Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-29 / 206. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 29., hétfő Nemcsak a megszokás Változatlanul színvonalas A hét műtárgya című program Tartozom egy vallomással. A Szomszédokat, azt a tévés Szabó családnak ígérkező teleregényt — más kritikusokkal együtt — hosszú ideig rendületlen kitartással ostoroztam. Ma is meggyőződésem, hogyjoggal kifogásoltam sablonosságát, csakazért- is kiagyaltságát, bántóan leegyszerűsítő szemléletét, a figurák ebből törvényszerűen következő elnagyoltságát, az álkonfliktusok odavetettségét, a különböző helyzetek valószerűtlenségét. Idegesített az, hogy miközben a világban s hazánkban históriai jélétitőségű események zajlanak, ebben a steril, ebben a garantáltan közhelyízű környezetben tulajdonképpen nem történik semmi érdemleges. Később aztán új mozzanatokra figyeltem fel. Abban nem hiszek, hogy az alkotógárda komolyan vette volna sokak jelzését. Legfeljebb az fordulhatott elő, hogy fellobbant bennük az igényesség mindenkiben munkáló szikrája, s rádöbbentek arra, hogy valamelyest közelíteni kellene a hétköznapok mindnyájunkat gyötrő mélységeihez is. A lassan észlelhető szándékot fokozatosan érzékeltük az egyes „fejezetekben”. Talán szerencséjük is volt, hiszen ezekben a hetekben többnyire olyan produkciókat vetítettek, amelyek szintje — ez bizony elég szomorú — még az ő nívójukat sem érte el, s így aztán akaratlanul is fel kellett figyelnünk vállalkozásuk felbukkanó erényeire is. A csütörtöki blokkban is szembesültünk ezekkel. A nyomdász — pedagógus házaspár anya-, illetve anyóslátogatása legalább érintőlegesen villantotta fel az időskorúak sorsának megoldhatatlanságát, megrázó összetevőit. Ez akkor is igaz, ha a társadalmi felelősségről következetesen hallgattak, holott erről is illene már beszélni. A fogorvos papa egyértelműen aligha hibáztató szerelmi sütkérezése, s naiv, meglehetősen érzéketlen lányának hűvös, fölényes reagálása örökké visszatérő, de mai probléma is, hiszen ezernyi változatát örökítette meg az írók tolla, s legalább ennyi variációját tálalják napjaink annak a szituációnak, amikor a — képletesen szólva — szeptembert megperzseli március varázsa. íme, a továbblépés esélyei. A szerzőknek érdemes lenne ezen az úton továbbhaladni, mert a diszkrét elismerést — s ezt határozottan állítom — nem a megszokás szülte, hanem egészségesebb szemléletük. Alapozzanak hát erre! Annál is inkább, mert nemcsak ők járnának jól, hanem mi is. Pécsi István Háttér-televíziózás Az elmúlt héten ritkán vált főszereplővé az életünkben a televízió. Sorjáztak az olyan produkciók, amelyek arra voltak Jók, hogy közben a család vagy a vendégsereg jóízűt beszélgessen. Lehet, hogy lépést akar tartani megváltozott szokásainkkal a műsorszerkesztés, s rájátszik az eleve kialakuló szerepre. Erre utal az is, hogy olyan programokat vetítettek le, amelyek nem foglalkoztak mással, csupán azzal: egy-egy sikeres zeneszám készítésének hátterében mi történt. Nem mondom, fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi zajlott a stúdióban, miközben a Mi vagyunk a világ! vagy a West side story hanganyaga készült. Nem aludtam éjszakánként, mert töprengtem azon: vajon a sztárok hogyan beszélgetnek egymással, milyen hangulatban állítják össze a különböző szólamokat. Most aztán látványos választ kaptam... Nem mondom, például a Mi vagyunk a világ! kulisszatitkai valamikor lekötöttek volna. De azóta már a paródiájára is ráunhattunk, annyiszor láttuk Hofi Gézát az énekesek szerepében. Most pedig elég furcsa volt, hogy egy lefutott sláger „titkaival” próbáltak bennünket