Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-16 / 195. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 16., kedd Az époszi ember Juhász Ferenc hatvanéves A hozzáértők szemében már az ötvenes évek derekán az j egyik legjelentősebb kortárs költőnek számított az akkor még j huszonéves Juhász Ferenc. S ha ez akkor így volt, ma is így kell j lennie. Hiszen a múló időben Juhász életműve nem vesztettje-1 lentőségéből. Talán furcsának tűnik, hogy a hatvanadik születésnap alkalmából, az ünnepen ezt is hangsúlyo- zandónak érzem, de Juhász Ferenc költészete annyira fontos, hogy még ilyenkor sem tűri el a mellébeszélést. S az cáfolhatatlan, hogy a közvélemény már hosszabb ideje elfordult tőle, olvasói és hívei megfogyatkoztak. Megjelenő — s reprezentatív kiállítású újabb köteteinek ugyan megfelelő, az irodalmi életbe beilleszkedő visszhangja van, de a fiatalok kevéssé olvassák. Ám az ifjúság mindig könyörtelen, s így igazságtalan is az elődökhöz. Olvasás nélkül pedig igazán nem illik véleményt formálni. Olvasni kell tehát Juhász Ferencet is, s költői világába természetesen úgy léphetünk csak be az igazi megértés reményével, ha időrendben haladunk, s a húszéves fiatalember népies-tárgyias hangjától indulunk el. S ha így teszünk, akkor a költő szinte kézen fogva vezet bennünket, magyarázza az őt körülvevő világot, s benne önmagát is. Hiszen Juhász úgy indult a felszabadulás után, hogy a lehető legdemokratikusabb törékvéseket képviselte: a néptömegek élményeit szólaltatta meg a néptömegekhez közelálló stílusdemokratizmussal. Közérthető volt tehát nemcsak költői, hanem köznapi értelemben is. 1953 után azonban nagyszabású változások érlelődtek nemcsak a közéletben, hanem a költészetben is. Juhász Ferenc olyan újító és katalizátor- szerepet vállalt fel, amelynek révén forradalmi módon megváltoztatta a magyar költészetet. Bizonyos, hogy nélküle, e szemléleti-poétikai költői forradalom nélkül más lenne az évszázad második felének magyar lírája. Ezt a költői forradalmat Juhász Ferenc nem egyedül, hanem Nagy Lászlóval együtt, vele szinte közös költői műhelyben vitte diadalra, bár egyértelmű Juhász kezdeményező szerepe. Az a líra, amelyet létrehoztak, látomá- sos-szimbolikus jellegű. Ez a líratípus látványosan szakított a tárgyiassággal, a leíró jelleggel. Az érzékletes megjelenítésben nem ez, hanem a látomás lett a szervező középpont. Átalakult és lényegesen megnőtt így a költői képek szerepe. A kor bonyolult, ellentmondásos világa értelmezést kívánt, s felerősítette a rendteremtés, az átfogó világmagyarázat igényét. Ebben a láto- másos költői világban továbbra is nagy szerepe volt a népiség- nek, de annak inkább a jelképes és mitikus vonásai erősödtek fel. így lettek az elbeszélő költeményekből époszok, amiként Juhász Ferenc elnevezte a maga nagyszabású epikolírikus alkotásait, s a népmesék szerencsét próbáló legkisebb fiújából így lett époszi ember, aki már nemcsak a karriertörténetek boldogságát látja meg a világban, hanem a feloldhatatlan ellentmondásokkal való bátor szembenézést is. így született meg 1954-ben a lírai forradalom első igazi, átütő erejű sikerdarabja, A tékozló ország, s így formálódik ki ezekben az esztendőkben Juhász költészetének egyetemes jellege, ami az époszi embernek azt a törekvését jelenti, hogy a természetet és a társadalmat extenzív és intenzív értelemben is minél teljesebben kívánja birtokba venni a líra eszközeivel. A jó újítások, a jelentősek mindig beépülnek a líra egészébe. Juhász Ferenc költészete az ötvenes évek Urai forradalma után a hatvanas évekre elfogadottá, a