Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
8. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. július 23., szombat Firenzei házioltár (16. század eleje) Reneszánsz és manierizmus Lorántffy Zsuzsanna hálószobájának ajtaja (részlet) 1643 körül Fantasztikusan gazdag kerámiában, textilben, ötvösremekben, bútorban és az iparművészet megannyi más ágában a mi Iparművészeti Múzeumunk. Erre akkor csodálkozunk rá, amikor egy-egy ipar- művészeti ág, stílus, korszak bemutatására rendez kiállítást a múzeum. Urbinói dísztál, augsburgi kabinetszekrény, lombardiai hátasszék, bécsi viaszportré, firenzei hórás- könyv, erdélyi dolmány — és akár felsorolhatnánk mind az 562 remekmívű műtárgyat, amelyet az Iparművészeti Múzeum Reneszánsz és manierizmus című tárlatán felvonultatott. Az év végéig látogatható bemutató egyrészt folytatása egy 1974-es, a gótika iparművészeiét tárgyaló kiállításnak, másrészt előzménye a barokk és a rokokó, a klasszicizmus, a historizmus európai iparművészeiét reprezentáló stílustörténeti sorozatnak. Meg annak a kilencvenes évek elején megnyíló stílustörténeti állandó kiállításnak, amely az előzőek összefoglalója lesz majd. E nagyszabású vállalkozást évekig tartó tudományos kutatás és restaurálómunka előzte meg (például az Esterházy-gyűjtemény textil- és ötvösanyagából). És közönség elé került számos, eddig kiállításokon még nem szerepelt műtárgy is a múzeum gyűjteményéből. (Saját anyagát az Iparművészeti Múzeum mindössze negyvenöt más múzeumban, illetve magángyűjteményben lévő tárggyal egészítette ki.) Időben a 13—14. századtól, a kora reneszánsz megjelenésétől a 15—16. századi érett, és a 17. századi késő reneszánszig, és az ezzel időben egybeeső manierizmusig követi a stílusirányzat változásait a kiállítás. (A kicsit dekadens, túldíszített, az 1530- tól 1600-ig tartó stíluskorszakot az olasz maniero — kézzel csinált, ügyes — szó után nevezi manierizmusnak a műtörténetírás.) Térben a reneszánsz bölcsőjétől, ltáliától és elterjedését követve Franciaországon, Spanyolországon, Németalföldön és Németországon át Magyarországig minden jelentős reneszánsz műhely képviselve van. Méghozzá elsőrendű anyaggal. És azon belül is különleges ritkaságokkal. Kora reneszánsz miseruhákkal, 15. századi firenzei kódexekkel, az augsburgi Matthias Walbaum műhelyéből való házioltárokkal, Raffaello eredeti tervei után szőtt kárpitokkal, korai habán kerámiákkal, Dürer rajzai nyomán készült ötvösremekekkel. És a magyarországi reneszánsz páratlanul szép emlékeivel: úri hímzésekkel, egyházi szertartásedényekkel, Oláh Miklós 16. századi spanyol lótakaró az Esterházy-gyűj- teményből gyermekkori mentéjével, Thököly Éva ruhájával, a Körmöcbányái stallummal (faragott templomi pad), erdélyi és felvidéki kályhacsempékkel, Adám és Éva jelenetes kelengyeládával. Jól példázza ez a kiállítás, hogy a művészetek nem választhatók el egymástól. Az építészet, a festészet, a bronz- meg a könyvművészet, az iparművészet és a szépművészetek egységes egészet alkotnak. S az, hogy a tárlaton a szorosan vett iparművészet képekkel, rajzokkal, metszetekkel egészül ki, a teljes beleélést teszi lehetővé. A térben és időben egyesített anyag pedig az egyetemes és magyar művészet egymásra hatását dokumentálja, egy stílus- korszak nemzetek feletti egységében. K. M. Tóth László: Álmomban a semmi bokrát Zs.