Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 20., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 9. apí- ra a abb inul gek ila* ék- |ár- ve- is a not fiu(úze- A lombard-román stílusban emelt épület díszítése — Mert Géza urat nem temetheti el keresztény pap, és testét nem I fogadhatja be megszentelt keresztény templom... István úr orcája megsötétedett, és a hangja felcsattant: — Ki tilthatja azt, ha én parancsolom ? Anasztázius felállott: — Én, uram! Én, a földönfutó koldus, aki Géza úr kegyelméből 1 kaptam fedelet és élelmet és püspökséget. Én tiltom meg neked, ■ hogy a templomban ravataloztasd és kriptájába temettesd Géza I urat, aki, tudhatod, nagyúr, pogány volt... Istvánnak mind a két ökle az asztalon. Nézte a püspököt. Azután j anyjához fordult és tikkadt hangon kérdezte: — Tudtad-é ezt, anyám ? — Tudtam, fiam. — S tűrted? E Csehországból kivetett kóborló koldusnak tűrted? I Engedelmeskedtél neki te, erdőelvi Sarolt? — Tűrtem. És engedelmeskedtem. — Hagytad, hogy megharapjon ez eb, akit hizlaltál? És nem I korbácsoltad meg? Fenyegető volt a hang, mint a ragadozó vad mordulása, mielőtt prédájára ugrik. Aggódó szemek néztek reá és leselkedők és haragos szemek is. De Sarolt hangja erős volt most, amikor fiának felelt, és a szeme szigorú: — Hagytam. És nem korbácsoltam. Teéretted hagytam, István, tudhatod. Mindent csak teéretted... Mozdulatlan csend. István szeme sorba járta a reá meredő arcokat és megállóit bajor Gizellánál. Sokáig nézte a szép, okos fejet és a hidegen sugárzó kék szemeket. Azután Csanádnak szólt, és a hangja fáradt: — Tölts bort. Megszomjaztam. Kiitta a kupát fenékig és megrázkódott. És már hidegen kemény volt az orcája és szegletes, és a szava is hideg és kemény: — Jól van, anyám. Te akartad így ezt is. S bajor Gizellához fordult: — Hercegnő! Egy hét múlva megtartjuk a lakodalmat. Úgy ké- j szülj. Hallod, Vecelin és te is, püspök úr. Anyám, egy hét múlva. — És a nagyúr temetése ? — kérdezte Radla. — Mi gondod azzal néked, barát? Tudhatod: pogány volt... Minden kisebb részlet fontos Lehet-e hű képet Történelemformáló egyéniségről és életművéről igaz képet adni akkor sem könnyű, ha kortársról van szó. A külvilág felé mutatott arc nem egyezik a természetes, egyéni vonásokkal; a köztudatban elteijedt portré a propaganda'és ellenpropaganda hatása alatt módosul, s ami az életművet illeti, az érdekelt embercsoportok aszerint ítélik meg, hogy elősegítette avagy gátolta törekvéseiket. Kortárs esetében meg éppenséggel hiányzik a megfelelő történelmi távlat. István király mai életírója időbeli távlattal bőven rendelkezik; ezer év elegendő lehetett volna arra, hogy a szent király egyéniségéről és életművéről egységes veretű kép alakuljon ki, olyanformán, mint ahogy Nagy Károlyról vagy I. Ottó császárról ma már nagyjából egyértelmű képet rajzolhatnak a történetírók. Ha István király egyéniségének megítélésében mindmáig ellentétes vonásokkal találjuk magunkat szemközt, s ha életműve tekintetében ma is vitatott, hogy mi az, amit elődei hoztak létre, s mi az, ami az ő nevéhez fűzhető, akkor ennek több sajátos oka van. Az első és legfontosabb ok az egykorú hiteles feljegyzések csekély száma. István királlyal indul Magyarországon a latin nyelvű írásbeliség, de ez még egy évszázadig inkább csak tolipróbának tekinthető. Ha első törvényei és Intelmei át is vészelték az idők viharát, a nevében kiadott iratok és levelek nagyrészt elvesztek, s ami megmaradt, annak többségét is utóbb meghamisították. Nyugati kútfőkben találunk egy- egy kortársi megjegyzést