hetvenesekre klasszikus értékké vált. Közben jöttek újabb lírai forradalmak, másfajták és másféle hatásúak. S ha ezek közül egyesek meg is tagadják Juhász költészetét, ezt csak úgy tehették, hogy a magyar lírai hagyomány szerves részének tekintették azt. Juhász költői modora és hangvétele közvetlenül aligha folytatható. Adyval rokonítható ebben is. De újító szelleme, az egyetemes világkép megteremtésének igénye, a vállalkozás bátorsága olyanfajta művészi értékek, amelyeket bárki örömmel folytathat. Az ifjú költővezérből érett férfikorára magányos harcos lett. Jobban is illik ez, nemcsak az életkorhoz, hanem az époszi emberhez is, aki akkor is egy nép költője, ha ezt ma csak kevesen tudják. Vasy Géza Történelmi tabló tizenhárom részben Dokumen- tumfilm-so- rozat az I. világháborúról Fejezetek az I. világháborúból címmel 13 részes dokumentum- film-sorozat indul augusztus végén a televízióban. Az egyik legnagyobb amerikai tévétársaság, a CBS munkatársai által összeálh'tott sorozat korabeli felvételeit Európa és Amerika legelső dokumentaristái, köztük Louis Lumiére operatőr tanítványai készítették. A híradó, a dokumentum- és riportfilm műfaját megteremtő akkori filmesek — az archívumok anyaga is tanúsítja — már technikailag fel- készülten bántak az álló és mozgó kamerával, s képeik igen jól komponáltak. A felbecsülhetetlen értékű kordokumentumokká vált kockák felidézik az események politikai hátterét, a lázas előkészületeket, s a véres hadműveleteket. A 26 alfejezetből álló sorozat történelmi tablója betekintést nyújt az osztrák-magyar monarchia békebeli éveibe, a német császárság mindennapjaiba, az isonzói csaták harcaiba. Irtható továbbá hogyan épült a Berlin—Bagdad vasútvonal, mi történt a török frontokon, s hogy milyen körülmények között harcoltak az amerikai katonák Mexikóban és Szovjet-Oroszország- ban. A sorozat első adása augusztus 25-én lesz. (MTI) Bronzkincs agyagedényben Spanyolország nyert A művészeteket pártoló báró A Herman Ottó Múzeum régészeinek, Kós Juditnak és Lovász Emesének vezetésével ásatást folytatnak Tiszaladány határában. A legkorábbi nyomok az új kőkor időszakából származnak, de fellelhető a rézkor és a bronzkor emlékanyaga is. Az egyik legértékesebb lelet az agyagedénybe rejtett bronzkincs, amely korongos fejű csákányokból és karperecekből áll. Az ásatás folyamán egy császárkori (i.sz. 2—3. század) település házait, vízgyűjtő, élelemtároló gödreit is feltárták. Csaknem egy évig találgatott nem csekély izgalommal a művészeteket pártoló világ: melyik lesz az a szerencsés ország/város, amelyik „megkapja” a világhírű Thyssen-Bornemisza gyűjteményt. Világos volt ugyanis, hogy a 67 éves, nevében magyar arisztokrata anyjárjj is emlékező báró tulajdonában lévő vagy 1300 mestermunka már réges- régen kinőtte a luganoi — tóparti — Villa Favorita termeit. Svájc anyagi előnyökkel próbálta maradásra bírni, ám kisvártatva jelentkezett a kaliforniai Getty-múzeum is, majd az “NSZK pontosabban az NSZK- ból számtalan pályázó. Stuttgart, Bonn, Düsseldorf és Hamburg látta volna szívesen a műkincseket, majd a március közepén Londonban megrendezett kiállítás után az angolok is jelezték, szívesen adnának tartós otthont ennyi szépségnek. S hogy mi döntött végül is Spanyolország mellett? Talán az, hogy a svájci állampolgárságú Thyssen-Bornemisza felesége (mellesleg az ötödik) az egykori spanyol szépségkirálynő, Carmen Cervera. Most a gyűjtemény tulajdonosa és Javier Solana spanyol kultuszminiszter megállapodást írt alá egy olyan alapítványról, amelynek keretében a kormány bérleti díj nélkül a magángyűjtemény