Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-28 / 179. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. július 28., csütörtök — TÁRSADALOM 3. A bérdifferenciálás nem cél, hanem eszköz Napjaink egyik jelszava, követelménye, differenciálni a béreket és a kereseteket a végzett munka^ valóságos teljesítmények szerint. Ugyanakkor ez napjaink egyik dilemmája is, differenciálni, de hogyan, és miből?Ugyanakkor miféle kapcsolat van a kereseti skála széthúzása és az anyagi össztönzés hatásossága között? És egyáltalán, ha pontosan tudnánk, hogy miből, hogyan és mi célból differenciáljunk, akkor még mindig ott a nagy kérdés, vajon elfogadják-e a nivellációhoz szokott munkahelyi közösségek az erőteljesebb bérdifferenciálást? Végül, mit kezdjünk e jelszóval manapság, amikor az elért fogyasztási színvonalat sokszor nem a valóságos kereseti színvonal, hanem sokkal inkább a munkahelyi kereseteken felüli-kívüli magas és egyre magasabb jövedelemhányad határozza meg. Már csak azért is, mert például 1988-ban a központilag engedélyezett bérnövelés annyira alacsony, hogy abból a teljesítmények szerint differenciálni egyszerűen lehetetlenség. Mindennek tudtával és mindennek ellenére máris le kell szögezni, hogy mégsem lehet e kényszerhelyzethez igazodni, éppen a teljesítőképes emberek megbecsülése, a valóságos teljesítmények anyagi elismerése miatt nem.Gyakori tapasztalat ugyanakkor, hogy sokszor összetévesztik az eszközt és a célt. Egyes vállalati középvezetők úgy próbálnak eleget tenni a célként megfogalmazott differenciálásnak, hogy különbözőképpen emelik ugyan a béreket — persze csak nagyon szűk határok között —, mert csak azt hallják és olvassák, hogy „differenciálni kell”. Hogy az efféle „differenciálás” ösztönző-e, hogy akinek a javára differenciálnak, az valóban megér- demli-e a magasabb bért — nos, ezt már nem mindig mérlegelik. Az egész csak a jelszó értelmében történik,és viszonylag rövid időre szóló alku tárgya, mondván, „ma ti kaptok valamivel többet, de tudnotok kell, hogy jövőre a többiek kapnak kicsivel többet”. Vagy, gyakran nem nyúlnak hozzá a laza normákhoz,és ennek alapján nem csökkentik az indokolatlanul magas kereseteket, mondván, hogy differenciálni kell, egyenlősíteni nem szabad. A differenciálás mindkét esetben célként fogalmazódott meg. Az efféle differenciálás mögött nincs eltérő teljesítményfedezet, az efféle differenciálás merő formalitás, és irritálja a munkahelyi közvéleményt. Kell-e mondani, a differenciálás önmagában nem lehet cél. Nem lehet, mert a differenciálás csakis bizonyos körülmények között szolgálhatja a kívánatos célt, az ösztönzés hatékonyságának fokozását. Ami pedig az imént említett munkahelyi — és szélesebb értelemben vett — közvélemény reakcióját illeti — hogy mennyire félresikeredtek az eddigi differenciálási törekvések —, arra talán a legfrissebb példát a Társadalomtudományi Intézet közvéleménykutatása szolgálja. Háromezer embert kérdeztek meg arról, hogy szerintük a felsorolt 11 különféle foglalkozásúak mennyit keresnek, s véleményük szerint mennyit kellene, hogy keressenek. íme, az eredmény: Foglalkozás keres? Ön szerint mennyit kellene keresnie? különbség Tsz-paraszt 5798 7606 +730 Szakmunkás 7001 8708 +1707 Segédmunkás 5530 6500 +970 Banktisztviselő 5563 6484 +921 