személyéről, életét azonban nem foglalta kortárs írásba, mint Szent Adalbertét vagy II.Konrád császárét, csak jó két emberöltővel később készültek legendák róla, amelyek a szentté avatást voltak hivatva elősegíteni, s ezek tartalmát nem csekély mértékben meghatározta célzatuk. Mi ez a forrásbázis ahhoz képest, amit a mai kortörténész egy napjainkban élt államférfi arcképének és korrajzának megalkotásához hasznosíthat: az élő szemtanúk kikérdezésétől személyes leveleken, hivatalos iratanyagokon és memoárirodalmon át egészen a kor gazdasági és társadalmi viszonyainak ismeretét magában rejtő statisztikákig?! A második ok a válságos történeti kor, és a rajta úrrá levő egyéniség megértésének nehéz voltában rejlik. Az ezredforduló minden téren gyökeres változást hozott, s e folyamatban az okok és okozatok feltárása még gazdag forrásanyag birtokában is bonyolult feladat volna. Az átalakulás pedig Magyarországon ugyanúgy, mint az ezredforduló más „újbarbár” társadalmaiban, a kereszt jegyében, és karddal a pogányság ellen folyt, s aki vállalta ezt a szerepet, azt könnyen a „harcos szent” típusának vonásaival ruházták fel. Ezek a vonások pedig alkalmasak arra, hogy elfedjék az egyéniség igazi arculatát, s még kevésbé engednek betekintést a karakter finom változásaiba. A haramdik ok az, hogy az utókor Szent István egyéniségét a késői korok gondolkozásmódja, és az egyéni vagy csoportérdekek kívánalma szerint rajzolta meg; azt emelte ki feljegyzett vonásaiból, amit kiemelkedőnek tartott, s olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amiket a példakép-alkotás vagy a deheroizáló törekvés igényelt. Ilyenféle ellentétes törekvés már élettörténetének első vázolásai alkalmával megnyilatkozott, amikor a szentté avatás kívánalmai ütköztek a Vazul-ág- beli királyok felfogásával, és a kemény példaképet kereső Könyves Kálmán irodalmi befolyásával, de megnyilatkozott az újabb korok Szent István-ábrá- zolásában is, amikor a vallásos célzat a szentség, míg a realista deheroizáló törekvés a kegyetlenség vonásait emelte ki, s a fenti ellentmondás feloldása gondot okozott szinte minden Istvánnal foglalkozó történésznek. Végül a megközelítés módja kihatott az életmű történeti vizsgálatára is. Az a tapasztalat, hogy a jelenségek sokszor nagyobb múltra tekintenek vissza, mint feltűnésükből gondolható lenne, és az a meggyőződés, hogy a legendaírás Szent Istvánra aggatott olyan vonásokat, amelyek apját illették, jeles kutatókat arra késztetett, hogy az Istvánnak tulajdonított alkotások némelyikét Géza fejedelem művének tekintsék. Géza és István életművének tényleges összefonódásából, és alkotásaik összecserélhetőségé- ből következik, hogy István király életírója az apa tevékenységének ugyanolyan figyelmet kell szenteljen, mint a fiúénak, ami a Gézára vonatkozó adatok szűkössége miatt nem jelent megterhelést. De vajon a szűkös forrásanyag újbóli átvizsgálása eredményezheti-e a vitatott kérdések eldöntését? Az esetek egy részében — úgy vélem — sikerült megnyugtató megoldást találni. Több vitás problémát, pl. István születésének évét, vagy a lázadó Ajtony származását biztosnak vélt megoldási kísérletek ellenére is eldöntetlen kérdésként kezelek. De abból a törekvésből, hogy Istvánról és életművéről összefüggő képet adjanak, az is következik, hogy számos esetben feltevésekkel hidalom át a források hallgatásából származó ismeretlent, és az ellentétes nézetekben önállóan foglalok állást, vagy éppenséggel új megoldással lépek elő. Feltevésszerű eredményeimet magam sem tekintem lezárt megoldásnak, s amint korábbi