Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
8. IRODALOM — MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1988. július 30., szombat A festő sejárt rosszul Prűdek, képmutatók tennénk, ha a XVIII. századot csak nemeslelkű, áldozatkész kiválóságokkal népesítenénk be, olyan férfiakkal, akik kizárólag a köz javáért tevékenykedtek, akik vagyonuk zömét jótékony célokra, a tudományok serkentésére, a művészetek felvirágoztatására fordították. Akkor is meghamisítanánk a valóságot, ha a magisztrátus valamennyi tagját feddhetetlennek festenénk te, ha minden polgárt szigorú erkölcsi elvekhez ragaszkodónak ábrázolnánk. Botorság lenne, mert a túlontúl illedelmes és mértéktartó feljegyzések, jegyzőkönyvek is sejtetnek valamit a hétköznapok másféle arculatáról. Ha összerakjuk ezeket a mozaikdarabokat, akkor könnyen ott találjuk magunkat az egykori Eger kivilágítatlan, kövezetten utcáin. Azokon az estéken, amikor a sötétség leple alatt köztiszteletben álló, módos emberek surrannak öregecske asszonyuk mellől azokhoz a kikapós menyecskékhez, akik nem éppen fiatal párjuk csökkenő férfiúi képességei miatt panaszkodnak, s jóképű ifjú chyrurgusok karjai közt keresnek vigaszt. Néhányan rajtavesztek, de a többség — ezt bízvást állíthatjuk — megúszta, hiszen a vétek csak akkor válik azzá, ha tudnak róla, dehát oly sok mindent takartak azok a vaksötét éjszakák. Előfordult az is, hogy egy szenátor esett bűnbe, s az általa másoknak diktált regulák helyett a kötelmeket félrehajító Ámornak hódolt. Úszott is a díszelgő rang és a hangzatos cím, arról azonban már nem szól a fáma, hogy bánta-e ezt a bűnbeeső. Kárpótlást mindenesetre kapott... Az óvatosabbak lehetőleg betartották a szokások által diktált előírásokat. Ha szolgálatukba szegődött Fortuna, akkor a sors gyorsan megszabadította őket vénecske uruktól vagy rég elvi- rágzott asszonyuktól, s jöhetett az igazi játék, az izgalmakban bővelkedő, a fantáziát megmozgató szabad vásár. Itt az igazi adu, a vastag pénztárca, a minél nagyobb javadalom volt. Úgy vonzotta ez a megállapodásra vágyó hozományvadászokat, az okos számítókat, mint a kerti lámpa az estvéli pillangókat. ( Voltaképpen egyik fél sem járt rosszul. A gazdag a forintokat adta, a pénztelen pedig ifjúságát. Ez volt a nyitány, hogy aztán folytatódjék — akárcsak ma — az örök, a mind újabb variációkban ismétlődő „felvonássor”. A csalódottak, a vesztesek bú- feledtetőnek vagy otthon kortyolgatták — a fehémép tette így — az egri lankák termette tüzes borokat, vagy a csapszékekben duhajkodtak — a teremtés koronáinak ez dukált —, ha kellett, teitatva nem túl szigorú csendbiztosokat is. Ehhez a Dobó utca 18 szám alatti épülethez valami ilyesfajta sztori fűződik. Az utcavonalban álló egyszerű, emeletes barokk ház a XVIII. század közepén már létezett. 1760 és 1770 között Proszik Antal üveges mester birtokolta. Özvegye, Zemkay Katalin — másképp Dudás Katica —, nehezen viselte a magányosságot, s mivel nem volt kivel megosztani örömét, bánatát, társ után nézett. Tehette, hiszen volt mit a tejbe aprítania. Az már csak az időtől meg a szerencsétől függött, hogy ki akad a horogra. Bizonyára válogatott, aztán megakadt a szeme Wittmann János festőn. Nem véletlenül, hiszen a huszonéves piktor átlagon felüli adottságairól városszerte beszéltek a művészkörökben, mindenki nagy jövőt jósolt neki. Az életvidám asszonyt nemcsak az ifjúság vonzotta, hanem az is, hogy az esetleges házasság révén olyan társaságba kerül, ahol nem olyan szigorúak a kötelmek, mint másutt, ahol az emberek nem pózolnak, ahol felszabadult a hangulat, ahol tartalmasán telnek az egyébként üres órák, ahol magvas témákról dis- kuráínak. Azt is mérlegelte, hogy szíve választottja nem éppen nincstelen, hiszen az adókönyvek se rosszat mondtak róla. Az akció sikerrel járt, s az igen mindkét fél részéről elhangzott. A félj se panaszkodhatott, hiszen asszonyával tetemes summa is járt, azaz háborítatlanul dolgozhatott. Nemcsak a pénzért, hanem alkotói álmainak valóra váltásáért is. Korábban sem tétlenkedett, hiszen részt vállalt a püspöki palota aranyozási munkáiból. 