Titkárnő 4894 5624 +830 Buszsofőr 8892 10138 +1246 Körzeti orvos 13040 12532-508 Vezérigazgató 20517 16481-4036 Miniszter 25573 20542-5031 Kőműves 13848 11646-2201 Üzlettulajdonos 16597 11180-5417 A válaszok tehát egyértelmű nivellációs óhajt fejeznek ki, azt a közvéleményt, hogy az alacsonyabb keresetűek keressenek többet, a maagasabb összeggel fizetettek pedig lényegesen kevesebbet. Némi kombinációval az is kideríthető, hogy az emberek érzékenyebbek a magasabb jövedelmekre, mint az alacsonyabbakra — érdemes megfigyelni, hogy az utóbbiakat lényegesen szerényebb mértékben emelnék, mint amennyivel csökkentenék az előbbieket —, s ebből az a következtetés is levonható, hogy a szegénység inkább tolerálható társadalmi probléma — a közvélemény által —, mint a gazdagság. A közvélemény értékítélete tehát sommás és egyértelműen nivelláció-párti; mindig is az volt, s ez a tény a gyakorlati differenciálással kapcsolatos politikai döntések esetében mindig is szempont volt. Bevallottan sohasem, de valójában igenis. Mindig voltak olyan befolyásos vezetők, akik — a közvélemény tűrőképességének véges határaira hiva- kozva — elvileg nem, gyakorlatilag viszot igenis megakadályozták az érdemleges kereseti differenciálást. Hangsúlyozandó, hogy ha a tetemes, a valóságos teljesítményeket szóban elismerő anyagi ösztönzési rendszerek nálunk rendre megbuknak, az nem kizárólag politikai döntés, ideológiai motiváció kérdése és eredménye. Sokkal inkább visszavezethető arra a komor tényre, hogy a gazdálkodási környezet egyszerűen nem kedvez a racionális — a differenciálás elveit is gyakorlattá változtató — anyagi ösztönzésnek. Mert sajnos a mai napig is lényegében eldöntetlen — s valójában e kérdésre kellene választ adni —, hogy a magát nyereségesnek feltüntető vállalat valóban nyereséges-e, vagy a — béremelés fedezetre is szolgáló — nyeresége inkább csak az állami támogatásnak vagy az értéktelen áremelésnek köszönhető. V. Cs. Az ipar első félévi teljesítménye Az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó hét iparág ezernél is több vállalata és szövetkezete 1988 első félévében, igaz,meglehetősen nagy hullámzással, változatlan áron számolva 1,2 százalékkal növelte termelését, amely összességében 570 milliárd forint értéket tett ki. A növekvő termelés nem járt több energiafogyasztással, sőt,az energiafelhasználás 5 százalékkal csökkent, de ezen belül a villamosenergia-fogyasztás csak egy százalékkal mérséklődött. Ami az ipari termékek értékesítését illeti: a belföldi szállítások a vártnál néhány százalékkal alacsonyabbak voltak, ennek oka elsősorban a múlt év végi erőteljes lakossági felvásárlás, továbbá az export fokozása. A szocialista országokba a tavalyi első félévinél két százalékkal kevesebbet exportáltak az ipari üzemek, összesen mintegy hárommilliárd rubelért. Konvertibilis elszámolású exportját minden iparág növelte, összességében 23 százalékkal, így a félévi kivitel elérte az 1,6 milliárd dollárt. A behozatal erről a piacról mérséklődött, s ez nem kevés gondot jelentett és jelent most is a feldolgozóipari üzemeknek. Végül is az ipar külkereskedelmi forgalmának passzívuma 360 millió dollárral mintegy 45-50 millió dollárra csökkent. Az egyes iparágak közül az alumíniumipar és a vaskohászat, a szerves és szervetlen vegyipar, a