lenyűgözni. így a szombati műsor szinte betetőzése volt a hét lapos kínálatának, amelyre egyre inkább rátelepszik a Ki mit tud? belterjes világa. Mert az az olcsó kedélyeskedés, amely erre a fura vetélkedésre jellemző, egyre kisebb nézői rétegeket képes a képernyő elé csalogatni. Legalábbis szerény, ismerőseim körében elvégzett közvélemény-kutatásomnak ez a végeredménye. Sem az olcsó szellemeskedés, sem a szakértő zsűri elemzései nem érik el azt a hatást, mint évekkel ezelőtt. Valamivel talán felnőttebbek lettünk, ezért kevésbé fogadjuk el azt a mesterségesen kialakított versenylázt, amelyet a tévé kínál nekünk. Sokkal inkább elszomorító, mint kedvre derítő ez az egyveleg, amely pótolni hivatott a valóban profiszinten megvalósuló műsorösszeállítást. Reméljük, azért nyár végén akad annyi mesélnivaló a baráti társaságokban, hogy feledtessék önmaguk számára ezt a hullámvölgyet. Mert ha úgy „fogyasztjuk” ezt az „üzemi konyhai” menüt, ahogy kínálják nekünk, akkor nincs ok a panaszra. Látvány, hang, mindenféle kínálkozik, s ha nem figyelünk különösebben, akkor el is fogadhatjuk műsor helyett a kínálatot. Paparó Ibolya: Földgyalu Barta József: Ég és föld között Tasiné Tóth Etelka: Ott fenn.. A Heves megyei amatőr képző- és iparművészek kiállítása látható a hónap végéig a Megyei Művelődési Központ Galériájában. A viszonylag kis teremben — minden különösebb rendezői elv vagy megfontolás nélkül — elég sűrűn állnak az egyes alkotások egymás mellett. Lógnak a falakon a képek, itt-ott a textíliák, és mégis az az érzésünk,hogy egy kitűnő környezetbe vezettek be minket; azt az otthonosságot érezzük a szemlére kitett műtárgyak között, amit csak akkor fedez fel magában és maga körül az ember, ha meghitt baráti társaságba hívják meg. Ahol mindenki szabadon beszélhet, lehet visz- szahúzódó vagy hangos, mert a házigazda maga is kedves, kedélyes, kimondottan szereti, ha visz- szaszólnak neki, vagy kétértelmű célzásokkal is hajlandók dicsérni a borát. Amit még meg se ittak! Sokszínű és sokrétű közösségnek látjuk ezt a képzőművészeti anyagot. Azért beszélnénk csak inkább a festményekről, grafikákról, szobrokról és egyéb plasztikákról, mert ezek teszik ki a kiállítás zömét, másrészt értékrend szerint is ezekkel kell foglalkoznunk elsősorban. Ami nem jelenti azt, hogy a tükör, vagy bútorrészlet nem tartalmaz dicsérendő esztétikai elemeket. A harmincon túli amatőrlétszám maga elgondolkodtató. Ennyi ember áldozza fel idejének jelentős részét, hogy választott, vagy kapott hivatásának terhein túl azt az értékteremtő szórakozást, alkotó tevékenységet vállalja, amelyet neki készségei diktálnak. A szellem és a lélek belső rendje, irányítása és fegyelme szükségeltetik mindehhez elsősorban. Az az elhatározottság, hogy ’’ezzel a munkámmal is hathassak, ezzel a teremtéssel, alkotással is jelet rakjak magam után. ” Ezt a hitet, a lelkesedésnek ezt a tiszta lobogását is kell itt tisztelnünk, amikor ezeket az értékeket — már harmadszor használják ezt a szót! — végigmustráltuk. Vannak korszakok, főképp az értékskála elbizonytalanodása idején, amikor a tanult mesterség tekintélyét igyekszenek megemelni, azzal is, úgy is, hogy szinte védjegyezik azok munkáit, akik a hivatás papírjait fel tudják mutatni. Mára kiderült, nem is egyszer, hogy a diploma sok mindenben nem igazít el. Vannak ugyanis értelmiségiek szép számmal, akik körülményeik, esetleg sorsuk mostohasága folytán nem élhetik ki magukból a bennük rejlő készségük szerint azt és úgy a munkájukban, mint ahogyan belső izgalmaik, vágyaik azt elkívánnák. így nyúl az orvos a ceruzához, az ecsethez; fest színeket, amikből