Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1988. július 30., szombat A tolerancia esélyei Budapest, 1988. május 24. kedd (MTI-Press) — Élesen kattant a légpuska a horgász kezében, és a lövedék a kenuban evező sportoló homlokába csapódott. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elveszítse a szeme világát. ,A közelmúltban történt, jól emlékszünk még az esetre. Nagy volt a megdöbbenés, a felháborodás, elmondta^ magáét róla a televízió, a rádió, a sajtó, országra szóló ügy lett belőle — néhány napra. Azután mindenki napirendre tért fölötte. Pedig jól tennénk, ha nem feledkeznénk meg róla. Azért érdemes visszatérni az ügyre, hogy elgondolkozzunk azon,, ami a — szerencsére — kivételes, sőt egyedülálló eset mögött húzódik. Ami nem kuriózum, hanem átfogóbb érvényű jelenség. A kenus ott végezte edzését, ahol a horgász éppen jó fogásra várt. Egyiküket a vízbe nyúló horgászzsinór, másikukat a halakat elriasztó, zsinórt szaggató evezőlapát zavarta, íme az érdekek konfliktusa, amivel a legváltozatosabb formákban lép- ten-nyomon találkozunk. Egyének és embercsoportok, közösségek, gazdasági szervezetek, intézmények és hivatalok érdekei számtalan ponton keresztezik egymást. Természetes, hogy a maga módján mindenki igyekszik érdekeinek érvényt szerezni. Nem az a jellemző, hogy előhúzzuk a légpuskát. Am a rendhagyó történet mégis túlmutat önmagán: szinte jelképe lehetne a türelmetlenségnek, amelyet az eltérő vagy éppenséggel ellentétes érdekek szembekerülésekor meglehetős gyakran tanúsítunk. Honnan ez a sűrűn fellobbanó ideges perpatvar, amely egyaránt sérti fülünket a pultok fölötti szóváltások és kicsinyes vagy magasröptű sajtóviták tanújaként? Miért tűrik oly sokan rosszul, hogy másoknak eltérő érdekei, elképzelései vannak? A válasz egyaránt kereshető a múltban és a jelenben. Olyan történelem van mögöttünk, amely — rövid időszakok kivételével — nem adott módot arra, hogy elsajátítsuk, nagyban és kicsinyben magától értetődően gyakoroljuk az érdekek, a vélemények demokratikus ütköztetését és egyeztetését. Nem kenyere az effajta türelem a forradalmi átalakulásoknak sem — miért éppen a miénk lett volna kivétel? Inkább még rátett egy lapáttal, hogy ezt az átalakulást az elvek rangjára emelte, de elveinkkel valójában ellentétes türelmetlenség kísérte. És itt a jelen, amelyben feltolódtak a gondok. Ha túl is jutunk majd ezen, gyors javulásban nem reménykedhetünk. Addig pedig nehezebbé válik az élet, küzdelmesebbé a megélhetés, munkahelyek biztonsága inog meg. S a feszült lelkiállapot, sorsunk borongós szemhatára nem kedvez a mások iránti figyelemnek. Számíthatunk-e ilyenformán ar'ra, hogy erősödni fog az a magatartás, amelyet szakszerű kifejezéssel toleranciának neveznek? A tolerancia növekedésének esélyei, úgy vélem, a nyomós ellenőrökkel számolva is derűlátóan ítélhetők meg. Ez a folyamat is támaszkodhat előzményekre. Csupán néhány a fontosabbak közül: jó ideje elismertük az egyéni érdek, a helyi, a vállalati és más partikuláris érdekek jogosultságát, s azt sem hisszük már, hogy bárki — legyen az egyén, testület vagy hivatal — tévedhetetlen lenne annak eldöntésében, hogy mi a köz érdeke. Egyre szélesebb tér nyílik az eltérő nézetek, alternatívák kifejtésére, ezt példázták az országos pártértekezleten elhangzott felszólalások is. Erről tanúskodnak az olyan éles összecsapásoktól sem mentes párbeszédek, mint amilyen az