műanyag- és vegyiszálgyártás, valamint a villamosgépeket gyártó üzemek növelték az átlagosnál erőteljesebb ütemben nyugati exportjukat, míg — bár termelésüket bővítették — az átlag alatt értékesítettek konvertibilis valutáért a különböző feldolgozó ágazatok, mint például a műszergyártás, a híradás- technikai ipar, a papír- és a bútoripar, valamint a textilruházati ipar. Az iparban a dolgozók létszáma január óta mintegy 30 ezerrel, 3,4 százalékkal csökkent. ÁTTELEPÜLTEK GYERMEKEI KISNÁNÁN Hamis és igaz Kisnána szerényen búvik a Mátra tövében. S bár Egertől, Gyöngyöstől csak egy kőliajításra van — alig fél óra alatt közelítettük meg —, mégis mintha egy más világba csöppentünk volna. A házak pedig itt is olyasfélék, mint a megye más falvaiban. Keveset tudunk a településről — a mi bűnünk. Festői szépségű várát a messzi tájról érkezők gyakrabban keresik fel,mint a környékbeliek. Tavaly nyáron már zenés esteket is tartottak a frissen épült szabadtéri színpadon. A helybeliek mellett a Mátrában üdülők látogattak ide csoportostul. Idén is lesznek szórakoztató estek, koncertek. És most ez a két tábor! Az iskolát a Gyöngyösi Műhely képzőművész alkotói után két hétre erdélyi menekültek gyermekei vették birtokukba. Itt létük a segítőkész jóakarat eredménye. Nem földrajzi, még csak nem is szoros értelemben vett politikai oka van, hogy a gyöngyösi Bajza József Közművelődési Egyesület épp ide hívta meg őket vendégségbe tanulni, tájékozódni, ismerkedni új hazájukkal. Pusztán a közös kultúrális örökség megőrzésének s átadásának egyszerű óhaja. Attól fogva, hogy Romániából nagy számban érkeztek hozzánk legálisan vagy illegálisan áttelepülő magyar családok — nem tűrve már megalázott nemzetiségi létüket —, az elemi életfeltételek megteremtésén túl felvetődtek a beilleszkedés gondjai, olyanok is, amelyek a legfiatalabba- kat érinti. Például az, hogyan tudják hiányos vagy téves történelmi,irodalmi ismeretekkel folytatni tanulmányaikat az itteni iskolákban. Ezen kívánt segíteni az egyesület Kisnánán. „Bocsánatos bűn, ha érzékenyek vagyunk” Már csak azért is betérünk a községházára, mert két napja Koncsos Sándor tanácselnök telefonon is invitált bennünket, nézzük meg, hogyan oldódik fel, él együtt a faluval ez a 25 tizenéves gyerek. Szerény ember, nem is nagyon akar nyilatkozni, inkább kíséretünkre vállalkozik. Míg irodájában téblábolunk, nem titkolt büszkeséggel mutatja meg az amatőr képzőművészek júniusi vendégeskedésének „tárgyi bizonyítékait”, megkapó tájképeket a környékről. — Az csak természetes, — mondja az erdélyi gyerekek itt tartózkodásáról szólva — hogy nem kérünk pénzt a szállásért, meg a konyhai ügyelet diját is ki- gazdálkodjuk. Amúgy az ötlet, a megvalósítás is a gyöngyösieké. Mikor szóba hozzuk, hogy nem minden vezető egyezne bele az ilyesmibe ingyen, attól tartván, hogy „feldúlják” az iskolát, más érvekkel is szolgál: — Azért is vállalkoztunk a befogadásukra, mert Kisnána nemzetiségi hagyományokkal rendelkező falu. Pár évtizede még szlovák településként élt a köztudatban, de ma is a közel 1400 lakosból 3-400-an beszélik a nyelvet. Most, amikor készülünk a szlovák szövetség kongresszusára, talán bocsánatos bűn, ha érzékenyebbek vagyunk a nemzetiségi kérdésekre. Azt már nem csak tőle tudjuk meg, a táborlakók is megerősítik, hogy