Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
T ölgyóriás áll a ház előtt, úgy emlegetik, lehet háromszáz esztendős. Hárman sem tudjuk átölelni ripacsos, vastag derekát, amelyre maradandó emlékeket vésett az idő. Nincs ember a környéken, aki ne ismerné a vén tölgyet, idegen járókelők megnézik, megcsodálják, találgatják, kérdezgetik a korát, a múltját, amelyet örökre eltakart már a feledés. Beszélik, hogy hajdan őserdő volt erre, annak egy itt felejtett felkiáltójele ez a fa, amely alatt egykor a bükki farkasok kóboroltak. Az ember később kivágta a fákat, kitus- kózta, bevetette a földet, házakat épített, a vad pedig riadtan menekült feljebb és feljebb a sűrűségek felé, ahol még a nyugalom volt az úr. — Kié az öreg tölgy? Családi portán van, de személyes tulajdont hozzá valójában senki sem formál, legfeljebb terebélyes gallyainak hűs árnyéka tartozik azokhoz, akiknek leggyakrabban enyhet ad. Múlnak az esztendők, az évtizedek, de a fa alig változik, legfeljebb a kérge vastagszik, némely gallyait letördelik a kószáló viharok, majd süvölvény ágacskák sarjadnak rajta, amelyeken néhány év múltán újra hintázgatnak a gyerekek. Gondozásra nem szorul, mert a természet nagy könyvében láthatatlan tintával beírt ősi törvények szabályozzák az életét, senkitől nem kér, és nem vár semmit, ám a semmiért cserébe árnyékot ad a tűző Nap ellen, védelmet a záportól, fészket a madaraknak, odút a bogaraknak, szépséget a tájnak és emléket az embereknek. Ő a miénk'és másoké, mindenkié! Azoké is, akik csak elporoszkálnak mellette az úton, felcsodálkoznak rá, talán meg is bámulják, gondolnak valamire, és. tovább mennek. Az öreg tölgyet ma már mesékbe szövik, amelyek az emlékezés színes szálaival még a valósághoz is fűződnek, és a nagy idők távolságaiból talán hihetők is lehetnének. Hallottam az ágai között rejtőző csodálatos üregről, amelyben a tavasz tündére lakik, és hóolvadás után esztendőnként elővarázsolja a jó időt, itt tanyázik a néma bagoly, amely a száradó, lehullani készülő gallyakon bóbiskol, és csak a fejével bólogat, de megátkozta valaki, és azóta nem tud huhogni, ő huhogta el nagyapát, az apámat és a testvéremet is, még élete derekán. — Hess bagoly!- kiáltok rá, ha meglátom, mert nem nézhetem pamacs fejét, a hideg halálra emlékeztető, semmibe tekintő üvegszemét, szürke, dísztelen tolláit. Ót okolom azokért, akiket örökre elveszítettem, akik ezt a vén fát éppen úgy ismerték és szerették, mint jómagam vagy az ismerősök, az új szomszédok, akiknek a portájára is vet már egy kevés hűst a kellemes árnyék. A bagoly persze nem tehet semmiről, mint ahogyan ez a fa sem tudja, hogy szeretjük, ragaszkodunk hozzá, és az sem az ő dolga, hogy új ház épült alá a régi helyén. Az ő feladata csupán annyi, hogy egyre csonkuló, de még mindig terebélyes ágai hűs árnyékkal borítsák be az alatta élőket, és otthont adjon az ég madarainak. Közelebbről nézegetem a fát. Testét az északi oldalon zöld moha, zuzmó lepi, olyan a törzse, mint egy aggastyán ripacsos, borostás arca. Egyik helyen e forradás durva, mély sebet takar, zivataros napon bizonyára villám sújtotta, vagy a két világháború valamelyikében srapner csapott melléje? Senki sem tud biztosat mondani, emlék már a találgatás is, az viszont valóság, hogy a sebet begyógyította az idő. Szétágazó ágai között laknak a szarvasbogarak és a hőscincérek, gyermekkorom agancsos, hosszú bajszos játszópajtásai, amelyekből — nem tudom miért — mostanában mind kevesebbet látok. Évtizedekkel ezelőtt tízesével sétáltak páradús hajnalokon a hatalmas fatörzsön, mostanában elvétve pillantható meg egy-kettő a mézgás ágak hajlataiban. — Hová lettetek hőscincérek? Kékes kitinszárnyatok, bőrömön kapaszkodó ízelt lábatok csiklandozását még mindig a tenyere- men érzem, mint ahogyan gyakran a szarvas- és orrszarvú bogarakkal is álmodom. Emlékeztek ti bogárkirályok, amikor gyufásskatulya-hintó elé fogtalak titeket, és cérnaszálön vontattátok a benne helyet foglaló katicabogarat? Miért ne emlékeznétek, hiszen az öreg tölgy odvas derekán meg sem kottyan az az ötven-hatvan észtén- dő, azzal meg, hogy számomra közben elszaladt az élet, ne is törődjetek. Mit számít egy emberi élet a Természet örökkévalóságához képest! Különben is: a törvény, az