ófalui atomerőműhulladék-te- mető körül, vagy a Hévízi-tó féltői és a bauxitbányászat képviselői között folynak. Ebbe az irányba hatnak a tervezett és előkészületben lévő lépések a politikai intézményrendszer átalakítása keretében, amitől többek között azt várjuk, hogy növeljék az állampolgárok lehetőségét a köz ügyeibe való tényleges beleszólásra. A politika, a párt fórumain pedig legitimitást kap a kisebbségi vélemény, s így mód lesz arra, hogy — ha igaza bebizonyosul — többséggé váljék. Az embereket a viszonyok formálják, amelyek között élnek, s ezek most olyan irányban változnak, hogy az kedvez a tolerancia fejlődésének. Annak, hogy megtanuljunk együtt élni az érdekek és nézetek sokszínűségével, hogy lassacskán kialakuljanak az ehhez illeszkedő magatartási formák. Csak azt ne higgyük, hogy ami felé haladunk, az valamiféle „isten békéje”. Több konfliktus kerül majd felszínre a jogos és megalapozott érdekek képviselői s az ilyen álláspontok megfogalmazói között is. Csakhogy azzal, a korábbihoz képest lényegbevágó különbséggel, hogy megtanuljuk tiszteletben tartani a miénkkel szembenálló érdekek létjogosultságát, meghallgatni és megérteni a vitaellenfél érveit. Anélkül persze, hogy lemondanánk a magunk, legjobb meggyőződéssel képviselt álláspontjának védelme- zéséről, a másik fél meggyőzéséről. S ha így lesz, a viták mind gyakrabban zárulnak majd — az elvek feladása nélkül — a nézetek közeledésével, ahelyett, hogy egymás legyőzésére irányulnának vagy „süketek párbeszédére” hasonlítanának. A tolerancia esélyei reményt keltőek. De a reményt csak a tettek válthatják valóra. S ha magunkba tekintünk, bevallhatjuk, hogy való- raváltásáért mindnyájunknak van mit tennie. (MTI—Press) Nem ritka a porcelán étkészlet sem a seregben A napi norma: négyezer kalória — Ez itt egy négytonnás hűtőgépkocsi. Mínusz húsz fokon tartja a nyers húsokat. A másik mellette vízszállító, ötezer liter vizet tud a legnagyobb melegben, vagy hidegben is ivásra alkalmasan szállítani — magyarázza Iszlai István főhadnagy élelmiszerfejlesztési alosztályvezető, amikor a fővárosban, a néphadsereg hadtápkiképző központban a béke és tábori élelmezési eszközök szabadtéri kiállítását tekintjük meg kollégáimmal ..annak a tájékoztatónak keretében, amelyet Szórádi Zoltán vezérőrnagy, az MN hadtápfőnöke, miniszterhelyettes tartott a katonák ellátásának időszerű kérdéseiről. A sportpályára telepített sátrakban valóban sok újdonságot fedez fel a figyelmes tekintet, a régenvolt katonaember. Az alumíniumot már felváltotta a nik- keles vagy a porcelán étkészlet és a műanyag, a hőszigetelt ételhordó, a speciális gyorsfőző készülékek, valamint a különböző kon- zervek, amelyeknek gyártását már a civil társadalom is átvette. — Lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk katonáink jobb étkeztetésének biztosításáért. Nemcsak modernizáljuk az eszközöket, hanem univerzális szakembereket is nevelünk a csapatok részére, akik a szakács- mesterség mellett elsajátítják a cukrászmunkát és a pincéri teendőket is — veszi át a szót Tóth József ezredes, bázisparancsnok, mert mint kiderül itt, ebben a laktanyában működik a hadsereg élelmiszer-tiszthelyetteskép- ző iskolája, ahol a növendékek négy éven át tanulnak. Általános iskolából kerülnek ide. Sikeres vizsga esetén az érettségi mellé szakképzettséget és tiszthelyettesi rendfokozatot is kapnak. A legjobbak tiszti főiskolára is