felfogásomat a forrásanyag elmélyültebb vizsgálata után nem egy esetben módosítottam, tudatában vagyok annak, hogy szélesebb alapokon nyugvó, beha- tóbbb kutatás új és jobb feltevésekkel helyettesítheti elgondolásaimat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy semmilyen történeti mű nem alkotott végleges eredményeket; a tudományos kutatás újból revideálja a régi nézeteket, új anyag bevonásával meghaladja a régit, s kevés az, ami sziklaszilárd kőként épül be a történettudomány épületébe. Mindez nem jelenti azt, hogy a csekélyebb anyagismerettel, szaktudással és elmeéllel megalkotott új hipotézis, csak azért mert új, vagy a megalapozatlan tagadás, csak azért mert hatást kelt, eldöntené feltevések sorsát. Valójában új forrásanyag feltárása, és a régi kútfők újszerű vizsgálata az, ami leginkább elvezet vitatott kérdések eldöntéséhez, vagy legalábbis időt álló feltevés megalkotásához. De látva azt, hogy a régészet napról napra tár fel új leleteket, s a történelem írott forrásanyaga e korra nagyjából lezárult, nem indokolt-e az a többször elhangzott vélemény, hogy a történész mondanivalója kimerülőben van, s a jövőben a régészeké lesz a szó? Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a kora középkori régészet egészen más kérdésekre ad választ, mint a történelem. A történész az írott szöveget, sőt olykor az élő tanút vallatja ki, s miközben forrásaiból megismeri az eseményeket, időbeli egymásutánjukat és összefüggéseiket, olyan egykorú kifejezések és nevek ismeretéhez is jut, amellyel kutatása tárgyát és hőseit megnevezheti. Ezzel szemben a régész általában néma tárgyakat: köveket, edényeket, eszközöket, csontokat tár fel. Ezeket képben kitűnően tudja ábrázolni, de a képek összehasonlításából legfeljebb a tárgyak és használati módjuk elterjedése, és időbeli változása kerekedik ki; anyagában hát mesterséges elnevezésekkel kénytelen rendet teremteni, s az írott források megnevezett jelenségeivel való egybevetés többnyire feltevés marad. Bármilyen sokoldalúan világít is rá a régész az emberi élet olyan vonatkozásaira, melyek a történész számára megközelíthetetle- nek,de a kiásott tárgyakból az anyagi művelődés és a társadalmi viszonylatok feltárásán túl maga még kevés biztosat tud nyújtani. Mit tudnánk Gézáról avagy Istvánról mondani a földből feltárt leletek alapján ?Csupán any- nyit, hogy ”Stephanus rex”volt a Kárpát-medence egyik első királya, aki pénzt veretett, de ez a tény a régész számára még azt a feltevést is megengedi, hogy nem egy, hanem két István királyról van szó. A régészet tehát nem veheti át a történetírás szerepét, legfeljebb kiegészítheti eredményeit. Amikor a forrásbázis aránytalanul nagy növekedése a régészet javára elvitathatatlan tény, hiba volna a történetírás fejlődését egyedül a forrásanyag gyarapodásán lemérni. A történetírás nem csupán elméleti kérdésekben mutat irányt, hanem részletek vizsgálatában is új eredményekre képes. Legyen elég itt néhány módszerre felhívni a figyelmet, ami a korai történet vizsgálatában új megállapításokat tesz lehetővé. Elsőnek a terminológia történeti kutatását hozom fel. Azok a fogalmak, amelyekkel a maguk korában egy-egy jelenséget megneveztek és leírtak, jelentésüket változtatták, de gyökeresen megváltozott a szemlélet is, ami szerint a jelenségeket együttesen, mint egészet értékelték. Az írott források szavainak eredeti értelmüket visszaadva, és a középkori szemléletmódot felelevenítve olyan kulcssort kapunk a kezünkbe, amivel a források jobban megérthetők, és szinte lehetővé válik számunkra, hogy belépjünk a