törvény! A tölgyek egyike-másika matuzsálemi kort ért meg, amelybe háfom-négy emberélet is belefér. Elvégre nem az egyed,, hanem a faj fennmaradása a fontos, és ebben éppen úgy részes az ember, mint a hőscincér. Ezért is aggódom miattatok,szarvasbogarak, és bánt, hogy az unokám tankokkal és ágyúkkal játszik. Istenem! Pedig mennyire szórakoztatóbb egy másik élőlény, mint egy vacak, elemekkel működő élettelen csodabogár, amelyik nem oda megy,ahová akar, hanem oda, ahová küldik. Lám, itt az egyik vezérág szétágazásánál évek óta egy búbosbanka család lakik, ezek is őslakók éppen úgy, mint a vadgalambok vagy a rigók. A törzs és a földbe kúszó lengőgyökerek alatt vöröshangyák élnek, ha nem zavarod őket, nem bántanak. Nekik viszont félnivalójuk van a tarka-harkálytól. Az öreg fán több harkálypár is „rendel”, úgyszólván már háziorvosok, hiszen a vén fa sem különb, mint a vénember; könnyen akad baja, orvosra szorul. Másutt is praktizálnak, hiszen innen egy ugrás a kácsi patak, azon túl a kiserdő, aztán itt vannak a kertek, a szilvafák, a dülöngöző öreg diók, megennék őket a kukacok a harkálycsaládok nélkül. Ezek persze részükre csupán kiszállások, afféle körzeti rendelések, mert az otthont is biztosító állandó munkahely az öreg tölgy. Dolog bőven van, csapadékos volt a tavasz, a nyár, hernyók, kukacok, férgek, pajorok, ilyen-olyan lárvák bőven.akadnak, a fiókák legnagyobb örömére. Amint nézelődöm, szél most alig jár, a napsütésben a felhők álmosan kóborolnák az égen, néha ta-- Ián meg is állnak, később tessék-lássék tornyosodnak. Ha felpillant rájuk az ember, kérdezés nélkül is tudja, hogy ezekből ma már nem kerekedik sem’ csendes eső, sem zivatar. Látom, kaszálták a rétet, és ahol nem volt erős a vízjárás, ott petrencék emelkednek, ide csapja a szél a száradó széna illatát. A boglyákon leselkedő madarak üldögélnek, egy szalakóta, egy erre tévedt szürke varjú, egy ölyv is kacsintgat az udvar felé. A vörösvércse már régi ismerős, ő sohasem merészkedik el a nagy fáig, amely már a portához tartozik, és ahol aprójószágok ka- pargálnak, az ő vadászterülete távolabb van. Ritka Hová lett a hőscincér ? sasféle köröz a magasban, tudósok kutatják fészkeit a Bükkben, számon tartják még a tojásait is. Szinte mozdulatlanul méri a felhőkarcolónyi magasságot, ő maga kis fekete pontnak látszik az egyik bárányfelhő alatt, majd elvitorlázik ismeretlen tájak felé. Gébics mama érkezik az öreg fa legalsó gallyára. Hintáztatja, mórikálja magát, csőrét az ághoz törli. Ismerem a fészküket, ott van nem messze innen, a kökénybokrok között, ahol a fülledt ágak melegében folyton éhes fiókák tátognak. — Nem könnyű a madársors sem! Életközösség formálódik ki a nagy tölgyfa körül, rovarok, bogarak, madarak birodalmává vált a hosszú évtizedek során a tájék. A sárgarigó fuvolája most az érő gyümölcsöket dicséri, a hernyóknak üzenet a cinkék cserregése, a boglyák szénaillatú, puha tetejéről vaijak kíváncsiskodnak a távolból, de szemük a nagy fát lesi, a fészkekben már a jövő tollasodik, még a kakukk szava is idehallatszik a közeli erdőből. — Meddig szól a kakukk? Szónoki és egyben hétköznapi kérdés, amiről elfelejtettek írni a természetrajz-könyvek, madarászok is csupán értetlenül néznek egymásra. Egy öreg kerülő, mai titulusa szerint mezőőr segít ki a válasszal: — Ameddig az árpa töve meg nem szakad. Estefelé újra ott forgolódok a nagy tölgyfa körül, ahol ismét régi barátaimat, játszótársaimat, a szarvasbogarakat és a hőscincéreket keresem az.ágak között, a. mohos mélyedésekben. A patakról felhallatszik a békazenekar, szinte magam előtt látom a prímást, amint ott pislog a parti homokban, és kiszáradásig viszi a prímet, majd megunva a nótát nagy loccsanással fejest ugrik a vízbe. — Hol varínak a bőscincérek,Sáfrány? A kerülő bűntudattal ránt egyet a válltarisznyá- ján, bánatosan tálja szét a karját, mint a tetten ért gyerek, aki elveszíti az apja pénzét, kezébe kapja a zsíros kalapját: — Mostanában már nem látom őket... Ránk szakad az este. Elülnek a madarak, elcsendesedik a közeli erdő, elhallgatnak a békák. Az öreg tölgyfáról egy levél esik a fejemre, úgy látszik,egy madár megmozdult fészkében, és ezzel a levéllel kívánt a földönjáróknak szerencsés jó éjszakát... Szalay István