harmónia és feszültség árad; megörökíti polgári életének nem egy szívhez szóló jelenetét. De elrejtőzni szándékozván önarcképet is kreál, amely csaknem oly talányos, mint Marcel Duchamp nagy fikciója, az Agglegényei vetkőztetik a Menyasszonyt, de még, 1912- 13 tájáról. Ezzel a képzettársítással talán eljutottunk a lényegig. Az amatőröknél nem az a fontos, hogy valaki az alkotás lázában megfeleljen szakmai és egyéb normáknak, hanem az inkább, hogy mindaz, ami a lélekben végbemegy, ki is jöjjön, a kinti forma azt tudassa velünk. Azért is, hogy mi megismerjük egyik embertársunkat, s azért is, hogy azt a hasznot húzzuk belőle, amit más jelenségből meg nem szerezhetünk. Mondjuk például, elfogadjuk azt az őszinteséget, ahogyan az amatőr— a tárgy és az alkotás szeretője — olykor csak ösztönösen, olykor viszont igencsak tudatosan rácsap a témára, és e hirtelenség által mozgatott lendülettel formát ad a tartalomnak. Ezt az élményt érezzük mi itt megsokszorozódva, fogadjuk el tehát az őszinteségért járó és kijáró áhítattal is. Itt ugyanis nem az a fontos, hogy mi minek felel meg, bár itt ritkán vétenek szakmai szabályt a kiállítók, nem is látszik döntőnek, beskatulyáz- ható-e valaki valamely irányzatba, vagy honnan „másol”, esetleg az eszméiben bizonytalan, de készségeiben magabízó szakmán kívüli? Most persze eleget kell tennünk némi bizonyítási kötelezettségnek is, ha már ilyen lel- kendezéssel beszéltünk az ama- tőrségről, netán annak lelki előnyeiről, a jó érzés tágasságáról, mármint arról, hogy a szakma szerinti laikus alkot, és alkotás, amit csinál. Fridél Lajos és Bulla Márta már önálló kiállításain túl hozta el ide munkáit, mert jól érzi magát ebben az együtesben. Dr. Rácz István munkái modell- értékűek olyan számára, aki elmélkedései eredményeként nyúl a szerszámhoz. S lehet, hogy a tettre indító mozzanat és az elmélkedés között olykor hosz- szabb idő is eltelik. Dér Endre így ír alá egy műtárgyának: Talán lehetnénk mi is angyalok! És ennek az aláírásnak nemcsak gondolati, esztétikai értéke van! Paparó Ibolya a Földgyaluval és a Szavitri szerelmével egymástól távol eső témákat, formákat rak egymás mellé, mégis, ettől is támad feszültség bennünk művei nézésekor. Szpisják Pál kis szobrai máshonnan származnak, mint az a líra, amely V. Böröndi Ida férfifejéről leolvasható. Szellemes Kovács András képzelte- tése a csónakkal; érteni véljük dr. Molnár Tivadar Terra aeterná- ját, Csapdáját; Csonka Erzsébet Kalaposnőjét ide is le kellene hozni, ebbe a mába; Kelemen Lászlót meg megkérni arra, hogy Egerről alkosson látképet, ha ez a salgótarjáni olyan jól sikerült. Pálinkás Mihály is úgy intellektuális alkat, hogy közben a szenvedély, a feszültség kifejezési lehetőségeit kutatja (Szabadon tanulmányozható, Vihar előtt). Fekete Mária, Mátyásné Hrk Mária, M. Valaczki Erzsébet, Czipóné Balczár Magdolna, Ke- menesi Imre, Nagy László árnyaltan vall arról, milyen mozzanatok röptetik őket. És ezekkel a női sajátságokkal is hatnak egymásra. És természetesen ránk is! Akik azt is hisszük, hogy manapság az értelmiség alulról jövő, erőteljes lélektani nyomással járul hozzá ahhoz az önszerveződéshez, ahhoz az atmoszférához, amit a politika és a gazdaság mai szóvivői jósolnak-ígémek nekünk. Ezt a nyitó bátorságot, elszántságot is ünnepeljük a saját lelkületűket felvonultató Heves megyei amatőrökben. Sic itur ad astra? Farkas András Mihail Zadornov: Kiképzés Turista elvtársak! Maguk most nyugat-európai körútra indulnak. Utazás közben viselkedjenek kulturáltan, ne hozzanak szégyent országunkra. A kulturált viselkedést már a vonaton el kell kezdeni. Ne szemeteljenek