást, a politika megvalósítását, érvényre juttatását föltételezi. Az átalakulási, a reform- folyamat megértését és megértetését, a konfliktusok, feszültségek „kezelését”. Kontaktusteremtő képességet, készséget a vitára, meggyőzésre. Mindehhez nem elegendő az elméleti fölkészültség vagy a politikai lojalitás. Módosultak a vezetői erények is. Az erősen centralizált, központilag irányított társadalomban a közép- és alsóbbszintű vezetők a végrehajtásban jeleskedhettek. Az önállóság mást kívánt. Döntési merészséget, kockázatvállalást, újító gondolkodást. A csak végrehajtásra, az utasítások teljesítésére képes vezető légüres térbe kerül. És az erkölcsi magatartás? Manapság gyakran panaszoljuk a társadalom morális veszteségeit, azt, hogy erkölcsi értékek mennek veszendőbe, erkölcstelen jelenségek keltenek visszatetszést. Olyan időszakban, amelyben gondok, feszültségek halmozódnak föl, a vezetői erkölcs közmegítélése szigorúbbá válik. Egyébként is mindig nagyobb megütközést vált ki a vezetői kisiklás, mert az egyúttal a hatalommal való visszaélés is. A törvényszegésnél kevesebb is elég az erkölcsi elítéléshez, a másnak bocsánatos botlás a vezető hitelét veszejti. Ha végiggondoljuk, hogy mindezek a képességek, jellemvonások hogy méretnek meg igazán, nyilvánvaló, hogy a személyi döntések decentralizálása nemhogy gyöngíti, hanem éppen erősíti a hármas követelmény érvényesítését és folyamatos kontrollját. A kinek a kádere kérdésre a válasz: azé a közösségé, amelyik vezetővé emelte. M. D. Drágák a gyermekholmik a piacon, üzletben. Ezért találnak most jó fogadtatásra azok az árucikkek, amelyeket e „műfajban” az átlagosnál olcsóbban tudnak előállítani, áruba bocsátani a legkülönbözőbb üzemek, vállalatok. Persze: a kedvező ár ellenére jó minőségben ...! Az ilyen munkahelyek — bízvást mondhatjuk — egyféle szociális ügyet is képviselnek. Ilyen megfontolás alapján üdvözölhetjük egyértelmű örömmel a Hatvani Szociális Foglalkoztató új vállalkozását, amelynek lényegét Ud- vardy Béla igazgató az alábbiakban foglalta össze: — A Szociális és Egészség- ügyi, valamint a Pénzügyminisztérium még az év elején együttes pályázatot hirdetett bizonyos rehabilitációs alap felhasználására. Ennek során, mivel igen sok csökkent munkaképességű embernek biztosítunk kenyeret, hárommillió forint kamatmentes visszatérítendő kölcsönért folya - módiunk — mondotta az igazgató. — Nos, élvezve a helyi tanács egészségügyi osztályának bizalmát is, kérésünket kedvezően bírálta el a szaktárca. Ennek eredményeként saját hálózaton belül most már önállóan állíthatunk elő alapanyagot, azaz „inteloch” és „frottír” kelmét, amit sportruházati, valamint gyermekpizsamák, pólóingek gyártásánál használunk fel. * Udvardy Béla, a sokoldalúan képzett szakember, 1982-ben vette át az üzem irányítását. S az eltelt idő során számtalan hasznosnak bizonyult kezdeményezésbe fogott. Hol tart az új, a frottír-program? — Ez a munka július elsejével már beindult. Mi több: még abban a hónapban hárommillió forint értékű, általunk gyártott alapanyagú készárut dobtunk piacra, éspedig húsz százalékkal olcsóbban, mint ahogyan ezeket a cikkeket mások forgalmazzák. — Az új portékákkal bővült-e a vevőkörük . . . ? — Lényegesen. Méghozzá „nagyhalakkal”. Most már nem kisebb vevőink vannak, mint a Módi és a Skála Áruházak Budapesten, amelyek köztudottan nagyon igényes vásárlók. Egyébként árcsökkentő törekvésünket egyetlen számadattal, mutatóval is érzékeltetni tudom. Az Adi- das-alapanyagú pizsamát, aminek az átlagára 1200 forint körül mozog, mi — a mérettől függően — 700—850 forintos áron szállítottuk partnereinknek, közöttük a már említett márkás cégeknek. Ugyanakkor kuncsaftjaink között van a Hatvan és Vidéke Áfész is, amellyel tavaly teremtettünk erőteljes üzleti kapcsolatot. * Megtudtuk még üzemlátogatásunk során, hogy az Udvardy Béla által felvázolt akciónak egyéb szociális előnye is van. A sikeres pályázat új munkahely teremtését, kialakítását tette lehetővé az intézménynél. így ötven megváltozott, csökkent munka- képességű férfit, nőt alkalmazhattak július elsejével. Továbbá a kölcsön ilyetén hasznosítása azt is lehetővé tette, hogy üzemi