pályazhatnak. Az utánpótlással nincs gond, négyszeres a túljelentkezés. — Sok jó, találékony, talpraesett szakemberre van szükségünk — mondja a miniszterhelyettes később —, mert a katonákat ebben a nehéz gazdasági helyzetben is étkeztetni kell. Nem is akárhogyan: korszerűen, változatosan, taplálóan, a megállapított pénznormákból. És az élelmezés értéke a folyó infláció ellenére sem csökkenhet. Évente mintegy egymilliárd forintot fordítunk erre. S bár az Országgyűlés a honvédelmi tárca idei előirányzatát 4 milliárd forinttal csökkentette, az intézkedés az étkezési normákat nem érintette. A katonáknak egyébként naponta három fő étkezés jár és egy tízórai. Ebédre két-három menüből is válogathatnak, vacsorára hideg vagy meleg élelmet kapnak. A sorallományúaknak naponta négyezer kalóriát kell magukhoz venni a szabályzatban g ammra előírt tartalom szerint. z összességében például azt jelenti, hogy egy katona egy év alatt elfogyaszt 109 kilogramm húst és húskészítményt, 145 liter tejterméket, 25 kilogramm cukrot, 105 kilogramm zöldség- és zöldfőzeléket, 40 kilogramm gyümölcsöt stb. Persze ezek a pénzügyi normák érthetően nem egyformák. A katonákat a nehéz gazdasági helyzetben is étkeztetni kell — mondja Szórádi Zoltán vezérőrnagy (Fotó: Szántó György) Tátrai János szakács főztjét sokan dicsérik. Nem véletlenül oktató A hadseregben folyó sokrétű munkától, leterheléstől függ. A laktanyában a sor- és a tartalékállomány napi 55,50 forintot, gyakorlatokon pedig 64 forintot fordíthat katonánként élelemre. A helikoptervezetők, búvárok, ejtőernyősök 83, a sugárhajtású repülőgépvezetők 125 forintot. Ez utóbbi azért ilyen magas, mert bizonyos ételeket — bab, uborka, zsíros hús — nem fogyaszthatnak. — Az elmondottakból is kitűnik, milyen nagy teher nehezedik az élelmiszerellátókra — folytatja a vezérőrnagy. — Gondjaink, problémáink, feladataink csatlakoznak az országoséhoz. Nem egyszerű kérdés a megoldásuk. Mi is tanuljuk a szakmát. Fel kell tárnunk az élelmezés tartalékait. Feletetjük például a konyhai maradékot, megműveljük másfélezer hektáron a laktanya- és gyakorlótereket, mert a föld nemzeti kincs, nem heverhet parlagon. Tartalékolunk. Amikor dömpingáru van a piacon — burgonya, alma, káposzta — olcsón felvásároljuk és tartósítjuk: vermeljük, savanyítjuk. így 4—6 forinttal is növelni tudjuk a keretet. Az őstermelőktől is vásárolunk, különösen olyan helyőrségekben, ahol a laktanyák távol esnek a központi üzletektől. Ide kívánkozik még az is, hogy a csapatok maguk döntik el, hogy mikor mit akarnak enni. Negyedévenként megkapják a járandóságukat és abból gazdálkodnak. Egyedi eset ez a Varsói Szerződéshez tartozó hadseref ek sorában. A többiek központi eretből, anyagellátásból élnék. Szerencsére a magyar hadsereg olyan élelmezési háttérrel rendelkezik, amely ilyen lehetőségre is alkalmat teremt. Igaz, a katonák — élelmiszer-kutató intézetük — sok hasznos, a civil életben is alkalmazható új technológiák kutatásával es átadásával, is segítségére sietnek az élelmiszeriparnak. — Takarékoskodni csak úgy lehet az étkezéssel, ha csökkentjük a létszámot — mondja kissé tréfálkozva befejezésül a miniszterhelyettes. — De azért nem szorulnak rá katonáink a szülői, rokoni csomagokra. Ezt tiltjuk is. Főleg az italt. Nálunk évek óta nem fordul elő salmonellafertő- zés, fjedig sok ezer ember étkeztetését végezzük. Annak is örülünk, amikor leszerelnek