rendelkezésére bocsátja a Villahermosa palotát, s megfelelő anyagiakat a kiállítás megrendezéséhez. Ennek fejében a báró — pontosabban a jogi tulajdonos, az úgynevezett „Thyssen-Bornemisza Collection Trust” a gyűjtemény legjobb darabjait kölcsönadja, legalább tízéves időtartamra. Emberségsirató Nemrég búcsúztunk Gobbi Hildától a nagyszerű művésztől, az agilis, a harcos közéleti személyiségtől, attól a segítőkész lénytől, akit annyian zártak szívükbe. Mindnyájan hangsúlyoztuk: hagyatéka velünk marad, bennünk él tovább. így hát természetes, hogy folyvást találkozunk vele. Legutóbb augusztus 7-én a Gondolat-jel egyik blokkjában. Valamennyiünket megrázott ez a döbbenetes hatású beszélgetés, ez a nem sokkal halál előtti keserű számvetés. Aztán felháborodtunk, s most is joggal méltatlankodunk amiatt, hogy milyen igazságtalan támadások érték ezt az önzetlen karaktert, aki mivel létrehozta, féltette is a Színészmúzeumot. Úgy látszik, a vaskalapos hivatalnokokat irritálta a tehetséggel, a lelkesedéssel társult áldozat- készség, épp ezért folyvást zaklatták azt, aki kizárólag Thália javáért szorgoskodott, s arra törekedett, hogy a nagy elődök arcéle ne halványuljon el, hogy az utókor emlékezzen a színpad csillagaira. Arról nem esett szó, hogy kik voltak a kellemetlenkedők, holott megérdemelték volna, hogy pellengérre állítsák őket. Én mindenesetre szégyellem magam. Helyettük! Egy költő emlékezete Már egyetemistaként elbűvölt Kosztolányi Dezső. Megbabonázott lírájának eleganciájával, formai virtuozitásával. Később aztán azt is felfedeztem, hogy a csillogó díszletek mögött vergődő lélek rejtőzködik. Érthető, hogy ez a felismerés hatványozta tiszteletemet. Kedden délelőtt a nyugdíjasok műsorában, a Hogy tetszik lenni?-ben megszólaltatták Kállai Róza festőművészt a família távoli rokonát, aki mindmáig rajong a poétáért. Hiteles információi elszomorítottak, hiszen másokkal együtt megtudtam, hogy a Mester feleségével Ilonával és fiával Ádámmal voltaképpen senki sem törődött. Elmaradtak még az udvarias mondatok is, s a magányos karácsonyok sivárságát nem enyhítették társak, barátok. Hálátlanok vagyunk. Nem elég ennyit megállapítani, hanem illene adósságunkat törleszteni. A lehetőség adott: elképzelhető egy emlékmúzeum kialakítása, a fellelhető relikviák ösz- szegyűjtése és közkinccsé tétele. Tartozunk ezzel a „főhajtással”. Méghozzá minél hamarabb! A Morvai-jelenség Ősigazság, hogy a csukaszürkék, a túlontúl szerény képességűek nehezen viselik el azt, aki jó néhány fejhosszal kimagaslik közülük, aki épp ezért a jelenben a holnapok magjait veti. Ilyesféle egyéniség a nagyré- dei Morvái Ferenc, az a feltaláló, akire jó néhányan acsarkodnak, aki mégis megy a maga útján, s azért munkálkodik, hogy mind jobb körülményeket teremtsen nemcsak maga, hanem szőkébb környezete számára is. Nem húzódozik az ütközésektől, a konfliktusoktól, mivel tisztában van azzal, hogy az idő őt igazolja. Augusztus 7-én Hollauer Tibor riportja mutatta be őt, illetve kezdeményezéseit. Százezrek értesülhettek arról, hogy ez a talpraesett, ez a menedzseri képességekkel is rendelkező kazánkészítő és fejlesztő vállalkozó nemcsak egyéni érvényesülésére összpontosítja energiáit, hanem dolgozói számára is szinte ideális feltételeket teremt. Persze úgy ad, hogy követel. A lazaságot keményen bünteti, ám a havi fizetés nála nettó 15 ezer forint. Emellett gondoskodik ebédről, cigarettáról, kávéról, természetesen ingyen. Ha szükséges, akkor két-háromszázezer forintnyi kamatmentes kölcsönt is nyújt. Alapelve az, hogy csak kiegyensúlyozott légkörben