szinten valamennyi itt dolgozó munkásember bérét átlagosan tíz százalékkal növelhessék, ennyivel magasabb jövedelemhez jussanak. — Ez utóbbi kapcsán azonban szükségét latom megjegyezni, hogy az üzem vezetőségének döntése értelmében a tízszázalékos béremelést október elsejével kívánjuk csak bevezetni — fejezte be tájékoztatóját az igazgató, bizonyságaként annak, hogy olcsóbban előállított, forgalmazott termékek mellett is lehetséges a bérfejlesztés, a növekvő jövedelem biztosítása. Csak persze a sült galambot nem szabad ülve, tátott szájjal várni . . . Moldvay Győző A Gránit Csiszolószerszám és Kőedénygyártó Vállalat budapesti üzemében, részben a jobb munkaszervezés, részben technológiai korszerűsítés következtében, 15 százalékkal nőtt a termelés idén az egyszer égetett kőedényekből. A főként hazai alapanyagból készülő termékekből ezáltal az igények növekedése és a jó minőség miatt több kerül a tőkés piacokra. Képünkön: Altsach Márta a géppel töltött kancsóformából kiveszi a szikkadt terméket. (MTI Fotó: Hámor Szabolcs) ÖREG A NYÁR M egöregedett a nyár, mint a hűséges szerető. Ragyog még a Nap, melegít is, de a ragyogása már nem a régi. Az éjszakák hosszabbak, nyújtóznak, mint felkelés előtt az álmos ember, a nappalok kurtábbak és hűvösek a délutánok. Esténként aztán, — mint a bálba készülő szép asszonyok — kirittyenti magát az égbolt, eltakarodnak róla az utolsó felhőrongyok is, és megjelennek a csillagok. Egy erdei kunyhó előtt üldögélek már órák óta, bámulom a párásra fakuló eget, a felhőket, amelyek az időt viszik el tőlem álmos bárkájukon, ki tudja hová. Úgy tűnik, hogy az erdő némaságában valaki hallgatózik, végigsurran a hűvös, harmatos gya- logutakon, majd eltűnik a bokrok között, a mély völgyekben, ahonnan komótosan, szinte észrevétlenül elindul az éjszaka. — Isten veled nyár! — mondom a tűznek, amely előttem pattog, a kunyhónak, amely befogad, a fáknak, amelyekről ím- mel-ámmal, de hullani kezdenek a nyári hőségtől sárgult levelek. — Hozott Isten benneteket! — köszönök az augusztusi este csillagainak. Bámulom a Fiastyú- kot, a Göncölszekeret, a Kaszást és a többieket. Olyan a felhőtlen égbolt, mint a fényes pitykékkel bontott dolmány, csupa káprá- zat, csupa ragyogás. A fejemre hull egy száraz levél, leszakította augusztus valamelyik gallyról, és emlékeztetőül, vagy éppen búcsúzóul nekem ajándékozta. Nem tudok betelni a csillagos égbolttal, amely tulajdonképpen egy fejem fölé terített nagy, fekete palást, amelyre számtalan aranygombot varr föl az éjszaka. Egyszer egy csillag leszakad az égboltról, és hosszú fénycsóvát húzva maga után rohan a végtelenbe, hogy a természet törvényének engedelmeskedjen és meghaljon. — Csillaghullás! Törpének érzem magam, és végtelen tudatlannak, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi minden láthatót, és láthatatlant rejt magában a csillagóceán. így, csendes magányomban sejtelmesen múlik az éjszaka, később szél támad, egy láthatatlan kéz, mint a színpadon, elhúzza előlem a függönyt, felhők jönnek, és lassan eltakarják a csillagokat. Gallyakat dobok a parázsra, fellobban a láng, és a tűz átmelegít. Távoli dörrenéseket hallok, égi morajlások dobolnak a fülembe, majd cikázó villámok hasítják darabokra az előbb még oly békés és nyugodt égboltot. Melegebb légáramlatok érkeznek, felkapja a füstöt a viharossá váló szél, és mintha bárminek is oka lennék, az arcomba vágja. Keserű a füst íze, a cserfagallyak illatát érzem benne, a szénégető boksák körül lopakodó orrfacsaró szagot. Erősödik, szaporodik a dörgés, mind sűrűbben cikáznak a villámok, még mutatónak sincs már a milliónyi csillagnyájból. — Vihar készül. Hanyatt fekszem a friss erdei szénán a tűz mellett, és az erdő vadjaira gondolok, amelyek most a vihar közeledtével nyugtalankodni kezdenek. Egy roppanás, egy elugrás, egy szapora zörgés jelzi, hogy ezen az éjszakán nem sokat pihen majd az erdő népe. Mögöttem szarvasok vonulnak, nehéz testek ropogását csapja a fülembe a vihart jelző szél. A vadak kitűnő érzékszerveikkel az embernél is jobban megérzik az időjárás változásait. Akik ismerjük szokásaikat, sajátos nyelvezetüket, megértjük, legalábbis megsejtjük cselekedeteik