-nak Éjszaka van, alszik ilyenkor, alszik a hús is, álma emberi, vidám is, bús is, alszik a hús, a bőr, a haj, a vér, a szív is aludni akar, fogak rácsa mögött a nyelv is alszik, álmaimban, mondd, mit akarsz itt? —, alszik az emberben múltja, jövője, ó, nézd, milyen szánnivaló most, milyen pőre, a legpőrébb talán ilyenkor, amikor álmai bunkerében dekkol, alszik a hús, a húsom, takaróm öntudatlan a csillagokra rúgom, s elsötétült hirtelen az égbolt, eltüntetve mindent, ami az imént még volt, álmomban rázom a semmi bokrát, és nem gondolok rád, és nem gondolok rád, s a húsom se gondol, többé az se gondol, kifogytam már, s kifogyott a néked mondott mondatokból, áthúzom a teremtést, melynek te is köszönheted léted, még ha magamat is át kell húznom véled, alszik a húsom, a kezem, szakállam, hajam, éjszaka van, éjszaka van, éjszaka van. Villányi László: Nagyapa Két fiam ott született, abban a győri kórházban, hol térdkalácsodat hagytad; hogy is sejthetted volna: hova Beregszászról téged vitt az első világháború, lányodat viszi férjhez a második; s a kettő közt építettél, mint ahogy én akarok, ha nem is házakat; titkot sejtettem K.u.K. ládádban, s néhányra leltem általad; innét száz méterre sétáltunk, naponta nézek vagy megyek arra: ott sírtam anyámmal, pedig azt sem tudtam: a távirat Beregszászról érkezett; hiába Ls tagadnám: arról, hogy rég nem vagy, úgy megfeledkeztem már, mint te, olykor, a szétlőtt kioperált térdkalácsról. Dohnál Tibor: Örököltem egy szuszékot Heves megye képzőművészetének markáns egyénisége a csaknem egy évtizede Egerben élő Dohnál Tibor. Szobrai, térplasztikái szervesen simulnak be- le lakóterületünk épületegyütteseibe. A népművészet gazdag formavilágából építkező múltat és jelent sajátságos harmóniába ötvöző grafikáit idő- rőlidőre üdvözölhetjük csoportos és egyéni kiállításokon. Képösszeállításunkban egyik legutóbbi alkotását, az Örököltem egy szuszékot című sorozatát mutatjuk be. (Koncz János reprodukciói) l Törő István A pásztor és a medve Korjak népmese Virágzó hársfák Köszönni illene, ahogy a régi nyarak felvillannak, s virágzó hársfák illata bizseregteti vérem, új szavak formálódnak e sodró lendületben, új erők nyergelik meg testemet — áldott, tiszta illat, utak és tévutak kígyóznak bennem, letépem ezt az ágat, megszegve minden tilalmat, mint gyermekkoromban, akik most formálódnak, már ebből a nyárból élnek, százféle berkükből kilódulnak, jut mindenkinek idő, nyár, és hársfaillat, teának szedni télre, mint ahogy anyám áldott hangján kérte, itt pereg előttem, s a Holdat ragyogtató nyár, ahogy a hársfa alatt szédelgek veled, s fűzérbe fonjuk két kezünk. A hóviharban eltévedt egy pásztor és elvetődött a medve barlangjába. A medve köszöntötte: — Szervusz, barátom, hová igyekszel? — Bajban vagyok. Hóviharba kerültem — felelt a pásztor. — A családod merre van? — Nem tudom. Eltévedtem. — Jól van, gyere be hozzám a barlangba. Vedd le a csizmád, sapkád! Aludni fogunk. Sokáig aludt a medve és vele aludt az ember is. De egyszer fölébredtek. Kérdi a medve: — Kit hagytál otthon? — A feleségemet meg a kisfiámat. Meg az öreg apámat és az öreg anyámat. Most biztosan sírnak, és mondogatják: „Odaveszett a fiunk”. Azzal aludtak tovább. Tavasszal a medve kicammogott a barlangjából. Az ember is átaludta az egész telet. Odaszólt a medve: — Hé, barátocskám, ébresztő! Süt a nap. Meleg van. — Aludni akarok! — felelt a pásztor. — De aztán kiment és megkérdezte: — Bátyó, hová lettek a síléceim? Ide