katonáink másfél évi szolgálat után valamennyien jó kondícióban hagyják el az állomáshelyeiket. Fazekas István Segítsen, hogy segíthessen / A jótékonyság jegyében Nem túlzók, ha azt mondom: ruharaktárgondok vannak Heves megyében. Ne értsenek félre, ez nem az áruházakra vonatkozik, hanem a Vöröskeresztre. Igaz, tételes leltárt nem készítettünk Mihály Gyulával, a szervezet megyei titkárával, illetve Demeter Lászíónéval — ha, nem haragszik meg érte, így írom —, a raktárak felügyelőjével, mert időben képtelenség lenne. Az ő adataik megbízhatóak. Miről is van szó? Egyrészt arról, hogy megalapításának évfordulóját ünnepli ebben az esztendőben a különböző országokban tevékenykedő Vöröskereszt. Másrészt pedig, hogy hazánkban meghirdettek egy akciót, amelynek azt a nevet adták: „Segítsen, hogy segíthessünk!” — Március végén hangzott el ez a felhívás, akkor kerültek forgalomba azok a címek, amelyek a helyi vöröskeresztes alapszervezeteket ismertették meg az adakozókkal, s ekkor jutottak el az érdeklődőkhöz azok a csekkek is, amelyeken támogatást lehetett nyújtani — mondták a mozgalom megyei képviselői. — Beszéljünk nyíltan: mire fordítják ezeket az adományokat? — A Romániából áttelepült magyar családok, gyermekek megsegítésére, felruházására. Legjobb tudomásunk szerint — amikor ez a beszélgetés elhangzik — az országban 1 millió 700 ezer forint gyűlt össze, megyénk 428 alapszervezetétől hozzávetőlegesen — bizományi értékelés szerint — legalább 80 ezer forint értékű adomány. Most már ott tartunk, hogy nincs raktárunk, az egri főiskola sietett a segítségünkre, hogy lehessen hol tartani a zsákszámra érkező ruhákat, ágyneműket, lakásberendezési felszereléseket, mert például felajánlottak a vállalatok és a magánszemélyek hűtőszekrényt, televíziót, mosógépet és még sorolhatnánk tovább. Elsőként a Központi Statisztikai Hivatal dolgozói jelentkeztek, de legalább húsz vállalat kollektíváját említhetnénk még meg a felajánlók között. Az is az igazsághoz tartozik, hogy velünk „párhuzamosan” hasonló támogatást nyújt a református egyház is. — Hány személyt vagy családot érint ez megyénkben? — Akik nálunk jelentkeztek gondjaikkal, 43-an voltak. Részben segélyt kértek — tíz családnak 14 ezer forintot fizettünk ki —, részben pedig azt, hogy át tudják hozni a még Erdélyben élő gyermekeiket, hozzátartozóikat. Ebben az ügyben egyébként felvettük a kapcsolatot a Vöröskereszt romániai vezető szerveivel. — Kik fogadták be az ide érkezőket? — Zömmel szakmunkások érkeztek. Számtalan vállalat — a Csepel Autótól az Erdőgazdaságig — segítséget nyújtott, sőt magánszemélyek is: Nosz- vajon például hat család él. Egerben például a már nyugdíjas asztalos, Flaskay Mihály adott szállást és munkát egy családnak. Deák Jánosné — szintén egri — egy komplett szekrénysort ajánlott fel, Mát- rafüredről szintén értékes holmik, berendezési tárgyak érkeztek. És, ami a legfontosabb: jó szándékkal. De — meg kell vallanunk őszintén —, vannak, akik kihasználják őket, mert méregdrágán adnak hajlékot a fejük fölé . . . — Az kiderült, hogy tudnak segíteni emberileg, munka- helykeresésben, ideiglenes otthonban, támogatók szerzésében, családegyesítésben. Ebben a humanitárius akcióban mi még a teendőjük? — Hogyha úgy döntöttek, hogy itt szeretnének és akarnak élni, akkor az otthonteremtésben . . . Szilvás István Bográcspartin . . . (Fotó: Szabó Sándor) így néz ki a teríték a katonáéknál
