Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. július 23., szombat

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

9.

A fösvény házigazda

Élt valamikor a messzi Kínában két jó barát. Amikor felnőttek, útjaik szétváltak. Az egyik meggazdagodott, a másik meg szegény maradt. Már több éve nem látták egymást, ezért Csu Venzhang elhatározta, hogy meglátogatja régen látott barátját.

Felült szamarára és jó egynapi járóföld után megérkezett barátjához. A gazdag ember messze földön híres volt fösvénységéről. A fösvény gazda kinn állt házának kapujában, amikor Csu Venzhang barátságosan köszöntötte. Megismerték egymást. A gazda nyájas szavakkal hívta be házába régen látott barátját. Bevezette vendégét a szobába és egy pohár teával kínálta meg. Csu Venzhang így szabadkozott:

— Ne zavartasd magad kedves barátom, ha van tea, adj teát, ha van pipa, adj pipát!

A gazda hozta a pipát, Csu Venzhang kényelmesen elhelyezkedett egy székben, és pipáz- gatott, bodor füstkarikákat eresztgetve. A pipa elszívása után a következőket mondta:

— Óh, ne gondoskodj rólam kedves barátom, ha van pipa, adj pipát, ha van bor, adj bort.

A gazda elküldte feleségét borért. Amikor az asszony megérkezett vele, letette azt a vendég elé az asztalra. Csu Venzhang megkóstolta a bort, és imigyen szólott.

— Kedves barátom, én úgy gondolom, hogy miután van bor, adj bort, ha van főzelék, adj főzeléket.

A gazda kénytelen, kelletlen elküldte feleségét főzelékért. No nemsokára meghozták a főzeléket is, és kedveskedve kínálták vendégüket. Természetesen ez csak színlelés volt. Csu Venzhang a főzelék láttán örvendezve szólott.

— De hiszen, ha van főzelék, van hús, adj húst.

Erre már a gazda elkezdett mentegetőzni.

— Bocsánat kedves vendégem, de a hús már minden üzletben elfogyott, így azzal nem szolgálhatok.

— Ne törődjünk vele — mondotta Csu Venzhang. — Ha nincs, hát nincs, de azért segítünk magunkon. Levágjuk az én szamaramat és bőségesen lesz húsunk.

— A Te szamaradat kétségtelenül le tudjuk vágni, de akkor min lovagolsz haza?

— Ejnye kedves barátom, ezt a kitűnő vendéglátást én nem tudom neked meghálálni, de ha levágjuk a szamaramat, majd csak találunk valami módot. Talán meg tudnám lovagolni tyúkjaid közül valamelyiket, amelyik itt szaladgál a lábaim között, és azon hazautazom.

A fösvény házigazda megszégyenülve, akarva-akaratlanul levágta vendégének a tyúkot. így fogott ki a vendég a fösvény házigazdán.

Eszperantó újságból fordította: id. Zakar János Eger, Sas út 82.

■■■■

ségi fok között szaladgált a boldogsága után.

Odament a gyerekhez. Apró pisze orrához nyomta az orrát. Csodára hiányoztak az ilyen meleg gesztusok. Amíg a férje élt, még jutott belőle. Mert kedves, érzékeny, talán túlontúl is érzékeny ember volt a férje. Itt dolgozott a postánál. Könyökvédős hivatalnok, aki mindig nagyon igyekezett, sokat idegeskedett, de mintha a pénzt sose körülötte osztogatták volna. Egy évet se élvezett a nyugdijából.

A gyerek fintorogva ráncolta össze az orrát és hátralépett.

— Neked krumpliorrod van! — mondta.

— Neked meg pisze.

— Nem is ...

A fiatalasszony közben odaért a kisebbik gyerekkel. Olyan volt, mint a nádszál. Divatos, lezser pulóver lógott rajta. A szeme karikás, fáradt. Vállán a család minden gondja. A félje késő estékig dolgozott, hogy bítják a rezsit, meg valami magukra is jusson. Egyszer-egy- szer otthagyták nála a gyerekeket, és ez a nagyobbik a kaijá- ban aludt el.

— Maga már takarít, Lend- vai néni? Én még most megyek vásárolni . . .

Lendvai néni ránézett a faliórára. Ráért még készülődni.

— Hagyja itt a gyerekeket! Gyorsabban megjárja.

A fiatalasszony örömmel kapott rajta.

— Na, pocok?! Itt maradtok? — fordult a kezét szorongató kisebbikhez.

A pocoknak szólított dundi kislány csodálkozva nézett az anyjára. Azután tagadóan megrázta fürtös kis fejét.

— Nekem menni kell tyokit vásárolni!

A nagyobbik még mindig bosszúsan dörgölte az orrát, és tüntetőén elindult a lépcsőház felé.

A folyosó túlsó végéről idehallatszott Csapóné érdes, tolakodó hangja.

— Megyünk pénzt költeni, Szókéné?!

A fiatalasszony félig visszafordulva bólintott és elindult.

— Lendvai néni becsukta az ablakot. Nem szerette ezt a nagyhangú, minden lében kanál embert. Ez még a mások fazekába is képes belenézni. Mi fő? Mit főz? Hogy aztán a másik szomszédnál kibeszélje.