a folyosón — mintáz itthoni vonatokon -, a fülkében ne dohányozzanak, a sörös üveget ne a fogukkal bontsák fel, az üres konzerves dobozt, papírhulladékot ne dobják ki az ablakon, miközben azt nézik, hogyan repül az be a következő kocsi ablakán. Ne gondolják, hogy így külföldinek nézik magukat. Jusson eszükbe, hogy a mi honpolgárunkat a világ bármelyik vonatán könnyű felismerni a melegítőruháról, a rúd kolbászról és az üveg vodkáról, amit azonnal elfogyaszt, mihelyt magára húzta a melegítőt. Most a szállodákról. Azonnal előrebocsátjuk, hogy ott a szállodák a technika legújabb vívmányai szerint épültek. Ennek ellenére ne vonuljanak végig csodálkozó tekintettel. Tegyenek úgy, mintha nálunk is ugyanúgy lenne. Tapasztalataink szerint a nyugati szállodákban turistáink legnagyobb érdeklődést az automata fotocellás ajtók iránt mutatnak. Azt figyelik, vajon kinyí- lik-e, vagy belegyalogolnak. Továbbá a legfontosabbról. Turista elvtársak, ne feledjék, azért utaznak, hogy megismerkedjenek a világ művészetének remekműveivel. Legalább egy keveset olvassanak azoknak az országoknak a művészetéről, ahová utaznak, és ne hozzanak bennünket szégyenbe, mint egy nyecsernozemi illető, akiaLouv- re-ben azt kérdezte az idegenvezetőtől, hány mmázsa őszi gabonát takarítottak most be a jeli- szejszki mezőkről. Most pedig a pihenésre szánt szabadidőről. Emlékeztetünk mindenkit, hogy a 35 évi utasítás értelmében állampolgáraink külföldön csak ötösével pihenhetnek. Ezért ha vendégségbe kapnának meghívást, ne utasítsák azt vissza — nálunk demokrácia van -, de mondják meg: „ Még négy ember jön velem, ők nem esznek, csak hallgatnak. ” Továbbá... Vendégségben a mi turistáinkkal általában provokatív bezélgetéséket folytatnak. Nálunk most glasznoszty van, ezért válaszaikat pontosan egyeztetni kell a csoportvezetőjükkel. Különben úgy járnak, mint egyik társunk. Azt mondták neki: „Itt felemelték a munkanélküli segélyt. ”Őmeg ezt felelte: „ Nálunk meg a mérnökök fizetését.” Az egyik turista kérdésére, hogy nálunk miért nincsenek nyilvános- házak, ahol kikapcsolódhat az ember, így válaszolt: „Minek nekünk a nyilvánosház, amikor a mi hazánkban üdülők vannak, ahol nagyszerűen pihenhetnek az emberek. És minden szolgáltatást megkapnak a szakszervezet számlájára.” Még valamit a pihenésről... Megértjük, hogy turistáink külföldön főleg az üzletekben töltik a szabadidőt. Számítsanak arra, hogy nyugaton nincs sorbanál- lás. Tehát nem kell már hatkor odamenni a bolthoz, és előre feldühödött arccal kiabálni, zörögni az ajtón: „ Nyissák ki, mindjárt kilenc!” Nem kell megkérni az eladót, hogy adjon valamit a pult alól, és a fülébe súgni valahol Párizsban: „ Franz Joszifovicstól jöttem. ” Ha betérnek egy élelmiszerboltba, ne váljanak sóbálvánnyá. Váljanak sóbálvánnyá ők, amikor bemennek a mi boltjainkba. És ne rohanjanak ki ezekből az üzletekből azt kiáltva: „Fegya, van még két kocka filmem, ördög azzal a Notre-Dame-mal, fényképezz le inkább a húsos pult előtt! ” És végül még egy utolsó. Férfi társaim! Ne jusson eszükbe szerelmi kapcsolatba keveredni külföldi hölgyekkel. Ha szerelmet vallana valaki, ne higgyék el. Emlékezzenek arra, hogy a mi férfiainkba külföldön csak egy CIA-ügynöknő szerethet bele különleges megbízatásként. Minden nő tudja, hogy az itteni férfiaktól a legjobb esetben is csak egy,, 150 éves Szizrany városa” feliratú jelvényt kaphat, vagy képeslapot az Altáj kecskéiről. Egyszóval, szerencsés hazatérést kívánunk, táskájukban minél több élménnyel. Horváth Lilla fordítása Gábor László A Megyei Művelődési Központban Amatőrök seregszemléje Egy hét. . . A KÉPERNYŐ ELŐTT