lehet sikert produkálni, erre csak azok az emberek képesek, akik nem bíbelődnek mindennapi, filléres gondokkal. Tovább részletezhetnénk ezt a modellt, de felesleges, hiszen ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy olyan úton halad, amelyre — lehetőségeinkhez mérten — mindnyájunknak lépni kellene. Nem tétovázva, magyarázkodva, panaszkodva, latolgatva, nyűglődve, hanem határozottan, magabiztosan, higgadtan. Ésszerű lenne, ha az ellene fondorkodók ilyen összefüggésben is mérlegelnék cselekedeteit, hiszen közelebb kerülnének ahhoz a jelenséghez, amely számos vonatkozásban példaadó erejű. Nemcsak falujában, hanem messze azon túl is! Pécsi István (MTI fotó: Kozma István) • • Ü ltem a csodás romantiká- jú Almássy téren, és tepertőt ettem rozskenyérrel, új hagymával. Arra lettem figyelmes, hogy valaki haragosan morog a pad alatt. Lenézek. A „valaki” egy torzonborz cipőgomb szemű kutya volt. — Uzsonnázzunk együtt! — mondtam barátságosan az ebnek, és megkínáltam egy szép darab tepertővel. Szempillantás alatt bekapta, majd köszönés nélkül távozott. Csak a szomszéd pádig som- polygott. A gazdája — idősebb férfi — megfenyegette: — Haszontalan kutya! Megmondtam, hogy idegentől semmit sem szabad elfogadnod! Tőlem kapsz egy kockacukrot. Tessék! Kérjél szépen! ^ A kutya sóváran bámulta a csemegét, de esze ágában sem volt produkálnia magát azért az egy szem cukorért. A férfi egy darabig nógatta, majd miután sehogy sem boldogult, ledobta a kockacukrot, amit aztán az eb jóízűen elfogyasztott. Padszomszédom most egy jóBUTA KUTYA? kora kavicsot kapott fel messzire hajította, és rákiáltott az állatra. — Szivar! Hozd vissza a gazdának! Fussál! Rajta! Szivar filozofikus nyugalommal ült a helyén, s füle botját sem mozgatta. — Ejnye, micsoda dolog ez?! Gyere ide szépen a gazdihoz, és adjál pacsit! Szivar olyan értetlenül bámult gazdájára, mint aki azt mondja magában: sajnálom, mi más-más nyelven beszélünk. Soha sem fogjuk megérteni egymást. Felálltam, és udvariasan meghajoltam szomszédom előtt: — Bocsásson meg, nem akarom megsérteni. De én ilyen buta kutyával még nem találkoztam. Szomorkásán nézett rám: — Azt hiszi, most valami újat mond? Szivar a világ legbutább kutyája. De foglaljon helyet. Elmesélem a történetét. Egy Pest környéki üzemben dolgozom. A környéken több betörés történt. Elhatároztuk, hogy vásárolunk egy házőrző kutyát. Szivart nyolcvan forintért vettük egy vándorköszörűstől. Az illető megesküdött, hogy a kutyának remek tulajdonságai vannak. Szivar kapott egy kis házikót az udvaron és teljes ellátást. Egyetlen kötelessége volt: éjszakánként ügyelni a rendre. Hivatalba lépésének tizedik napján betörő járt az üzemben. Szerszámokat és némi készpénzt vitt el. Szivar másnap reggel derűsen ébredt. Semmiféle lelkiismeret-fur- dalást nem érzett. A betörőt nemsokára elfogták. Elmesélte, hogy mikor átmászott a kerítésen, Szivar még csak nem is ugatott. Sőt! Boldogan nyújtózott, amikor a betörő megvakargatta a hasát. Szóval, jól bevásároltunk Szivarral! — legyintett csüggedten a kutya gazdája. — Gondolom, azonnali hatállyal, felmondás nélkül elbocsátották a kutyát, mint alkalmatlant. — Szó sincs róla. Annyira megszoktuk és megszerettük ezt a tehetségtelen ebet, hogy továbbra is ott tartottuk. Viszont felvettünk mellé egy igazi, éber, harapós házőrző kutyát. S míg a Szivar alszik, a Hektor dolgozik. Mondja meg őszintén: emberi viszonylatban nem találkozott még ilyesmivel? — Dehogynem — sóhajtottam együttérzően, és megsimogat- p tam Szivart. Jóízűen ropogtatta : vadonatúj antilop cipőmet. Galambos Szilveszter