tettem őket. — Azokat régesrégen szétrágták a rókák. — Hát a családom merre van? — Itt élnek a közelben. — Enni szeretnék. — Várj csak! — felelt a medve. Azzal becammogott a barlangjába, és kivágott egy darabot a saját combjából. Majd újra kiballagott: — Hoztam húst, barátocskám, egyél! Majd hozzátette: — Itt lakik egészen közel a családod. Az ember fogta a húst, és hazament. Otthon elmondta, hogyan aludta át a telet a medve barlangjában. Migray Ernőd fordítása HHHBHHMEHI tmmmm Zelei Attila: Galambposta Lendvai néni a magos konyhaszéken ült. Kenyeret evett, és egy széles öblű kék pettyes csészéből fórralt tejet ivott hozzá. Ez volt a reggelije. A fél liter tej nagyobbik fele még a tűzhelyen gőzölgött. Meleg illata betöltötte a konyhát. Ebédet csinál belőle. Vagy vacsorát. Tejbegrízt fahéjjal vagy krumplifőzeléket habarékkal. A fehér tejeszacskó ott száradt a kopott zománcú falikút csapján, tisztára mosva. Néha telitömte tollal, mint egy apró ba- bapámát, és elsüllyesztette a sötét kapualjban álló nagy szürke kukák mélyén. Többnyire tésztákat evett. Túróval, mákkal, lekvárral. Olykor egy-egy kis krumplit, főzeléket. De legjobban mégis a húst szerette. A gyenge húst pörköltnek. Kevés zsírral, hagymával, paprikával — öre- gecske, válogatós volt a gyomra is: hetvenéves —, de már négy napja nem jutott hozzá. Letakarította a kockás terítővei borított konyhaasztalt. A csészét, a tányérkát a kék mosogatótálba tette. A kenyér rágós héját, meg a tegnapról megmaradt szikkadt szeletkéket gondosan összeaprította. Kivett egyet a kredencben gyűjtögetett tejeszacskók közül és belesöpörte. Kicsivel mindig több kenyeret vett, mint amire szüksége volt. Délelőttönkét sétálni ment a közeli parkba. Elüldögélt a nagy bokor mögött a pirosra festett pad sarkán. Elnézegette a homokban játszó gyerekeket, s közben a kenyérdarabkákat szétszórta a galamboknak. Azok meg jöttek éhesen, csapatostul, nagy szárnya suhogással. Mintha angyalok serege érkezne. Gyakran álmodta, hogy egyszer, ha meghal, nagy számysu- hogással galambok ereszkednek le érte az égből. Szürkék, veresek, tarkák, riadt szeműek. De innen sose álmodta tovább. Valami konok ellenkezés megakadályozta benne. Szeretett élni. Szerette, ahogy felkél a Nap. Ahogy az utcák, a parkok megtelnek fénnyel és meleggel. A fák zöldellnek. A fiatal pázsit buján nyújtózik el a bokrok alatt. Az emberek jönnek-mennek. A gyerekek felnőnek, kicsinosod- nak. A csivitelő lánykák megh ásásodnak. Tele lesznek gonddal, aggodalommal. Mint Szókéné is, a szomszéd fiatalasz- szonyka. A függőfolyosó visszhangzott a két gyereke kiabálásától. Talán éppen vásárolni indultak. A nagyobbik kislány megkapaszkodott az ő nyitott ablakának párkányán. Két szép gesztenyebarna szeme bemosoly- gott rá: — Szia, néni! Apró kezében a rongybaba, amit még ő adott neki. Kicsit már kifakult, elkoszolódott, és fél oldalra lógott a feje, de ki nem adta a kezéből. Régen ilyeneket csinált a kézműipari vállalatnak. Összevarrta, kitömte, filléreket keresett rajta. Bohócokat, nagyszemű lincsibabá- kat, később esetlen, kajla állatfigurákat, ahogy a divat változott. Ennek a nyugdijából élt. Fizette a lakást, villanyt, fűtést, házmestert. Volt még néhány belőlük a férje ágyán. Az unokáknak tette el valamikor. De a fia meghalt. A lányáról meg évek óta nem hallott semmit. Kanadában élt. Ahogy legutóbbi levelei egyikében írta; az ötvenedik és hetvenedik széles-