1765. január 20-án hasonló elfoglaltságra köt szerződést, tevékenykedésének színtere a főpap házi kápolnája. A fizetés miatt se zsörtölődhet, ugyanis csak ebben az esztendőben 475 forintot vesz fel. Nem kis tétel, ráadásul másutt is akad tennivalója. Később felelősségteljesebb feladatok várnak rrá. Az ebédlőterembe három képet komponálhat, megmintázva — méghozzá ízesen — Szent László legendájának jelenetéit. 1766-ban Gyöngyössolymo- son dolgozik, 1768-69-ben a megyeház és a börtönépület kapuját és rácsait pingálj a. Ezenkívül képkereteket aranyoz. Számítottak rá a jezsuiták. Hívták a Líceum építkezéséhez is, s ő nem mondott nemet. Nyilvánvaló, hogy ez a lendület nem tört meg, hanem felfelé ívelt, hiszen otthon kiszolgálták, csodálták, azaz felnéztek rá. Mindez nem puszta feltételezés, ugyanis korán elhalt asszonya végrendeletében rátestálta ezt a házat, amelyet ő — volt miből — még asszonya életében átépíttetett. Elképzelhető, hogy ekkor húzatta rá az emeletet. Társa halála után nem sokáig töprengett, hanem belépett a már emlegetett nagy játszmába, s most már ő kutatott megfelelő pár után. v Meg is telte Hering Anna személyében, aki egy jónevű kovácsmester lánya volt. Következik az utolsó felvonás, a kifejtet, az új testámentum, amelynek kedvezményezettje a mindenképpen szerencsés ara tett. íme a körforgás. A ma nekem, holnap neked elve és gyakorlata aprópénzre váltva. El tehet töprengeni azon, hogy az efféle társas komédiában akad-e nyertes, de hát jelenések voltak és tesznek. Nemcsak a XVIII. század végén, hanem a XXII. század elején is. S a művész? Nem tett belőle se Leonardo, se Rubens. Mégis több volt az átlagnál, ügyesebb az ötlettelen másolóknál. A valódi ihlet ritkán kísértette meg, s ő se ragadta meg mindig ezeket az egyáltalán nem gyakori pillanatokat. Néhány festménye azonban ránk maradt. A kompozíció sehol sem elkápráztató, a színvilág, a kolorit egyáltalán nem egyedi, de egykét ecsetvonás mégis azt sejteti, hogy ez a képíró magasabbra szárnyalhatott volna, ha a benne rejlő kincsekre koncentrál, ha nem alkuszik meg a mesterséggel, ha a rutin helyett a tiszta művészettel köt életfogytig szóló egyezséget. ő valószínűleg így sem elégedetlenkedett, minek zsörtölődjünk akkor mi érte... ? (pán) Már csak az idősebbek emlékezetében él a régi színházépület képe A barokk Eger központja a Dobó tér sok évtizedig egyben a piacnak is helyet adott íasaaösssssBfis ■fl Az urak a múlt hagyatékáért aggódti Gyülekeztek az urak. Elhangzottak az ilyenkor szokásos udvarias mondatok, valójában azonban mindenki arra gondolt, hogy ezen az 1868. augusztus 25-i napon valami új formálódik, olyasmi, amelyre eddig még nem volt példa, olyasmi, amit az elkövetkező nemzedékek sokszor emlegetnek majd. A szeltem kiválóságai, azonos érdeklődésű tudósok, telkes lokálpatrióták köszöntötték egymást. Mindenféle tartózkodás, féltékenység, szakmai irigység nélkül. Valamennyien a nemes célra koncentráltak, arra, amelyért érdemes erőn felüli áldozatokat hozni. A művelt Ipolyi Arnold kanonok vendégei ekkor fogalmazták meg az intézményes magyar műemlékvédelem alapelveit. Az sem mellékes, hogy egy olyen épületben, amely a barokk stílus egyik átlagon felülire sikeredett alkotása. Vallassuk most a köveket és az okmányokat, rajzoljuk meg a hajdani tulajdonosok arcélét. Megéri, mert vizsgálódásunk nyomán kifejező, beszédes történetek formálódnak. A fényűzést kedvelő Bar- kóczy püspök nem volt hálátlan szolgálattevő emberei iránt. Különösképp sokra becsülte agilis udvarbíráját — az iratok prefektusnak, udvarmesternek egyaránt nevezik — Orlandini Keresztéit. Buzgalmának méltatá• saként egy háztelket adományozott neki a hatvani külvárosban, a városfal szögletében. Ez volt a tehetőség, amellyel természetesen élt a szépérzékkel megáldott újsütetű tulajdonos. Elhagyott területen mindössze egy romtöredék szerénykedett. Ezt nyilvánvalóan lebontotta, s építkezésbe fogott, ó emeltette a mai Tárkányi Béla út 10. szám alatti épület nyugati szárnyát. Nem elégedett meg a praktikus elvekkel, adott a külcsínre, az esztétikumra is, így aztán a homlokzatot négy „fülkébe helyezett” szoborral csinosította. 