a község lakói a két hét alatt (július 4-től 17-ig) együttérzésüket tettekben is számtalanszor kifejezték. Nap mint nap gyümölcsös kosarakkal kopogtattak a gyerekek szálláshelyére. A hatvan forintos málnát kilószámra vitték ajándékba. Egy idős bácsi 500 forintot ajánlott fel, hasznosítsák igényük szerint. A helybeli gyerekek focizni, játszani jártak a vendégekhez. Barátságok szövődtek. Nem kampány — folyamat... Csütörtök délután van, három nappal a zárás előtt, amikor esőre hajló időben betérünk az iskolaudvarra. A táborlakók felszabadultan játszanak az épület előtt, odabent szól a magnó. Ebéd utáni szieszta van. Barna hajú, kopott öltözékű kislány rajzol az előcsarnokban, élénk szemű fiú mutatja az utat. Arrébb a lombok alatt a „vezérkar”, nyolc pedagógus az eltelt napok tapasztalatait értékeli. Alkalmunk van belehallgatni: — Az ellátásra nem lehet panasz,- mondja egyikük,félig kísérőnkhöz intézve— három napra való péksüteményt kaptunk ma reggel, olyan adakozóak voltak az üzemek is. Ügyelnünk kellett, hogy a bőség zavara miatt né váljunk pazarlókká. — A gyerekeknek most már érezniük kell, vége a kalandnak, a turizmusnak, kemény munka vár rájuk az ősszel,- fordítják komolyra a szót többen — bizonytalanok, megismételjék-e azt az osztályt, amit odaát elkezdtek. — A reáltárgyakból messze többet tudnak, mint az itteniek, — egyeznek meg — humán téren viszont nem rendszerezett az ismeretanyaguk. — Már kevesebb bennük a félelem, mint az első napokban, amikor csak párosával mertek lemenni a faluba — hangzik az egyik vélemény,- kezdik megszokni, hogy bizalom veszi őket körül. Nem zavarhatjuk meg a napirendet. Körösi P. Józseftáborve- zetővel és Patkós Magdolnával, a Bajza egyesület titkárával egy csendesebb zugot keresve hagyjuk, hadd folytassák a foglalkozásokat a többiek. Már ők mesélik, hogy a hét folyamán egy BH rendszámú autó tartotta izgalomban a gyerekeket. Azt hitték,’’jöttek valakiért”. Aztán kiderült, csak az egyik szülő érkezett látogatóba. Meg azt is, hogy néhányukat ilyen tanáccsal engedtek el otthonról: ha valaki arPatkós Magdolna, a Bajza egyesület titkára: — Sokan jöttek önként segíteni ra hivatkozik, hogy édesanyádat súlyos baleset érte, kórházban van, ne menj el vele. Mindezek persze csak a még bennük élő rettegés nyomai. Ki érti közülünk, milyen élmények táplálják ezt az óvatosságot? — A Bajza egyesület márciusban alakult, s áprilisban már tudtam, hogy itt,Kisnánán mint népművelő egy képzőművész tábort fogok szervezni — tekint az előzményekre Patkós Magdolna. Akkor hallottunk a menekült gyerekek problémájáról. így jött az ötlet, miért ne lehetne itt még egy tábor a számukra. Egyesületünk szinte valamennyi tagja megmozdult. Sőt,önkéntesek is jöttek. Az előkészítésben segítettek, s az elmúlt napokban többen tartottak egy-egy előadást társadalmi munkában. Volt, aki túravezetőnek ajánlkozott, vagy bográcsgulyást főzött. — Akik segíteni jöttek,nem csupán ötleteket hoztak — erősíti a táborvezető — hanem meg is valósították azokat. Ez a közös gond olyan, ami a nemzetet ösz- szerántotta, a falun és városon élőket egyaránt. Ez az egyik legkedvezőbb tapasztalatunk. — S mi történt a gyerekekkel? Mi változott, hiszen két hét alatt nem lehet csodát tenni?