Fogta a portörlő rongyot, s elindult a szobába. Szerette a tisztaságot. Minden napra beosztott valamit. Porszívózás, mosás, vasalás. Az öltözködésre külön ügyelt. Neki nem szabadott elhanyagolt, szutykos öreg embernek látszani. Bele is halt volna;

A portörlést a sarokban kezdte a televíziónál. Politúrozott, szép kávájú készülék volt. Sajnos már ez is öregecske. Hol ez, hol az romlott el benne. A szerviz már nem is vállalta. Szókéné félje jött át javítgatni. Szerencsére mindig megtalálta a bibijét. Ő meg nézhette a kedvenc műsorait. A jókedvű, mindig mosolygós bemondónőket. Az okos riportereket, akik a felhős homlokú minisztereket faggatták. A holnapról beszéltek. Kibontakozásról. A következő három és öt évről. Ami a magafajta minden napnak örvendő öregembernek olyan megérhetetlenül messze volt.

Egy időben, amikor még érdekelte, hogy merre élhet a lánya, folyton az útifilmeket nézte. Alaszkáról, a nagy tavakról, a sziklás tengerpartról. Látott ott egy fura embert. Ült a sziklahasadékban, és az előtte repkedő madarakra vadászott. Huss! Lendítette ki a hosszú nyelű hálót. Odahúzta magához. Kiemelte a cseppnyi jószágot. Megrántotta a nyakát, és beledobta a hátizsákjába.

Valahogy el is ment tőle a kedve.

Ha kérdezte, mivel tartozik a javításért, alkatrészért, Szőke csak legyintett a nagy kezével. Nem érdekes. A bontóban guberálta.

Nem szerette ezt a kifejezést. Talán mert szerette ezt a fiatalembert, és ez a szó mindig a téren látott loncsos öregembereket juttatta eszébe. A szemétládákban guberáltak. Ha találtak valami értékesíthetőt, hamarosan már egy üveg borral ültek a padra. Aztán addig ittak, amíg volt, vagy ameddig horkantva el nem dűltek a pádon.

Mire végigért az ágy végeken, a szekrényen, el is fáradt. Hol volt már az az idő, amikor egész nap meg nem állt! A férje most is úgy mosolygott rá a fényképről, mint régen. Mintha azt mondaná; Te sose fogysz ki a munkából . . .

De tiszta, pedáns öregasz- szonynak is tartotta mindenki!

Lassan készülődnie kellett.

Megmosdott. Eölvette a fehér blúzát, aminek olyan fodros kis előkéje volt. Hozzá a palackzöld kosztümöt és a kis kalapját. Karjára akasztotta a barna műbőr táskáját, aztán elindult.

A kapuban Szókénével találkozott. Mellette a gyerekek csokit majszoltak. Kezében apró kis hálóban élelem, szájában tengernyi panasz.

— Nézzen ide, Lendvai néni! Alig vettem valamit, és oda van négyszáz forintom.

Bosszúsan ingatta a fejét. Apró piros ajkai szinte eltűntek az arcáról.

— Nem is tudom, hogy tud megélni abból a kis nyugdijából!

Lendvai néni halványan mosolygott. Hogyan is . . . Úgy, hogy az ő pénztárkönyvének kiadás rovatában a hús helyett is kenyér áll. De hát üyesmiről nem beszél szívesen az ember.

— Mondja, nem éhezik maga néha? — kérdezte Szókéné ijedten.

— Ugyan már! Nézzen rám!

Alacsony termetű, telt öregasszony volt. A szervezete kitűnően hasznosított minden táplálékot. Talán így úszta meg a háborút, az igazi nélkülözést is.

— Jól áll magának ez a ruci, Lendvai néni. Csak az az ormótlan táska nem megy hozzá. Legközelebb meglepem egy ilyen kis divatos vacakkal! Jó lesz? — kérdezte a csöpp szájú fiatalasszonyka.

— Á . . . Nem fér abba semmi.

Megindult a park felé. Oda, ahol a két szürke tomyú ház, mint vigyázba merevedett poroszló vigyázott egy kis terecskét. Az úton sárga kavics. A sűrű bokrok közé ékelődött apró benyílókban piros padok.

Leült. A barna táskát a lába mellé tette. Hátradűlt és körülnézett. Távolabb egy réveteg, borostás arcú férfit látott. Kezében hosszú nyakú borosüveg. Savanyú ábrázatot vágott miután meghúzta. Látszott, hogy ma még semmit sem evett.

Megigazította a kalapját, és elővette a műanyag zacskót. A torony körül már köröztek, s egyre lejjebb ereszkedtek a galambok. Lassan szórogatni kezdte maga köré a kenyérdarabkákat. Es a tarka tollú hegyes kis jószágok nagy szárny- suhogással lehuppantak mellé. Kurrogtak, kapkodtak, csipegettek. Némelyik a lábáig merészkedett, mintha a kezéből akarna enni.

Lassan fölegyenesedett. Mélyet szippantott az átmelegedő őszies levegőből. Egy zöld cserje gyenge ága hajolt az arcához. Körben csend. Csak a villamos távoü zakatolása hallott.

Belemarkolt a zacskóba. Mindkét kezét lenyújtotta. Amelyikben a kenyér volt kinyitotta. Amikor a vörösbegyű gerle odakapott, hirtelen bezárta. Megrántotta a nyakát, ahogy a madarásztól látta. Aztán a táskába tette.