1761-ig élt itt. Ekkor a herceg- prímássá kinevezett Barkóczy- val együtt Esztergomba távozik. Úgy látszik, erősebb volt a személyi kötődés, a hála, mint a fokozatosan újjászülető település sajátos varázsa. Az új gazda Gerstocker kanonok, aki előrelátó lévén, időben eldönti, hogy kire hagyományozza vagyonát. 1767-ben a jászói konvent előtt az alábbi örökbevallást fogalmazza meg. A nyilatkozat azért érdekes, mert az építmény precíz leírását tartalmazza. A főpap úgy határozott, hogy mindenét unokahúgának, Bár- dossy Katalinnak adományozza, aki gondoskodott róla, aki lelkiismeretesen ápolta, amikor betegeskedett. Tájékoztatása szerint az otthon két részből tevődött össze, az egyiket készen vásárolta, a másikat ő emeltette. Ez a Klapka utcára néző, déli, középső szakasz. Emellett szekérszúit, magtárt', istállót is felhúzatott. Az együtteshez pince, s egy nagyobb és egy kisebb udvar is tartozott. Az okos hölgy nyerő lapra tett. Erről értesülünk egy 1768. február 19-i feljegyzéséből: „A végrendelet nélkül elhalt Gerstocker Antal kanonok előző nyáron Jászón készített örök- levelében régi és új házát átadta unokahúgának, Bárdossy Katalinnak, férjezett Pongrácz Fe- rencnének.” A házaspár jól járt, különösképp a szerencsés feleség, ő ugyanis sokkal tovább élvezhette a hirtelen jött jómódot, mint ura. Ennek halála után, viszonylag gyorsan és könnyen talált párt magának, érthető, hiszen a pénz, az anyagi biztonság minden kor embere számára vonzó volt. A Fortuna kegyeltje tehetett Szabó Petrovits Antal, aki egyszerűen betelepedett a bőségbe. Ráadásul hamarosan szabaddá tett, s rögvest élt is ezzel, mert neje halála után sürgősen megházasodott, bizonyára szemének, szívének kedvelt partnert választva Imregh Erzsébet személyében. Az egri városi tanács jegyzőkönyve 1782. november 5-i keltezéssel beszámol a tulajdonos ténykedéséről, családi fészkének szebbüléséről: „Szabó-Petrovits Antal nemesember és felesége, Bárdossy Katalin birtokában van a város első fertályában Pók György és szekérút szomszédságában nagy kőház emeltetve. Felső tractusán 11 szoba, 3 konyha és egy dis- penza, alsó tractusán 10 szoba, 3 konyha és egy dispenza, becsültetett 8271 Ft-ra. Szabó Petrovits Antal Bárdossy Katalinnal való házassága alatt, vagyis 1777. szeptember 28. — 1781. október 5. között közösen a következő újításokat tették á házon: ez városon lévő házhoz egy új tractust jó materiálébul fundamentumtul felépítettünk, amely magában négy szobát, két konyhát foglal. Az régen fentálló két tractust ki- vakoltattam, felső Gezimzet kihúzattam, az kőfalat szükségképpen 3 heten kivágattattam, 3 ablakot, arra való faragott követ, vasrostéit vettem, granariumot, szekérszín istállót, utcán lévő bejáró nagy -és kiskapaut, kőkerítést reparáltattam. Egy nagy Bold. Szűz státuáját köbül kifa- ragtattam.” A szerencsés férfiú 1804-bén halt meg. Örökösei elcserélték az építményt Gál Antal házával, s ez a família birtokolja egészen 1851-ig. 1860 táján Saffner János ügyvédé. Tőle bérelte a tudós Ipolya- Stumer Arnold, aki összehívta a már korábban említett szakembergárdát. Mindannyiukat a központi téma foglalkoztatta. Joggal keseregtek amiatt, hogy hazánkban alig maradt teljes ép hajdani középület. Emlegették a törökdúFél évszázada még stukkók díszítették a városháza homlokzati