- vetem fel. — Amikor a szervezést elkezdtük — mondja P. M. — még nem is tudtuk, milyen szerencsés ötlet volt, hogy olyan nevelőket kértünk fel, akik maguk is áttelepültek, de már jó néhány éve itt élnek. — Magam is így kerültem ide,- veszi vissza a szót Körösi P. József, aki civilben író, a Kozmosz Kiadó szerkesztője, az írószövetség József Attila Körének titkára. — Még 1982-ben jöttem át Romániából. A személyes sorsom alakulását többször el kellett mesélnem a gyerekeknek. Számukra ez példaértékű volt. Ebből is elhitték, hogy amit „elkövettek”, ha egy bizonyos szempontból elítélendő is, azt meg lehet tenni, életben lehet maradni,és lehet utána dolgozni, sőt,vinni valamire. Talán itt sikerült bennük ezt a morális konfliktust feloldanunk. Többek között ezért vállaltam a táborvezetést, és mert a szervezők hozzáállása meggyőzött, hogy ez a vállalkozás nem kampány, hanem egy folyamat része. Tehát érzelmi indítékaim is voltak. Emigráció egy kultúrán belül — Az elmúlt napokban többször hangoztattuk itt: óriási előnyben vagyunk más emigrációval szemben, hiszen egy kultúrán belül tudtuk megtenni. Amikor én áttelepültem, ha nem is személyesen, de mindenfajta írót ismertem, hiszen előtte hatféle folyóirat járt, amíg járhatott, tehát nem idegen közegbe jöttem. — Mégis kell idő, míg átveszik az itteni gondolkodást, életstílust. Sikerült őket előbbre juttatni ebben? — Szándékunk szerint eredetileg történelmi, irodalmi ismereteiket akartuk pótolni. Sikerült-e? Akadt olyan kisfiú, aki a középkori históriát részletekbe menően elemezte nekünk, megszégyenítve magyar iskolásokat, de aztán a második világháborútól fogva megakadt. Aztán a gyerekek figyelmeztettek bennünket, miért tanítunk mi nekik erdélyi történelmet, ők Magyarországra jöttek, itt akarnak élni, s a magyar történelmet szeretnék ismerni. Ez az egyik tanulság. Az igazi eredmény — amire nem is számítottunk —, azzal, hogy elmondattuk, sőt eljátszattuk velük áttelepülésük előzményeit, s a „nagy kalandot,” sikerült azt bagatellizálni, a bennük lévő feszültséget feloldani. S a négy csoportvezetővel kialakított személyes kontaktuson keresztül sok gyakorlati problémájukhoz tudtunk útmutatást adni. Enikő, Zsolt, Géza — tanáraik kérték, hogy ne írjuk ki teljes nevüket — nyilván a legügyesebbek közül valók. Kérésünkre mesélnek élményeikről. Enikő jobbára csak igen-nemmel felel, szűkszavúan, de szabatosan. Az Egri csillagokat már kiskorában olvasta, mint minden magyar kisiskolás,szinte elsőként. Nagy élménye az egri vár, amit ezúttal „élőben”,és a története, amit most filmen is láthatott. Zsolt élénk, bőbeszédű. Olyan értekezést hallunk tőle a népvándorlás uráli, szerinte téves elméletéről, és a nyugat-kínai eredetről, hogy kis termetét, korát nézve meghökkenünk. Géza már az idén végezte volna a nyolcadikat, de a pályaválasztás miatt még egyszer járja. Vegyésznek készül. Honi szakbarbarizmusnak nyoma sincs, mikor Rákócziról,\agy 1848 eseményeiről faggatom. Tájéko- zottan válaszol. — Honnan ismereteid? — érdeklődöm. — A tanáraink még otthon elmagyarázták, hogy mit ír a tankönyv, és ezen kívül még milyen elméletek vannak, amelyeket neves tudósok állítanak. Hát sejtettük, amiről azt mondták, hogy hamis, az igaz lehet... Jámbor Ildikó Körösi P. József táborvezető: — Érzelmi indítékaim is voltak Gondok nélkül szabadon (Fotó: Koncz János)