középkorba. Másodjára azt emelem ki, hogy a rendelkezésre álló forrásanyag, legyen az feljegyzés, régészeti emlék vagy helynév, a hajdani valóságnak elenyésző mor- zsaléka csupán, s mennél szőkébb az a terület, amelyet a vizsgálatnál látószögünkbe fogunk, annál kevésbé nyílik mód a különféle, önmagukban semmitadni? mondó maradványok megértésére és együttes magyarázatára. Ugyanakkor a vizsgálódás kiterjesztése rokon művelődésű népekre, vagy éppenséggel világrészekre hozzásegíthet összefüggések felismeréséhez, tárgyak, jelenségek és történeti folyamatok megmagyarázásához. Kétségtelen, hogy a horizont kitágítása ebben a munkában csak részlegesen történt meg, s Istvánt és művét nem minden vonatkozásában ezredforduló kori európai környezetében mutatom be, hanem a hazai viszonyok mmegismerésére fektetem a hangsúlyt. Indokolja ezt, hogy tájékozódásom szerint az ekkor formálódó kelet- és észak-európai „újbarbár” népek feudalizá- lódásának folyamatát még kevésbé derítették fel, mint a magyarokét, s rendszeres összehasonlító vizsgálatuk forráskutatáson alapuló, önálló munkát igényelne. De munkám műfaja sem elsődlegesen társadalomtörténet, hanem „életrajz” — már amennyire a szűkös forrásanyag ezt lehetővé tgeszi —, s ami a társadalom fejlődését illeti, bár bemutatom, hogy miként jött létre az a társadalom, amelyben István felnevelkedett, mégis inkább azokat a változásokat szeretném megragadni, amelyek István művét dicsérik, amelyek az ő intézkedései nyomán alakultak ki. Tisztában vagyok vele, hogy olyan társadalmi változásokról van szó, amelyek Európa „újbarbár” népei körében előbb-utóbb bekövetkeztek, tehát megoldásuk az ezredfordulón időszerű volt Kelet- és Észak-Európa minden uralkodója számára, de azzal is, hogy e megoldás elmulasztása esetén másként formálódott volna Közép-Kelet-Euró- pa etnikai és politikai képe. A csekély forrásanyag megszólaltatására az összehasonlító vizsgálat mellett más módszer is alkalmazható. A jelenségek és formálóik eltűnnek, elenyésztek, de nem nyomtalanul.^ jelenségek megváltozva beépültek a régi társadalmon felépülő újba; települések, gazdasági eljárások, társadalmi viszonyok, politikai, egyházi létesítmények, rítusok, kifejezésformák, sőt jelentős személyiségek is utóélettel rendelkeznek, s a későbbi viszonyok beható elemzése lehetővé teszi, hogy az új jelenségek között fellejünk archaikus vonásokat. Az olykor napjainkig fennmaradt „kövületek” segítségével megszólaltathatók a kora középkori források semmitmondó adalékai. A településtörténet a régészettel és a földrajzzal karöltve rekonstruálhatja a korai település módját; az agrártörténet a tárgyi néprajz bevonásával a gazdálkodás régi eljárásait; a társadalomtörténet a tulajdonviszonyok későbbi állapotából és fejlődésének tendenciáiból a régit, valamint a világi s egyházi központokból és az alájuk rendelt területekből a kialakulás korit; a művelődéstörténet a koronázási szertartástól a földesküig, és a varázslástól a siratásig ezek eredeti formáit; a nyelv- és irodalomtudomány nyelvünk szókincséből és szerkezetéből az ómagyar korit, valamint a költészet és próza elemzéséből mindazt, ami a középkorba visszavezethető. De jelentős személyek emlékét sem csupán mondák és históriás énekek tartották fenn, hanem gyakran a nép is lakóhelyük nevében, s ezt is leginkább a megtelepedéskor, és az új települések létesítésekor. Körültekintő módszer a nevek világát is megszólaltathatja, s fényt deríthet olyan jelenségekre, amelyekről a krónikák hallgatnak. Győrffy György (Részlet az István király és műve című műből)