okait. És ha már értjük őket, akkor mindig mondanak is nekünk valamit. Válaszra nem várnak, szavakban legalábbis nem, de tettekben annál inkább. Az ő beszédjük ábécéje a hallgatás. Elkezdődik a vihar. A szél végigsöpör a hegyoldalakon, a fák, a bokrok alázatosan hajtanak fejet a nagyúr előtt, a vékony galy- lyak, mint apró orgonasípok muzsikálják a vihardalt. A lábas erdőben mély baritonok festik alá a kompozíciót, majd a mély mennydörgések adják meg ennek a csodálatos természeti muzsikának a félelmetes hangulatát. — Bújjatok el! — kiabál nappal a szajkó. — Itt a vihar! — okoskodik az anyaróka, és a kotorék mélyére tereli a kölykeit, mert azok folyton a szabadba kívánkoznak. A zuhogó esőben percenként dördül meg az ég, és a vakító villámok az ólomszínű szürkeségben foszforeszkáló fényt árasztanak, amelyben láthatóvá válik egy pillanatra a szarvas, mellette a borja, amint anyját kerülgeti. Talán szopni szeretne, de a következő villámfényben csak azt látom, hogy a sűrű felé igyekeznek. A bükkös felnyög, ágak törnek, korhadt törzsek reccsennek, megtépázott gallyak hullanak a földre. — Kidőlt a vén kőris! — kiáltanák a rigók, de tolláik nedvesek, átáztak az esőben, ez zavarja őket, így hát hallgatnak. — Meghalt! — süvíti kajánul a szél, és a gyászjelentést hamar tudomásul veszi az erdő. — Hallod mit mond a szél? — kérdezi a mókusmama fiától. — Hagyj aludni! — nyöszörög a kis mókus. — Csendesedik az eső, alábbhagy a vihar. A vaddisznók, az anyakoca a malacaival — kibújnak a sűrűből, és a kavicsos dó- zerúton lakmározni indulnak. Csigákat, gilisztákat keresgélnek, végigturkálják az egész környéket, a malacok vigyázatlanul sikítanak egyet-egyet, de az anyjuk rájuk röfféht: — Hallgassatok és egyetek! — Ostoba népség! — mozdul meg a nagy kan a völgy alján, ahová csak piánóban jut el a vihar hangja, és gyenge a szél, úgyhogy megmaradnak a szimatok. Sok telet megért agyarával gyökereket fordít ki a nedves földből. Éjfél tájban eláll az eső, a szél hamar szétkergeti a kószáló felhőket, úgy, hogy még a Hold sápadt képe is előbújik a foszlányok közül. A fákról csöpög az eső, a kunyhóm előtt kihunyt parázs még füstöl, de már nem sistereg, mert még a tűz is megadja magát a nagy ellenség előtt. A közelben motoszkáló szarvas- rudli is megmozdul, meg-meg- rázzák magukat, és arra gondolnak, hogy megszárítkoznak majd hajnalban, ha előbújik a Nap. A róka éjfél után indult útnak, de a párja nem sokkal később izgatottan ugrik elő a lyukból, mert messziről lövést hall, balsejtelmei támadnak. — Vakmerő vagy, mint az apád. — Meglőtt az ember! — nyüszít panaszosan a hazasántikáló páija, és hosszú piros nyelvével nyalogatni kezdi a sebét. A vihar dühének nyomai a földön hevernek, törött ágak, kidőlt törzsek, tépázott gallyak mindenfelé, csatatér az erdő alja. Az erdész a rókaeset után már nem fekszik vissza, vállára veszi a puskát, és elindul a véres nyomon, bár vizes a fű, a fákról még mindig nagy csöppek koppan- nak a tépázott avaron. Parányi erecskék csordogálnak a letört gallyak alatt, sietnek, futnak a völgybe, ahol várja már őket a patak. Az erdei ember figyelme minden szokatlanra kiterjed, megállítja minden különös moccanás, látja a kidőlt kőrist, mé- rincséli a károkat a bükkösben, bánatosan csóválja a fejét és arra gondol, hogy délután egy fűrészes brigáddal eltakaríttatja a romokat. A kőris vastag teste sorompóként hever előtte, tudja hogy megette már a kenyere javát, hiszen a nagyapja ültette ebben a hegyoldalban a kőriscsemetéket, és csupán ez az egyetlen maradt itt mutatónak . . . Hallom a kunyhóm előtt a kövek csörgését, a fenyvesben az erdész kapaszkodó szuszogását, a köszönését is, amikor elém áll. — Szép hajnalunk van! — És csúnya éjszakánk volt. Magasba csapnak a lángnyelvek, várjuk hogy leégjen a tuskó, és a parázson lehessen megsütni a szalonnát, közben nagyokat hallgatunk, és gyönyörködünk a hajnali ragyogásban, amely feledteti velünk a kegyetlen vihart. — Elmúlt a nyár! Rábólintok. Á hűvös, harmatos csendben bámulom a magasságot, ahol vadlibák húznak, hol felbukkannak, hol eltűnnek, mintha egymásnak küldenének fontos üzeneteket. . . Szalay István Kinek a kádere?
